Part 12

– Megkövetem alázatosan, biró úr, tévedés van a dologban. Mert én nem vagyok a zsivány Zurita, a kit az isten verjen meg a haló földjében is, hanem Olivarez Benito, panatelai lakos. Földbérlésből élek, s a tulajdon házamban fogtak el a zsandárok. Panatelában minden ember ismer; a főtisztelendő úr is, a biró úr is tanuságot fognak tenni róla, hogy Olivarez Benito vagyok. Mezőszenteléskor a nagyságos corregidor úr a vendégem volt; ő is ismer. Az apám, a nagyapám mind Panatelában laktak; én magam mind e mai napig soha ki nem mozdultam a falumból, a mint hogy erről tanuságot fog tenni minden panatelai. Már most hogy lehetnék én a zsivány Zurita, a ki a hegyek közt lakik?

– Zurita Mihály, téged a nagyságos vésztörvényszék, törvénynyel meghatározott kivételes hatáskörében, többszörös rablógyilkosságban bűnösnek mondott ki s in contumaciam halálra itélt. Midőn téged kihallgatni kegyeskedik, módot nyujt neked arra, hogy töredelmes vallomást tévén, királyi kegyelemért folyamodhassál, a mely a halálbüntetést életfogytig való fegyházra változtathatja. Felszólítalak, ne vonakodjál ezt a töredelmes vallomást megtenni Ő Exczellencziája, a vésztörvényszék elnöke előtt, a ki kegyes lesz téged kihallgatni. Ne maradj meg ebben a megátalkodottságban s hagyj fel minden hiú reménykedéssel. A tárgyalások során be fog bizonyulni, hogy te, az állítólagos Olivarez Benito, azonos vagy a halálra ítélt Zurita Mihálylyal. Tanuidat meg fogjuk idézni, de ezek csak azt fogják bizonyítani, hogy nem régóta vagy földbérlő s hogy az igazi Olivarez Benito papirjaival a zsebedben vagy másfél éve telepedtél le Panatelában, élvezni rablott kincseidet s elfelejteni gyilkosságaid.

A vádlott csöndesen mosolygott, mint a ki bizonyos benne, hogy ártatlanságának ki kell derülnie.

– Csak azt mondhatom, biró úr, hogy én Olivarez Benito vagyok, s hogy a mióta megszülettem, soha se hagytam el a falumat.

Aztán körülnézett. Mintha már várta volna Ő Exczellencziáját.

Bizonyára nem ő volt az egyetlen ebben az óriás, bolthajtásos csarnokban, a ki élénken érdeklődött az említett férfiú iránt. A hallgatósággá lapult tanuk ijedt tekintete az elnöki emelvény üres karos-székétől sűrűn futkározott a tárt ajtóig meg vissza, s ha bátrabb lépés zaja hangzott a folyosó márvány-koczkáiról, minduntalan megmozdult egy-egy könyök, oldalba lökdösni a szomszéd czimborát.

Ő Exczellencziája, Valladares báró, az államrendőrség feje s a kivételes hivatású vészbiróság elnöke, épp olyan rettegett ember volt a Pyreneusok vidékén, mint Zurita a maga nemében. A mily kegyetlenül bánt el Zurita a gazdag utasokkal, s a kikre megharagudott, épp olyan irgalmatlanul irtotta Valladares báró a Pyreneusok haramiáit. Örökös harczban állt velök, s ez az embervadászat volt az egyetlen szenvedélye, a mámora, az egész élete. Mintha valami kegyetlen gyönyörüséget talált volna a banditák látásában, éjjel-nappal talpon volt, kopóival és vérebeivel, hogy virulóvá tegye az akasztófákat. Vicente-ből Santiago-ig egész kertje volt már ebből a dísznövényből. Tőrbe csalni, hurokra keríteni, kiforgatni a beszédéből a szegénylegényt: ez volt a művészete; s nem találhatott olyan zsiványt, a kiből ki ne tudta volna csikarni a vallomást. De még több félelmet gerjesztett a kitartó szívósságával, a melylyel folyton-folyvást a rablók nyomában volt. A golyó-üdvözlések közepett, példátlan halál-megvetéssel járt utánok: a szerelmes jár így egy szép boszorkány után. És ha a közhit Zuritában az alvilági országok trónörökösét tisztelte, Valladares báró a nép száján még nagyobb rangot kapott. A paraszt, mikor éjszakánkint elment a háza előtt, felpillantván örökkön világos ablakaira, azt morogta: az Ördög ébren van! – s az öreg asszonyok esküdöztek rá, hogy a báró nem alszik soha.

A nagy teremben mindenki érezte, hogy itt nemsokára méltó ellenfelek fognak találkozni.

Azért, mikor a nyitott ablakokból hintó-robogás lármája hallatszott, s immár bizonyos volt, hogy a hintó itt állapodott meg a palota előtt, a termen halk moraj osont végig, a mely egy cseppet sem hizeleghetett a vésztörvényszék vizsgálóbirájának.

Olivarez Benito nyugodt és mosolygós maradt; csak egy kicsit sebesebben pislogott, mint azelőtt.

– Ő Exczellencziája!

Az ajtónálló félrelépett, s Valladares báró, két szuronyos zsandár között, végig kopogott a mozaikon elefántcsont végü, hosszú fekete botjával, a melynek intésére holttestek czifrázták az országutakat. Nem nézett sehová, csak haladt egyenesen elnöki helye felé. Ott aztán kezet fogott a vizsgálóbiróval, letette sapópáját, elhelyezkedett a karosszékbe, s keresztbe fonva karját, ránézett a vádlottra. A két néma zsandár leeresztett puskával állott meg mögötte.

– Ah, itt vagy végre, derék Olivarez Benito?!

Olivarez Benito szembe nézett a Pyreneusok rémével. Látszott rajta, hogy ő is kiváncsi volt már erre a fekete ruhás úrra, a kinek annyiszor hallotta a hírét.

Valladares báró szép növésü, magas ember volt; aczélos izmú, pompás szál legény. Negyvenöt-ötven éves lehetett, de a járása nem árult volna el többet huszonnyolcz esztendőnél. Hullámos fekete hajában meghuzódott itt-ott egy-egy ezüstös szál is; símára borotvált arcza azonban friss volt, mint egy fiatal emberé. Mély, zengő hangja remek tüdőre, s ép, hatalmas, mindent kibíró szervezetre vallott. A madridi ifju gavallérok rendes öltözetét viselte; csak inge mellfodrának pompás himzése s fekete kabátján a Szent Lélek-rend gyémántos csillaga árulta el, hogy viselőjük nem tartozik a tánczosnők és énekesnők frakkos pillangói közé.

– Exczellencziás uram – szólt Olivarez Benito – én egy rettenetes tévedés áldozata vagyok.

És parasztos, jámbor körülményességgel kezdte részletezni, a mit előbb a vizsgálóbirónak mondott. Hol a kalapjára, hol meg a padlózatra nézett, de időnkint bátran fel-feltekintett a báróra is, mint a ki bizonyos benne, hogy ugyanez az ember rövid idő multán így fog szólni hozzá: »Derék Olivarez Benito, elhibáztuk a dolgot; sajnálom, hogy ilyen kellemetlenséget okoztunk neked.«

A báró le nem vette róla a szemét. Eleinte szinte vad gyönyörüséggel nézte a darócz-zekés embert, de aztán lassankint hideggé, kifejezéstelenné vált szép vonásu arcza. És mintha Olivarez Benitonak az előadása megingatta volna a föltevésében, koronkint helybenhagyólag bólintgatott, és többször intett kezével az irnoknak, hogy mindezt foglalja irásba. A vizsgálóbiró nem tudott hová lenni csodálkozásában.

– Hát, derék Olivarez Benito – szólt aztán, mikor a vádlott elhallgatott – ha mindez igaz, nem lesz neked semmi bántódásod. El fogjuk hivatni a tanuidat, s ha csakugyan azt fogják mondani, a mit állitasz, hogy mind ismernek gyermekkorod óta, s hogy igazán soha se hagytad el a szülőhelyedet, mi minden késedelem nélkül szabadon eresztünk.

A paraszt mosolygott.

– Hát hiszen nem is lehet az, hogy mást mondjanak, mint a mi igaz.

– Nem kételkedem benne – szólt a báró – hogy szóról szóra azt fogják mondani mindannyian, a mit te mondtál, Olivarez Benito. Hanem, látod, addig mégis csak itt kell maradnod. Ne félj, jól fognak veled bánni. Gondoskodom róla, hogy csakúgy élj, mint otthon. Ételt, italt kapsz bőven; kényes ember vagy, ne szenvedd meg, ha a vád, a melylyel illetnek, hamis. Szép szobát adok; otthon se lakol szebben. Az ajtód meg az ablakod előtt zsandárok lesznek ugyan, de nem fognak zajt csapni. Csak ezt a kis vasat szenvedd el békességben.

Olivarez Benitonak felcsillant a szeme. Ha sorsát egyes-egyedül attól teszik függővé, hogy miképpen fog vallani Panatela falu, akkor már jól van minden. Csak egy dolog nyugtalanította: a báró tőr-élességü tekintete, a mely nem hagyta el egy pillanatra sem. Így érezheti magát a jaguár, mikor biztos magaslatán észreveszi, hogy még most is rajta a kigyó szeme.

II.

A báró intett. A vádlottat elvezették, a tanukat szélnek bocsátották, s a nagy csarnok lassacskán kiürült. Csak a hatósági személyek s a két zsandár maradtak benn, meg a karzaton három ember, a kik láthatóan parancsolatra vártak.

– Ha Exczellencziád megengedi – szólt a vizsgálóbiró – az idéző leveleket még ma szétküldöm egy lovas-legénynyel…

– Minek? – kérdezte a báró. – Ön még kiváncsi rá, hogy ezek a tanuk mit fognak vallani?! Csak bízza rám a dolgot. Hé, Fülöp, Ferencz!

A három karzati ember felállt, s leczihelődött a falépcsőn. Útközben egyikük leoldotta fehér álszakállát, s ezt is, ősz parókáját is, átadta egyik kisérőjének. Aztán csonka jobbkezével, a melyről három ujj hiányzott, megtörülte kissé gyöngyöző homlokát, s katonásan állt meg a báró karosszéke előtt.

– Ez az? – kérdezte a báró.

– Ez az.

– Jól láttad?

– Jól.

– Pepito, te kitünő árut szállítottál nekem, és én mindenért megfizetek. Visszaadom, a mi előtted a legdrágább: az életedet és a szabadságodat. Menj, és ne lássalak többet, mert ha még egyszer megcsiplek, aligha kerülöd el a kötelet. De ha véletlenül nem Zurita, hanem más volna az, a kin, íme, boszút állottál, ha meg akartál csalni, ha hamis portékát adtál, akkor ne is fuss, ne is menekülj, mert az én kezem hosszu, s megtalállak, hogyha kereslek. És akkor bizony mondom neked, jobb lett volna halva születned. Eredj.

A három ember elment. A vizsgálóbiró is összeszedte az irásait, s elbúcsúzott a báró úrtól. Irnoka követte. A báró magára maradt a néma zsandárokkal.

Egy darabig fel s alá járt a teremben, aztán megállt, s így szólt a zsandárokhoz:

– Hozzátok elém a szobafoglyot. Ti odakünn maradtok; csak akkor jöjjetek, hogyha szólítalak.

Kis idő multán egy huszonnégy-huszonöt éves, előkelő megjelenésű fiatal ember lépett be a terembe. Fehér volt, mint a kréta, s izzadó kezében egy csipkés zsebkendőt szorongatott.

A báró egy perczig még folytatta a sétáját, mintha nem vette volna észre emberét. Majd hirtelen megállt mellette, s így szólt:

– Hát, Nittis barátom, baj van.

– Báró úr… – hebegett a fiatal ember, de amaz nem hagyta szóhoz jutni.

– Hagyja el, lelkem. Most nem afféle apróságról van szó, mint a multkor. Fiatal embernek kell a pénz, ki venné olyan szigoruan a dolgot? Az a kis sikkasztás már régi história, és ha véletlenül azóta ön ismét… pénzzavarba jutott, az még nem olyan nagy baj. Egy kiválóan értékes embert, a ki, mint ön, nekem máris nagy szolgálatokat tett, csak nem bosszantok meg minduntalan efféle csekélységek miatt?! Nem erről van szó, kedves. Hanem egy olyan történetkéről, a melyet ön elfelejtett bizalmasan közölni velem.

– Báró úr!…

– Takarékoskodjunk az idővel, barátom. A mit ön mondhatna, az merőben fölösleges. Értem én az ön dolgát. Én se szeretem a vén asszonyokat. Az igaz, hogy szeget nem verek a fejökbe. De, istenem, el tudom képzelni ezt a románczot. Lássa, Nittis, mindig mondtam önnek, hogy óvakodjék a pénzes asszonyoktól. Nehéz tőlük megszabadulni, ugy-e?

– Mit kíván, báró úr? – hörögte Nittis.

– Nehéz dolgot, fiatal barátom. De ön meg fogja tenni, mert ha valaki, úgy ön képes rá. Gyakorlata van már az ilyesmiben. S meg fogja tenni annál bizonyosabban, mert ha a kérésem nem teljesülne, úgy önt, vérző szivvel bár, kénytelen volnék átszolgáltatni Dominguez barátomnak.

– Ha tőlem függ…

– Nem öntől függ. De önnek sikerülhet, s ön igyekezni fog. Nem magyarázom önnek, édes Nittis, hogy a mit én kimondok, azt meg is teszem. Mi ismerjük egymást. Köztünk felesleges a sok beszéd. Tehát dologra.

– Nem kell jegyeznem utasításait?

– Nem. A feladat egyszerü. Az urgel-i lányról van szó, a Zurita kedveséről. Ez a Zurita kemény legény. Ravasz, mint minden paraszt, ügyes, mint egy picador, s elszánt, semmivel se törődő, mint egy veszett kutya. Nehéz hozzáférkőzni. De van egy sebezhető oldala: ez a lány. Valósággal őrültje a csinos kis boszorkának. Úgy látszik, Soledad úrhölgynek egészen kivételesek a bájai; s ezt a föltevésemet szives figyelmébe ajánlom. Érti már, kedvesem? Nekem, hogy annak rendje és módja szerint végezhessem ki a bikát, szükségem van erre a vörös viganóra. Az ön feladata az, hogy kedvesévé tegye a leányt. Jól értsen meg, nem csupán arról van szó, hogy egy pár uj harisnyakötővel gyarapítsa kétségen kívül érdekes múzeumát, hanem arról, hogy elhozza a lányt ide, a szomszédba, a Serrano-palota földszinti nagy termébe.

– A parancsolat első része sokkal könnyebb, mint a második.

– Bizonyára. Ehhez okvetetlenül szükséges, hogy a lány belébomoljék önbe. Persze, a regényszövésre önnek átkozottul kevés ideje van.

– Mennyi időm van?

– Ha három nap nem elég, akkor nem elég három hét, három hónap, és három esztendő sem.

– Jobban szeretnék egy hetet.

– Ön kezd nem bízni magában. Hogyan, ön, a kiskorúak megtévesztője, a grófnék szíve választottja, az idős hölgyek eszménye, ilyen hosszu lélekzetet vesz, mielőtt hozzáfog az ostromhoz, a melynél csak egy korcsmáros-kisasszonyról van szó?! Megengedem, a feladat talán nem egészen könnyü. Zurita szép legény, gazdag, s féltékeny, mint a tigris; a lány nem szeméten szedett, s meglehet, szereti Zuritát. De ha nem könnyü a feladat, nem is lehetetlen. És ön, a ki akármikor készen volt akármelyik, akárhány leányt elcsábítani puszta műkedvelésből, meghátrálna most egyetlen egy közönséges leánytól – mikor az életéről van szó?!… Nem hihetem, Nittis. De ám, legyen, tekintettel régi barátságunkra, adok egy hetet. Pénz bőven áll a rendelkezésére, s tehet, a mit akar. Csakhogy Fülöp és Ferencz el fogják kisérni, s nem tágítanak ön mellől, csupán a leány kamrájának az ajtajánál. Ott is őrizni fogják úgy az ajtót, mint az ablakot. Ha Fülöp és Ferencz nagyon alkalmatlanok találnak lenni, nevezze ki őket grófnak, herczegnek; úgy szerepelhetnének például mint barátjai. Annyival inkább, mert két lakájt is adok önnek, a kik az ön őrizetében felválthatják Fülöpöt és Ferenczet. És ha már erről beszélünk, adok önnek egy jó tanácsot. Ha a szerencse nem kedvezne önnek, ne igyekezzék megszökni tőlük, mert parancsuk lesz: hogy ebben az esetben azonnal lelőjjék önt. Tudja, amúgy mégis tovább tart a dolog. Szóval, mához egy hétre várom önt és Soledad kisasszonyt odaát, a Serrano-palotában. Ha hozza az urgeli lányt, jóbarátok maradunk, s elfelejtjük az egész kellemetlen ügyet.

– El fogom hozni az urgeli lányt.

– Még egy jó tanácsot. Se most, se később, soha se igyekezzék szeget verni a hajam közé. Ha hirtelen halnék meg, jó helyen letett papirok sok boszúságot okozhatnának önnek. És végre sziveskedjék nem tenni fel rólam azt a zsiványságot, hogy előbb kiaknázom, aztán megcsalom. Néha piszkos keztyüt használok, hanem azért én úriember vagyok.

III.

Olivarez Benito három napig olyan vigan volt, akár a hal a vízben. Evett, ivott, mintha csak vendég lett volna; naphosszat czigarettákat sodorgatott, s a nyitott ablakon át, mely alatt a strázsa életunottan sétált, szóba ereszkedett a börtön udvart mosogató czigányleányokkal. Hanem mikor mult az idő, s róla mintha megfelejtkeztek volna, nyugtalankodni kezdett. Ez a nagy csöndesség nem tetszett neki. Jobban szerette volna, ha ütik-verik, s hurczolják vizsgálóbirótól vizsgálóbiróhoz. Olivarez Benito kedvelte az igazság-szolgáltatás rendes menetét. De őt kivételes bánásmóddal tisztelték meg, s Olivarez Benito egy cseppet sem örvendett ennek a megtiszteltetésnek. A panatelai tanuknak hirét sem hallotta; vajjon túljárnának az eszén?!… S a tisztességtudó, emberséges földbérlő gyakran gondolt egy csillagtalan estre, a mikor majd a meredek szélén rá fog köszönteni a báró úrra: »Jó estét, Excellenza, Isten hozta nálam! Nem tetszik megismerni? Én vagyok Olivarez Benito.«

Olivarez Benito nem egyszer kóborolt csillagtalan éjjel járatlan utakon, hanem azért mégis megdobbant a szive, a mikor egy meleg, fullasztó alkonyaton, vacsora helyett azzal költötték fel hosszúra nyúlt délutáni álmából, hogy:

– Kelj fel és gyere.

Kilenczed napja volt már, hogy fogságban ült; azóta szépen kivallathatták az egész Panatelát. Hanem azért a vasat nem vették le a kezéről, lábáról; sőt megmotozták, nincsen-e elrejtve a ruháiban valami veszedelmes szerszám? Két zsandár ment előtte, és más kettő kisérte; úgy indultak útnak, ki tudja, hová?

Tekervényes, szűk folyosókon vezették végig, s Olivarez Benito észrevette, hogy három kis lépcsőn keresztűl egy másik épületbe lépnek át. Túlnan már keskenyebbek voltak a falak, s szélesebbek a folyosók; nagy, szárnyas ajtók és faragásokkal teli vak-ablakok mellett haladtak el, a melyekből hippogriffek és egyéb kőből való csoda-állatok meredtek le a megvasalt parasztra.

Egyszerre megállapodtak. Az egyik zsandár kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitotta a szárnyas ajtók legszélesebbikét, s Olivarez Benitot betuszkolták az ajtón. Olivarez Benitonak legelőször is elkáprázott a szeme; aztán, a mint körülnézett, végig futott a hátán a libabőr. Ilyen nyugtalanságot érezhet a tőrbe csalt vadállat, mikor észreveszi, hogy nem jó helyen jár.

Óriási teremben voltak, melyet egy roppant csillár világított be kápráztató tűz sugarakkal. Olivarez Benito, a panatelai közhit ellenére, megfordult már grófi palotákban is, de ilyen termet nem látott soha. Először is ennek a bolthajtásos, rengeteg csarnoknak nem volt egyetlen egy ablaka sem. Az ablak-mélyedések be voltak falazva, s köröskörül, a falakon és a vak-ablakokon, nem lehetett egyebet látni, csak megfakult falfestéseket. Az ajtótól jobbra emelvény volt látható, a melyet öt lépcsős, beszőnyegezett feljárat választott el a csarnok nagyobbik részétől, a helyiség egész szélességében. Balra, az emelvénynyel szemközt lévő falat két felől összeomló roppant szőnyeg borította be, melyen át nyilván egy más terembe lehetett bejutni. Ettől a titokzatos szőnyeg-óriástól egészen az emelvényig sehol egyetlen bútordarab; s a mi a legkülönösebbnek tűnt fel Olivarez Benito előtt, a terem e részének nem is volt rendes padlója, csak jól-rosszul összeácsolt deszkázata, a mely vagy két ujjnyi szélességben vált el a falaktól és az emelvénytől. Ez alatt a bizonytalan deszkázat alatt Olivarez Benito nem sejtett semmi jót.

A terem másik része már több bizalmat gerjesztett, de ott is volt valami, a mi sehogy se tetszett a fogolynak. Az emelvényt hosszú, terített asztal választotta ketté, mely meg volt rakva étellel, itallal. Két embernek volt rajta megterítve, a kiknek szembe kellett ülniök egymással: az egyik szék innen volt az asztalon, közel a lépcsőzethez, a másik túlnan, a fal szomszédságában, egy nagy fekete kép előtt, mely leért a padlóig, s mely Loyola Ignáczot ábrázolta teljes életnagyságban. A két teriték egészen egyforma volt, csakhogy a fal felőli kancsók mellett egy kicsi gépezet hevert, a melyből vékony zöld sodronyok futottak le az asztal mögött a padlózat rejtelmeibe.

A négy zsandár szótlanul állott Olivarez Benito mellett, a csarnok közepén. A fogoly szeretett volna szóba állani velök. Bántotta ez a némaság, s a vízmosásokra gondolt, a melyek az éjszaka csöndjében oly barátságosan suttognak a puskás vándor fülébe… De aztán másra határozta magát, s nem szólt a fogdmegekhez. Összetette megvasalt két kezét, s úgy nézett a veszedelem elé.

Vagy egy negyedórát állottak ott, mikor egyszerre a Loyola-kép megfordult rejtett sarkán, s nyílásán át belépett az emelvényre Valladares báró. Hosszú, fekete botját a balkezében hozta, s jobbjával barátságosan intett a fogolynak.

– Isten hozott, Olivarez Benito. Szivesen látlak egy kis vacsorára.

A hangja vigan csengett, de Olivarez Benito mégis úgy érezte, mintha a gerinczében jeges víz folydogálna. Nem mozdult és nem szólt.

– Hideg vagy hozzám, Olivarez Benito – folytatta a báró. – Haragszol talán, hogy ilyen sokáig itt tartottalak? Lásd, időbe telt ám, a míg kiderült, hogy semmi közöd Zurita Mihályhoz!… De mi az, mit látok?! Teringettét, vasban hozzátok a vendégemet?! Oldjátok le rögtön a béklyóit!

A fogdmegek engedelmeskedtek, s Olivarez Benito gyanakodva nézett fel a rabló-irtóra. Amaz egészen el volt foglalva embereivel.

– Mit álltok itt? Pusztuljatok. Semmi szükségem rátok, a mikor kedélyes vacsorához ülök.

A zsandárok eltávoztak a szárnyas ajtón, de a folyosó felől nem hallatszott lépteik kopogása. Pedig Olivarez Benito ugyancsak fülelt: semmi nesz. Vajjon mit akarnak vele?

– Gyere közelebb, Olivarez Benito. Ülj le erre a székre, és egyél, igyál. Tétovázol! Nem képzeled talán, hogy meg akarlak mérgezni?! Mit gondolsz, csak nem foglak megmérgezni – téged?! Drágább vagy te nekem annál, elhiheted nekem. Aztán meg én is veled tartok… Egy ételből eszünk, egy borból iszunk, mint jóbarátok. Egészségedre.

Töltött és kiürítette a poharát.

Olivarez Benito nem az az ember volt, a ki elárulja a gyöngeségeit. Fölment a lépcsőn, leült az üres székbe, s gondtalanul nézelődött körül, mint egy bamba falusi ember, aki nem érti, miért mókáznak vele az urak.

– Szereted az édes bort? Tölts magadnak az én üvegemből. Igyál, Olivarez Benito, ki tudja, meddig ihatol?!… Egészségedre.

S megint ivott.

Olivarez Benito szót fogadott. Aztán a torkát köszörülte, mint illedelmes ember hosszú beszéd előtt.

– Exczellencziás uram…

De a másik nem hagyta szóhoz jutni.

– Jóvá akarom tenni – szólt – hogy kellemetlenséget okoztam neked. Mert hát az ember – ember, s én bizony azt hittem, hogy te vagy Zurita. A feljelentés rendben volt, s én téged sehogysem ismertelek. De a hibát belátni jobb későn, mint soha… Egyél, Olivarez Benito, kövesd a példámat.

Olivarez Benito kételkedve nézett a báróra. De az exczellencziás úr tovább is nyájasan biztatta.

– Hát persze az egész falu úgy vallott, a hogy te. Látszik, hogy ismernek téged, Olivarez Benito, és szeretnek: a közbizalom fényesen nyilatkozott meg érdekedben. Természetesen, ezek után szabad vagy, mint a madár. Elmehetsz békességben, a hová akarsz. Hogy ma este még itt tartottalak vacsorára, remélem, nem neheztelsz érte. Szeretném elfelejtetni veled, hogy háborgattalak. Igyál, Olivarez Benito, soha se iszol ilyet többet életedben.

Olivarez Benito azon gondolkozott, hogy vajjon mi lenne akkor, ha ő ezt a hegyes kést, mely itt hever a tányéra mellett, egy jól irányzott lökéssel keresztül penderítené az asztalon?!… de a mit utóljára hallott, egy kissé lehűtötte. Csakugyan eleresztenék?! Úgy találta, hogy még várakozhatik.

Bizony elszámította magát. A sok édes bor, meg a »szabadság« szó álmossá tették. Öt percz mulva elvégezte magában, hogy a báró egy közönséges fajankó, s képzeletében már kint járt a meredekek között, a mély utak torkolatánál… A báró tartotta szóval és itallal.

– Ki nem mondhatom – folytatta a beszédes exczellencziás úr – mennyire örülök, hogy ártatlanságodban immár nem kételkedhetem. Mert a te arczod megtetszett nekem, s lásd, ezzel az átkozott Zuritával kurtán kell elbánnom. De hát te burokban születtél, Olivarez Benito fiam.

Ebben a pillanatban vídám hangok ütötték meg a fogoly fülét. Mintha a szőnyeges ajtó mögött nevetgéltek, vihorásztak volna. Majd egy gitár szólalt meg, édeskésen, olvadékonyan. Olivarez Benito megrezzent, maga se tudta, miért.

– Hallgatózol, Olivarez Benito?! So’ se ügyelj oda, amott is vendégeim vannak. Mondom, burokban születtél. Mert bármennyire tetszettél is nekem, ilyen könnyen mégse szabadulhattál volna, ha a véletlen nyomába nem vezet az igazi, a kétségtelenül igazi Zuritának. De, szerencsédre, kezembe került Soledad, az urgeli leány, s ettől a boszorkánytól megvettem a zsivány fejét egy pár kalárisért. Mit bámulsz rám?!… Soha se hallottad hírét Soledadnak, a Zurita kedvesének?!

Odaát egyre nagyobb lett a vigasság. Előbb úgy tetszett, mintha két pohár koczczant volna össze, s aztán hirtelen egy édes, meleg asszonyi hang csendült fel, melyet hízelegve, dorombolva kísért a gitár:

Czigányvér, czigányvér, Nem búsong holnapér’…

Olivarez Benito megrázkodott egész testében. A mit még el nem vesztett az eszéből, azt suttogta neki, hogy boszorkányság űz a fülével játékot. Ott maradt a helyén, de ujjai gépiesen hadonásztak a kés után.

A báró nyugodtan beszélt tovább, mintha nem vett volna észre semmit.