Part 10

– Meg akarom mondani, még egyszer és utóljára, hogy ezt az életet nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy eltékozold az egészségedet, a hangodat, a munkabírásodat! Tartozol nekem vele, amiért embert faragtam belőled, hogy szakíts ezzel az életmóddal, és ne várd meg, míg végképpen lejárod magadat!… míg rájönnek, hogy nem vagy senki és semmi, csak annyit tudsz, a mennyit én beléd verek!… hogy ne várd meg, egyik kocsmából a másikba tántorogva, míg tönkre méssz, míg mindenünnen kidobnak! Tudd meg, hogy már nem vagy az, a ki voltál! Tudd meg, hogy már félig elittad az eszed! Ezt még nem vette észre mindenki, és a ki észreveszi, nem mondja meg neked. De én megmondom! Tudd meg, hogy legutóbb is, a mikor Lohengrint adtad, olyan silány voltál, hogy az, a ki tavaly látott, mondhatom, nem ismert rád! Pedig _Lohengrin_ nem műkedvelő munka; érdemes megtanulni. Valamikor tudtad is, de most már, úgy látszik, a hülyeség környékez. Akkor nem mondtam meg, mert akkor hazajöttél. De most megmondom. És azt is megmondom, hogy ennek az életnek most már vége legyen, mert ha még egyszer igy jössz haza, olyan botrányt csinálok, hogy egy hétig rajtad nevet az egész város, és te… te örökre megemlegeted!

A nagy tenort elöntötte a düh. A botránytól nem félt ugyan, mert tudta, hogy az asszony csak fenyegetőzik, de bántotta a hiúságát, hogy az egyetlen bíráló, a kinek a véleményét, akarva, nem akarva, tiszteletben tartotta, ilyen rettenetesen lebecsüli. És még inkább bántotta az, hogy tehetetlenül kell tűrnie a házi fenyítéket. Majdnem leragadt a szeme, és a rákényszerített vezeklés még egyre tartott; s hiába toporzékol, nem lehet aludnia, nem lehet, nem lehet!

Már csak egy gondolata volt: ugyan miképpen boszúlhatná meg magát? Hogyan torolja meg azt az embertelenséget, a melylyel az asszony szándékosan teszi lehetetlenné, a miért most tiz évet adna az életéből: azt a kis pihenést?!

Egyszerre megvillant valami a fejében.

Tudott egy ujságot, a mely az asszonyt nagyon érdekelte, és ez az ujság nem volt kellemes. Sőt azt is sejtette, bár sehogy se tudta beleképzelni magát a másik helyzetébe, hogy az asszonynak, a ki épp oly szertelenül érzékeny és indulatos természetű, a mily végtelenül gondtalan és könnyelmű ő maga, ez az ujság fájdalmat fog okozni. Annyira tisztában volt vele, hogy a rossz hír le fogja verni a feleségét, hogy, ámbátor a gyöngédség nem volt a legerősebb oldala, a nagylelkűség egy rohamában elhatározta, hogy kiméletesen közli az ujságot és mindent el fog követni a végre, hogy a rossz hatást enyhítse. Mikor megtudta a dolgot, elvégezte magában, hogy csak később mondja el feleségének a kellemetlen ujságot; előkészíti rá; a keserű igazság egy részét elhallgatja; egy pár rózsaszinű hazugsággal szép mezbe öltözteti a meztelen valóságot; füllentésekre alapított határozatlan igérgetéssel veszi el a rossz hír élét; megczukrozva adja be neki a keserű pirulát.

Ez a szép elhatározás, melyet nem egészen húsz óra óta hordott magában, most, egy pillanat alatt, elpárolgott. Boszút fog állani.

– Hát beszélgessünk! – szólt, kajánul mosolyogva. – Beszélgessünk, ha már úgy sem lehet aludnom! Vagy talán már elvégezted? Elmondtál mindent, a mit mondani akartál? Ha nem végezted el, csak folytasd! De azután, ha készen vagy, szólj, mert nekem is volna egy kis mondanivalóm. Nem akartam ugyan most beszélni erről, ráért volna holnap is, de ha már benne vagyunk, ha már úgy sem aludhatom!… Szóval, akárhogyan adtam Lohengrint, így vagy amúgy, jól vagy rosszul, tudd meg, hogy az igazgató tegnap a szobájába kéretett, és, végre-valahára, előhozta a te dolgodat. Éppen ideje volt, hogy határozottan beszéljen; mit húzni-halasztani az effélét?!… annak semmi értelme. Elég az hozzá, végre színt vallott és felelt.

Az asszony hirtelen elfelejtette minden boszúságát s minden egyéb baját.

– Felelt? Mit felelt? – kérdezte mohón. – Mondd hát hamar! Igen? Nem?

– Ahogy vesszük. Igen is, nem is.

– Hogyan »igen is, nem is«? Megadja vagy nem adja meg? Beszélj hát, ne kínozz olyan sokáig! Nem látod, hogy megöl az izgatottság?

– Mondom, hogy: igen is, nem is. Megadja és nem adja meg. Hogyan mondjam egy szóval? Majd elbeszélem, mit mondott, de hogyan beszéljem el, ha minduntalan félbeszakítasz?!

Della Riva föltette magában, hogy ki fogja élvezni a boszúját. S kortyonkint kezdte szürcsölni a mindennél édesebb italt.

– Eszedbe kell juttatnom, – folytatta s lassan, kényelmesen, tisztán szótagolva ejtette ki minden egyes szavát – hogy mi, annak idején, mit mondtunk neki. Azt mondottuk… ugy-e?… hogy mi együtt, egy városban akarunk élni, nem szerződhetünk két különböző helyre, és bár te más országban, akárhol megkaphatnál legalább is tizezer márkát, tekintettel vagyunk a szinház viszonyaira és arra, hogy én a szinháztól nagy fizetést húzok. Azért, jóllehet a művészi multad és a képességeid sokkal nagyobb igényre jogosítanak fel, és más körülmények között nem is tennéd meg, hogy kis fizetést fogadj el a működésedért, mert ehhez nem vagy szokva, mindamellett, tekintettel erre és arra, a mit tekintetbe kell venni, nem kívánsz nagy összeget, csak a képzelhető legszerényebb fizetést, mondjuk: ötezer márkát, sőt négyezerig is lemehetünk, hogy éppen ezen ne múljék, mindössze annyit, hogy ne működjél ingyen. Nos, az igazgató, mikor ma bementem hozzá, elmondta, hogy ajánlatunkat már régen elébe terjesztette a vezetőségnek; de nagyon nehezen ment a dolog, ezért meg azért; ő maga javasolta és mindent elkövetett, a mi rajta állott, hogy ajánlatunkat a vezetőség el is fogadja, de… és ekkor ötölni-hatolni kezdett… a dolog igen bajos, mert a szinház személyzete igen nagy, és éppen az a szerepkör, a melyet elláthatnál, már sokszorosan be van töltve… szóval a vezetőség kívánságunkat természetesnek találja… és belátja, hogy ajánlatodat, mely érdemeidhez képest rendkívül mérsékelt és szerény, köszönettel kellene elfogadnia… de nem teheti túl magát a nagy nehézségeken, és nem szerződtethet… hanem, méltányosságból… minthogy igényeidet nagyon jogosaknak tartja… és hogy mégis együtt maradhassunk… uj szerződést köt velem és fölemeli a fizetésemet a kívánt ötezer márkával.

Aztán, mint a ki jól végezte a dolgát, lehunyta a szemét és a következő perczben már aludt.

Az asszony elsáppadtan nézett maga elé.

– Nem kellek nekik! Ingyen sem kellek nekik! – suttogta.

Valami szédülésfélét érzett, s leült arra a székre, a melyet a legközelebb talált.

Nem kell többé, ingyen se, ő, az Európaszerte híres Wagner-énekesnő, az a művésznő, a kinek a lába elé, alig tíz évvel ezelőtt, tálczán hozták a dicsőség és az ünnepeltetés minden örömét, a ki azóta is sikert sikerre halmozott, a ki a maga művészetének olyan mestere, hogy világraszóló hírnevű énekest tudott faragni egy teljesen tudatlan, léha, lélek és művészi érzék nélkül való fiatal legényből, ebből az emberből, a ki itt hortyog, mellette!

A tükörbe pillantott.

Még alig mult el negyven éves. Egyetlen ráncz se volt az arczán. Szépnek, fiatalnak látta magát, olyannak, a milyen tíz esztendővel ezelőtt volt; csak éppen valamivel teljesebbé vált azóta a szépsége. Elgondolkozott. Különös! A hangján se vesz észre semmi változást; éppen olyannak hallja, a minő akkor volt, a nagy diadalok idején! Semmiben sem változott azóta; csak idősebb lett pár évvel. Nem látja, mi az, a mit elveszített; nem látja, mi lehet rajta, a mi elárulhatná a negyven évét. De mások már látnak rajta valamit. Az arczában, a szemében, egész alakján. Bizonyosan a hangján is észreveszik ezt a valamit. A kort!

Milyen rövid az élet!

Egy-két sietős ölelés, a véget nem érő fáradozás, a vissza-visszariasztott törekvés, a boszúságok, a csalódás, a viszálkodások izgalmai között, egy-két sikernek az öröme, mely nyomban elenyészik, mig az általános közönbösség, féltékenység, irígység egyre szélesebbre szövi körülöttünk a szemfödőt!… És ez az egész!

Eszébe jutott az egész élete.

A sok remény és képzelgés, a sok munka és vesződség, a sok önkéntes és önkéntelen lemondás, a sok csalódás és a sok keserűség.

Eszébe jutott a másik ember. Az első férje. Az énektanár.

Nem tudta szeretni. Öreg volt! Nem érzett hálát iránta. Öreg volt! Nem tudott megbocsátani neki. Öreg volt!

Ezt, ezt szerette. Mert fiatalon jelent meg az életében. Szerette, mert szeretnie kellett valakit. Szerette, mert szükségét érezte, hogy önként odaadjon neki mindent, a mije volt, s mert ez elfogadott tőle mindent. Szerette, mert ez kizsákmányolta őt s aztán nem törődött vele. Szerette, mert ez kinevette őt a háta megett s megcsalta minden utczai rongygyal!

De ez a szerelem is inkább gyűlölet volt.

Igen, most már tudja, hogy nem szerelem az, a mit iránta érez, hanem gyűlölet. Szerelmét megmérgezte a szenvedés, s mennél több érzés volt a szivében, annál több ott most már a gyilkoló erő.

Della Riva horkolt.

Mit tett ezért az emberért!

Fölszedte a semmiből. Urrá tette. Felnyitotta előtte a szép világát. Tanította, fáradt vele, művészszé nevelte… Szolgálatába adta egész tudását. Oda kölcsönözte neki a lelkét, hogy meghódíthassa a világot.

Mert hisz ez az ember csak automata, a kinek édesen zengő tenor hangjából az ő lelke, az ő művészete szól!

Az ő lelke, az ő művészete diadalmaskodik akkor, a mikor ezt az embert, az első hangjai után, a tapsnak az a kitörése üdvözli, mely a hirtelen támadt fergetegre emlékeztet, melynek hallatára minden művész szive megremeg az egész lényét elárasztó boldogságtól – mely szebben szól, mint szólhat a másvilág zenéje!

És az ő művészete, mely lelket önt ebbe az üres gitárba, az ő lelke, az ő gyönyörű lelke, nem kell már senkinek! Ingyen se kell!

Az ő megjelenése, kedvessége, hangja, tudása, tehetsége már csak: volt! Emezt pedig a lelkesedés rivalgásával üdvözlik, virággal árasztják el, aranyhalmokkal csalogatják, marasztják!

Mert ez fiatal!

Azelőtt is féltéssel gondolt a sikerre, a melyet férje lassankint elhódított tőle. Most úgy rémlett neki, mintha megrabolták volna. Irigyelte férje ifjúságát. Gyűlölte ezt az embert.

Oda pillantott az ágyra. Della Riva olyan nyugodtan, olyan mélyen aludt, a hogy csak a gyermekek és a nagy korhelyek tudnak aludni.

Az asszonynak felforrt a vére.

Neki a szive szakad meg, és az ott – hortyog!

Egy pillanatig azt hitte, hogy nem bír magával, hogy ennek a felbőszítő nyugalomnak és gondtalanságnak a láttára valami nagy, igen nagy bolondot kell művelnie. Otthon, Olaszországban, néha kevesebb is elég, hogy valami szörnyűt cselekedjék az ember, az indulat egy-egy pillanatában, mikor a felzaklatott vér, egy szökelléssel, felrohan az agyba. Igen, ebben a pillanatban meg tudta volna ölni.

Meg is érdemelné. Ez az ember sohase szerette őt, egy napig, egy perczig se. Csak kiaknázta. Csak kiforgatta mindenéből; csak elharácsolta előle, a mi neki mindennél kedvesebb volt. És mert ő olyan oktalan volt, hogy a szerelmet ennél a léha ficzkónál kereste, ez, cserében az ő odaadásáért, szerencsétlenné, izgalmakkal teljessé, pokolivá tette az egész életét. Végezetül most, mínthogy sorsa immár elválaszthatatlanul hozzá van kötve ennek a diadalszekeréhez, megfosztja attól is, a mi eddig a vigasztalása volt. Igen, megérdemelné, hogy megölje.

De mindez őrület. Hiszen az a kevés, a mit ő még az élettől várhat, az a kevés is, mind ennek az embernek az életétől, ennek a jövőjétől, ennek a szeszélyétől, a kegyelmétől függ.

És ha az őrület elvenné az eszét, ha az indulat, a felháborodás, a boszúszomj, egy végzetes pillanatban arra birná, hogy megölje élete megrontóját… ugyan!… hát akkor megboszúlná magát?!… akkor megtorolná azt, a mit ez itt ellene vétett?!

Nem, megölni valakit, az nem boszúállás.

Csakis úgy állhat rajta boszút, ha átadja a jövőnek.

Csak éljen, éljen minél tovább! Érje meg az öregkort, legyen az öregsége hosszú! Mikor majd neki is tünedezni kezd az ifjúsága: a bűnhödése is megkezdődik, a nemezis műve megindul magától. S mikor átlép a válságos korba: jönnek fiatalok – legények, lányok – a kik majd megfizetnek neki, mindenért!

A halál kegyelmes. Csak egy nem ismer kegyelmet: az öregkor iránt az ifjuság!

Della Riva horkolt.

A BICZIKLI-KIRÁLY.

Thurzó Emil gróf, az Egyesült-Államok földére lépve, így szólt magában:

– A fiam nagyot fog nézni, a mikor beállítok hozzá. Macbeth, látván, hogy a birnami erdő megmászsza a Dunsinan hegyet, nem mereszthette jobban a szemét.

És megint habozott egy verset. De az ötödik avenueről mégse akart visszafordulni az agg és örömtelen Európába.

Úgy tetszett neki, hogy most látja először New-York városát. Pedig tíz évvel ezelőtt sokat kocsikázott fel s alá ugyane tereken. De akkor lelkét más foglalkoztatta, nem a város látnivalói. Abban fáradozott, hogy elfogassa a fiát és ifjú menyét, a szökésük óta sokat emlegetett Schön Katit, közönséges tolvajokként, bár tudta, hogy nem voltak azok.

Persze nem sikerült czélját elérnie. Mindenütt a rangját megillető tisztelettel fogadták, a hatóságok egész szervezetök mozgósításával támogatták igyekezetében, de végre is eredménytelenül kellett visszahajóznia az ó-világba. Amerika nem adja ki a szerelmes párokat; azt pedig, hogy fia és menye meglopták volna Schön Náthánt, a szép asszony első férjét, a gróf nem tudta bebizonyítani. Schön Kati nem tagadta, hogy magával hozta a fülbevalóit, a gyémánt nyaklánczát s minden karpereczét, de nyilvánvaló volt, hogy ezek nem a Schön Náthán holmijai.

Azóta nagyot változott a világ s Thurzó gróf nemkülönben. Akkor úgy jött, mint a tájfun, most ellágyulva, barátságosan, mint Aeolus. Tíz év nagy idő, s a börze minden oroszlánszelidítő között a legelső.

Nem kellett tudakolnia, hogy merre van fiának a lakása. Mindenütt ott látta az óriási vörös betüket, melyek azt hirdették, hogy: »Thurzó bicziklijei a legjobbak és legolcsóbbak.« A kiáltó hirdetéseken megtalálta fiának a czímét is.

Kocsija egy nyolczemeletes ház elé vitte, mely nem volt ugyan olyan szép, mint a Strozzi-palota, de szemmelláthatóan többet jövedelmezett.

Alig hogy beküldte a látogatójegyét, feltártak előtte minden ajtót. De a nagyszabású meglepetés, melyre bizton számított, teljesen elmaradt.

– Szervusz, apám! – szólt egy hang, mikor belépett fia dolgozó-szobájába. – Viharos örömmel üdvözöllek, de nem ugorhatom a nyakadba, mert rémségesen fáradt vagyok: training után találsz.

A ritkás hajú yankee, a ki e nyájas szavakat magyar nyelven mondta, de meg se moczczant a kanapéján, csakugyan nem lehetett más, mint a fia, de – mily változás tíz év óta! – mintha csak a tulajdon nagyapja lett volna.

– Értem, hogy minden lelkesedés nélkül fogadsz, – szólt a gróf, – de meglep, hogy nem vagy meglepetve. Talán csak nem vártál?

– De bizony vártalak – felelt a látszatra idősebb, de valójában ifjabb Thurzó Emil – sőt mondhatnám, hogy már rég óta vártalak. Ha pedig azt mondod, hogy lelkesedés nélkül fogadlak, igazságtalan vagy irántam, mert én őszintén örülök, hogy látlak. Kérlek, foglalj helyet és gyujts rá. Az iróasztalomon kitünő havannákat találsz. A kubai háború óta már csak New Yorkban szíhatsz ilyeneket.

– És szabad tudnom – érdeklődött a gróf – hogy mi keltette benned ezt a sejtelmet? Mert meg fogod vallani, hogy a történtek után látogatásomra nem igen számíthattál?

Ekközben leült és rágyujtott a tulajdon szivarjára.

– Édes Istenem! – válaszolt a legjobb és legolcsóbb bicziklik tulajdonosa – ehhez nem kellett semmi telepathia. A magyar lapok annak idején megirták, hogy három év alatt mintegy negyedfél milliót vesztettél a tőzsdén; egy év mulva pedig azt olvasom, hogy galambokra lövöldözöl Monte-Carloban, vagy… bocsánat!… nem Monte-Carloban, hanem Nizzában. Ebből a kettőből ugyan könnyű volt kitalálnom a többit.

– Hm! – szólt a gróf, regalitászának füstje után bámulva – e szerint te így gondolkoztál: Az öreg tönkre jutott; vagy fejbe lövi magát, vagy eljön Canossába. Mivel pedig jobb eleven parazitának lenni, mint döglött oroszlánnak, kétszer kettő négy, hogy előbb vagy utóbb, de beadja a derekát. El fogja felejteni, hogy kitagadott, hogy tudni se akart rólam, hogy tolvajként akart haza seprűzni, hogy mikor a házasságomhoz az engedelmét kértem, az öngyilkosságot adta tanácsul, mindezt úgy el fogja felejteni, mintha nem is Thurzó volna, hanem egy koldusbotra jutott öreg házaló, és el fog jönni hozzám potyázni, mivel oligarcha-gőg van ugyan benne, de akármilyen szörnyű nagy férfiú, egy hatost sem tud megkeresni!

– Eh, apám – vágott közbe az amerikai Thurzó – ne kezdjük ujra a régi vitát, s ha lehet, tegyünk félre minden indulatosságot. Én nem így gondolkoztam, hanem úgy, a hogy te valóban gondolkozol. Minek izgassuk egymást üres szavakkal? Végre is én csak fiatalabb éned vagyok, s te se vagy más, mint én, huszonnégy évvel öregebb kiadásban. Te tökéletesen belém látsz, és ha mégis vitatkozol velem: nem kivánsz egyebet, csak azt, hogy meggyőzzelek arról, a mit természetesnek találsz. És én is könyv nélkül tudom, hogy mit gondolsz: azt, a mit én gondolnék a helyedben. Akarod, hogy pontról-pontra elmondjam, mi jutott az eszedbe?

– Tessék. Magam is kíváncsi vagyok rá.

– Hát elmondom. Mikor a croupier besöpörte az utolsó aranyadat, egy kicsit megszédültél. Talán el is fehéredtél egy kevéssé – ó, nem annyira, hogy bárki észrevehette volna! Aztán nyugodtan fölkeltél s olyan léptekkel, mintha az esküvődre mennél, kisétáltál a parkba. Odakünn, az első perczben, így vagy ilyenformán suttogtál magadhoz: »Hallod-e, hallod-e, Fekete Nagy János, meg kell halnod már most!« Előre föltetted magadban; az első pillanatban nem is képzelted, hogy máskép is lehet. De a hűvös levegő eszedre térített. És elkezdtél tűnődni. Hiszen ha csak a meghalásról volna szó! Egy Thurzó akkor hal meg, a mikor éppen eszébe jut. Végre is elég sokat éltél, s ha nem eleget, mindenesetre szépen. A legszebb nőket szeretted, jobban mondva, csak a legszebbeknek engedted meg, hogy szeressenek; a lovaiddal háromszor nyertél Derby-t, s ha néha, nagyritkán, hozzászóltál valami komoly dologhoz, a szavaidat érczbe vésték. Ha együtt látná az ember, a mit pezsgőben megittál, azt hinné, hogy az a Misziszippi folyó; ha annak, a mit elfüstöltél, felgyűlt volna a hamuja, azt képzelnéd, hogy te vagy a Vezuv; ha egy halomban heverne a pénz, a mit a kényelmedre, a szeszélyeidre, a mulatságaidra szétszórtál, ezer meg ezer embert lehetne eltartani belőle. Részed volt minden földi jóban, s nem is rövid ideig; a mi még hátra van, az csak seprűje az élvezeteknek. Meghalni! Annál semmi se könnyebb! De hogy főbe lődd magad egy kaszinó-épület mögött, mint egy sikkasztó pénztáros, mint egy beteg borbélylegény, mint egy érzelgős nevelőnő! Te, a hadvezérek ivadéka, több fejedelmi személy barátja, a mindenektől irígyelt nagyúr, a kinek csak akarnia kellett volna, hogy az ország egyik zászlósa legyen!… pénz miatt, hitvány pénz miatt, a mi nincs! – ezt a gondolatot nem viselhette el a jobb érzésed, ezt a csúfságot nem engedhette meg az esztetika. Soha se törődtél vele, hogy mit mondanak rólad, mert fölötte állottál mindenkinek; de hogy szánakozzanak rajtad halálod után, hogy miután mindenkit lenéztél, kiderüljön rólad, hogy nem volt miért büszkélkedned: ebbe a megoldásba nem törődhettél bele. Meghalni, az nem nagy dolog, de a kik fellegvárban éltek, azok a halálban se mennek a pocsolyába. »Páros vagy páratlan; ha nem sikerül, főbe lövöm magam« – ezt könnyen kimondja az ember, s a mikor kimondja, jóhiszemű. De mikor a végrehajtásra kerül a sor, az emberben feltámad a józan itélet, a belé nevelt tisztaságszeretet, az irtózás a dísztelen végtől, a kalobiotika szava. Hanem hát akkor mi a tennivaló? Nem halhattál meg nyomorultul, de nyomorúságosan élned épp olyan lehetetlen. Beállani főispánnak vagy miniszteri tanácsosnak? Fuj! De bankigazgatást vagy más szinekúrát vállalni s élni a nevednek és multadnak adott alamizsnából, végkielégítésből: alapjában ugyanaz lett volna. Azonkívül te nem olyan élethez szoktál, hogy akárminő hivatal eltarthatna; meghúzódni, nélkülözni, kiszámítani a garast, arra te nem is volnál képes. A leányaid, a kiket – nem szemrehányásképpen mondom – bőven elláttál hozománynyal, s a kik mind a hárman gazdag embereknél, európai fogalmak szerint valóságos náboboknál vannak férjnél, bizonyára gondoskodtak volna a te kényelmedről is, de kopott Lear királyként élni, egy kissé bizony, mondjuk ki a szót: kegyelemkenyéren, járni egyiktől a másikhoz, hogy meg ne únjanak, Goneril pénzén tartani szeretőt, vagy szegény rokonként beülni egy sarokba, felügyelni az unokákra és pikétezni a vendégekkel – egy Thurzó! A mint nem halhattál meg szegényesen, épp úgy nem élhettél így elrongyosodva. De mit keressük a részleteket? Egy nagyúr pénz nélkül: albatrosz a szárazon. Szánalmas, bántó, csunya látvány. Ez is dísztelen halál lett volna, csakhogy apró részletekben. Nem volt szabad meghalnod, s nem volt szabad vagyon nélkül élned. S hogyan szerezhettél volna vagyont? Elvenni Ákos gróf legvénebbik leányát? Nem, te nem tehettél olyat, a min egy pillanatig is mosolyogjanak! Nem is beszélve arról, hogy ez a rettenetes és megszégyenítő vég a magadfajta ember előtt a sáros halálnál is keservesebb. Végre eszedbe jutott, a minek legelőször kellett volna eszedbe jutnia. Az, hogy: van nekem egy fiam túl a tengeren; annak annyi a pénze, mint a köles. Attól akármennyit is elfogadhatok; csak a magamét veszem vissza. Igaz, hogy félreértések voltak közöttünk; az is igaz, hogy dühös vagyok rá, mert engedetlen és ostoba volt. De ha komoly dologról van szó, akkor ő meg én, most is, mindig egyek vagyunk. Nem ír, mert nem mer írni; ismeri a gőgömet. De az az egy ember nem érthet félre soha; nem fogja azt hinni, hogy a pénzéért bocsátok meg neki. Tudja, hogy a lelkemben már rég megbocsátottam, mert ha ostoba volt is, ő: a fiam.

– Elvégezted?

– El.

– E szerint te csakugyan azt hiszed, hogy koldulni jöttem hozzád? Ez bánt; nem szeretem, ha egy Thurzó meg akar alázni egy öreg embert, a ki neki azonfelül még az apja. És őszintén megvallom, hogy ebben a perczben már nagy kedvem volna visszafordulni. De csakugyan _vis major_ hozott ide; ezt eltaláltad. Nincsen más választásom; azért hát folytatom, a minek elmondásába belefogtam. Nos tehát, mindenekelőtt tévedsz. Én nem pénzt kérek tőled, hanem: munkát; nem ajándékot, hanem űzletet. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy jólét nélkül nem tudok megélni, s tévedsz abban is, hogy nem tudom megkeresni a kenyeremet. Tudok nyelveket, s el fogom végezni, a mit rám bízol; nem kell kitartanod, le fogom dolgozni a fizetésemet. Szó sincs róla, a munkám neked nem valami nagy érték, de azt a szívességet megteheted nekem is, a mit megtészsz egy idegennek. Ha alkalmazod ezt a szerecsen urat, a ki bevezetett, engem is alkalmazhatsz. Hogy miért jöttem éppen hozzád? Nem azért, hogy valami tessék-lássék munka ürügye alatt egy kis italra valót dugdoss a zsebembe. Otthon, a hol várúr voltam, nem állhattam be kereskedő-segédnek; de itt, a hol senki se ismer, a hol egyszerűen épkézláb fehér ember vagyok, megkereshetem, a mire szükségem van. Otthon nem lehet se élnem, se meghalnom; de Amerikában még szép halálom lehet: egy hasznos emberé, a kiért kár. S ha a véletlen úgy akarja, tisztes életem is, mert a fiam, annak fejében, hogy munkát ad, nem fog velem felülről lefelé beszélni.

– Úgy lesz, a mint akarod. Tudom, hogy nem született ember, a kinek a szavára hallgatnál.

– Örülök, hogy harag nem maradt a szívedben. Ez becsületére válik az eszednek.

– Egészen őszinte legyek? Harag nem maradt a szívemben, de egy kis neheztelés igen. Ismerd el, nem voltál eléggé gondos apa. Legalább is nem eléggé erélyes. Igaz, sokat fáradtál, sőt mondhatni mindent elkövettél, hogy megakadályozd a házasságomat, de egy kissé későn, ha szabad felpanaszolnom. Egy húsz esztendős tökfilkóval, a ki azzal áll elő, hogy ő nem tud élni a Schön Náthán felesége nélkül, mi több: feleségül akarja venni a Schön Náthán feleségét: nem így kellett volna elbánni. Le kellett volna csukatnod; kényszerzubbonyt húzathattál volna a nyakamba. No de minden rosszban van valami jó. Ha otthon maradok, most főispán vagyok valahol s fecsérelem a pénzt. Amerikában pedig komoly ember lett belőlem.