Part 9

– Én épen nem találom czélszerűnek, hogy a derékseregek az ország egyik szegletében tartózkodjanak; szerintem sokkal biztosabb volna némi helyőrséget hagyva minden szorosnál, oly közép helyen állapodni meg, a honnan egyenlőn közel volnánk Törcsvárhoz úgy, mint Bozzához.

Most az egyszer igaza volt Telekinek, de Heiszlert épen az boszantá, hogy a diák generális oly dolgot mondott neki, a mit nem czáfolhat meg. Teleki, mintha valamit érzene, különösen nyugtalan volt ezúttal; azt sejté-e, hogy a kik Erdélybe be akarnak törni, azok senkinek sem oly elkeseredett ellenségei, mint épen ő neki?

– Uram, monda, nem hagyva békét a tábornoknak. Én itt semmi munkában sem részesülök, tégy velem valamit, parancsolj valami állomásra és én betöltöm azt becsülettel, csak foglalkozást adj.

– Mindjárt adok, monda Heiszler s karját Telekiébe öltve, bevitte őt magával a sátorába, ott leültette a kerek tábori asztal mellé, s az ott ácsorgó őrök közül egyet elkülde, hogy hívja össze a tábornokokat; a mint Norcher, Magni és Doria megérkeztek, azokat is leülteté Teleki mellé, végre maga is az asztalhoz ült, s akkor kihuzva a fiókból egy tuczat kártyát, odaadá azt Telekinek, ezen szavakkal:

– Itt van a kivánt foglalkozás, oszszon kegyelmed.

– De uram, pattant fel Teleki egészen zavarba hozva e tréfa által, kártyázni, midőn az ellenség előtt állunk?…

– Nem tehetünk okosabbat, a míg az ellenség nem áll előttünk. Tud kegyelmed landsknechtet játszani?

– Nem tudok, uram.

– No majd megtanítjuk rá.

Meg is tanították, mert pár óra alatt elnyertek tőle pár száz aranyat, mire Teleki azon ürügy alatt, hogy nincs nála több pénz, félre vonult a játéktól; nem e nehány arany vesztesége bántotta őt, hanem azon tudat, hogy bölcs tanácsait annyira semmibe sem veszik.

A többi urak folytatták a játékot; Heiszler egyre nyert bomlottul, elnyerte a többi tábornok minden kézi pénzét, úgy, hogy utoljára garmadává nőtt előtte a tallér és arany, s a háromszegletű kalapját egészen színig tölté meg vele.

A vesztes fél tréfákkal iparkodott magát vigasztalni.

– No no! a ki szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben.

– Ejh! kiáltá Heiszler, beseperve a vesztett tételeket; nekem csak egy szerelmem volt életemben és az a harczmező; ott pedig szerencsés voltam mindig.

E perczben sebes lódobogás hangzék kívül s rövid szóváltás után a künn álló őrrel, belépett egy porlepte dragonyos hírnök a sátor nyilásán s fulladozó hangon rebegé Heiszlernek:

– Thököli előcsapatai Törcsvár előtt vannak, a szorosba állított hadakat megtámadták és leölték, csak a székelység áll még ellent, ha sietve nem jöttök, elfoglalják a szorost.

Heiszler egyszerre lecsapta az asztalra a kártyát, s kifordítva a kalapjába töltött pénzt, hogy az szanaszét gurult a sátorban, hirtelen felcsapta kalapját fejére, s kardját kivonva, kiáltá:

– Lóra uraim! Gyorsan Törcsvár felé. Még jókor érkezhetünk.

– Nem mondtam-e igazat! dörmögé Teleki.

– Ejh, semmi baj. Fuvassátok meg a trombitákat, le kell a sátrakat törni; az őrtüzek hadd maradjanak égve, a harmadik trombitaszóra mindenki indul Törcsvár felé. Itt csak egy kornétás osztály marad két taraczkkal a szorost őrzeni. Helyre, Teleki Mihály uram.

Ezzel lóra veté magát. Teleki is visszasietett a vármegyék hadaihoz, s nemsokára az éj sötétjében ügetve haladt előre az egész tábor Törcsvár felé.

Augusztus 19-ike vala; oly csendes, langyos nyári éjszaka, hogy egy falevél sem mozdult. A szép csillagos égre nagy méltóságosan emelkedtek az óriási havasok, melyek roppant lánczolatban fogják körül Erdélyt; minden hallgatott, csak néha-néha hangzott fel a méla éjben távol csörtető hadak robogása, melyek Törcsvár felé siettek.

Itt a hegyek lánczolata egy tág nyilást enged láttatni, mely később annyira összeszorul, hogy alig képes két szekér egymás mellett haladni. Az út mélyen visz el két sziklafal között, s ha szemközt nehány száz elszánt kitartó férfi áll, e helyen képes a legnagyobb hadsereget feltartóztatni.

Túlnan Oláhország felől, ha a hegyekről letekintünk, látjuk Thököli seregének őrtüzeit égni, mely a havasok tulsó oldalán táboroz, roppant kiterjedésben.

Innen sötét minden. Az első meglepetés után, mely nehány száz dragonyos életébe került, kik áthatoltak Oláhországba, a székelység hirtelen levágott fákkal eltorlaszolta a szorost s felvonult a hegytetőkre, s a szoroshoz közeledő tatárokat oly kőzáporral fogadta onnan, hogy azok kénytelenek voltak a továbbnyomulással felhagyni s visszavonulni.

A török táborban élénk sürgés-forgás látszott, a tatárok egész ökröt sütöttek nyárson s metszették a meddig megsült; nehány jókedvű oláh, borhoz jutva, tánczolta a maga nemzeti tánczát, a halmokon a magyar huszárok fuvatták maguknak a tárogatót, melynek elható hangjai gyakran a havas tulsó oldalára is áttévedeztek. De azért, hogy a tábor vigad, az előörsök rendesen ki vannak állítva. A seregnek két oly ifju vezére van, kiket a harczi tapasztalás öreg emberekké tett, ők virrasztanak valamennyi helyett.

A szélylyel felállított előörsöket két lovag látszik sorban látogatni. Ellenkező irányban haladva, egy helyen összetalálkoznak. A két vezér az.

A mint Thököli megismerte Ferizt, odalovagolt mellé s kezet szorítva vele, együtt lovagoltak tovább.

A nélkül, hogy maguk észrevennék, félretértek a tábortól, a hegyi ösvényeken előre haladva szótlanul.

Végre megtöré a csendet Feriz, búskomor hangon szólva Thökölihez:

– Van-e kétségbeejtőbb, mint hegyet látni és nem tudni repülni?

– Kivált akkor, midőn a vágyak a hegy tulsó oldalára vonzanak.

– Mik a te vágyaid, szólt keserűen Feriz, az enyimekhez képest, a tied csak a dicsszomj, de az enyim a vérszomj.

– Még annál is erősebb, a mi engem ösztönöz; szólt búsan Thököli. Nekem nőm van.

– Ah értelek! és nődet akarod látni? Nekem is volna, ha meg nem ölik. És derék, hozzád méltó asszony e nő?

– Messze kellett laknod ez országtól, szólt Thököli büszkén, hogy hírét ne halljad. Nem az én nevem adott kölcsön fényt Ilonám nevének, mint ő az enyimnek. Mikor mindenki elveté már a fegyvert Magyarországon, én magam is kijöttem az országból, maga maradt Munkács várában és védte azt oly hősiesen, hogy egy férfi büszke lehetne rá. Az ellen megszállotta az erősséget, s éjjel-nappal löveté annak falait ágyúkkal, bombákkal. Ilona mint egy férfi állt az ostromlott falakon, golyók süvöltése, ágyúk dörgése között, a várba esett bombákat nagy áztatott bivalybőrökkel oltatta el, s az ágyúkat saját kezével sütögeté ki az ostromlókra, s éjjelenkint felragadva a zászlót, rajta rohant a sánczaiban alvó ellenfélre s levágta katonáit, beszegezteté ágyúit és sátorait felgyújtatá.

Ferizt egészen fellelkesíték e szavak.

– Meg fogjuk szabadítani e derék asszonyt; még most is védi magát?

– Többé nem. Legkedvesebb emberem, a kire rá bíztam, hogy viselje gondját, egy ember, kit koldusból én tettem úrrá; az árulta el, s most fogva tartják. Oh, hidd el Feriz, ha visszaadnák őt nekem, talán cserében örökre el tudnék felejteni dicsőséget, korona utáni vágyat; de a míg őt vissza nem vívtam, keresztül török a poklokon is érte, s látni fogod, hogy keresztül megyek e hegylánczon, mert bár keresztül repülni nincs erőm, de átmászni rajta van türelmem.

Feriz bég búsan sohajta fel:

– Oh, én nekem már nincs senkim, a kiért úgy siessek a harczba.

E közben a két ifju ismét a legelső őrtűzhöz ért, ott kezet szorítva, elváltak egymástól és eltávoztak jobbra sátraikba.

Másnap korán reggel belépett Thököli Ferizhez, mondva, hogy épen most hozzák hírül, miként Heiszler megérkezett még az éjszaka, pihenéstelen nyargalva Nyén és Szent-Péteren keresztül Törcsvárára. Teleki is vele van.

E név felvillanyozta az ifju törököt.

Hirtelen felszökött fektéből, s kardját kirántva, azt az ég felé emelé, szavakat nem találó düh kifejezésével arczán.

– Köszönöm neked Allah! hogy őt is előmbe hozád! Azzal Thökölinek nyújtá kezét: most már én is azt mondom, hogy ha röpülni kell is, át fogunk menni a hegyeken.

A két vezér ezután tovább egy óránál tanácskozott együtt titokban, mindenkit kiküldve a sátorból. Akkor eljövének, rendbe állíták a hadakat; Feriz kiválogatá legjobb janicsárjait és spahiait, Thököli a magyar huszárságot s a leggyorsabb tatárokat, s e kisded, mintegy hatezer főre menő sereggel eltávoztak, a nélkül, hogy megmondanák, hová? A roppant tábor azalatt a moldvai vajdára bizatott, meghagyatva neki, hogy éjjel-nappal ellenkezzék a túlnan levő erdélyi sereggel és helyéből meg ne mozduljon.

A két ifju vezér ez alatt a kis válogatott csapatot bevezette a hegyek közé, a sötét, erdős hegyszakadékokba, miknek kietlenét emberi láb nem taposta soha. Most ez ösvénytelen ősvilági vadonon keresztül ők egy hadsereget akartak átvinni. Ha valaki a magasból egymásra hányt bérczek tömkelegére tekint, azt fogja mondani: őrült gondolat! Hanem hiszen az is volt mind a kettő. Egyiket élő szerelmének kiszabadítása, másikat a meggyilkolt szerelemérti bosszuállás ragadta magával, s ez mindkettő közel atyafi az őrültséghez.

Azon eszme, hogy e meredek sziklákon, vad folyam szaggatta örvényeken keresztül egy egész lovas hadsereget szállítsanak át, valóban nem születhetett más lélekben, mint a hol oly erős az akarat, mint Thökölinél.

Majd irtóztató meredek lejtő állt a sereg előtt, melyen térdeiken csúszva kellett egyenkint aláereszkedniök, a lovak farkaira pedig nagy fákat kötöttek, azok tartották vissza gallyaiknál fogva, hogy a mélységbe le ne hengerüljenek; majd ismét óriási sziklafal állta útjokat, mely egy szűk hegytorkolatba zárta be őket, a honnan nem volt kijárás; itt nehányan a sziklahasadékokba s a falból kinőtt folyondárok gyökereibe kapaszkodva, kötelet vittek fel magukkal, s azokat kiálló fatörzsökre kötött vascsigákra téve, odalenn malomkorongot állítának fel, s úgy húztak fel egyenkint minden embert, minden lovat. Olykor hosszú sziklagerinczeken kellett végig menniök, melyek épen csak oly szélesek voltak, hogy egy ló végig mehetett rajtok, jobbra és balra ezer lábnyi mélység, melynek a rajta fekvő ködtől fenekét nem látni, s mikor közepére értek, öles szakadások tátongtak előttük, melyek ketté vágták a sziklaösvényt; a ki át nem bírta ugratni, ott veszett, mert visszafordulni nem lehetett.

E helyeken soha sem jár egyéb a vadmadárnál, s a fészkéről felriasztott kövi sas bámulva nézett le a kőszálról, melyre fölrepült, a nyüzsgő, iparkodó harczi tömegre, hogy mit keres ennyi nép e kietlen hazában?

A két ifju vezér mindenütt legelől járt, merészségük példát adott a seregnek, kitartásuk buzdítá új erőre, s kifogyhatlan leleményességük minden újabb akadálynál új segélyt gondolt ki, mely nyomrul nyomra vitte őket elébb az ismeretlen havasokon keresztül.

* * *

Az erdélyi urak Törcsvár alatt egy jó magas dombtetőre állva nézték, mint ellenkezik egymással a szorosokra gyülekezett két ellenhad. Olykor a székelyek csapnak ki az erdőből a száguldó tatárokra s bekergetik őket sátorukig, majd ismét, mint a bolygatott darázsraj özönlik elő a tatár és oláh nép, megűzve amazokat az erdő széléig. Néha majd az egyik, majd a másik megkeríti vigyázatlanabb ellenfelét, azt azután ismét társai kivágják. Csupa mulatság mindezt nézni a dombtetőről, hol Heiszler, Doria és Teleki állanak, hosszú távcsöveken gyönyörködve a férfias játékban.

Egyszer az őrök egy oláhot hoznak Heiszler elé, ki az előörsökön átjött, s azt állítá, hogy a vajdától küldetett a fővezérhez titkos izenettel.

– Bizonyosan megint azt izeni, hogy be ne menjek Havasalföldre, mert az ellenség megesz; mondá Telekihez fordulva Heiszler, ki nyomára jött a herczeg elébbeni ravaszságának. Hát mit izent urad? kérdé az oláhtól.

– Tiszteltet és tudósít, hogy őrizkedjél nagyon Thökölitől, mert nagy haderővel van és igen ravasz ember; mert a helyett, hogy eléje jönnél Oláhországba, sokkal helyesebben cselekszel, ha vigyáztatsz, hogy Erdélybe be ne törjön, a mitől annyival inkább kell óvakodnod, mert három nap előtt Feriz béggel, a főszerdárral együtt eltávozott a seregtől hatezernyi válogatott haddal, s azóta, mintha a föld nyelte volna el, úgy eltünt.

– Hát nem mondtam, hogy ezt izeni? szólt mosolyogva Heiszler, visszamehetsz fiam, a honnan jöttél.

De Teleki fejébe szeget ütött e tudósítás.

– Hátha mégis lehetséges volna, hogy Thököli azalatt, míg mi itt strázsáljuk, valahol a hátunk mögött bejön.

Heiszler a havasokra mutatott.

– Jöhet azokon egyéb keresztül, mint madár?

– Ember nem, de ha Thököli vezeti, igen.

– Kegyelmed nagyon sokra becsüli azt az urat.

– Valóban, tábornok úr, én tanácslanám, hogy a Vaskapunál levő ezredeket vonjuk magunkhoz, s hozassunk több ágyút.

Heiszler nem is válaszolt neki, csak a kezével inte, hogy hallgasson el már.

E pillanatban egyszerre vad ordítás üti meg a vezér füleit, s hátra tekintve Zernyest felé, nagy füstoszlopot lát az égnek emelkedni, míg előörsei nyargalvást futnak a tábor felé.

– Mi az?

– Thököli átjött a havason! hangzék a futók szájából a rémhír; a tatárok felgyújtották Tohánt s elrablák a tábori podgyászt.

– Lóra, fegyverre minden ember! kiálta Heiszler felriadva, s maga kardját rántva, paripájára szökött; Doria, Norcher és Magni hirtelen rendbe állíták a csapatokat, Macskási összeterelte gyorsan a székelységet s kiszállának a síkra.

A mint csatarendben álltak, akkor érkezék oda Balacsán boér, moldvai menekült főnemes, kit a vajda elűzött, s ki most saját költségén két zászlóalj magyar és oláh haddal jött Heiszler segítségére.

A rabló tatárok kiáltása már hallható volt a közel Tohán faluban, mely lángjaival az erdélyi hadak előtt lobogott; Balacsán harczszomjú katonái elkéredzének Heiszlertől, hogy kiverjék őket a faluból, s előre rohanva, nem sokára vad viadal közt nyomták vissza a tatárokat az égő utczákon keresztül, míg Heiszler a derék-sereggel Zernyest felé vágtatott a legnagyobb sietséggel. Azt sikerült is elébb elfoglalhatni, mielőtt Thököli odaérhetett volna.

Itt kissé megpihentek a hadak a nagy nyargalás után; Heiszler bort, pálinkát osztogatott ki közöttük, azután rendbe állva, előjöttek a tábori lelkészek, két jezsuita, kezében feszülettel, megimádkoztatá szakaszonkint a német harczosokat; tisztelendő Gernyeszegi uram pedig tarta a reformátusoknak ilyen beszédet:

– Édes fiaim, ám lássátok, hogy a kardot hiába fel ne kötöttétek légyen. Harczoljon mindenki becsülettel; a ki elesik, haza földébe, Isten kezébe jut: ime én magam is kardot kötöttem és megyek veletek.

Ezenben előtámadt Thököli hada Zernyesten fölül. Egyik oldalon a havasok voltak mellette, másikon egy nádas, csereklés rét terült, mely az augusztusi hő napoktól most ki volt egészen száradva, s könnyen meg lehetett gázolni.

A mint a székelyek megpillanták a törököt, a maguk jellemző agyafurtságával rögtön kopját ragadtak, s rohantak volna neki, lelkesülten ordítva:

– Jézus segíts! Jézus! Jézus!

A vezérek erővel kardlapozták őket vissza, s minden tekintélyt, szidást, fenyegetést elő kellett venni ellenökben, hogy idő előtt meg ne kezdjék a harczot. Végre nagy durczásan visszasompolyogtak, magukban morogva:

– No ha nem eresztettetek, akkor aztán ne küldjetek bennünket.

Teleki ezalatt előhivatá megbizott szolgáját, s a mint fekete köntösbe volt öltözve, mert még mindig a fejedelmet gyászolta, úgy sem sok ékszer levén rajta, azt is leszedte magáról, gyémántos forgóját, nyaklánczát, s azokat újjáról levont pecsétgyűrűjével együtt átadta neki, hogy még a csata előtt vigye meg azokat Gernyeszegre, s adja át leányának, Vay Mihálynénak.

A vén szolga kérdezni akarta, hogy miért ez? de Teleki csak elfordult tőle, s kezével inte némán, hogy távozzék.

Azzal eléhozatá kedves, Kálmán nevezetű paripáját, s megveregetve annak nyakát érzékenyen, kilovagolt a seregek elé, s ott megállva, e szavakat mondá nekik:

– Jó vitézek, erdélyiek, most az ideje, hogy a mi felséges császárunk hűsége mellett harczolván, magunknak s maradékunknak állandó nyugodalmat s szabadságot nagy dicsérettel szerezzünk, s házainkat, feleségeinket, gyermekeinket a török rabságtól s annak a gonosz Thökölinek tyrannusságától megoltalmazzuk, mert különben ha nem forgódunk, örökös jobbágyságba esik még a maradékunk is; soha német a töröknek Erdélyt nem engedi, levén Magyarországban nagy, erős armadiája, a mely mindjárt benyomul s a törököt kiveri. Hogy pedig én rám senki ne panaszkodjék, hogy az ország generálisa levén, elbujtam: im ezt a fehér szakállamat ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.

Ezt mondva, odajárult hozzá Macskási s panaszkodni kezde előtte, hogy az erdélyi magyar hadakat a hátulsó sorba rendelék s ezek zugolódnak a mellőzés miatt.

Teleki ezt hallva, rögtön nyargalt Heiszlerhez.

– Uram, roszul ismered a magyar természetét a hadban, a midőn azt a hátulsó sorba rendeled; különösen a székely nagyon alkalmas arra, hogy rohamra indítsd, de hogy a hátad megett várakozzék, vagy hogy ha első soraidat megbontották, megsegítsen, azt ne várd tőle.

Hadvezérek, igen természetes okoknál fogva, csata előtti perczekben igen türelmetlenek szoktak lenni, kivált a csatarendjükbe avatkozó tanácsadások iránt. Heiszler is ezúttal kissé kiméletlenül találta visszautasítani a tanácsurat; mire az hallgatva lovagolt hadaihoz vissza s egy szót sem szólt többet.

Később azonban engesztelésül utána ment a vezér, s latinul szólva, megbiztatá az erdélyi hadakat:

– Majd kegyelmeteknek szép mulatsága leszen, meglátja kegyelmetek, a török mint elszalad, nem állhatván ki a mi tüzünket, kegyelmetek aztán Isten hirével űzze, vágja s ha vissza találják kegyelmeteket nyomni, ne jőjön egyenesen a regimentek elébe, hanem oldalaslag, és én ismét visszaverem a törököt.

E közben a török had lassan megkezde mozdulni; a balszárnyon egy ezred tatár megindult a nádasba lopózva, s ott csendesen az erdélyiek jobb szárnyát kezdé megkerülni, de a tapasztalt vezér észrevevé a nádszálak hullámzásáról a közeledést, s hirtelen parancsot adott Doriának, hat szakasz dragonyossal siessen ellenük; mire Teleki is elkülde tizenhárom zászlóalj székelyt Henter Mihály vezénylete alatt, s nem sokára lehete látni, mint találkozik össze a két lappangó sereg a sűrű nádasban, a székelyek vad ordítással rohantak a tatárokra, kik az első összecsapás után hátat fordítottak, s futottak még mélyebben a nádas közé. Doria mindenütt utánuk, a lövésektől több helyen meggyuladt a nádas s égni kezde a harczolók feje fölött.

E pillanatban egyszerre megfuvatá Thököli a trombitákat, s harminczkét zászlóval kiállva a síkra, egetverő ordítással rohanta meg az ellensereget.

Úgy állt a roham előtt, mint vihar előtt az erdő! A mint a támadók közel jutottak hozzá, egyszerre dördült el a muskétások sortüzelése, s azon pillanatban kilencz zászló bukott le a harminczkettő közül s száz meg száz harczos hullott le lováról.

De a többi nem fordult vissza azért, mint máskor szokott. Feriz bég vezeté őket ezúttal, annak kardját látták magasan villogni a seregek élén, s a diadal bizonyos volt előttük.

A lövés perczében egy golyó hatott az ifju mellébe, de ő észre sem vevé azt, csak Telekit látta maga előtt, fekete öltözetében: ráismert messziről, s feléje vágtatott egyenesen.

Az ádáz roham a német dragonyosokhoz érve, egy percz alatt szétbontá azoknak sorait, a karcsú spahik dárdája s a könnyű huszárság csákányai ellen rossz védelem volt az egyenes kard és a nehéz pánczéling. Az első sor a másodikra vettetett, s a mint Norcher generál egy hajító dárdától homlokán találva leesett, keresztültöretett a középpont.

A székelyek ott hátul csak nézték a harczot.

– Mint gondolsz komé, mondának egymáshoz; ha minket csak nézni hoztak ide, nem jobban meglátnók ezt onnan a túlsó hegyről?

Ezt mondva, vállaikra veték dárdáikat, s a nélkül, hogy legkisebb kárt tennének a törökben, nagy zúgással megszaladtak.

A még folyvást elszántan harczoló lovasság, meglátva, hogy a gyalogság elfutott, egyszerre elveszté bátorságát s neki eresztve a kantárt, rohant, ki merre látott.

Legvégig ott maradt Heiszler a csatamezőn, s az utolsó pillanatig megfeszített erővel törekvék a harcz sorsát megfordítani.

Mind hiába. A balszárny szeme láttára elesék Balacsán, s nemsokára eltikkadtan érkezék hozzá Magni tábornok, alig lehete ráismerni, fején egy irtóztató vágás volt keresztül, mely vérrel borítá el arczát, s balkarja keresztül volt szúrva dárdával. Még most sem magáért aggódott, hanem belekapaszkodott Heiszler lovának zablájába, s erőfeszítve ragadta magával.

Heiszler kétségbeesve küzdött most saját emberei ellen, kik erőszakkal vitték el a csatatérről. A mint azonban egy dombtetőre felért s onnan visszatekinte, még egy küzdő csapatot látott a csatatéren. A különvált Doria osztálya volt az, ki a mint a tatárokat űzve, különszakasztatott a seregektől, látva, hogy egyedül maradt, hirtelen összevoná kisded csapatját, s egyedül állt ki a minden oldalról reá rohanó győztes seregnek s elszántan harczolt velük, magát meg nem adva.

Ezt látva Heiszler, kiragadta magát kisérői közül, s még egyszer visszafordulva, egyedül visszavágtatott a csatatérre; nehány hű vitéze száguldott utána, s a szembejövő huszárokon keresztül akarta magát vágni egész Doriáig.

Egy magas daliás férfi állta útját.

– Add meg magad vezér; nem válik szégyenedre: én Thököli vagyok.

Heiszler nem válaszolt, hanem neki nyargalt s kardját megforgatva feje fölött, összecsapott a magyar vezérrel.

Thököli kiálta a körüle levőknek, hogy senki se nyuljon hozzá; egyedül vívott méltó ellenével, míg egy dühös csapásnál egyszerre markolatban törött ketté a német vezér kardja, s az kénytelen volt magát megadni neki.

Ez alatt Doria csapatjait letörte a túlnyomó erő, ő maga lelőtt lova alá szorulva, elfogatott; Thököli ott a harcz színén magához váltá őt a tatároktól és saját sátorába küldé.

A többiek elfutottak.

Futott Teleki Mihály is, biztatva kedves Kálmán paripáját; hallá háta mögött az üldözők kiáltását, különösen egy alak volt, mely nem akart mögötte elmaradni, s Telekinek úgy tetszék, mintha már látta volna ez alakot.

Maga volt az a főszerdár, Feriz bég. Halálosan megsebesülve bár, még sem feledte el halálos boszúját, s bár vére patakban omlott, még érze karjában elég erőt, ellenfeléét kiontani.

Egyszerre Teleki Mihály egy buzaföld felé vette futását, hogy az általános irányból félre térjen, lova megbotlott egy kalangyában s elbukott vele együtt, kengyelébe keverve lovagját.

Itt utólérte Feriz bég a tanácsurat, s kardját megsuhintva, kiálta rá:

– E csapást neked Bánfi Dénesért!

Teleki védelmére emelé kardját, de e névnél megrendült az kezében, s a vágás arczát érte; az első vérre kihullt a főúr kezéből a kard, csak kezét tartá még elboruló szemei elé, s csak e szavakat hallá:

– E csapás neked Béldi Pálért! Ez Béldi gyermekiért! E csapás Erdélyországért!…

Az volt a legsúlyosabb.

Teleki holtan terült el a síkon.

Feriz bég feltekinte az égre, megdicsőült arczczal nagyot, nehezet sohajtott, mintha az egész eget be akarná lélekzeni, s azzal holtan hanyatlott lova nyakára.

* * *

Másnap midőn a holtak mezején Telekit megtalálták és Thököli elé vitték, felkiálta:

– Hej kopasz, kopasz! ha te nem lettél volna Erdélyben, nem folyna annyi vér itten!

Így teljesült be Magyari jövendölése.

Azután felöltözteté Thököli a megfosztott hullát saját ruháiba, s úgy küldé el Görgénybe özvegyéhez.

Az elfogott Heiszler és Doriáért cserében visszakapta feleségét, Ilonát. Ez volt legnagyobb nyeresége a harczból.

Most mind a ketten távol Nikomedia völgyében alusznak.

A KÉTSZARVU EMBER

HISTORIAI BESZÉLY

I. A KÉT ÁRVA.

Néhány órányira a Serethtől, őseinknek Magyarország előtti lakhelyén, állt Kucsuk Mehmed basa vára egy kellemes völgy ölében.

Keletről egy roppant barlang van a hegyben, inkább egy óriási fülkének nevezhetni, mert nyilása épen oly magas, mint az üreg maga, s a nap délutánonként egész a fenekéig besüt, buja pázsittal s hímes virágokkal vonva be annak felszinét, míg köröskörül virágos bokrok, sötét lombú fák, repkényfüzérek csüngnek padmalyairól alá, olylyá varázsolva a nyilt üreget, mint egy felkoszorúzott ágymennyezet, vagy diszített szinpad, s még legbelső falai is be vannak vonva sötétzöld mohával, mi közől oly szépen tünik elő egy-egy tarka csigahéj.