Part 7

– Megbocsássatok, méltóságos urak, hogy közöttetek hivatlanul megjelenek, én, kinek semmi közöm sincsen a földön végbemenendő ügyekhez mostan. Az a világ, a melyben én éltem, meghalt, eltávozott az égbe, messze van tőlem; mindazok, kik szivemet bírták, magasan vannak fejem fölött, s nekem most nincs szivem és semmi érzésem, a mit a sziv tartogat magában: sem szeretet, sem bátorság, sem vágy hír, dicsőség után; ereimben összevissza foly a vér: hogy sokszor ordítva rohanok a körülem levő falaknak és tépek szőnyegeket, vánkosokat, melyek nekem nem vétenek; majd ismét megáll bennem a vér, ereim egyet sem ütnek, hogy fekszem mereven, mint egy halott. Kérlek titeket, méltóságos urak, kik elmenendők vagytok rövid időn a paradicsomba, vigyétek el izenetemet oda.

Az urak borzadva hallák az őrült nyugalommal mondott szavait, s egymást sápadni látták.

Feriz nem vevé észre az irtóztató hatást az arczokon.

– Mondjátok meg azoknak, a kiket szerettem s kiknél szivem van: adják vissza szivemet; mert a nélkül nagyon beteg vagyok. Nem érzem a rózsa illatát, ajkamnak a bor nem édes, – nem melegít sem a tűz, sem a napsugár, – s a mi gyújtóbb mindezeknél: a harczi kürt rivallása, a paripák nyerítése sem támaszt meleget bennem. Méltóságos urak, mondjátok ezt el odafenn, ha majd nem sokára elutaztok.

Jelen voltak pedig Mustafán kívül Rizlán basa, Ajász bég, Rifát aga, Kara Ogli, a kapudán s többen mások, kik hosszú életet igértek maguknak.

A nagyúr különösen kedvelé Ferizt s megszólítá nyájas atyai hangon:

– Kedves fiam, térj magadhoz, ne vesd el magadtól kardodat, vezéreim győzhetlen táborral készülnek világot hódító harczra: eredj velök; a harcz tombolásai közt fel fogod találni bajnoki szivedet és kigyógyulandsz ottan.

Feriz bég arczán csodálatos mosoly vonult el, kezével tagadólag inte s fejét előre hajtogatá, a mi török különös szokás szerint tagadást jelent.

– E harcz nem lehet győzelmek harcza, mert emberek szerezték azt és Allah el fogja rontani; gyilkosok, cselszövők, hazaárulók javára vontatok kardot, én letörtem az enyim markolatát, hogy ki ne húzhassam azt és elvetettem. Ők megölték azokat, a kiket én szerettem, s én harczoljak azon hadban, mely értük kezdetett és oka volt szeretteim vesztének?!

Az ifjú arczát e gondolatra elfutotta a vér, szemeiben az őrültség lelke lángolt, felegyenesedék magasra a szultán előtt s vakmerő hangon kiálta:

– Elveszted e harczot, a melyet most kezdesz, mert vezéreid tehetetlenek, – katonáid gyávák, – szövetségeseid árulók, – bölcseid bolondok, – papjaid szentségtörők, – és te magad esküszegő!

Azután mintha egyszerre megbánta volna, a mit a szultánnak mondott, alázatosan lehajolt annak köntöséhez, s megfogva kaftánja szélét, azt fölemelé és megcsókolta, – s aztán oly igazi szánalommal nézett rá, lassudan suttogva:

– Szegény szultán, – ily ifjan, ily ifjan – kell neked meghalnod.

S azzal lecsüggesztett fővel megfordult ismét s kifelé kezde menni. Senki sem tartóztatá.

Az ajtóba érve, ott kardjában megbotlott, s a mint hozzá kapna, érzé a markolat hiányát s akkor még egyszer visszafordult és csaknem suttogó hangon szólt:

– Ne véljétek, hogy hüvelyébe rozsdásodni fog. Jön idő, midőn ismét kihúzom azt és megitatom vérnek italával; majd, a midőn azok, kik most benneteket felbiztatnak a harczra, ellenetek fognak fordulni, majd ha azok, kik most egy sorban állanak veletek, zászlóitokkal szemközt fognak állni, akkor visszajövök én is, csakhogy akkor ti nem lesztek már jelen. De látni fogjátok onnan felül a paradicsomból! Úgy van: látni fogjátok. – S ha nem hisztek azoknak, a miket mondtam, álljatok ki a temetőbe, s tapasztaljátok, hogy a hova egyitek áll, ott kijönnek a földből a sírok férgei, melyek sohasem keresik a napvilágot. Szegény fiatal szultán…

E látnoki szavakat suttogva, eltávozott az őrült ifjú, s a divánban levő urak annyira meg valának zavarodva, hogy arczczal a földre borulva imádkozának, hogy fordítsa el Allah fejeikről a jóslat gonosz szellemét s ne engedje kettőbe törni az ő dicsőségének öregbítésére kivont fegyvereiket.

ÜDVÖS CSALATKOZÁSOK.

A szultán parancsai kiadattak mind a fővezérnek, mind a végbeli basáknak, hogy hadaikat fölvevén, induljanak a római császár ellen való harczra, s a viszály megkezdésére ürügyet szolgáltatott helyeket, Fülek várát, Böszörményt és Nagy-Kállót vegyék ostrom alá.

Ugyanekkor az erdélyi rendek is megkapták az engedélyt hadaikkal Magyarországra mehetni, a mint a szamosujvári országgyűlésen elhatározák.

Roppant készület tétetett mindenfelé; a magyar faj, bármilyen nehezen rávehető arra, hogy ok nélkül harczot keressen: ha már egyszer bele van hozva, nem bölcselkedik többé. Az okoskodó emberek végképen elültek, vagy átcsaptak a győzedelmes párthoz s hadnagyságot, hadi tisztséget vállaltak az összehítt hadaknál. – Akkor az volt a világ sora: hogy a kik békesség idején főispánok, főkapitányok, királybirák voltak, harczos időkben ők lettek a katonaság hadi vezérei, s a kik szántottak, vetettek, azok lettek a katonák; a lófőszékely volt a lovas, a prixidárius a gyalog, s a legelső tanácsúr a fővezér.

Teleki is megérte, a miről teljes életében álmodozott, a mi fáradalmainak czélja, törekvéseinek koszorúja volt, a miért öntudatot, lelki nyugalmat s annyi jó hazafivért áldozott: – ő lett az erdélyi hadak tábornoka.

Az Erdélybe futott magyar menekültek őt üdvözlék mint megszabadítójukat, s ő egy nagy lépéssel tovább látta már magát: Eszterházy helyén. S miért ne? Nem tarthatta-e magát oly bölcsnek és magaslelkűnek, mint az? bár Eszterházy korának és nemzetének első státusférfiai között állhatott.

Egész táborútjában Fülekig folytonos hizelgés, elbizató remények fogadták mindenütt, a magyarság seregestül gyülekezett zászlói alá, hadnagyok, kapitányok őt uralták. A jámbor fejedelem nem is igen mutatta magát, csak sátorában ült és olvasott, vagy ha megunta magát, az óráját szedte szét, hogy ismét összerakhassa.

Fülek alatt találkozék az erdélyi had Kara Mustafa táborával.

Teleki, felöltöztetve a fejedelmet legszebb köntösébe, vele és udvari kiséretével együtt a fővezér sátora elé lovagolt s nőttön-nőtt büszkesége, a mint tapasztalá, hogy közeledtökre trombitát fuvatnak az őrséggel s a fővezér különös kegyességgel bocsátja őket maga elé s kézcsókjára eresztve, maga elébe ülteti a főurakat s megdicsérve őket hűségük és buzgóságukért, mindegyikre egy új kaftányt adat, s eként felöltöztetve, egy aga és egy dragoman s tizenkét csausz kiséretében elbocsátja őket, hogy nézzék meg az egész török tábort, a merre nekik tetszik.

Teleki igen jó előjelt vélt látni az engedélyben; a török hadvezérek e pontban igen féltékenyek szoktak lenni, s az nagy kegynek volt tekinthető náluk, ha egy idegennek meg hagyták tekinteni táborukat.

A dragoman mindenütt meghordozá a magyar urakat; elmondva nekik, melyik dombon melyik aga serege táboroz? hányan vannak egy lovas ezredben? mennyi puskás, mennyi lándzsás van egy-egy dandárban? Megmutogatta neki azon hosszú deszkasátorokat, mikben nagy hordókra rakva állt a lőpor s nagy pyramidokba felhalmozva a roppant golyók, mellettök százával egymás mellé sorozva s szurkos ponyvákkal leterítve a kerekes ágyúk, a roppant csatakigyók, a tágöblű ostromlövegek, a fahengereken álló vastaraczkok. A felhalmozott hadkészlet elég lehetett egy világrészt meghódítani.

A körüljárt urak nagy bizakodással tértek vissza sátoraikba s a látott készületek örömére a fejedelem nagy lakomát adott, melyre a vele levő magyarországi urak is mind hivatalosok lőnek. Egy nagy rögtönzött deszkaszin alatt voltak megterítve az asztalok, melyek körül, kivált ebéd vége felé, vigan kezdtek lenni a lakmározó urak; kiki teljesedő félben látta immár reményeit, de senki sem annyira, mint Teleki Mihály.

Egyik áldomás a másikat követte, s mindannyiba bele volt fonva a fejedelem és Teleki Mihály egészsége; úgy, hogy utóbb a jó Apafi maga is elkezdte hinni, hogy biz az jeles állapot volna, ha ő magyar király lenne. Hogy Teleki már képzeletében a nádori magas széken gondolja magát, azt fejetartásából is ki lehete venni.

Mi akadály állhatott többé előtte? Az egyesült magyar, erdélyi és török seregeknek nem volt lehetetlen többé a minden oldalról megtámadott Leopold kezei közül kivenni az országot, vagy legrosszabb esetben olyan békét kötni vele, melynek nyereményei, ha az országra nézve nem is, de a vezérekre nézve fölérnek egy királysággal. Végig gondolta a legrosszabb eseteket; a hosszúra nyuló harczot, – seregeik megveretését, – a forgó hadi szerencsét, de mindazok mellett is czélt kellett érnie: Magyarországban örök nevet, a hatalmasságok előtt tekintélyes állást vívhatott ki magának… Csak egyre nem gondolt… és az volt a legrosszabb eset rá nézve, és épen az teljesült be rajta.

Mert a sors leleményességéhez képest csak árnyék a költők igazságtétele, a sors nem büntet pallossal, méreggel, hanem gyümölcsöt növeszt az elvetett hibának magvából s csodás következetességgel épen a legkedvenczebb bűnéből támaszt büntetést a vétkezőnek.

Telekit az eddig történtekből ismerve, bátran úgy itélhetjük meg, mint egy nagyeszű férfit, kinek uralkodó vonása a nagyravágyás, ki örömest számíttatta volna magát a magyar történet hősei közé és tudott volna is az lenni; de e nemes vágy lassankint bűnévé fajult, s épen azért, mert annyit áldozott érte, kellett neki megszégyenülni benne.

Midőn legvígabban poharaznának az asztalnál, egyszerre harsogó tábori zene szólal meg a síkságon s nagy lárma hallik, mintha a török hadak valami érkező fejedelmet üdvözölnének.

A vigadó urak rögtön felugráltak székeikről s kicsődültek a sátor elé, meglátni, minő öröm érte a szövetségeseket s a bámulat és meglepetés kiáltása hangzott fel ajkaikról, a midőn az előttük álló látvány szemükbe tünt.

Thököli Imre érkezék meg tízezer főnyi magyar sereg élén. Hadai mind pompás válogatott lovas vitézek voltak, aranyzsinóros dolmányú huszárok, farkas kaczagánynyal, csákós, kerecsentollas süvegekkel. Maga Thököli fejedelmi pompától környezve léptetett hadai élén; kisérői mind Magyarország első főnemesei: bogláros, bársonyos, hattyuprémes lovagok, kik közül Thököli csak kiváló férfiúi daliás szépsége s fejedelmi tekintete által tünt ki.

Teleki arcza elsötétült e látványra, míg a körüle állók arczain kimondhatlan öröm villáma gyuladt egyszerre ki, s oly egyhangulag, oly átható lelkesüléssel kiálták egyszerre éljeneiket a meglátott ifju elé, hogy Teleki szédülést érzett bele.

Ah ez egészen más hang volt, mint a minővel az imént őt élteték, az arczoknak egészen más volt a mosolygása, mint a milyet ő előtte szoktak mutatni.

Thököli e közben a felállított török seregek elé ért, melyek két sort képezve a fővezér sátoráig, közöttük hagyták ellépdelni az ifjút és kiséretét, üdvözlőleg hajtva meg előtte lófarkas zászlóikat. Alig ért az ifju vezér a sor közepéig, midőn szemközt jöve rá maga a fővezér, hat fehér paripától vont díszhintajában ülve.

A dombról, melyen Teleki állott, mindent jól lehete látni.

A mint Thököli a fővezér hintajához ért, hirtelen leugrott lováról, a mit látva, Kara Mustafa is leszállt hintajáról s az ifjú vezér elé sietve, azt kitárt karokkal átölelte, tág palástjával többször betakarta s homlokát megcsókolgatá, azután felülteté hintajába maga mellé s úgy vitte őt sátorába, nagy örömriadal közt.

Telekinek mind ezt látnia kellett! Ez egészen más fogadtatás volt, mint a minőben ő és Erdély fejedelme részesültek.

Körülnézett, – vidámság, derült mosoly ragyogott mindenfelől az arczokon. Oh e mosolygás megannyi gyilokdöfés volt az ő szivének!

Félóra mulva kilépett Thököli a nagyvezér sátorából. Fejét azon gyémántos diadem köríté, melyet a szultán Nándorfejérvárról küldött számára s kezében hozá a fejedelmi zászlós botot. A mint ismét lóra ült, s az erdélyi sátorokhoz közel ellovagolt, a Telekivel levő magyarországiak nem birták tovább tartani magukat, odarohantak hozzá, kezeit, lábait, ruháját csókokkal boríták, levették lováról s vállaikon, karjaikon vitték seregéhez vissza.

Teleki nem nézhette tovább; elfutott sátorába s levetve magát tábori ágyára, sírt, mint egy gyermek.

Tehát mindazon építmény, melyet hosszú élet fáradalmaival, annyi veszélylyel, annyi kitartással összeállíta, – a miért barátait, rokonait, az ország bölcseit és nemeseit feláldozá, – a miért lelke nyugalmát adta zálogul, semmivé legyen puszta megjelenése által egy ifjoncznak, kinek semmi egyéb érdeme nincs, mint nehány szerencsés ütközet nagyított híre? – Tehát, a mit Erdély leghatalmasabb férfiai kezéből ki tudott ragadni, a mit nem féltett többé sem háborútól, sem békekötéstől: leendő nagysága alapját, szétleheli egy tekintet… Ez volt a legsúlyosabb büntetés a tanácsúrra… Oh a sors oly leleményes…

Teleki estig ki nem jött sátorából; este felé maga a fejedelem látogatta őt meg. Teleki nem akart semmi felől tudakozódni; de a fejedelem elmondott neki mindent.

– Hallja kegyelmed, Teleki Mihály uram: a magyar urak nem jöttek többet vissza hozzánk; hanem ott maradtak Thökölivel. És Thököli úgy látszik, hogy nem sokat akar rólunk tudni, mert nem csatlakozott hozzánk, hanem átment a török tábor tulsó oldalára, ott ütteté fel sátrait.

Teleki nyögött a kín miatt, melyet lelkében e szavak facsaró mérge okozott.

– Úgy látszik, Teleki Mihály uram, hogy mi arany hegyekkel álmodtunk, beszélt tovább Apafi jovialis nyiltsággal. Magyar királyság és magyar palatinusság nem a mi számunkra érett meg a fán. Eszembe kezd jutni a mesebeli macska, melynek körmével más szedte ki a parázsból a gesztenyét.

Telekit a hideg kezdte törni a visszás érzésektől.

Apafi a neki sajátságos cynismussal folytatá:

– Bizony, édes Teleki Mihály uram, jobb szeretném, ha otthon volnánk és Bánfi Dénes, Béldi Pál és a többi okos urak ott ülnének mellettem és hallgatnám, hogy mit beszélnek?

Teleki ökleit összeszorítva, lábával a földre dobbantott, mintha mondaná: «Azért sem fogok engedni!»

Azután fanyar mosolygással tekinte a sátorában fel s alá száguldó fejedelemre s hideg, érczkemény hangon monda:

– Egy fecske nem csinál tavaszt; hogy az a tíz, tizenkét léhütő úr átment Thökölihez, nem irigylem tőle; – haszontalan szájvitézek voltak, csak költségeinket szaporíták; – a magyarországi igazi bajnokok serege nem fog utánok menni, s mikor egy fejedelem zászlói alatt harczolhat, nem fogja magát egy hazátlan kalandor kezeibe vetni.

– Akkor jó lesz, ha mindjárt beszél velök kegyelmed, mert tartok tőle, hogy az éjjel mind hátat fordítanak.

Telekit meglátszott lepni e szó, tüstént parancsot adott drabantjainak, hogy járják el a magyarországi csatlakozott seregek hadnagyait, kik Apafival együtt jöttek Fülek alá s hivják őket össze sátorába rögtön.

A meghivottak nagy immel-ámmal felgyülekeztek Teleki sátorába s ott a tanácsúr két óra hosszat beszélt beléjük, elmondva: mennyi jót várhatnak, ha Apafihoz ragaszkodnak s mennyi rosszat, ha Thökölihez találnak átcsábulni; úgy hogy az emberek már utóbb megunták az álldogolást s rákiáltották, hogy éljen! csak hogy már ereszsze őket.

Még azon éjjel mind átszöktek Thököli Imre táborába. Apafival nem maradt más, mint az erdélyi atyafiak.

De Teleki még most sem akarta magát megadni azon gondolatban, hogy ők itt csak másodrendű szerepet játszanak, hanem még egy utolsó kétségbeesett merényletre veté fejét; – elment a nagyvezérhez. Bejelenteté magát és bebocsáttatott.

A nagyvezér egyedül volt sátorában a tihájával; a mint meglátta Telekit, kellemetlen ábrázatját még lehetőleg visszataszítóbbá iparkodott tenni s nagy mérgesen kérdezé:

– Ki vagy? Hogy hinak? Mit akarsz?

– Én az erdélyi hadak generálja vagyok uram; Teleki Mihály, – jól ismerhetsz; csak tegnap voltam itt, fejedelmemmel együtt.

(Minthogy a két beszélő egymás nyelvét nem értette, a tihának kellett mindig a kérdéseket és válaszokat tolmácsolni.)

– Tán nem kivánod tőlem, válaszolt a vezér, hogy minden kis fejedelmecskét, generálisocskát, a kit valaha láttam, szinről-szinre felismerjek? Az én uramnak, a hatalmas szultánnak annyi jobbágy fejedelme van Európában, Ázsiában és Afrikában, hogy számukat sem lehet tudni és azok mind különb emberek te nálad, hogy tudnálak én tégedet annyi közül kiismerni?

Teleki eltette a gorombaságot, s látva, hogy a nagyvezér kitérésekkel akar rajta kifogni, egyenesen a tárgyra indult.

– Kegyelmes uram, igen fontos beszédem lenne veled, ha sziveskednél négyszem között meghallgatni.

A nagyvezér dühbe látszott jönni erre a szóra.

– Hát megőrültél-e, vagy édes bortól vagy ittas, hogy velem négyszem között akarsz beszélni, holott én magyarul nem értek, te pedig törökül; vagy tán azt akarod, hogy én tanuljak meg a kedvedért magyarul? Ugy-e, diákul meg tudtatok tanulni, melyen pedig semmi élő nemzet nem beszél? ugy-e, németül is meg tudtatok tanulni, meg francziául, görögül, – csak törökül resteltek tanulni, a ki uratok és védelmezőtök? Százötven esztendő óta járják hadseregeink az országot; tanult meg azóta valaki közületek törökül? Igen bizony! Megtanultak a mi katonáink magyarul, mert ragadós a nyelvetek, mint a fákon termő macskaméz. Azért, ha én nekem ilyen bolondokat akarsz mondani, hogy beszéljünk négyszem között, eredj haza és tanulj meg törökül.

Teleki meghajtá magát, haza ment és megtanult törökül; tudniillik, hogy bekötöztetett egy pár ezer darab tallért zacskóba, s azokat maga után vitetve, úgy tért vissza ujonnan a nagyvezér sátorába.

Ezuttal megérte a vezér mindent, a mit a főúr mondani akart. A tolmácsló tiha mindent megmagyaráza szépen; elmondá, hogy a szultán jégre épít várat, a midőn oly könnyelmű ifjura bízza a magyarok sorsát, mint Thököli Imre, ki saját jószágainak is rossz gazdája volt, hát még egy egész országnak? s annyira nem szeret magán kívül urat ismerni, hogy inkább számüzeté magát Erdélyből s veszni engedte ottan javait, mintsem akaratát a törvényes fejedelemnek alárendelte volna; a ki két uralkodó ellen fellázadt, bizonyára a harmadiknak sem lesz híve; míg ellenkezőleg Apafi teljes életében hűséges jobbágya volt a magas portának s minthogy szerény, alázatos ember, sokkal több hasznára fog válhatni, mint Thököli; ennek mindig a porta lesz kénytelen pénzzel és hadakkal segítségére lenni, míg amaz segíti haddal és pénzzel a portát és az érdemes vezéreket, uti figura docet.

Mustafa meghallgatá a hosszú beszédet, elvevé a pénzt, s azt válaszolta, hogy majd meglátja, mit cselekedjék?

Teleki nem volt egészen tisztában a hatás felől, melyet szavai előidéztek, de nem sokáig maradt bizonytalanságban, mert alig ért a fejedelem sátorába, jött utána egy defterdár tizenkét lovas csauszszal s jelenté: miszerint neki a nagyvezértől parancsa van Teleki Mihályt menten elfogatni s vasra verve a basák tanácsa elé kisérni.

Teleki Mihály elsápadt e szóra. A hűtlen tiha minden szavát elmondta Thökölinek, s ez most elégtételt követelt a nagyvezértől, ki legkisebb lelkiismeretet sem formált belőle, a kitől egy órával elébb ajándékot fogadott el, ugyanannak a fejét ismét elajándékozni másnak.

A főúr elveszett embernek tartá magát.

De a fejedelem oda lépe hozzá, s vállára téve kezét, így szólt:

– Ha én most az az ember volnék, a kinek kegyelmetek engemet oly örömest hisznek, a milyennek elhireszteltek, – gyáva, minden kényszerűségnek engedő: egy óra mulva nem volna kegyelmednek feje a vállai között. De ám lássa meg mindenki, hogy csalatkoztak bennem.

Azzal a defterdárhoz fordult és szilárd, határozott hangon monda:

– Eredj uradhoz vissza és mondjad neki, hogy Teleki Mihály uram az én hadaim generálisa, az én oltalmam alatt áll; most is az én sátoromban tartózkodik, a ki tehát valami bűnét tudja, jelentse meg nekem és én tudni fogok itéletet tartani fölötte; senki pedig az én sátorom deszkáin belől az ő kezeit rátenni ne merészelje, mert fogadom annak a szentháromság egy Istenre, hogy ezzel az én buzogányommal töröm össze a koponyáját; sőt készebb vagyok az előttünk álló ellenséghez minden seregeimmel együtt rögtön általmenni, hogysem azon gyalázatot megengedjem történni, hogy az én sátoromon belül csak egy idegen macska is egy házamhoz tartozó egeret elfogjon, nemhogy hadaim generálisát ki hagyjam innen húzni!

A defterdár megvivé a felboszantott fejedelem izenetét a nagyvezérnek; épen jelen volt Thököli Imre nála; a két úr meghallva az erős mondásokat, fejeiket hajtogatták rá és azt felelték, hogy «deiszen Apafi Mihály még is csak derék ember» s újabban visszaküldve a defterdárt, azt izenték neki, hogy igen helyesen mondta, a mit mondott és fejedelemhez méltón, s ha Teleki Mihály az ő sátorában van, ott egy hajszálának sem szabad meggörbülni; de úgy vigyázzon magára, hogy ha ki talál lépni a sátorból, a rá vigyázó csauszok legottan elkapják s úgy elbánnak vele, mintha soha Erdély generálisa nem lett volna; most is csak fejedelme kegyének köszönje, hogy életben marad.

Teleki semmivé volt téve; nagyratörekvő lelkét semmi sem sérté oly mélyen, mint annak öntudata, hogy őt a fejedelem védi; hogy azon ember, kit országszerte gyávának, lelki tehetlennek tartottak, nagy tudott lenni akkor, a midőn ő egyszerre kicsiny lett; kit még tegnap úgy képzelt magának, mint egy királynak öltöztetett alakot, kit ő kénye-kedve szerint igazgat, az ma egyszerre szerepet cserél vele, s midőn ő benne a bátorság utolsó szikrája kialudt, midőn ő elvesztette edzett, kipróbált szivét, az megtartá lélekjelenlétét, s most az ő oltalmára van szorulva.

Teleki önmaga előtt volt semmivé téve. A bölcseség, hatalom, bátorság nimbusza eloszlott önhite körül; látta, hogy egy ember, – kivel ő csak aláirás végett szokta közleni tanácsait, – bölcsebb, hatalmasabb és bátrabb, mint ő.

A sátor nyilásain kitekintve, láthatá, hogy az izenet fenyegetőzéséhez híven a csauszok ott ólálkodnak a sátor körül, s beszélik az ácsorgó katonáknak, hogy a mint Teleki a sátorból kilép, menten megfogják. A székelyek nevetnek és ujjongatnak rajta.

A főúr azon kezdett gondolkozni, hogy ne húzzon-e kardot s kirohanva addig vagdalkozzék velök, míg össze nem aprítják.

Mily nevetséges vége lett volna!

Este felé meglátogatta a fejedelmet Thököli Imre. Gyermeki tisztelettel járult a tisztes öreg elé, lehajolt, meg akarta kezét csókolni. Apafi nem engedé, hanem megölelte, megcsókolgatá homlokát s leülteté maga mellé medvebőrös tábori ágyára.

Az ifju vezér érzékenyen kért bocsánatot az öregtől azon szomorúságokért, melyeket neki okozott s melyek utóbb annyira vitték Apafit, hogy Erdélyből számkivesse.

– Nekem kellene azért kegyelmedtől bocsánatot kérnem, szólt Apafi engedelmes hangon.

– Korántsem, nagyságos fejedelmem, édes atyám; én tudom, hogy te mindig szerettél engem, de gonosz tanácsosaid oly dolgokat sugdostak felőlem untalan, mikért meg kellett gyűlölnöd, – de megfizet nekik az Isten érte, ha én meg nem fizethetek is.

– Légy nagylelkű irántok, én édes fiam, és ha bántottalak én ő miattuk, bocsáss meg te nekik én miattam.

Thököli elhallgatott. Tudta, hogy Teleki a sátorban van, látta is őt, de nem akarta észrevenni. Végre, a nélkül, hogy tekintetét feléje fordítaná, a legszenvedélyesebb fenyegetés hangján hozzá szólt:

– «Hidd el Teleki, sokat practikáltál mindig ellenem, de ki ne kaphassalak a fejedelem sátora mellől, mert soha bizony több kenyeret nem eszel. Most is kezemben volnál; ha a méltóságos fejedelmet, kit atyám helyett tartok, nem nézném, itt üttetném el a fejedet, ilyen s ilyen áruló fia.»

Teleki Mihály hallgatott; hogy szive mit beszélt, az a következőkben van megírva.

A mint Fülek várát feladták a töröknek, az erdélyi urak hadaikkal együtt visszamentek hazájokba, s Teleki Mihály a midőn hazaért, meglátogatta a bethleni templomot, hol Bánfi Dénes hamvai porladoztak és annak sírkövére borulva megsiratá keservesen a nemes hazafit, kit nagyravágyó terveinek feláldozott.

EGY FÉRFI, KIT ŐRANGYALA ELHAGYOTT.

Egyik csapás a másikat követte ezután.