Part 6

«– – Midőn elveszett Lajos király Mohácsnál, a török császár eleibe hordatván a holttesteket, egy Szalánczi nevű gonosz praktikus magyar úr holttestét megismervén, kezében levő pálczájával holttestének fejét megüti s azt mondja: ha te nem lettél volna, kutya, az a jámbor gyermek király nem feküdnék most halva. Adná Isten, még veletek is úgy ne bánjék az idegen nemzet. – –»

Teleki megrázta fejét s susogva monda:

– Az velem is megtörténhetik, de nem változtat semmit.

Nem sokára megzendült az ének, a két főúr feltevé kalpagját és távozott, a kitóduló néptömeg által körül özönlve, kik között az iménti székely különös kitartással mindenütt a két úr sarkában volt, égig magasztalva mindenki előtt a mondott beszédet, jó fenhangon, hogy az előtte menő két úr is megértse, ilyen formán:

– Ez volt aztán a prédikáczió! Ilyen kell a mi urainknak, ugyan csak megmosdatta őket szappan nélkül. Helyesen tevé; mit csinálnak háborut az országnak; ha Magyarországnak fáj a hasa, mi szükség azért Erdély talpára kötni a mustárt? Mi közünk nekünk ehez a sok jött-ment, sehonnából szakadt idegen emberhez? a kik bejöttek soványan a hazába s most mind úgy meghiztak, hogy kicsiny már nekik az ország, pedig egynémelynek, ha visszamenne is Magyarországba, nem lenne egy bogarat érője is, a mit visszafoglaljon, s mink szegény erdélyiek vérezzünk érte?

Vajda László végtére nem tűrhette az üldözést s visszafordulva, rákiálta a székelyre:

– Elmaradj hátam mögül, ilyen olyan lélekadta fattya! vagy beszélj emberek módjára s ne ugass itt, mint egy veszett állat, mikor magadnál különb embereket látsz.

A székely meggörbítvén erre a szóra a nyakát, odatartá a képét a megszólító úr orra alá s éles két öklelő szemével odanézve annak szeme közé, egyet sodorinta a bajusza félfelén s hetykén visszafelelt:

– Hátrább az agarakkal nagy jó uram! Mert engem sem a gólya költött ki a világra; ne is próbálj engem még egyszer fattyú névvel nevezni, mert ha haza megyek a kardomért, tüstént megajándékozlak egy fővel, s az pedig a tulajdon magad feje lesz.

Vajda László még akart valamit felelni, hanem Teleki Mihály megfogta a karját s magával vonta.

– Kegyelmed semmire sem indul meg, szólt a felgerjedt főúr.

– Hagyjuk őt zúgolódni, azért jó katona lesz, ha a harczba viszszük. Székelylyel ne állj vitába barátom, mert az a maga fejét mindig többre becsüli, mint a másét.

A két úr nem sokára eltünt a fejedelmi palota kapuja alatt.

* * *

A fejedelem maga is jelen vala ezen hitszónoklaton, s annyira elméjére vette annak tanításait, hogy másnapon bőjtöt tartana egész háza népével együtt s úgy feküdnék le. Éjszaka pedig számtalanszor fölébrede s elannyira gyötrő álomlátásai voltak, hogy minden apródját felköltötte, sőt utóbb kénytelenek voltak a fejedelemasszony után küldeni, s csak akkor nyugodott meg egy kissé, midőn az ágyánál megjelent; nem is bocsátá el addig magától, míg csak reggel nem lőn, folyvást szomorú és gyötrelmes dolgokat mondva el neki, úgy, hogy a fejedelemné szörnyűködését az ajtón keresztül hallhatták, a kik ott voltak.

Reggel a fejedelemasszony szobáiba eltávozván, rögtön hivatá maga eleibe Teleki Mihályt, ki is, minthogy ugyanazon házban lakott a fejedelem udvaránál, nem késett azonnal megjelenni s olyan nyugodt képpel fogadta el a kinált leülést, mint a kit épen csak lakodalomra hívtak; pedig ott már csordultig állt számára a keserű pohár.

– Uram, szólítá meg őt a fejedelemné, Apafi igen rosszul volt az éjjel.

– A bőjt okozta; ilyesmihez ő nincs szokva, ő esténkint jól szokott vacsorálni, s hogy életrendéből kihágott, azért kellett rosszul aludnia. Az álom épen oly rosszul esik üres, mint megterhelt gyomorral.

– Hát még megterhelt lélekkel, uram! Én az egész éjet ágya mellett töltöttem, csak most jöhettem el mellőle, el nem bocsátott maga mellől, kezemet fogta szüntelen s oly dolgokat beszélt józan, éber képpel, minőket csak hagymázbeteg beszélhet. Azt mondá, hogy az éjjel Isten itélőszéke előtt állott, s egy nagy asztal előtt, mely oly hosszú volt, hogy nem láthatta végit, ültek a terhelő tanúk, legelől Bánfi Dénes, Béldi, Béldiné, leánya és nagyobb fia, kik a börtönben haltak meg; Kapi és az ifju Kornis, az öreg Bethlen János és a többiek is mind oly ismerős arczok voltak előtte, kik a mint ő reszketve Isten trónja elé lépett, szemeiket rászegezték s ujjaikkal mindenfelől rámutattak. Uram, ez irtózatos kép.

– Álommagyarázónak hisz-e engemet, nagyságod? kérdé Teleki bosszús kicsinyléssel.

– Uram, ez több mint álomlátás: ez visio, ez égi jelenés!

– Az is meglehet; az elszámlált urak lelkei bizonyára mind az égben vannak s lehet, hogy megszámlálhatlanok fognak utánok menni.

– Az ő lelkeik oda szállnak, hát vérök ki lelkére száll?…

– Csak mondja ki nagyságod bizton: az enyimre… Hisz én vagyok minden rossznak okozója Erdélyországban. Oh, egész ez ideig csupa báránylelkű emberek lakták e birodalmat, kiknek ereiben tej és méz folyott vér helyett, én ismertettem meg velök legelőször a kardforgatást; Zsigmond király, Bethlen, Bocskai, Rákóczi György alatt alig veszett el ötven-hatvanezer ember pártvitákban, önző hadviselésekben; ők derék emberek voltak, mindenki nagy hazafiaknak nevezi őket; hanem én, kinek kezébe a kardot nem egy engemet nem illető korona utáni vágy, hanem egy magasabb eszme, egy nagy, hatalmas gondolat adá, – én gyilkos vagyok s felelek a világnak nemcsak azokért, a kik a csatában elesnek, hanem még azokért is, a kik az ágyban szép csendesen meghalnak, ha történetből nem voltak jó barátaim.

– Volt idő uram, a midőn kegyelmed eszének minden erejét megfeszítette, hogy e harczból Erdélyt kivonhassa.

– És volt idő, nagyságos asszonyom, a midőn kegyelmed a fejedelem előtt magyarországi rokonai nevében segélyt és harczot kivánt. Változnak az idők, változnak az emberek.

– Akkor még nem tudtam, hogy e kivánság annyi nagy és becsületes férfi romlásába fog kerülni.

– Féltek a harcztól s elestek a harcz előtt. A ki az omló hófuvatag elé áll, hogy ezt feltartóztassa, elgázoltatik. Nem emberek, hanem országok sorsa forog kérdésben itt; s ez iránt legyen nyugodt Apafi: Isten sokkal csekélyebb eszközöknek tart mindkettőnket, hogysem lelkeinkre vesse, a mit az idők teljessége hozand magával és a mi megtörténik nálunk nélkül is, mert az a sírás, a mi elhatott mi hozzánk, elhatott, asszonyom, az égbe is. A mi czímereink jelmondatai legjobban összeillenek; Apafié: «fata viam inveniunt» (a sors megtalálja a maga útját), az enyim: «gutta cavat lapidem» (a vízcsepp kivájja a követ). Bízzuk jelszavainkra magunkat.

Apafiné összefont karokkal nézett ki az ablakon, s hosszasan merengve elgondolkozott. Majd, mintha eszméi messze tévedeztek volna, egyszerre felsóhajta:

– Ez a Béldi család milyen szerencsétlenül elpusztult! s hánynak kell még elveszni így?

– Nagyságos asszonyom, viszonzá a tanácsúr változatlan arczczal; mikor nagy szárazságban esőért imádkozik az egész nép, senki sem kérdi azt, mi történik a szegény utasokkal, kiket a zápor majd az uton kap? pedig meglehet, hogy némelyik meghűti magát bele, és elhal.

– Nem értem e hasonlatot.

– Pedig most is esőért könyörög az ország, hanem véresőért és minden jel arra mutat, hogy Isten meg fogja adni azt. Nem a csodák jeleit értem; azokban higyjen a köznép, hanem az idők tanuságait, mikre gondolkozó ember figyelmezni szokott. Midőn ez az eszme született, akkor egy nagy párt volt Erdélyországban, mely e rothadt békének fentartását követelte, melynek tetszett ez a negyedrész telkeni uralkodás, s mely úgy meg volt kötve mind a római császár, mind a szultán birodalmában levő leghatalmasabb emberek szövetségével, hogy egy ízben bátran mondhatá szemembe Bánfi Dénes, hogy e párt egy száz újju kéz, mely ha markába szorít, úgy kifacsar, mint egy spongyiát. És íme az ujjak egyenkint lehulltak. Elveszett Bánfi Dénes, azt mondják, én ölettem meg; Béldi Pál börtönében halt meg, azt mondják, ezt is én mérgeztetém meg; Bethlen Jánost is magához szólítá Isten; elhalt Kapi; a legmerészebb ellenfelem, Kornis Gábor, élte virágában, díszlő egészség közepett, egy éjjel kimult; természetesen az ő halálát is nekem tulajdonítják; de hát azokat, kik sokkal messzebb, és sokkal magasabban állnak, mint hogy kezem elérhetné, ki ölte meg? Mindazok, a kik a divánban a harczot ellenzették, s a szultánt örökösen arra bírták, hogy a fegyvereihez folyamodó magyaroktól a segélyt megtagadja s csak azokat pártolja, kik a békére figyelmeztetik: elmultak egyenkint. Kucsuk basát Lippánál egy golyó halálosan találta, a Küprilit a háj fojtotta meg, s a legfiatalabb vezér, Feriz bég, megtébolyodott.

– Megtébolyodott! kiálta fel Apafiné, arczát kezébe rejtve el; e nemes, derék ifju, ki Erdélyt úgy szerette.

– Nem Isten keze jár-e itt? kérdé a tanácsúr.

– Nem, uram, válaszolt Apafiné, fájdalmas arczczal kelve fel helyéről s odalépve a tanácsúr elé, hogy szemébe mondhassa e szavakat: mindenütt kegyelmed kezei járnak. Elveszett Bánfi Dénes: kegyelmed fejezteté le; meghalt Béldi: kegyelmed üldözé a kétségbeesésbe; családját kegyelmed vetteté börtönre s csak akkor bocsátá ki, midőn a büzhödt lég halálos betegséget olta vérükbe; s Feriz bég megőrült, mert szerette Béldi leányát, és az meghalt.

– Jó! nagyságos asszonyom, szólt az ingerelt tanácsúr. Legyen úgy. Illessen engemet azon dicsőség, hogy én vezetem a sorsot. Higyjék tehát azt, hogy minden, a mi történik az országtanácsban és a családok szívében, tőlem származik; felelek érte! És ha azt hiszi kegyelmed, hogy amaz égő üstökös, melyet a nép Isten kardjának nevez, az én kezemben van, – legyen! én megsuhintom azt és lecsapok vele a földre, hogy megrendül az álló sarkaiban…

… E pillanatban megrázkódék a palota, megindulva fundamentomaiban.

A fejedelemné sikoltva ugrék fel.

– Ah! mi ez? kérdé halálsápadtan.

– Ez földindulás, asszonyom, felelt Teleki csodálandó nyugalommal. Nincs mit remegni, a palotának erős bolthajtásai vannak, de ha fél kegyelmed, álljon az ajtó eresze alá, az nem szakadhat le.

A fejedelemné nem birt helyéből megmozdulni rémültében.

Nincs irtóztatóbb tünemény a földrengésnél, a hullámzó tengeren van a hajósnak árbocza, melybe kapaszkodjék, de a hullámzó földet hová kerülje ki? Azt érezni, hogy azon éltető elem, mely eddig kenyerünket adta, mely nyugodtan viselte bűneink terhét, egyszerre haragra gerjed s föllázad a rajta lakók ellen. Minden ember kifut házából, a künn legelő barmok bömbölve futnak be a városba, a kertek kutjaiból forró kénköves víz és iszapos salak ömlik fölfelé, az élő fák jobbra-balra hajladozva, koronáikkal csaknem a földet látszanak csókolni, s a megrengetett tornyokban megkondulnak a harangok, mintha tűzvészt hirdetnének.

Az első ijedelemből magához térve, hirtelen föleszmélt a fejedelemnő.

– Isten oltalmazzon bennünket, én sietek a fejedelemhez. Nem jön kegyelmed a szobából?

– Én maradok, szólt Teleki csodás hidegvérrel, Isten kezében vagyok mindenütt, s a mely órában magához szólít, számolok azokért, a miket tettem.

Apafiné sietve futott végig a rengő folyosókon s férjét feltalálva, levitte magával a palota kertjébe.

Iszonyító volt kívülről látni, mint mozog, mint hajlong a roppant nagy épület a föld hullámzása alatt, minden perczben attól lehete félni, hogy egy halommá dűl.

A fejedelem nem látva Telekit, kérdezé hol van? A fejedelemné azt mondá, hogy szobáiban hagyta.

– Rögtön érte kell menni! kiálta a fejedelem, de a körüle álló reszkető arczok közül nem talált senkit, a ki szavát fogadja. Lehet bátorsága az embernek csaták kardjai közé rohanni puszta kézzel, fölmászni az égő torony tetőibe, viharos tengerre bocsátkozni kormanytalan naszádon; de a földrengésnél elvesz minden bátorság a szívből, az ember, ki semmitől sem félt, itt gyáva lesz.

A tanácsúr ez alatt csendesen ült iróasztala mellett és írt egy levelet Kara Mustafának, ki a meghalt Küprili helyét foglalta el; nagy harczos férfiu, a szultán jobb keze, ki nem rég is a kozákok által a lengyelek ellen segítségül hivatva, azt oly szépen elvégezte, hogy elébb sok lengyel várost elpusztítva, később a megsegített kozákoknak fordult s levágva bennök több százezret, háromszázezret elhajta rabságba…

Ennek írt Teleki a magyaroknak hozandó segély iránt.

Minden butor ingott, recsegett körülte, ablakai, mintha láz gyötrené, rázódtak zörögve, maga a szék, a melyen ült, csúszott alatta idébb-odább, s iróasztala fel-fellökődött keze alatt, úgy hogy tolla félrement a papiron; de azért mégis megírta a levelét; s a mint a végére jutott, kemény vonásokkal jegyezte alája:

«Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinæ!»

(Ha az összetört világ rám omlik is, rémületlen sujtnak omladéki.)

Mustafa törhette rajta a fejét, mint jött az ő levelébe ez a szöveghez nem tartozó vers, melyet a tanácsúr a percz rémületével küzdő vas akaratának befolyása alatt mintegy öntudatlanul írt oda.

Midőn az ijesztő vész elmult, s a palotába lassankint ismét visszatértek apródai, a bepecsételt levéllel kezében, szemrehányólag fordult feléjök.

– Hol jártatok? Egyet sem találok közületek, mikor szükségem van rá. Ezt a levelet rögtön két lovas drabant kiséretében az étekfogó vigye Várnába, a fővezérhez.

Azzal sétálni kezde fel s alá szobájában, mintha semmi sem történt volna.

AZ ŐRÜLT.

A diván legtitkosabb termeiben voltak összegyűlve a vezérek nagy fontos tanácskozás felett. A megkezdendő harcz volt a komoly határozatok tárgya. Mert a mint Mohamed kimondá, hogy egy Allah legyen az égben s egy úr a földön, sokan eljöttnek hivék az időt, melyben az teljesülni fog.

Az ország bölcsei, a becsületes tanácsadók, Kucsuk és Küprili, halva voltak már, a fővezér, Kara Mustafa, egy dölyfös, elbizott ember vezette a diván elméjét és mindnyájan azt akarták, a mit ő.

Maga a szultán is jelen volt. Szép, szabályos arczú férfi, de minden vonásán valami kimerültség, lankadtság terült el; nagy, szelid metszésű szemeire bágyadtan ereszkedtek le hosszú sötét pillái; sűrű fényes szakálla hullámzatosan borult keblére, összefolyva tömött fekete bajuszával. Az egész tanácskozás alatt sem egy szót nem szólt, sem egy arczvonása meg nem mozdult. Úgy ült ott, mint egy holt alak.

Jöttek egyenkint a külországok követei: XIV. Lajos szószólója[4] előadva, miszerint a franczia király teljes haderővel támadandja meg a római császárt; ha a szultán is fölkél ellene, nemcsak Magyarországot, hanem Bécset is elfoglalhatja tőle.

A szultán hallgatott; helyette a nagyvezér felelt, elmondva, hogy Magyarország régóta a szultán tartománya, s bizonyára Bécs és Lengyelország is nemsokára osztozni fog annak sorsában. A szultán csak adófizető királyokat tűr meg a földön.

A követ egy kicsinyt furcsán nézett erre a szóra, elgondolva, hogy Francziaország is a földön van és eltávozott.

Utána jöttek Thököly Imre küldöttei, a magyarországi elégületlenek vérét és kardjait ajánlva fel a szultánnak, ha nekik Magyarország visszafoglalásában segítségül leend.

A szultán helyett ismét Mustafa felelt:

– A nagyúr köszöni a szolgálatot és kegyelmes leend hozzátok, ha neki Magyarország visszafoglalásában segítségül lesztek.

A követek hallák, hogy meg van fordítva a mondat; de nekik is voltak a török irányában utógondolataik; egymás szemébe mosolyogtak és távozának.

Következett az erdélyi küldöttség: nyájas, édes képű urak, kiknek szónoka nagy ékesszólással adá elő: mily kész Apafi Mihály uram ő nagysága és az erdélyi rendek mind, a nagyúr dicsőségére fegyvert vonni, hogy Magyarországra kirohanjanak.

Mustafa válaszolt:

– A nagyúr megengedi tinektek, hogy magyarországi társaitoknak segítségül legyetek.

A szónok szeretett volna még más egyebet is hallani; például: magyarországi koronát Apafi Mihály uram ő nagysága részére, nádori hivatalt Telekinek, s más ilyenformákat, s csak állt, az orrát vakarva, míg a vezér nem inte neki, hogy elmehet.

Hja! a török politika törökül van írva.

A külső követek után jöttek az egyes basák és várvezérek hirnökei Magyarországról.

Egyik nagyobb borzalmakat adott elő, mint a másik.

Az egri, budai, érsekújvári basák panaszainak nem volt vége a füleki, győri és selmeczi német őrségek pusztításai ellen.

A nagyváradi basának egy éjjel az egész remonda ménesét elhajtotta Kökényesdi Feri Böszörménybe, másszor a nagykállói őrség vágta le a város alatt portyázó szarácsiakat, s a füleikkel számolt be a basának; sőt egy ízben a füleki várőrségből néhány vakmerő vitéz egész a budai hostáig leszáguldott, a holott a jámbor Yffim béget fürdőházában kapva, az üstben főzött vízzel úgy leforrázták, hogy minden bőre lement.

A vezérek szörnyűködve kiáltának fel minden újabb hírre, csak a szultán hallgatott.

Végre jöttek az ulemák.

Az ő határozatuktól függött a legtöbb. Ők mondhatták meg, vajjon a béke felbontható-e a fegyverszünetre kikötött idő lefolyta előtt? E kegyes lelki kérdésben az ulemák tanácsa volt a legfelsőbb törvényszék.

Nagy ünnepélyesen járultak a diván elé; elől lépdelt a fő mufti, hosszú, sarkig érő talárban, fején méhkas alakú nagy süveg, fehér szakálla övéig folyt le rezegve; utána jött két imám, egyik nagy bibortokba zárt levelet hozott, melynek függő pecsétje nagy aranyszelenczében, hosszú zsinóron lógott alá; a másik egy rettentő vastag könyv alatt görnyedezett, ez volt az Alkorán.

Az Alkorán szép vastag könyv, nagyobb, mint a hajdani corpus juris, s benne is meg lehet találni mindent, a mit valaki keres: vádló, elmarasztaló, felmentő és rászabadító mondatokat egy és ugyanazon tárgyról.

A mufti sorba hordoztatá az Alkoránt a szultán és a vezérek között, mindenik megcsókolá azt mély hódolattal; azután inte az egyik imámnak, hogy térdepeljen le a diván zsámolya előtt s álljon ott négykézláb; ezzel hátára téve az Alkoránt, elkezdé abból a megjegyzett mondatokat felsorolni.

Úgy tudta már a járást e bölcs könyvben, hogy ha annak lapjain egy tűt keresztül szúrtak, meg tudta mondani, az első lapot látván, a többi lapokon mely sorok vannak keresztül szúrva?

Hetven évig foglalkozott e tiszteletreméltó munkával s ez idő alatt, mint maga mondá: hétszázkilenczvenháromszor olvasta keresztül e szent könyvet. Tehát ismerte annak minden rejtekét s egyszerre azon lapra tudott fordítani, melyen az elolvasandó mondat állt.

– Az Alkorán azt mondja, szólt kegyes áhitattal: «a mely csomó Allah előtt köttetett, az Allah keze által bontható fel» – az Alkorán ismét azt mondja: «akárhol legyünk és akármink legyen, mindenütt és mindenünk Allah kezében vagyon». Tehát e békekötés is Allah kezében van és Allah keze mindent felbonthat. Továbbá azt mondja az Alkorán: «ha valaki szenvedő atyádfiai közül segítségért folyamodik hozzád, hogy rajta segíts, ne feleld azt neki: majd holnap, mert ma fogadásod tartja nem kelni fel a földről; vagy ha alamizsnát kér, azt ne feleld: ma nem lehet, mert fogadásod tartja, nem nyúlni érczhez; vagy ha előtted meg akarnak gyilkolni valakit és te azt felelnéd: holnap segítségére leendesz, mert ma fogadást tevél, nem húzni ki a kardot: bizonyára fogadásod megtartása nagyobb veszedelmedre lenne néked, mint annak megszegése». Továbbá így szól az Alkorán: «a népek boldogsága legelső kötelessége a földi uralkodóknak, de Allah dicsősége még annál is elébb való». És végtére az vagyon megírva: «a ki szövetséget köt a hitetlenekkel, háborút kötött magának Allah ellen; mert hiába szövetkeznek egymással a föld népei, hogy sokáig éljenek; Allah rájok küldi lehelletét, s több elvész belőlök egy nap alatt, mint tíz esztendeig a háborúban: királyok és koldusok egyformán!»

A vezérek és ulemák minden újabb mondatnál földig meghajták fejöket; Mustafa nem bírta arczán visszatartani azt a vérszomjú mosolygást, mely azt minden újabb mondatnál jobban eltorzítá; az utolsó szóknál fanatikus felgerjedéssel veté magát arczczal a szőnyegre, s örömtől ordítva csókolgatá meg a fő mufti palástja szegélyét.

A mufti ekkor felkapcsolá a bibortokot, melyben a békekötés oklevele tartatott, s kivéve belőle a négyrétbe hajtogatott pergament, azt nagy ünnepélyességgel felbontá s kitártan a másik imám kezébe adta, úgy, hogy ez a pergamen két szélét fogva, a vezérek felé tartá az irást.

Hosszú czifra irás volt az, a legelső kezdőbetű akkora, mint egy lefestett vár, körülfonva virágokkal és madarakkal, az első sor egészen ultramarin-kék betűkkel rajzolva, a többi fokozatosan apróbb, s a hol Allah neve előfordul, az mindenütt nagy aranybetűkkel írva; a szultán neve pedig vörössel, a római császáré világos zölddel. Alatta látszott a szultán kacskaringós névjegyzése, melyet ő nem győzött volna leirni, hanem egy az újján levő gyűrűbe metszett formával szokott mindig oda nyomni.

– Ime, itt áll a szerződés, szólt a mufti, a kitárt iratra mutatva, melyről én a reá tett irást Allah parancsolatjára vízzel letörülöm.

Ezzel egy eléhozott vederbe mártott pamacscsal valami alchymiai ércznedvvel végig huzá az irott sorokat, s ime egyszerre elkezdének azok halaványodni, a szultán neve, a vörössel írt betűk az első pillanatban eltüntek a pergamenről, utána szemlátomást multak el a feketével írott sorok, legmakacsabbul tarták meg a zölddel írt betűk színeiket, a római császár nevén, végre azok is elfogytak egészen, s nem maradt más a fehér pergamenen, mint az Isten neve arany betűivel; azon nem fogott az érczvíz.

A divánban mély csend uralkodott, minden szem áhitatos bámulattal volt az elfehérülő írásra függesztve.

Ekkor egy kivont kardot vőn kezébe a mufti és azt égre emelve, szólt:

– Letörülve az irást, mely gyalázattal vevé körül Allah nevét, e levelet én kardnak élével négyfelé vágom.

S azzal, a mint a pergament két kézzel kiterjesztve tartá az imám, a kezében tartott karddal négyfelé vágta azt a mufti s darabjait egy serpenyőbe téve, egy kisded kristály üvegből repülő naphtha-olajat tölte fölé:

– És megégetem azt Allah orczája előtt.

Ekkor egy égő viaszgyertyát tarta a serpenyő fölé; mire a naphtha rögtön lángra kapott s a támadt kék láng és fehér füst elborítá a szétvágott levél darabjait. Nemsokára vörössé vált a láng, feketévé a füst, a pergamen porrá égett.

– És most elszórom ennek hamvait a semmibe, hogy oszoljon fel benne; szólt a mufti s vevén a hamvakat, kihajlott a palota ablakán s elszórta azokat szerteszét a légben; az égett papirrongyok, mint fekete pillangók, szálltak csendesen a szélben az alant zúgó Bosporusra vissza.

A mint ez megtörtént, a basák, vezérek mind felugráltak és kardjaikat rántva, nagy lelkesedéssel megesküvének a próféta szakállára: hogy addig vissza nem dugják fegyvereiket a hüvelybe, míg a bécsi szent István templom tornya tetején a félhold nem fog ragyogni.

E pillanatban félrehuzódtak az ajtó szőnyegei, s belépett a divánba – Feriz bég…

Ifjú arczára alig lehete ráismerni, turbánja mélyen lecsúszott homlokára; szemei tompa búskomorsággal néztek maga elé mereven, ruhája ki volt gombolva mellén s palástja hanyagul lógott vállain, kardja fel volt kötve oldalára, de le volt róla törve a markolat: úgy viselte azt hüvelyébe dugva.

Senki sem tartóztatá fel annyi szobán keresztül a divánba léphetéstől, s a mint belépett, az előtte álló ulemák szent irtózattal álltak félre útjából. A mint az ifjú a terem közepére jutott s ott megállva, végig nézett a vezéreken, karjait összefonva, oly módon, mintha számlálná, hányan vannak, egyenkint fölkeltek azok előtte, maga a szultán is és remegve várták szavait.

Az őrültek iránt keleten szent iszonyattal viseltetik mindenki, s ha egy tébolyodott fakir megállítja a legelőkelőbb kalifát az úton, s azt mondja neki: szállj le lovadról s cseréld meg velem köntösöd! nem mer neki ellentmondani, hanem teljesíti, a mit kivánt; mert idegen szellem vagyon abban és az Isten küldötte bele.

Hát még, a midőn az őrültség rettegett szelleme egy oly bátor daliát, oly jeles hadvezért száll meg, mint Feriz bég, ki már huszonhat éves korában száz diadalmas csatát vívott s bölcseségével gyakorta ősz szakállakat szégyeníte meg! S ime egyszerre tébolyodva jár végig az utczákon és a kivel szóba ered, azt megrémíti beszédével úgy, hogy utána aludni nem bír.

Az ifjú csendesen, szelid szemekkel, fájdalmas arczczal tekinte végig a jelenlevők arczain s lélekrendítő volt szavában az a mély bú kifejezése, a midőn megszólalt.