Part 5

– Ejnye te hitetlen gyaur kutya! kiálta fel fenhangon a renegát, úgy, hogy az egész társaság hallhatá, hát így csalsz te meg engem? kialkuszod velem Béldi Pál halálát, kétszáz aranyba, s most felét lehúzod; te hóhérnak való gazember, hát így szeded te rá a becsületes embert! majd ölök én neked máskor embert, ha előre meg nem adod az árát, te hitetlen rabló!

A társaság kaczagott e jeleneten. Székely László uramat azonban mégis keseríteni látszék a tréfa: Mit beszélsz, te félbolond? ki bízott te rád valamit? Én nem is láttalak soha.

– Ejnye! kiált fel Zülfikár, bár még azt is eltagadnád, hogy ezt a levelet te írtad Béldi Pálnak; s azzal odaveté Székely Lászlónak a megmérgezett levelet. Ez felkapta azt s feltörve pecsétjét, leüté róla a port, s végig futva rajta, oda veté a renegát lábaihoz: «soha sem volt ez az én írásom».

Azzal inte szolgáinak, a kik Zülfikárt galléron ragadván, kivetették az utczára. A renegát azonban akkor az ablak alá állt, s az összecsődült nép előtt kezdte el szidni Székelyt, hogy nem fizette ki neki a méreg árát.

Odabenn a vendégek hangosan kaczagtak rajta, utóbb maga Székely is tréfának vette a dolgot, s úgy kaczagott, mint a többi, hanem a mint haza érkezék Erdélybe, elkezdé gyomrát fájlalni, nem tudta, mi baja? Hallása elveszett, enni, inni nem tudott, belei kezdtek megrothadni.

Senki sem bírta kigyógyítani irtózatos nyavalyájából, végre egy német borbély akadt, a ki elhitette vele, hogy ő jóféle gyémánt- és zafir-porral ki tudja őt gyógyítani. Székely László átadta a kuruzslónak drágaságai gyűjteményét. Az kiszedte belőle a becses köveket, de helyettök hitvány kavicsot tört meg az orvosságkészítő mozsárban, s maga elszökve a drágaságokkal, Székely Lászlót ott hagyta meghalni iszonyú kínok közt, ugyanazon méreg által, melyet ő szánt Béldi Pálnak.

* * *

Béldi Pált eltemették az idegen földön, sírját nem látogatta senki. Hű kutyája ült csupán mellette. Hat napig sem evett, sem ivott. Heted napon megszünt élni urának elhagyott sírja mellett.

VIRÁGHERVADÁS.

Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kisértetnyomás? Talán azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül, mentől inkább közeledem a vég felé, s a mennyi nyájas, szelid, nemes alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezek, egyenként elmúlnak lelkemből, letünnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy az elmuló alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a boldogságot rajzolnám homlokaikra, s a mi édest, a mi kedvezőt lelkem gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az életben kiszenvedett lények, a historia eleven alakjai, kikkel a történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek el?

Már régóta kísérem történetem alakjait s csak most tünik fel előttem, hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s a hol kilépünk, ott a temető.

Keressük fel Arankát és Ferizt.

Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk ablakon keresztül láthatják egymást; de jól esik az is: a vasrostélyon keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt, beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi belé hatolni a világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő Damaskusról, szélben ingó pálmáival, meleg napfényes egével, hol a háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét és azt hivé, Damaskus rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az elfeledé Damaskus rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.

Napok multak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden nappal jobban mult a leányka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lányka nagyon halvány; gömbölyű, piros arczáról az élet színe fogy; s a mi szemeiben ragyog, az valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, a kire néz. Az ifjú nem merte kérdezni: mi baja? de megmondá a leány.

– Oh Feriz! én meghalok itten és mosolygó egedet soha sem fogom látni.

– Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.

– Az ég azután is mosolygani fog, hanem én soha sem többet. Valamit érzek itt belül, a mi szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt rokonaimat látom s velök járok ismeretlen vidékeken, miket soha sem láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot, minden házat le tudnék egyenkint írni.

– Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékekre fogsz jönni velem.

– Oh Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, sötétség száll lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni!

– Ne szólj így, lételem öröme te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.

– Nem panasz, a mit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.

– De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog…

Aranka szomorúan csóválta meg szép szőke angyalfejét.

– Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten fölkeresi, a kiket szeret s elveszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká szenvedjenek.

Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt hallani.

– Légy vidám, esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét, mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. Anyád nem sokára megjő, atyád fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem, dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.

A leányka fejét rázta búsan.

– És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását; ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegyoldalában épült, az egész vidéken végig látni, fenn a czédrus erdők sötétjében a pásztorok tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog s köröskörül a csalogány dalol, s a miről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a végtelen tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú és hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól, és a miről az beszél, az a boldog szerelem…

A leányka szemeiből egy pár köny hullott ki, oly csábító volt e jövő és e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha az égből nézne le rá és sajnálná, hogy el kell hagynia e szép földet…

Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arcza, a hős, a nemes férfi tetteinek hallatára felszáradt a köny szempillái alatt; s ha elmondá az ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi, dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét s többé meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a leányka ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára leborult s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.

Meg is kellett látnia nem sokára.

Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal távolabb az égen: neki is utána kelle menni.

Napról-napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól s álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot s megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem gyógyíthatá őt. Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét s odatevé homlokára.

– Nézd, milyen forró, mint a tűz; oh csak addig meg ne halnék, a míg jó atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.

Feriz bég látta őt napról-napra hervadni, s a szabadulás még sem érkezett, az ifjú gyakran félnapokig eljárkált künn az udvaron, mint a kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt, hogy a kiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végczélja volt, most alig nehány arasznyi távolban a halálhoz közelít óráról-órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!

A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák Erdélyben, minden segély ismerős füvekben, s öregek tapasztalásain alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott természetre s Isten irgalmára.

A jó asszony mindent elkövetett, a mi tőle kitelt; de megvallá jámbor szívvel, hogy mind azoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét s az öröm visszaadná az eltünt életerőt.

Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával, a leány éjente nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje, hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, a ki fölötte hűségesen virraszt!

Oh a halál nem a haldoklóra nézve legkeserűbb!

Reggelre alább hagyott a láz. A kelő nap épen besütött az alacsony gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég élvezését.

Szép őszi reggel volt; valami könnyű átlátszó köd derengett az egész tájon, halvány lilaszínt adva a napsütötte vidéknek. A mint az út a székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.

– Ha ott most az én atyám jőne! rebegé Aranka reménylő arczczal.

Az ifjú török arcza elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:

– Valóban, ez ugyanazon szekér, melyben anyádat elvivék.

Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt; egy szót sem bírt szólni, csak forrón szorítá Feriz bég kezeit s hálás tekintetét, könyező szemeit feléje emelte.

A hintó sebesen látszott közeledni. Igy csak azok siethetnek, kiknek valami örömük van; gondolá magában Feriz s azon látszott magában tünődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese éltének.

Nem sokára a vár elé ért a hintó s robogva gördült be annak dobogó hídján; Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd habtermete úgy reszketett; inkább illett már angyalnak, mint földi nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arczán oly szomorú volt a mosoly.

A hintó üvegajtaja megnyílt, s a ki kiszállt belőle, az Kucsuk basa volt.

Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem fiához, sem a leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté magához.

– Im, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.

Béldiné feküdt a hintóban, öntudatlanul, mozdulatlanul.

Aranka reszketve, elhalványulva kérdé:

– Hol van atyám?

Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könyei jöttek elő, végig csordulva férfias arczán; kezét az égre emelte némán s alig hallhatón suttogá: «az égben!»

A szelid leány, mint a lekaszált virág, hajlott össze e szóra; Feriz bég karjai felfogák az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit fölveté a derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, azután lecsukódtak a szép ajkak, szép szemek, s azután vége volt mindennek.

A kedves leány atyjához ment az égbe.

ISTEN KARDJA.

«A villámos égben ki mennydörög ott fent? A földnek haragos ingása kit jelent?»…

(Dicséret.)

Egy idő óta megszaporodtak az Isten csodái Erdélyország felett. Többé nem nyugtalanító hírek voltak azok, miket népzavaró elmék gondoltak ki a világbéke felforgatására; hanem a természet szokatlan tüneményei, miknek egymásra következése megrendíté a leghidegebb skeptikus szívét is.

Ama titokteljes jelenetek voltak ezek, mikből a köznép függőben levő országos változásokat sejt, s hitével sietteti a rettegett fátumot.

Egy nyári hajnalon virradóra, derült éjszaka után, egyszerre szokatlan sűrű nehéz köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen sötét felleg alakjában terülve szét az égen, s ott megállt, mint egy mozdulatlan nehéz kárpít, egy csepp víz nem hullott belőle s kora délután nem lehetett a szobákban gyertya nélkül látni.

Este felé minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a fák levelei lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek panaszkodni, s ez időtől kezdve vetve volt minden természet elleni kór magva minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok vize, az emberi forró vér, magát a földet is meglepé valami járvány, hogy azelőtt soha nem látott gyomokkal verte föl a leggazdagabb vetést, s erdőszámra száradtak ki a legerősebb cserfák, ellepve szürke rozsda és mohoktól, s a szántóföldek termékeny fekete hantjain a zöld penész ütötte ki magát.

Három napig nem tisztult ki az ég, negyed nap délutánján a fullasztó szélcsendre irtózatos orkán következék, mely a házak tetőit hajigálta le, s a templomokról dobálta le a csillagokat és kereszteket, felkavarta az országútak porát s oly sötétséget támaszta, hogy látni nem lehetett, s felszedve az épen nyílni kezdő fenyőfák veres himporait, azt megkavarta a felhőkkel, s a mint azokat gomolygó tömegben korbácsolva maga előtt, a legelső nagy záporcseppek kezdtek esni, a nép borzadva nézett a házak fehér oldalára, miken az esőcseppek vérnyomokat hagytak. «Vér esik az égből» volt a rémület kiáltása; rá nem sokára megdördültek a villámok, vakító fénynyel lobogva, mintha százágú tűzostor jönne korbácsolni a földet, míg egy függőleges villámsugár egyenesen a város közepére csapva le, megrendíté sujtó csattanásával a földet és a sziveket, hogy senki se hinne mást, mint hogy itt van az itélet órája.

A fergeteg azonban szétszórta a felhőket, alig volt még alkonyat, hogy az ég kitisztult, s ime a bámuló lakosság szemei előtt egy roppant nagy üstökös állt az égen, annyival meglepőbb, minthogy az eget három nap óta elborító felhők miatt közeledtéről semmit sem lehete tudni.

Az üstökös magva épen azon a helyen állt, a hol a nap lement, s a vérvörös alkonyi fény nem volt képes a vészes csillagot elhomályosítani; úgy tűnt fel, mintha épen a napot ölte volna meg, s most annak vérében fürdenék.

Üstöke oly hosszú volt, hogy az ég két harmadán keresztül látszott nyulni, s a vége felé szélesen meggörbült, mint egy török kard.

«Az Isten kardja!» rebegték az emberek ösztönszerű félelemmel.

Két hétig állt e tünemény az égen, majd korábban, majd későbben jött fel az égre, néha fényes nappal is megjelent, s a nappali fényben is ott látszott az égen, mely elveszté kék zománczát, s valami lázas sápadtság terült szét rajta, mintha a levegő maga is beteg volna, míg fényes délben puszta szemmel bele lehetett a napba nézni.

A nép félt, iszonyodott e rendkívüli jelenségektől, s midőn a vak tömegek öntudatlan rettegésben vannak, akkor áll legközelebb a vihar, akkor képesek mindenre, hogy e félelemtől szabaduljanak.

E napjaiban a közrémületnek adák csodálatos tanúbizonyságát a lélekerőnek Erdélyország minden vallású papjai. A templomok egész nap nyitva tartattak a nép előtt, s a szószékekből fáradatlan lelkivezérek mondának biztató szavakat az egybesereglett híveknek. Magyari, a fejedelem papja, mindennap négyszer tartott prédikácziót a székesegyházban, mely annyira meg szokott telni ilyenkor, hogy a népesség fele nem fért be, hanem az ajtón kívül maradt.

Egy estéli órában épen annyira el volt foglalva a templom ájtatos hívekkel, miszerint még a lépcsőket is tele ülték; mindenféle kolozsvári polgárok, vegyesen keresztül utazó székelyekkel, álltak egy csoportban a fő bejárás előtt, s miután kegyes énekléseiket elvégezék, kapcsos zsoltáraikat betéve, elkezdének az alatt, míg a prédikáczió tart, egyről-másról beszélgetni.

– Gonosz időket élünk, szólt egy öreg timármester, nagy süvegét megcsóválva.

– Mi beszélhetünk csak arról, sietett belevágni egy keresetben járó székely, ki azon rovásra, hogy messzünnen jött, kapott az alkalmon, a mit tudott, elmondhatni; kegyelmeteknél még mind istenes a világ sorja, de nálunk kell azt megnézni.

– Hát kegyelmeteknél is meglátszik az Isten kardja? kérdé egy fiatal siheder.

– Nemcsak meglátszik, öcsém, hanem meg is érzik rajtunk; egy este sem fekszünk le a nélkül, hogy a halálunk óráján mondandó imádságot a cselédjeinknek fel ne olvasnók s alig van éjszaka, melyben jobb vagy bal kéz felől égés verességit ne látnók az égen.

– Hát az micsoda?

– Olyankor fiam egy-egy falu ég porrá. Azt mondják, mordályégetőkkel van tele az ország, soha sem tudjuk, mikor gyullad ki a hiju a fejünk felett?

– Én Istenem, őrizz meg minden jó lelket tőlük.

– Hát azt hallották-e kegyelmetek, hogy Háromszéken egy oláh pakulárnak a felesége szült és a gyermekének kettős feje lett, minden fején három orra, a kezein tizenhat újja, s fogai és szakálla nőve? Az asszony szörnyet halt ijedtében, s a csoda sem élt meg szerencsére. Nagytiszteletű Gencsery uram borszeszbe akarta tetetni, de a népség nem engedte, csak azon volt, hogy el kell temetni, még pedig jó távol. Lopva el is ásták egy brassai szász földje végébe; s mi történt? az, hogy a hova csak a szász tisztabuzát vetett, mind rozs termett rajta.

– Mindenünnen gonosz hireket hallani, beszélt egy kolozsvári mézeskalácsos; tegnap beszéltem egy oláh feleségével, a kinek az ura megindult a Járas vizén egy tutajon, sajtot akart vinni Tordára. Alig volt egy napi járásra a lakásától, megfordul a Járas, elkezd felfelé folyni s visszaviszi az oláhot haza, a honnan elindult. A tisztelendő úr ugyan úgy magyarázta ki a dolgot, hogy az Aranyos, a mibe a Járas szakad, akkor épen nagyon meg volt áradva, s annak a visszaömlő vize tolta felfelé a Járast; de az oláhot még is csak az isteni gondviselés hozta vissza, mert ha tovább mehet, épen akkor ott tatárok jártak, bizonyos, hogy levágták volna.

– Én mindent megértem már, szólt a legelébbi öreg polgár, háborut, dögvészt, árvizet és gyulladást, csak egytől tudok rettegni, a földindulástól, mert az elől még csak a templomba sem mehet az ember, hogy imádkozzék.

– Biz azt pedig ki nem kerüljük, öreg bátya, válaszolt a székely. Magam füleimmel hallom elégszer, mikor a gyergyói szakadékok között medvére lesni járok, hogy zúg, morog a hegy alattam, mintha valami nagy hordókat hengergetnének, úgy, hogy a medvék ijedtükben kiszaladnak bömbölő barlangjaikból s féltükben olyan szelidek, hogy füleiknél foghatná meg őket az ember, ha épen úgy meg nem volna ijedve, mint ők. Csak a napokban történt, hogy egy kis székely falu mellett, mely egy völgyben épült, egyszer csak elkezdett a hegy odább csúszni. Erdők, kertek, azok közt kalyibák voltak rajta, az mind azon módon ment vele együtt, csak egy szeg meg nem mozdult a helyéről. Három napig csúszott ilyenformán, akkor az átellenben levő hegyben megakadva megállt és ott maradt; a jámbor emberek még örültek neki, hogy a kertjeik közelebb jöttek, de nem soká tartott az örömük, mert a falu alatt volt egy kis csekély patak, mely száraz időben elég volt italra a lakosságnak, az most a két hegy összezártával egyszerre megrekedt, s nem találván semerre útat, elkezde lassankint iszapot támasztani, egy éjjel az egész rétet elöntötte, már másik reggelre a házakba kezdett befolyni; a szegény embereknek utóbb is fel kellett szedni a motyóikat s kiköltözni lakásaikból. A víz ezután is csak egyre nőtt, lassankint a házak tetejénél is magasabb lett úgy hogy most nem látszik ki az egész faluból egyéb, mint a templom tornyán a rézkakas.

E perczben a templomi szónok oly hangosan kezde beszélni, hogy a künn levők is meghallották szavait, s egyszerre elhallgattak, közelebb tolakodva a templomajtóhoz s figyelve, mit beszél.

Főtisztelendő Magyari uram kegyetlenül mosta a jelen levő urak fejeit:

«– – Harczra készül ellenetek az Isten, mert ti is harczra készültök ellene. Az esküvel kötött békét felforgatjátok jobbra-balra, és lészen ti néktek, a mit kivántatok, háboru kívül és belől, hogy azt fogjátok mondani: elég, elég uram! és nem fogjátok végit látni annak, a mit bolondul megkezdtetek. – –»

(Már ekkor tudva volt Magyari előtt, hogy Teleki a szamosujvári országgyűlésen előterjeszti a megkezdendő harczot.)

Épen erre a szóra érkezik egy pár nyusztos, kalpagos úrirenden levő férfi, kik közül a kolozsváriak az egyikben Telekire, másikban Vajda Lászlóra ismerének, s a mint telhetett, nagy szorulkodással útat csináltak előttük, hogy bejuthassanak a templomba, de a székely egyiket sem ismervén, a mint Vajda László nagy büszkén oldalba taszítá könyökkel, ő is hátra fordula, mondván:

– Lassabban uram; az Isten háza ez, nem valami nagy úré, itt én is csak olyan ember vagyok, mint kegyelmed.

A mellette állók ránczigálták a zekéjét, de a székelynek az a tulajdonsága, hogy ha ránczigálják, még dühösebb; ő is tehát, a mint Vajda László a néptömegen keresztül nem hatolhatván, mindenfelé nézelődnék, hogy mint juthasson a székéhez, előre kiálta:

– Engedjék ezt a két urat a templomba menni kegyelmetek, nem hallják, hogy nekik szól a leczke?

Teleki erre meghúzta magát az egyik küszöbben, levevé kalpagját s ott állt fedetlen kopasz fővel a nép előtt, minden arcz feléje volt fordulva a székely kiáltása következtében.

Magyari folytatá mennydörgő szavait a szószékről:

«– – Most senki sem mer ellenetek szólani, mert mintha mennykő hullana szavatok után, olyanok vagytok mikor megharagusztok, sőt minden emberek térdfőhajtással azt mondják nektek: méltóságos uram, méltóságos asszonyom; de eljön az Úrnak itélete reátok, megöl az Isten benneteket s akkor újjal fogják mutatni az emberek: ez amaz átkozott hazájaáruló embernek a felesége, ezek amaz istentelen embernek a gyermekei. S szégyenleni fogják utódaitok, mely gyalázatos névvel nevezik őket; mert akkor minden embernek a szája, nyelve felnyílik ellenetek s úgy kiáltanak maradékaitokra: ezeknek az atyja árulá el Erdélyországot s olyan sárba ugraszta bennünket, melyből már lábainkat ki nem vonhatjuk. – –»[3]

– Gyerünk innen, kegyelmes uram, szólt halkan Vajda László Telekihez, kit úgy látszott, hogy észrevett a pap, mert egészen feléje fordult, a mint beszélt.

– Mit gondol kegyelmed? szólt visszautasítólag Teleki. Ez a pap igazat beszél, de az nem tesz semmit.

«– – Hová akartok menni esztelenek, tétovázók? – folytatá Magyari. Kinek adatott közületek a felelés, hogy Erdélyország férfiai földönfutók, asszonyai özvegyek és gyermekei árvák legyenek? Bizony mondom néktek, hogy úgy fogtok járni, mint a teve, mely elment Jupiterhez, hogy adjon neki szarvakat, s ott még a füleit is levágták. – –»

– Az meglehet; monda Teleki Vajda Lászlóhoz, de azért elmegyünk.

A pap meglátta, hogy a tanácsúr észrevételeket tesz beszédére s erre homlokát redőkbe szedve, ezt mondá: