Part 4

– Jól van semmirekellők; tehát tanuljátok meg, hogy mit kelljen mondanotok, ha a kegyelmes basa elé fogtok állíttatni, hogy bolondul ne szóljatok, a miért a talpatokra veressen. Először azt fogja tőletek kérdeni: ti vagytok-e Székely László uram emberei? Ti erre azt felelitek: igenis, mi vagyunk. Azután azt kérdezi: ti voltatok-e ez s ez napon Élesd alatt? Ti hagyjátok rá, hogy ott voltatok. Végre azt kérdendi, hogy ti találkoztatok-e Feriz béggel; ti hagyjatok rá mindent, s akkor ő menten fel fog benneteket szabadítani a rabság alól. Jól megértettetek mindent?

– Igenis! igenis! ordítozák a gyujtogatók, s bilincseik közt tánczolva követék fel a lépcsőkön a porkolábot, a ki szertelenül kicsiny fejével olykor mosolyogva tekinte vissza reájuk, s vézna, ritka bajszát önelégült hamissággal törülgette kétfelé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon két levél érkezett Stambulból Nagyváradra. Az egyiket Kucsuk basa irta fiának, a másikat maga a szultán Ajász basának.

A Feriz béghez írt levél így szólt:

«Fiam! Légy örvendetes szívvel, a Küprili és Maurocordato nem töltik haszontalanul az időt. A nagyvezér haraggal van eltelve a fejedelem és udvara iránt. A huszonnégy spahi halála fontosabb tárgy most Stambulban, mint Candia elfoglalása. Úgy hiszem, nem sokára elértük azt, a mit akartunk.»

Feriz bég megértve a tudósítást, jó kedvvel ment fel a basához, kiben azonban még magánál is jobb kedvű emberre talált.

– Halljad, mit ír a hatalmas szultán, szólt, kiterítve Feriz bég előtt a zöldviaszos pergament, mely alatt ott díszlett a szultán czifra aláírása, mint egy póklábakkal összegubanczolt madárfészek.

Feriz bég homlokához s ajkaihoz érteté a pergament, s a mint annak sorait odább olvasá, arczán reszketett az öröm, a meglepetés.

«Vitéz Ajász basa, hű szolgám! Sok minden jót és becsületet kivánok te néked. Megértvén általad, hogy a fejedelem hűtelen szolgái békesség és szövetség idején huszonnégy spahit leöltek s uraik e tettet nemcsak hogy meg nem boszulták, de sőt engemet hazug tudósításokkal ámítani törekesznek, s ezáltal bőven kimutatják irántam való rossz akaratjukat; annálfogva ezennel megbízlak és hatalmat adok néked abban az esetben, ha a fejedelem tanácsosai a legutolsó, már útban levő felszólításomra a gyilkosokat ki nem adják, vagy akármiféle kifogást tesznek, avagy ha a dolgot csak hallgatással mellőzik is, hogy te rögtön a nálad levő seregekkel a legközelebbi passzuson rohanj be Erdélyországba. Kucsuk basa már szintén ott áll dandáraival Vöröstoronynál, valamint a tatár király is felült parancsunkra neked segítségedre leendő. Ezt tévén pedig, én nekem a fejedelmet vagy elűzd, vagy fogva elhozd, a mikor is én rögtön leveszem a lánczokat Béldi Pál uramról, ki most makacssága miatt Jedikulában ül, s vagy akarja, vagy nem, menten beültetem őt a fejedelmi székbe» stb.

Feriz bég százszor összecsókolá a fermánt, s midőn visszanyujtá azt Ajász basának, félre kelle fordítania arczát, hogy örömkönyeit észre ne vehesse.

– Hiszed-e már, hogy megkapjuk a gyilkosokat? kérdé triumpháló arczczal Ajász basa.

– Soha! kiálta fel magánkívül, örömében kaczagva Feriz bég.

– Mit szólsz? dörmögé megütközve Ajász; de ha magunk megyünk érte!

– Vagy úgy! szólt Feriz, észrevéve, hogy szinte elárulta magát. Akkor már igen. (Ide utána tevé magában: «akkor sem; soha sem, Béldi Pál ki fog szabadulni, Béldi Pál fejedelem lesz, és felesége fejedelemasszony, és Aranka fejedelemleány, és mi újra látni fogjuk egymást».)

E perczben belépett az aga, elégült arczczal jelentve:

– Itt küldi Székely László uram a gyilkosokat.

Feriz bég hátratántorodék, a szó megakadt nyelvén. «Lehetetlen!» akará kiáltani. Az lehetetlen.

– Jőjjenek be! kiálta mérgesen Ajász basa, ki szintén nem bánta volna, ha inkább teljesíthette volna a szultán föltételes parancsát, s mehetett volna országot foglalni, csatákat viselni.

Feriz bég azt hivé, hogy álmodik, midőn megpillantá azt a negyven, ötven szemenszedett gazembert, kiket Pók Márton uramtól vezetve, Ajász basa elé hoztak; a ficzkók fel voltak öltöztetve csatlósoknak, de a pofájából mindeniknek kirítt a bunyik, a zsivány.

Pók Márton uram bemutatta őket a basának és Feriz bégnek, s maga nagy bölcsen félreállt közülök. Feriz bég csodálkozva csapta össze kezeit. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy a spahikat ezek nem is látták, s várta, hogy mit fognak mondani.

Ajász basa márványhideg arczczal ült le zófájára, s egy szemöld-intésére egy sor janicsár vonult a rendbe állított ficzkók háta mögé, a kik iparkodtak mentül mosolygóbb és tetszetősebb képeket vágni a basa előtt, hogy magukat kedvébe ajánlják.

– Ti vagytok Székely László uram emberei? kérdé Ajász basa az álhősöktől.

– Mi vagyunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, felelének azok egyhangúlag, mellükön keresztbetett kézzel földig hajtva meg magukat.

A basa egyet intett s a hátul álló janicsárok közül mindenik rab háta mögé csöndesen odalépett egy-egy.

– Ti voltatok szent Mihály őrangyal nevenapjának éjszakáján Élesden? kérdé tőlük újra.

– Mi voltunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, viszonzának azok újra, térdeiket ütve homlokukkal.

Feriz bég ruháját tépte dühében. Szeretett volna közbe ordítani: «Hazudtok gazemberek, nem voltatok ti ott!» de kénytelen volt hallgatni.

Ajász basa inte a janicsároknak s azok szép csendesen kivonták öveik mellől handzsáraikat s azokat marokra fogva, elrejték magok mögé tett kezeikben.

A basa harmadik kérdést intézett a rabokhoz:

– Ti találkoztatok Feriz béggel?

– Ne hazudjatok! kiálta közbe Feriz bég dühösen. Nézzetek jól szemembe: láttatok ti engemet valaha? Találkoztatok ti velem Élesd alatt?

A kérdezettek földig hajolva felelének legnagyobb devotióval:

– Igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa és legvitézebb bég.

Azon pillanatban megvillant a handzsár a janicsárok kezeiben, s a rabok fejei mind egyszerre gördültek le lábaikhoz.

– Oh ti hitetlen gazemberek! ordíta fel Feriz bég, homlokára csapva öklével.

Ajász basa hideg vérrel fordult Pók Mártonhoz: «köszöntetem uradat, hogy máskor hamarább fogadjon szót és ne mérgesítsen meg. – Te pedig fiam, Feriz bég, a száz aranyomat fizesd vissza».

A KEZES.

Egy estve a szamosújvári vár udvarára két törökösen öltözött lovag ügetett be, s a várkapitány, nemzetes Sólymosi Danó uram után kérdezősködék. Egy csatlós fölvezette a két mozlemin férfit, kiknek egyike éltesebbnek látszott, napsütötte arcza sebhelyekkel fedve, a másik fiatal; körülvetett köpenye félig elburkolá arczát, csak granát fekete szemei tünnek elő.

– Jó estvét kapitány, szólt az éltesebb török, beköszöntve a várnagyhoz; az a legelső pillanatra megismerte a belépőt s örvendő meglepetéssel sietett elé, megrázva annak elébe nyujtott kezét: «hozott Isten szegény lakomba Kucsuk basa».

– Tehát megismersz még, te derék öreg? kérdé Kucsuk alig eresztve el a jó ősmagyar képű vén várnagy kezét.

– Hogy ne ismernélek jó uram? Te szabadítád meg egyetlen leányomat undok tatárok kezei közül, te váltottál ki nehéz rabságomból, te adtál menhelyet, ételt és vigasztaló szót az idegen földön. Nem lennék ember, ha rólad megfeledkezhetném.

– Te derék fiú vagy, öreg. Mindezekre ekép emlékezve, egy kérésem van hozzád, a miért ide jöttem.

– Parancsolj velem! Életem, vagyonom szolgálatodra áll.

– Nemde, te őrzöd itt Béldi Pál családját?

– Igenis uram. Ide hozták a szerencsétleneket.

– Nekem két heti határidőre ki kell adnod Béldi Pál feleségét a börtönből; melynek leteltével ismét, a hogy elvittem, visszahozom.

A kapitány megdöbbenve szólt: Fejemmel játszom, uram.

– Senki sem fogja megtudni, s két hét múlva ismét itt leszek vele.

– De ha eltalálnád felejteni.

– Arról ne aggódjál. Azon időre az asszony helyett itt hagyom kezesül – saját fiamat.

Az ifjabb lovag előlépett, köpenyét leeresztve, s a kapitány álmélkodva rebegé: «uram, Feriz bég».

– Elhiszed-e hát, hogy vissza fogom hozni az asszonyt, fiam helyett? kérdé Kucsuk basa.

– Tégy, a hogy jónak látod, uram; szólt a várnagy. Egy élettel tartozom neked, azt most visszafizetem. Jertek utánam.

A várnagy fölvezette vendégeit a szűk csigalépcsőn a nyugoti toronyba, mely börtönül használtatott státusfoglyok számára; a félkerek ablakokat kívül-belül nehéz vasrácsok őrzék, a nehéz vaspántos tölgyfaajtók csikorogva fordultak sarkaikban, jeléül annak, hogy ritkán szoktak nyitogattatni.

– Miért tevétek őket e rideg helyre? szólt Kucsuk basa a várnagyhoz, nem volt más börtön a várban?

– Ne kárhoztass, uram, parancsom volt a nőt külön zárni gyermekeitől, s e toronyban van két egymás melletti szoba, melyeket egy közös ablak köt össze, az egyikbe tettem a nőt, a másikba a gyermekeket; tudtam, hogy jól fog nekik esni, ha egymással csak az ablakon keresztül is beszélhetnek, ha csak kezeiket nyujthatják is egymásnak, ha csak megcsókolhatják is egymást a vasrácson keresztül.

– Ember vagy, jó öreg, szólt Kucsuk basa, megveregetve a várnagy vállát, míg Feriz bég hévvel ragadta meg kezét: Engemet is ugyanazon börtönbe fogsz zárni, nemde?

– Nem vagy kénytelen vele, jó Feriz bég, az én szobáimban lakhatol.

– De én magam akarom úgy, szólt az ifju, égő arczczal gondolva álmai képére, a szép Arankára, kivel börtönszomszédságban fog lakhatni.

Végre nyílt a börtön vasajtaja, a várnagy megállt künn, be hagyva lépni a két ozman férfit. Durva tölgyasztal mellett egy gyászba öltözött nő ült a szűk ablak előtt, egy nagy ezüstkapcsos bibliából olvasva fenhangon; gyermekei, három angyalarcz, egy kerek ablakban, melyet vasrácsozat őriz, a szomszéd börtönből hallgatták az isteni malaszt szavait.

A mint a férfiak beléptek, a nő felrezzent és odatekinte: a szűk ablak halvány folyosóvilága még fehérebbé tette arczát, mint egyébkor volt; merően, szigorúan tekinte föl; a bánatos nyugalom halotti komolyságot kölcsönze szép arczának, mely egykor oly vidám tudott lenni, s melyen később annyi kétségbeejtő szenvedés viharzott keresztül.

Kucsuk basa odalépett hozzá, s megfogva a nő csaknem átlátszó gyöngéd kezét, röviden megismerteté vele magát.

– Én vagyok Kucsuk basa, férjednek te utánad legjobb barátja a földön. Üdvözöllek.

– Köszönöm látogatásodat. Férjem sokszor említette nevedet. Tőle hozasz talán izenetet?

– Ő hozzá akarlak vinni.

– Tehát szabad vagyok? kiálta fel a nő tétovázó reszketeg örömmel.

– Ne örvendj, jó asszony, szabadságodat megszerezni nincs hatalmamban, én csupán egy rövid találkozást igérek neked Béldi Pállal, annyi időt, mennyi alatt elmondhasd neki, a mit szenvedél. Ő tehozzád nem jöhet, neked szükség hozzá menned. Velem jösz a legnagyobb sietséggel, mert az idő legnagyobb része utazásban telik el.

– Gyermekeim is velem jöhetnek?

– Ők itt maradnak. De ismét látni fogod őket. Mert vagy győzedelmeskedel te Béldi Pál szívén s könyeid meg fogják olvasztani vasnál keményebb akaratát, s akkor ő mint fejedelem jön haza Erdélybe s minden vár kapui megnyílnak előtte; vagy pedig megállja ő, a mit kimondott, s akkor visszatérsz te is börtönödbe, ő is a magáéba, s úgy fogtok elhalni két külön ország börtönében. Most végy búcsút gyermekeidtől és siess. Tőled függ, hogy fejedelmekké tedd őket, vagy örök rabokká.

– S ki fogja őket védeni, ki fog rájok vigyázni, ki fog együtt imádkozni velök, míg én odaleszek?

– Ne búsulj. Tulajdon fiamat hagyom itt kezesül, míg te oda maradsz. Börtönödet Feriz bég foglalja el, ő vigyázni fog gyermekeidre, s nem engedi, hogy féljenek. Most végy búcsút és siess.

Béldiné oda rohant a kerek ablakhoz, fuldokló zokogással ragadá meg egyenkint gyermekeit, azután mindnyáját egybeölelte. A hideg vas elzárta kebleiket egymástól. A síró arczok könyei nem omolhattak össze.

– Ezt a csókot apámnak! És az enyimet, és az enyimet! rebegék a gyermekek fehér kezecskéiket a vasrostélyon keresztül anyjuk nyaka körül fűzve.

– Gyermekem, jó Arankám, szólt Béldiné leányához, ki köztük legidősebb volt, mintegy tizenöt, tizenhat éves; viselj gondot testvéreidre. És ti lelkem jó fiaim, vigyázzatok Arankára. Isten áldjon, Isten védjen. Még egy csókot jó Arankám és neked kis Dávidom.

– Asszonyom, az idő halad s Béldi Pál börtönajtaja rád vár, hogy felnyissad! szólott közbe Kucsuk basa, elvonva Béldinét gyermekei börtönének ablakától, ki ekkor könytől ázott arczczal Feriz béghez fordult s fájdalmas szenvedélylyel rogyott az ifju nyakába, zokogástól alig érthető hangon szólva hozzá:

– Te nemes lélek! Igérd meg nekem, hogy árva gyermekeimet szeretni fogod, míg én távol leszek.

– Esküszöm Allahra! kiálta fel az ifju, kebléhez szorítva a fájdalmaiban elaléló hölgyet, hogy szeretni fogom őket örökké.

Hisz egyet közülök már oly régen szeretett.

– Asszonyom, siess! sürgetőzék a basa. Vedd e köpenyt magadra, fejedre kösd e turbánt, hogy az őrség észre ne vegye távozásodat: az út hosszú, az idő rövid.

– Isten veletek! Isten veletek! suttogá Béldiné, száz csókot hányva reszkető kezével gyermekei felé, kik börtönük ablakán át integettek felé búcsút, s azzal hirtelen erőszakosan összeszedve magát, kirohant a börtönajtón.

Kucsuk basa némán szorítá fia kezét, azzal ott hagyta őt Béldiné börtönében.

A gyermekek sírtak a börtönablakban.

Az ifju odalépett hozzájok.

– Ne sírjatok! szólt vigasztaló hangon, anyátok nemsokára visszajő, s visszahozza atyátokat is, s ismét örülni fogtok egymásnak.

– Ah, akkor megölik apámat! rebegé félelmes hangon az egyik gyermek.

– Kicsoda? kiálta fel kigyuladt hős arczczal az ifju. A míg Feriz bég kardját fel birja emelni, nem nyúl addig senki Béldi Pálhoz. Az én kardom és apámé fog ő körüle villogni, az ő ellenségei az én ellenségeim lesznek, és bizonyára Kemény János is, a mult fejedelem, velem harczolva esett el. Ne féljetek, midőn én kardomat visszakapom, akkor ti a szabadságot kapjátok vissza.

– Köszönöm, köszönöm, rebegé egy elérzékenyült hang édes keservesen; Feriz bég megismeré benne Aranka csengő hangját s a rátekintő szeráf-arcz könyező kék szemeiben, mik felé ragyogtak, mint az eső utáni ég, azt az örökké égő sugárt, mely emlékéből, mely álmaiból soha ki nem veszett.

Feriz bég szíve ki akart szökellni az öröm miatt. Nagy gránát szemei lángoló hévvel égeték a kedves lányka könyben úszó arczát. Belefogózott a börtönrostélyba, hogy hozzá még közelebb legyen s édes epedő hangon szólt a lányhoz:

– És majd ha boldogok lesztek, visszatérve ősi váratokba, meg fogjátok-e nekem engedni, hogy mint most, akkor is szeresselek titeket? Elfogadsz-e testvérednek akkor is, te kedves lányka? Megbocsátod-e, ha arczod látása mellett akkor is örülök, sírok, idvezülök? A mily boldog vagyok most, midőn börtönszomszédságban lakunk, leszek-e az, ha többé nem fogják ránk zárni az ajtókat? Lesz-e helyem tűzhelyetek mellett, lesz-e helyem szívetekben?

A bánatos szép lányka félig értő, félig sejtő arczczal, némán nyújtá ki hónál, liliomnál fehérebb kezét a börtön ablakán. Feriz bég idvezülten ragadta azt meg kezeivel, szorítá égő ajkaihoz s felmagasztalt áhitattal rogyott le térdeire, ajkaival és homlokával érintve a kedves kezet.

A FÉRFI.

A mely órában Kucsuk basa Stambulba érkezett, épen akkor szállt le szekeréről Székely László uram is, kit Teleki Mihály uram szép ajándékokkal küldött a portára: hogy ott a megdühödött nagyvezér és basák kedvét megcsinálja, a kik újra erősen kezdék Béldi Pál fejedelemségét sürgetni.

Székely László uram magával hozta Zülfikárt is, hogy Stambul tekervényes utczáin tolmácsa és dragomanja legyen.

Mint már tudjuk, a jó úrnak különös szenvedélye volt az ékszergyűjtés s ezúttal a fejedelem annyi sok szép drágakövekkel kirakott ritkaságot külde általa, miszerint a jó úr szíve, midőn azokat maga előtt kirakva szemlélné, szinte megesett azon gondolatra, hogy ő ezeket már most a sok idegen basa között szerteszét kioszsza.

– Milyen kár azokat rájuk vesztegetni, gondolá magában. S aztán még ki tudja, lesz-e majd sikere. Elveszik a pokol pozdorjái és semmit sem tesznek érte. Sárba dobott igaz gyöngyök. Mennyivel rövidebb dolog lenne ennél Béldi Pál uramat megöletni. Azzal ketté volna vágva a csomó, többé nem fenyegetőzhetnének vele. Teleki Mihály, tudom, nem vágatna le érte, hisz Apafi István sem halt meg másképen. Te fiam Zülfikár, meg tudnál-e valakit mérgezni? szólt a renegátot oda intve.

– Akár egy egész várost.

– Csak Béldi Pál uramat, a kire nézve úgyis mindegy, akár meghal, akár örök fogságban marad.

– Megteszem kétszáz aranyért, ha felét előbb kifizeted.

– Kifizetem Zülfikár, de mikép fogsz hozzá?

– Az az én gondom, te csak a pénzedet készítsd.

Székely László tehát megadta a foglalót a renegátnak, ezzel ez haza ment s egy levelet írt a Begler bég nevében, ilyforma tartalommal:

«Legyen kend bizalommal, ügyei legjobban állanak, nemsokára czélját fogja érni.»

E sorokat azután behinté valami finom kék porral, mely a legerősebb méreg volt, úgy számítva, hogy a ki a levelet el akarja olvasni, előbb leüti róla a port, s az rögtön felszáll s az olvasó által felszivatva, halált okoz.

E levelet azután turbánjába kötve, elkezde Béldi Pál börtöne körül ácsorogni, lesve az alkalmat, melyben befurakodhassék hozzá.

Egyedül ült a Jedikula legsötétebb börtönében Béldi Pál. Lábainál ott feküdt hű vizslája, a vén Körtövély, szemeivel olykor búsan felpillantva urára. Ha ura el talált aludni, akkor felült az eb, szemeit le nem vette róla s a legkisebb zörejre, mely kívül hallatszott, elkezde morogni.

Béldi összefont karokkal ült a kövön, melyhez meg volt lánczolva, arcza szörnyen megsoványodott; de ez által vonásai, kifejezése még inkább megkeményültek, semmi bánat, semmi gyöngeség nem látszott rajta, a halvány külvilág, mely egy szűk lőrésen lesütött arczára, nem találta azon ama sorvasztó vágyat, melyet érez a börtön lakója a napsugár után. Az ember testestől lelkestől aczéllá volt edzve.

Egyszerre nyugtalanul emelé fel a lábainál fekvő eb okos fejét, s nyihogó örömmel tekinte urára, azután elfutott az ajtóig; ott vígan ugatva megállt, megint visszafutott urához, s farkcsóválva felállt, első lábaival annak vállát rángatva s oly élénk örömmel nyihogva, csaholva, hogy szinte érteni lehete, mit akar mondani.

– Mi bajod, jó kutyám? szólt Béldi, megczirógatva kutyája fejét. Mit érzesz? Nem jön én hozzám senki, a kinek te örülj.

E perczben fordult a kulcs a börtönajtóban, s a betörő fáklyavilágnál egy csoport férfi szállt alá a lépcsőkön Béldi börtönébe.

Körtövély erre hirtelen elfutott urától, a csoport közé furakodva, ott elkezde vígan csaholni valakire, s azzal ismét visszafutott urához, két első lábát annak mellére téve s erősen ugatott, mintha szidná érte, hogy ő nem tudja megérezni azt az örömet, a mit kutyájának csodás ösztöne megsugott.

Béldi látva a bejövők között a nagyvezért, Küprilit és Maurocordatot, hallgatást parancsolt ebének, s fölkelve előttük, meghajtá magát.

– No te makacs ember, meddig kínzod még magadat, s bosszantod a császárt s jó barátidat? Átláttad-e valahára, hogy különb dolog a fejedelmi széken ülni, mint nyirkos börtönben a hideg kövön?

– Mentől többet szenvedek, szólt Béldi csodálatosan nyugodt hangon, annál több okom van örülni, hogy e szenvedéseket nem hazám állja ki helyettem.

Erre a vezér szólt valamit törökül, Maurocordato szomorúan tolmácslá:

– A nagyúr azt izeni teneked, hogy pénz miatt vettetél börtönbe s csak pénz által fogsz kiszabadulni; azért igérd meg azt a kétszázhetven erszény pénzt, és fogadd el a fejedelemséget, hogy azt kifizethesd.

– Megmondám határozatomat, viszonzá Béldi, és semmi attól el nem tántorít. Pénzt nemzetem rovására nem igérek, hadat saját hazámra nem viszek, és adott eskümet meg nem szegem. Ezek voltak és lesznek szavaim, a miktől semmi el nem tántorít.

– Semmi? kiálta ekkor Kucsuk basa, előlépve a tömeg közül. Még ez sem? s azzal egy halovány női alakot vezetett Béldi Pál elé.

– Nőm! kiálta a fogoly, s lánczaiba fogózék, hogy le ne rogyjon öröm, ijedtség és meglepetés miatt.

A halvány gyászos nő odarogyott férje keblére, csókjaival illetve annak bilincseit.

Béldi Pál sírva fakadt, s összezúzott lélekkel rogyott le ülő kövére. Neje nyakára kulcsolva maradt szótlanul, egy hang nem jött ki ajkán, az eb nyüzsögve csókolá majd ura, majd asszonya kezét.

– Vonuljunk félre, szólt Kucsuk basa, hadd beszéljenek magukban; s a törökök elhagyták a börtönt, egyedül hagyva Béldi Pált nejével.

– Azt hivém, szólt Béldiné, midőn fulasztó zokogása szóhoz engedé jönni, hogy én szenvedek helyetted is; és oh te még többet szenvedsz, mint én?

– Hogy jöhettél ide? kérdé Béldi tompa, elfojtott hangon nejétől.

– Kucsuk basa fiát hagyta helyettem kezesül.

– Derék ember. Mily hasztalan tesz értem minden áldozatot. És gyermekeim?

– Ők a börtönben maradtak, a hova nekem is vissza kell térni, ha te a szultán ajánlatát el nem fogadod.

– Aranka leányomat is elvivék? kérdé Béldi szorongó kebellel.

– Őt is, ha kiszabadulnánk is, nem volna hova menjünk. Mindenünket elvevék. Bethleni jószágunk Bethlen Farkasnak jutott prédául, háromszéki jószágaink Mikes Kelemené lettek; pedig soha székelytől nem volt szabad elvenni jószágát, még ha felségsértő volt is. Bodolai várunkat tőből kihányták, czímeredet összetörték, nevedet az országgyűlés naplójába írták, mint hazaárulóét!

– Emberek! ordítá fel, lánczait keserű dühével rázva meg, Béldi: ha én most nem volnék Béldi Pál, az Isten haragja még ma sújtana le fejetekre. De én – szeretem hazámat, ha féreg rág is benne. Töröld le könyeidet jó nő, látod, már én nem sírok. A mit szenvedünk, Isten látogatása rajtunk; a ki ránk mérte itt, visszafizeti elleneinknek amott, én keresztyén maradok és hazafi. Ügyemet bízom az Istenre.

– Te nem akarod a szultán ajánlatát elfogadni? kérdé kétségbeeséshez közelgő ijedtséggel Béldiné.

– Soha! viszonzá tompán Béldi.

A nő felsikoltva veté magát férje lábaihoz, s annak térdeit vonagló öleléssel karolva át, rebegé: Te vissza akarsz engem küldeni börtönömbe, örökre elszakítnak tőled, soha, soha, még halálom órájában sem foglak látni többet.

– Az által bizonyítod be, hogy szerettél és méltó voltál hozzám, ha tudsz szenvedni úgy, miként én, és miattam.

– Gyermekeid is ott veszszenek-e el örök fogságban?

– Mondd meg nekik, hogy apjuk becsületesen élt, becsületesen halt meg, tanuljanak úgy élni és halni, mint ő.

– Gondolj Aranka lányodra, kegyenczedre, legkedvesebb gyermekedre.

– Inkább hervadjon ő is el, mint Erdély lángba boruljon.

– Béldi, ne ejts kétségbe engem! kiálta a nő erőszakos reszketéssel; én félek, én irtózom a börtöntől. Kétszer lepett meg a láz a fojtott nedves légtől, nem volt senki, a ki betegségemben ápoljon, mindig nevedet kiáltottam és te távol voltál, láttam képedet és nem ölelhetélek meg. Oh Béldi, én meghalok nálad nélkül! A halál legirtózatosabb neme öl meg: a kétségbeesés!

Béldi lehajolt nejéhez, felölelé, megcsókolá. A nő elalélt karjai közt, a törökök beléptek a börtönbe. Béldi oda hivá Kucsuk basát. Arczán valami halálos ónszín kezde elterjedni, alig látta már a kivel beszél. Oda fektette elájult nejét a basa karjaiba, s alig érthető szavakkal hebegé:

– Köszönöm – jóakaratodat. – Ime – – itt van nőm – vidd őt – vissza börtönébe.

A törökök bámulattól szótlanul fogták fel az alélt asszonyt, s a nélkül, hogy Béldit több kérdéssel unszolnák, eltávoztak a börtönből.

Béldi csak állt elmerevülten, míg elmentek, nyitott ajakkal, fénytelen szemekkel; midőn az utolsó török is kilépett s nejét nem láthatá többé, feje nehézkesen kezde alá felé hanyatlani s azzal egyszerre arczczal a földre esett.

Körtövély, a vén eb, szomorúan, kisértetiesen kezdett el vonítni.

E pillanatban lépett be a börtönbe Zülfikár a megmérgezett levéllel.

Későn jött. Béldi Pál már akkor kiszenvedett.

* * *

Székely László uram Béldi Pál halálának hírére pompás lakomát rendezett, s midőn legvígabban volna a társaság, akkor lépett be Zülfikár.

– Ide azzal a száz aranynyal, sugá Székely László uram fülébe.

– Hogy, hogy? szólt ez bortól fölhevült arczczal, Béldi Pált a guta ütötte meg, köszönd meg, a mit eddig kaptál.