Part 3

– Jól tudhatod, uram, szólt Küprilihez, hogy nekem pénzem nincs, nem is tudnám, hol vegyek annyit? és társaim is oly szegények, mint én; mi soha sem gazdálkodtunk az ország vagyonával, hogy kincseket gyűjtögethettünk volna magunk számára, a mi kevesünk őseinktől maradt, azon megosztoztak a fejedelem szolgái. Nekünk nincs pénzünk, melylyel igazságunkat megvásároljuk, s ha máskülönben nincs módunk hazánkat megszabadítani, úgy bocsássatok bennünket Isten hirével, idegen fejedelmek lábai elé fogjuk magunkat vetni, s addig könyörgünk, míg egy akad, a ki meghallgatand. Isten veletek, nekünk pénzünk nincsen.

– Van nekem! kiálta fel Béldi mellett egy hang, s az odatekintők Kucsuk basát látták Béldi Pálhoz lépni, ki férfias szorítással nyújtá az elbúsult férfinak jobbját. Ha kell kétszázhetven erszény, én adok; ha kell még egyszer annyi, adok; akár mennyi kell, megkapod; alkudjál velök, árverezd a díjat; itt vagyok én, én kifizetem helyetted.

Feriz bég odarohant apjához, elérzékenyülten borulva keblére, Béldi magasztosan szorítá meg az agg bajnok kezét, s alig birta kimondani szavait az elfogódás miatt.

– Köszönöm, ezerszer köszönöm; de nem fogadhatom el; az oly adósság volna, melyet nem fizethetnék vissza sem én, sem maradékom soha. Jó akaratodért légy megáldva, de nem segíthetsz vele.

Küprili türelmetlenül közbe vágott:

– Legyen eszed, Béldi Pál, és ne vond magadra haragomat, várd végig, a mit beszélek és vedd be a jó tanácsot. Ennyi pénzt kérni tőled, mint magános száműzött embertől, csakugyan nagy bolondság volna, de teszem föl, egy fejedelemnek, úgy-e, hogy potomság ily összegecskét kivetni, a mit egyik zsebéből kiránthat, s az országon egy esztendőben kivehet? Tehát csak igérd te meg a kimondott summát; az sem szükséges, hogy azt elébb kifizesd, mint a midőn általunk fejedelemmé fogsz tétetni.

Béldi összeborzadt s reszketeg hangon mondá Küprilinek:

– Nem jól értettelek uram, vagy rosszul hallottam, a mit mondál.

– Tehát érts meg végképen: ha igaz az, a mit állítál, hogy Erdély mostani fejedelme rosszul vezeti az ország dolgait: tegye ő le rögtön a fejedelemsüveget, s ha igaz az, a mit ismét állítál, hogy te annyira szereted hazádat s jobban látod, mit kellene tenni? vedd fel azt te. Egy izenet a határszéli basákhoz és ők rögtön elárasztják haddal az országot, s Apafi Mihály uramat minden tanácsosaival egyben fogva hozzák a Jedikulába és tégedet társaiddal együtt beültetnek az ő helyeikbe. Az egészhez nem kell egyéb, mint megigérned a nagyvezérnek a kétszázhetven erszény pénzt, ő aztán majd rajta leend, hogy minél elébb fejedelemmé tegyen, a mikor azt kifizethesd; a mit ha igérni vonakodnál, bizony mondom néked: Apafi Mihály uram helyett te fogsz menni a Jedikulába.

Béldi Pál szive magasan vert az egész beszéd alatt, férfias arczát az érzelmek lázas küzdései hevíték, sokszor annyira elfeledkezék magáról, hogy a Küprili beszédjébe akart vágni; de a magyar urak visszarángatták. Midőn végre Küprili elvégzé beszédét, Béldi Pál egy lépést tett előre s fejét magasan fölemelve, hogy egy fővel látszék nagyobbnak, erős, szilárd hangon viszonzá:

– Köszönöm ajánlatodat, kegyelmes úr, de elfogadni soha nem fogom! Engem szent eskű köt Erdély mostani fejedelméhez, s ha ő elfeledte esküjét, melyet a nemzetnek adott, nem az rá a felelet, hogy mi is megszegjük a magunkét, hanem az, hogy emlékeztessük őt a magáéra. Én igazságot kérni emeltem föl fejemet s nem egyik jogtalanságot a másikkal torlani meg; nem új fejedelemre, hanem a régi szabadságra van Erdélynek szüksége, s ha nekem csak az kellett volna, hogy hadat támaszszak a fejedelem ellen, egy intésemre talpon állott az ország, az egész székelység kardot vont mellettem, én voltam, ki kardjaikat visszatettem hüvelyeikbe. Nem boszúért jövök kaputok elébe, hanem – itéletért; nem a magam sorsát, hanem hazámét ajánlám kegyelmetekbe. Nekem a fejedelemség ingyen sem kell; azért, hogy egy bitorlót elűzzek, nem fogok százat vinni az országra, azért, hogy Teleki Mihály uramat kipörköljem, nem fogom felgyújtani egész Erdélyt, s azért, hogy tíz embert kiszabadítsak méltatlan börtönéből, nem fogok tizezeret rabságra hurczoltatni; történjék igazságtalanság inkább velem, mint egész Erdélyországgal, átkozott legyek én és minden maradékom, ha valaha alkudni fogok nyomorult nemzetem filléreire, s hadat viendek saját szülőföldem ellen!… A mi végre fenyegetésedet illeti: én mindenre kész vagyok, kész a börtönre, kész a halálra. Igazságért jöttem hozzátok: ám ölessetek meg.

Küprili elhüledezve veté magát hátra divánján, ilyen ellenállásra nem számolt, ily jellemről nem volt fogalma; a többi urak, kik egyszer-másszor Erdélyből elűzetve, a portára futottak, rimánkodni, alkalmatlankodni szoktak azon kegyért, melyet ez ember most nemes ellenzéssel visszautasított.

A nagyvezér látva az arczokon a meglepetést, jobbra-balra fordult, megmagyaráztatni magának Béldi Pál feleletét, s elszörnyedése fokonként láthatóan növekedett sápadozó arczán, a mint azt megkezdé érteni.

A Béldivel jött urak elsápadva, földrezúzva várták a megijesztő felelet hatását, míg végre Csáky László nem állhatva tovább a rettegést, odarohant Béldihez, kétségbeesetten nyakába veté magát, mennyre, földre rimánkodva, hogy fogadja el a vezér ajánlatát.

Ha neki tették volna ez ajánlatot, ő bizonyosan elfogadja.

– Soha, soha, viszonzá Béldi márványhidegen.

A többi urak odatérdepeltek lábai elé, összekulcsolt kézzel könyörögve, hogy ne tegye magát, gyermekeit és őket is mind szerencsétlenekké.

– Keljenek föl kegyelmetek, nem vagyok én Isten! szólt Béldi, elfordulva könyörgő társaitól.

A nagyvezér megértve a dolgot, dühösen ugrott fel ülhelyéről s letépve turbánját, azt gáttalan dühében földhöz vagdalva ordíta tajtékzó szájjal: «Csauszok!»

– Lánczokat ennek a veszett kutyának! rikácsolá, vérben forgó szemekkel Béldire mutatva, ki nyugodt, elszánt arczczal engedé magára lakatoltatni a félmázsás vasakat, miket a szolgasereg mindig kézügy alatt tartott.

– Akarsz-e szót fogadni, gyaur czenk! kiálta rá a vezér, mikor már meg volt lánczolva.

– A mit kimondtam, megállom, szólt ünnepélyesen a honfi, bilincses kezét az égnek emelve, Isten engem úgy segéljen!

– Úgy gebedj meg a börtönben! harsogá Kara Mustafa, kezével intve a poroszlóknak, hogy Béldit ragadják meg.

Mint a kemény kő, ha megütik, szikrákat ad, úgy fordult még egyszer a vezér felé Béldi, megrázva lánczait: «a te órád is ütni fog!»

S azzal hagyta magát börtönébe vezettetni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fővezér rögtön visszahivatá a fejedelem követeit, s megdicsérve őket és küldőiket, felkaftányoztatá valamennyit, kegyes biztatással bocsátva őket vissza hazájukba, a hol azontúl Bethlen Farkas uramnál senki sem tartatott nagyobb szónoknak.

A serail kapujában találkoztanak az elbocsátott követek Csáky László urammal. A jó úr mindjárt látta a jövők elégült mosolygásáról, s most kapott kaftánjaikról, hogy jó válaszszal bocsáttatának el, mire nézve nem tartá fölöslegesnek azon fölül, hogy Béldi Pállal szövetkezett, a franczia és német követeknek hódolatot ajánlt, Bethlen Farkas uramat is körülvenni, s ajánlani testét lelkét, ha számára a fejedelem bocsánatát, s vagyonai visszaadását kieszközlendi.

Bethlen Farkas kapott az ajánlaton, s nemcsak amnestiát, de sőt hivatalt is igért Csákynak, ha Bélditől elválik, sőt meg is ajándékozá az urat, ki ekképen négy helyre is elköté sorsának fonalát nagy bölcsen, hogy ha az egyik szakadni talál, a másik fentartsa.

* * *

– Béldi mindent elrontott a maga ügyében, szólt Kucsuk basa fiához, a divánból eltávoztában, én egészen lemondok a rajta segíthetésről.

– Én nem, szólt felsóhajtva Feriz bég, vagy kimentem, vagy együtt veszek vele.

– Jerünk Maurocordatohoz, ő még tán fog tanácsot adhatni.

Egy órai tanácskozmány után Maurocordatonál, Feriz bég útnak indult ötven fegyveres albán lovaggal Nagyvárad felé.

A TÖRÖK HALÁL.

A nagyváradi basa kapujában, a többi ott szájongó fegyveres nép között egy sovány, beesett képű mozlemint is lehet látni, ki nagy lustán ül a küszöbön, mintha semmire sem figyelmezne, álmos szemeivel macska módra pillantva néha fel, s olykor-olykor ravaszul elmosolyodva magában.

Egyszerre egy délczeg, daliás ifjú lovagol ki a kapuból, ki előtt földig hajtják magukat a katonák; a basa legkedvesebb lovagja az, Feriz bég, ki nem rég érkezett Stambulból.

A bég, mintha csak történetesen akadna meg tekintetével az ülő mozleminen, odafordul hozzá, kopjájával vállára ütve, s míg az csodálkozást és nem ismerést tettetve bámul fel reá, odainti őt magához.

– Tán nem is ismersz már reám, Zülfikár?

A megszólított földig hajtá magát.

– Allah kegyelmes, hozott a próféta lelke, kegyelmes úr! s azzal elkezde gyalogolni a felszólított bég lova mellett, ki inte neki, hogy kövesse.

– Sok pénzt elvesztettem a koczkán Stambulban, Zülfikár, és sok lovat, monda Feriz bég, most azért jöttem e tájékra, hogy egy kissé helyrehozzam erszényem állapotját. Hová szoktatok most rabolni járni, Zülfikár?

– La illah, il Allah! az Isten kegyelmes, és Mahomed az ő szent prófétája; szólt Zülfikár, ég felé forgatott szemmel.

– Hagyd a szenteskedést, Zülfikár! ti renegátok kiállhatatlan szemtelenséggel dicséritek a prófétát, született török felényit sem emlegeti. Azt kérdezém: hova mentek az éjjel rabolni?

– Köszönöm, kegyelmes úr, felele Zülfikár, faképet csinálva arczából, feleségem egészséges, magamnak sincs semmi bajom.

– Zülfikár, én becsülöm benned azt a tulajdonságot, hogy mikor akarod, meg tudsz siketülni, hanem én meg igen jó orvosságát tudom ennek a bajnak, s ha akarod, kigyógyítlak belőle.

Zülfikár meghunyászkodott a ráemelt kopjanyéltől, s farizeus-képpel monda:

– Mit is méltóztatott kegyelmességed tőlem kérdeni?

– Hallottad te azt, ne kérdezd másodszor.

– Hogy már mint hova járunk rabolni? Én a próféta szakállára esküszöm, hogy sehova sem járok.

– Azt tudom, te macska, hogy te nem jársz ott, a hol baj van, de te fürkészed ki, a hol kövér préda van elrejtve, s te vezeted nyomba a spahikat, a miért aztán neked osztalékot adnak, tehát csak felelj szaporán, kit látogattok meg az éjjel, mert különben még egy szájat nyitok a fejeden.

– Uram, de el ne árulj, mert a spahik lófarkra kötnek, s a basa karóba huzat. Tudod, hogy nem engedi a rablást, de ha megtörtént, keresztül néz újjain.

– Nem hogy el nem árullak, sőt magam is oda akarok menni; én tudom csak a módját, hogy kell a zsákmányt kézrekeríteni. Míg ezek egy falut megrohannak, addig én távolacska a túlsó faluvégére állok; a kinek valami kincse van, az siet menekülni a túlsó faluvégen, s így mind az én kezemre jut.

A renegát elemében kezdé magát találni.

– Jó uram, az éjjel Élesdre mennek a spahik; ott gazdag oláhok laknak, kívül esnek az országúton, soha sem voltak sarczolva, döbözzel áll az ágyuk alatt az arany és ezüst; ha jó zsákmányod lesz, meg ne felejtkezzél rólam.

– De nem bukkannak-e ott ránk Székely László katonái?

– Dehogy uram, szólt Zülfikár, szemeivel hunyorítva, messze vannak azok oda. El ne felejtkezzél hűséges szolgádról.

Feriz bég sarkantyúba kapta lovát s elvágtatott, Zülfikár visszaült a kapu mellé, nagy álmosan hunyorgatva és titkosan mosolyogva.

Este felé kilopózott huszonnégy spahi a városból s elindult az Élesdre vezető úton. Feriz bég szemmel tartá őket s midőn eltüntek az erdőben, felülteté albán lovagjait, s csendesen utánuk indult.

Az éjfélen túl volt már az idő, midőn Feriz bég csapata az Élesdet eltakaró hegyoldalt elérte. A spahik már azóta rabolták a helységet, mit tanusított a távoli lárma, sikoltozás, harangfélreverés, s nemsokára egy pár felgyújtott szénaboglya, melyet világításul gyujtottak meg a fosztogatók.

Itt egy szoros-út torkolatánál megállítá albán lovagjait Feriz bég, elosztá őket négy csapatra, parancsot adott ki, hogy mindenki a legcsendesebben legyen, s azzal nyugodtan várt ott, míg a spahik visszatérnek.

Néhány órai rablás után megszünt a távoli lárma, s helyette közeledő zsivaj, veszekedés kezde hallatszani, a mély völgyben lehete látni a közelítő spahikat, a mint a rablott vagyonnal túlterhelve, szétszórtan, kettesével, hármasával jöttek, a prédán veszekedve egymás között.

Feriz bég hagyta őket jőni a szoros-útba, s a mint azok egész gyanútlanul folytaták a czivakodó osztozást, hirtelen kürtjébe fúva, albán lovagjaival egyszerre minden oldalról előrohant, körülfogá a meglepett martalóczokat s mielőtt azoknak a meglepetés zavarában idejük leendett fegyvereiket használni, elkezdte őket öletni minden felől. Hajrá! hajrá! A tusa rövid ideig tart. Az albánok közül egy sem esett el, a spahik közül egy sem menekült meg.

Feriz megtörlé kardját, s a leölt spahikat ott hagyva az útfélen, visszanyargalt csapatával Nagy-Váradra.

A basa kapujában ismét összetalálkozott Zülfikárral. A bég megfenyegetve öklével, lekiálta rá lováról:

– Te kutya, elárultál bennünket Székely Lászlónak, a spahikat mind levágták.

Zülfikár sárga lett ijedtében. Igaz, hogy ő szokta azt cselekedni, hogy ha a spahik kevés osztalékot igértek neki, néhány arany fölöslegért a magyar vezéreket előre figyelmezteté jöttükre s olyankor egy-kettő mindig ott hagyta a fogát, s a többi is zsákmány nélkül tért meg. A mult éjjeli kalandról is tudósítá a kolozsvári kapitányt, de ki nem veheté hasznát a tudósításnak, mert a fejedelem nevenapja volt, s a katonáknak tisztelkedni kellett.

Zülfikár görcsöt érze a torkában, azt hallva, hogy mind a huszonnégy spahi ott veszett s rögtön kifordult a városból, s az erdőkön keresztül Kolozsvárra szökött.

Feriz bég elszörnyedve lépett be a basához.

– Kegyelmes uram, szólt neheztelést utánzó arczczal, ime ilyen szövetségeseink vannak nekünk. A mult éjjel kiindulék, lovagjaimhoz még huszonnégy spahit véve, a környékbe, magam számára lovakat vásárlani. Becsülettel bevásárlánk, én a lovakat rábíztam a spahikra s magam jó előre lovagoltam. Egy szoros útnál a spahiknak cselt vetettek Székely László katonái, körülfogták őket s egytől egyig mind megölték, mire segélyükre érkezhetém, mind egyig le voltak gyilkolva, s megölőik saját jó paripáimon menekültek meg előlem. Kegyelmes uram, ez hittelenség! így bánni velünk saját szövetségeseinknek. Ezt én el nem tűröm, hanem ha te nekem elégtételt nem szerzesz, megyek magam Kolozsvárra, s kihívom mind valamennyit egy szál kardra Apafi Mihály uramon kezdve, Székely László uramig.

Ajász basa, kinek Feriz bég különösen kegyencze volt, elnevette magát az előadásra, nyájasan megveregetve a szép ifju arczát, vigasztaló hangon mondá:

– Már azt te bizony édes fiam ne tedd, ne vesztegesd e hitetlenekre a te szép tüzedet, rövideden majd elvégzem én azt, csak bízd reám.

S ezzel előkurjanta egy agát s ilyenforma parancsot adott neki:

– Ülj lovadra és menj Kolozsvárra szaporán. Ott térj be a parancsnokhoz, Székely László uramhoz és szólj neki ekképen: «Ajász basa jó napot kiván te néked, hitetlen gyaur, és azt izeni, hogy miután a te kutyahitű szolgáid a mult éjjel Feriz bég embereit orozva megtámadván, azok közül huszonnégyet leaprítottak, azért nékem azon gyilkosokat felkerestetvén, menten és minden időhaladék nélkül megküldjed, különben várhatod egész haragomat nyomorú fejedre. Azonfelül az ellopott lovak helyébe nekem ugyanannyi havasalföldi paripát megküldeni egyúttal el ne mulaszszad és semmikép ne várd, hogy magam menjek érte, mert azt meg nem köszönöd.»

Az aga jól megértvén az izenetet, eltávozott, Ajász basa pedig megnyugtatólag fordult Feriz béghez: «ne törődjél rajta, úgymond, két nap alatt itt lesznek a gyilkosok».

– Attól tartok, szólt Feriz bég, hogy a fejedelem közbeveti magát értök.

– Csak nem hiszed tán, hogy a magas portával ujjat merjen húzni egynehány gyaur zsoldos életéért, a milyet ezrével veszteget el a csatamezőn.

– És én mégis fogadni mernék száz aranyban hogy Székely László uram azt fogja visszaizenni, hogy az ő katonái az éjjel künn sem voltak a városból.

– Sajnálom a száz aranyodat, édes fiam, de tartom a fogadásodat, és ha el találom veszíteni, akkor annyi darabot vágok ki Székely László uram bőréből.

A megszeppent Zülfikár addig lélekzetet venni sem állapodott meg, a míg Székely László uram udvarába nem ért, ott nagy fáradtan felkereste a várnagyot, ki nagy prémgalléros mentéjében épen rubinjait és smaragdjait tisztogatta.

Ezek voltak a jó öreg úr gyenge oldalai, a legszebb drágakő-gyűjteménye volt egész Erdélyben, semmivel sem lehetett annyira megnyerni szivét, mint egy-egy ritka szépségű boglárral.

Épen egy chrysopras és hyaczinttal kirakott nyaklánczot fényesítgetett egy nyúl-lábbal, midőn a renegát lélektelenül beesett hozzá az ajtón, s nem bírt a fáradságtól szóhoz jutni. Székely László azt hitte, hogy Zülfikár az árulás díjáért jött ily sietve s nagy fanyarúl fordult hozzá, hogy kérését megelőzze.

– Nem vehettem semmi hasznát tudósításodnak Zülfikár, a fejedelemnek nevenapja volt, a katonáknak nem volt szabad kimenni a városból.

– Beszélhet kegyelmed, szólt Zülfikár fulladozva. Levágtak kendtek huszonnégy spahit Élesdnél. Ki a bolond mondta kendteknek, hogy megöljék őket, csak a prédát kellett volna tőlük elvenni.

Székely László kiejté ijedtében a nyaklánczot kezeiből, s nagy szemeket mereszte a renegátra.

– Ne bolondulj fiam, Zülfikár. Egy lélek sem volt innen ki a várból, ma és tegnap.

– De jól megtanulta kend, mit kell majd mondani! szólt neheztelő duzzogással a renegát; milyen jó ártatlan képet tud kegyelmed csinálni a dologhoz, mint a ma született bárány.

– De én esküszöm neked, hogy egy szót sem értek a dologból.

– Így! így! bizony nagyon jól van! Hanem csak tartogassa kegyelmed ezeket a hazugságokat Ájász basa követei számára, a kik menten ide fognak kegyelmedre jőni; azokat lássa, hogy mint bolondíthatja el kegyelmed, ne engemet.

Székely László uram azon öntudatban, hogy a mit mondott, most az egyszer szóról-szóra szent igazság, s Zülfikár állítása nem egyéb goromba tréfánál, ki akart tenni magáért s haragos tekintélylyel támadt a renegátra.

– Elmenj innen, fiam Zülfikár, tréfálni, mert úgy találom hozzád vágni ezt a nyúllábat, hogy a holdvilágba esel tőle.

Ez valóban merész állítás volt, de Zülfikár is megfelelt rá.

– Hozzám ne vágd a nyúllábadat, ha még hozzám nem vágtad, kegyelmes úr, mert ha kikapom a handzsáromat, ugyan a tenyeredbe teszem a fejedet.

– Ejnye lélek, lélek, beste lélek fia! kiálta fel Székely László uram, széttekintve egy bot után, s a mint meglát ott a szegletben egy nagy ezüstgombú nádat, azt felkapta, biztatva Zülfikárt: csak addig el ne fuss, míg oda megyek.

Zülfikár azonban meglátá az ablakon keresztül a várudvarra bevágtató agát, kit Ajász basa küldött, s félve a vele való találkozástól, hirtelen kiugrott az ajtón, a mit Székely László uram az ő fenyegetésétőli megfutamodásnak tulajdonítván, utána eredett, s így történt, hogy a mint az ajtón kifelé szaladna, a rá épen szemközt jövő agát szinte hanyatt taszította. Az aga is méregbe jött, s hasba ütvén ököllel a várnagyot, összeszidá annak apját, anyját, pereputyját, s csak úgy kezdett Ajász basa izenetének elmondásához, melyet hogy haragjában szörnyen kiczifrázott, szépen gondolható.

Székely László uram annyi színt váltott e szavakra, mint a jóféle opál, vagy mint a kettétört tinórú gomba, s tulajdon bekecse vitézkötésébe kezde fogózkodni, hogy míg gondolatait rendbeszedheti, el ne tántorodjék.

Annyi világos volt előtte, hogy a rabló spahikat valaki csakugyan megölte, azt pedig bölcsen tudta, hogy e hőstettet sem ő, sem az ő emberei el nem követték, mert csak azon estve tíz órakor takarodtak haza, és mégis hinnie kellett, hogy ennek ő fogja megadni az árát.

– Kegyelmes uram, győzhetetlen aga, szólt végre az agához, ki miután kifogyott a szóból, őt hagyta beszélni, az én embereim azon egész napon a fejedelem ablakai előtt tisztelkedtek s bizonyára estve magam zártam be rájuk a kaput, úgy, hogy innen egy lélek sem mehetett ki, ha csak madárrá nem lett. Mire nézve kérlek, ne kivánd tőlem a spahik megölőit, mert én bizonyára soha életemben még egyet sem öltem meg.

Az aga fogait csikorgatta s kipkapkodott szemeivel a levegőben, mintha valami nagy szót keresne, melyen feleletét kezdje.

– S még te ilyeket mersz nekem mondani, te borivó hitetlen! Azt jól tudom én, hogy te egy magad huszonnégy spahit le nem kaszaboltál, sőt bizonyosan hiszem, hogy voltatok kétezeren, a kik rajtuk hajtottatok; hanem azokat add elő nekem mind egy lábig.

A várnagy nagy cseppeket kezde izzadni, s szorongásában az jutott eszébe, hogy a tett minden beszédnél többet ér, fogá tehát azt a chrysopras és hyaczinttal kirakott lánczot, melyet az imént kitisztított, s odanyujtá engesztelő ábrázattal a töröknek; tudván, hogy az ily védelem legjobban meg szokott hallgatva lenni.

A követ azonban úgy vágta lábaihoz a kezébe adott lánczot, hogy a drágakövek szanaszét ugráltak a pallón, s megtoporzékolva magát lábaival, vörösre gyulladt pofával ordítá:

– A gyilkosok kellenek nekem, nem a te drágaköveid!

A várnagy ebben átlátva, hogy az aga követelése csakugyan komoly, levezeté őt katonáihoz, kiket a várudvaron rendbe állítva, a követ hallatára sorba kérdezé mindegyiket, hogy hol volt a kérdéses éjjel? Természetesen mindegyik ki tudta mutatni az alibit, még a gyanút sem lehet ráfogni egyre sem.

Az agát elfutotta az epe. Nem szólt semmit, csak a szemei jártak; a hogy az utolsó katona is kitagadta magát a török halálból, felugrott lovára s ököllel megfenyegetve őket, fogcsikorgatva mormolá:

– Megálljatok! lesz még nektek is szent Demeter napja! s azzal vágtatott vissza Nagyváradra.

Az érkező követ épen ott találta Feriz béget a basánál; elmondá járása eredményét, megtoldva és nagyítva, a hogy lehetett.

– Mondtam úgy-e? szólt Feriz bég a basához, hogy azt fogják visszaizenni, hogy ők ki sem voltak a várból; sajnálom a kegyelmed száz aranyát.

Ajász basa felrúgta e szóra nargylás csibukját és sorbethes csészéjét, s rekedt, alig érthető hangon mondá az agának:

– Vágtass azonnal Stambulba. Mondd el a nagyvezérnek, a mi történt, s add tudtára, hogy ha ő nekem teljes elégtételt nem ad, úgy én magam megyek azon nemkérődző állatokat emésztő hitetlenekre, a kik nekem ilyeneket mernek izenni s felforgatom őket váraikkal együtt, vagy pedig földhöz vágom a kardomat s kötelet kötök a derekamra és elmegyek Iskenderbe keringelő barátnak! Ezt mondjad és el ne felejtsd.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem sokára egyik fermán a másikat érte Stambulból a fejedelemhez, melyeknek mindegyike nőttön növekedő haraggal követelé a spahik megölőinek előteremtését. A fejedelem kutatta, kerestette őket, de utoljára sem akadt senki, a ki az el nem követett hőstettet magára vállalta volna.

A porta üzenetei naponként dühösebb hangon kezdettek szólani. Magában véve huszonnégy spahi halála nem lett volna olyan nagy botránykő, de a mi a török vezéreket leginkább haragra gerjeszté, az a folytonos állhatatos tagadás volt, melylyel a fejedelem a tényt félrehárítani látszott. Pedig mást a legnagyobb akarat mellett sem lehetett tennie, miután egész országában még csak gyanú alá eshető emberre sem talált.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kolozsvári börtön ez idő szerint jól meg vala tömve elitélt rablókkal, csak a mult évben elfogtak mintegy harmincz gyujtogatót, kiknek szándékuk volt egész Erdélyt leégetni.

Egy napon belépett a rabokhoz nemzetes Pók Márton uram, az ottani porkoláb, s félrevezettetve a leggonoszabb elméjű zsiványokat és gyujtogatókat, ilyen szót intéze hozzájuk:

– Semmirekellő, akasztanivalók! Ki akar közületek megszabadulni minden áron?

– Én is, én is! kiáltozá valamennyi.

– Mert drága lesz az idén a kenyér, nem vesztegethetik rátok, azért Székely László uram azt határozta, hogy a ki közületek törökké akar lenni, azt átadja a mi kegyelmes urunknak Ajász basának, ott lesz belőle janicsár, a többit bele hányatja a Szamosba. A ki tehát törökké akar lenni, szóljon.

Egytől egyig mind akartak.