Part 18

– No de igyék hát kegyelmed is; különben azt hiszem, méreg van a borában.

– Üm. Monda magában János gazda. Ez a ficzkó azt hiszi, hogy le fog itatni engem. No iszen majd moresre tanítom mindjárt. Jól van öcsém, hát lássunk hozzá.

Ezzel fogta az egyik kupát, öcscse a másikat s kezdtek fenekére törekedni az átalagnak.

Egy óra mulva üresen állt előttük a veder. A két hős ült mellette tántorítlanul s csodálta egymást. Még csak danolni sem kezdtek tőle.

Están megcsóválta a fejét, mintha azt gondolná, hogy nem várta volna ilyen kemény legénynek az öreget s azzal fölkelt, előkeresett a köpenye alól egy csikóbőrös kulacsot s bátyjára köszöntve monda:

– A magunk egészségére, bátya! Kóstoljuk meg most ezt is.

János látva, hogy Están is iszik, meggyőződött felőle, hogy nincs benne bolondító s elfogadá a kulacsot.

Tele volt az a legkegyetlenebb lengyel pálinkával, a mitől, ha a kozák tele iszsza magát, elfekszik három nap, három éjjel félholtan, s egy hétig ki nem józanul. A kulacs tartalma pedig elég lett volna négy kozáknak.

– Nem rossz, monda János gazda s elkezde a kulacs vándorolni, s a mint az óra lefolyt, egyszer csak üres lett a kulacs is. A két bajnok meg sem rezzent helyében.

– Már most próbáljunk mást is; szólt ekkor János, fölkelve helyéről s egy magas polczról levett valami kobakot. Ezt én Törökországból hoztam. Tatárital. Nem bánod meg, ha belőle iszol.

Fertelmes gonosz nedv vala az. Lótejből készült erős szesz, mely végig karmolja az ember torkát s beégeti magát a beleibe; tatárok szokták inni, mikor megunták a józanságot s a ki lerészegszik tőle, lánczra kell kötni, hogy senkit meg ne marjon.

– Az én bátyám le akar engem itatni, gondolá magában Están, a mint megkóstolta a könyfacsaró italt; de helyt állt neki. Egy kicsit meglódult az agyveleje tőle, de azért birta magát tartani.

– Egyet mondok, bátya, szólt erre, látva, hogy János ennyi rohamot kiállt; tud-e már kend dohányozni? Itt senki sem lát bennünket.[15] Ne gyujtsunk rá?

– Későn keltél fel engem leejteni lábamról, gondolá magában János, s valami homályos meggyőződés mindinkább gyökeret kezde verni lelkében, hogy az öcscse aligha legjobb szándékkal van iránta.

Nemsokára füstölt mindkettőjök szájában a csibuk, megrakva a legfelségesebb basadohánynyal, minővel valaha méheket szédítettek, s rövid idő alatt oly füst támadt körülök, hogy a mi denevér ez ideig megmaradt a toronyban, az is búcsút vett s boldogabb szállás után látott.

De a két bajvívót meg nem tántorította semmi. Hallgattak már, egy szót sem szólt egyik is. Többé titkot sem csináltak belőle, hogy egymást le akarják részegíteni; végre felállt János s egy pár opium-pastillt előkeresve egy zacskóból, azoknak egyikét a saját, másikát az öcscse égő pipájára tevé szótlanul… Egyszerre fehér füst kerekedék rajtok… János leránczolta szemöldökeit mélyen, öcscse arczába tekintve; míg az elkezde lassankint halványulni, szemei mindinkább meredten néztek maguk elé, arczán valami őrült, buta mosolygás terjedezett szét, egyszerre kiesett a csibuk szájából s ő nyitott ajakkal esett hátra, mint egy darab fa.

– Mégis te győzted kevésbbé, mormogá János gazda, a tűzbe hajítva csibakját, s azzal futott egy nagy kád jéghideg vízhez, a mi tanyája szegletében állott, s miután annyit ivott belőle, mennyi egy szomjú tevének elég volna, beleüté abba néhányszor mámoros fejét, s a mint lassankint kijózanodva magához kezde térni, fogá a szekérkenőcs-edényt, melyet bőrszíjak festésére szokott használni, azzal bekené ősz fürteit, nemkülönben bajuszát is jól kisodorá ugyanazon kenőcscsel, s akkor feltevé Están kalpagját fejére, felölté annak köpenyegét, a kérdéses kardot pedig felköté oldalára.

Azzal Están öcscsét szépen beletakargatá a subába, s feje alá téve tarisznyáját, lefekteté egy szegletbe; mely meglevén, vevé a kulcsait s felnyitva a toronyajtót, kilépett a szabadba s azzal ismét bezárta a tornyot testvérére, ki aludt horkolva s bizonyosan fel nem ébredett abban az esztendőben.

* * *

Mámoros ösztön volt-e Jánosnál, vagy ivás előtti emlék azon gondolat, hogy öcscsét bizonyosan valaki az ő leitatására fogadta fel? ez eszme lassankint oda fejlett nála, hogy azon valakinek itt kell közelében lappangani, s hogy az bizonyosan valami összeköttetésben álland a kastélybeliekkel.

E gondolattal agyában mívelé a magán elkövetett alakítást, mely neki annál könnyebben sikerülhetett, minthogy öcscse saját szavaiként annyira hasonlítottak egymáshoz, mint egy pár makk, s az éjszaka sötét volt és borongós.

A mint kilépett a szabadba, meglátta, hogy itt friss hó esett azalatt, míg ők odabenn iddogáltak, s a friss havon észrevehetők voltak egy magassarkú és széles orrú czipő lábnyomai, a milyent az egész előtte ismeretes világon egyedül Gondolfo viselt.

– Tudtam, hogy itt van! mormogá az öreg s figyelemmel kisérve a lábnyomokat, könnyű volt kitalálni, hogy az ember először az ő ajtajára jött hallgatózni, azután pedig a hidhoz ment, s onnan megint az árok hosszában a parti bokrok közé távozott.

János mindenütt figyelmesen követé a lábnyomokat, míg végre a rekettyésbe érve, lóhorkolást kezde hallani maga előtt.

– Tehát itt várnak reá! gondolá, nagyon örülve, hogy minden kérdezősködés nélkül embereire talál, s azzal a hang után indulva, nemsokára két lovas férfit látott a zuzmarás fák közől kikukkanni, kik közől az egyiket Gondolfónak nézte; de a másikra a sötétben nem ismert.

Ez a másik meglátva őt, magyarul szólítá meg.

– Nos – Están! Hozod a kardot? (Tehát csakugyan az öcscsének nézték.)

– A kardot? szólt csodálkozva János. Bizonyára kardot hoztam.

– De azt a kardot? A miért bátyádhoz mentél?

– Megbocsáss, jó uram. Tudod, hogy parancsolatodra sokat ittam, úgy hogy semmire sem emlékezem, a mit valaha mondtál, ha csak újra el nem mondod.

Az idegen nevetett.

– De láttad mégis az öreget? Elaludt?

– Az idén föl nem ébred.

– Tehát a kard, melyen a pecsétnyomó van, kezedbe jutott?

– Oh uram, értem már. Te a pecséteket akarod felnyittatni s azután újra lepecsételtetni.

– Kezdesz már emlékezni?

– Kezdek, uram. De nagyobb baj van itt. Az éjjel friss hó esett.

– Nos aztán?

– Ha mi itt keresztül-kasul járunk, holnap az öreg észreveszi a lábnyomokról, hogy valaki a lepecsételt ajtókon ki- és bement, mert még este nem volt hó.

– Istenemre, te nem vagy oly ittas, mint a milyennek látszol. Mit tegyünk itt?

– Várj csak, uram, segítek rajtad. Közel vannak az aklok; elhajtunk három jármos ökröt. Az árok be van fagyva, az ökröket keresztül lehet egy helyen hajtani, a hol a víz széles s a part alacsony, mi magunk pedig felülünk az ökrökre s ekkor úgy fog látszani, mintha azok járták volna össze a kertet.

– Aranyos gondolataid vannak, ficzkó, nem hiába jártál iskolába Kökényesdinél; de a várkapun még ökörháton sem lovagolhatunk be, mert azoknak a nyomait épen úgy észreveheti az öreg, mint a mieinket.

– Egyet gondoltam. Egy hágcsó van a toronyban, azt magunkkal viszszük. De ez nem fog egészen felérni a rondelláig, hanem erről könnyű lesz egy kötélhurkot valamelyik kiálló csatornára felhajítani, s azon Gondolfo felkapaszkodik s kegyelmedet maga után felhúzza; én azalatt ide lenn fogok őrködni.

Az idegen örömmel szorítá meg az öreg kezét s aranyhegyeket igért neki jutalmul, ha terve sikerülend.

Az öreg ezzel visszament, elhozta tornyából a szükséges hágcsót és kötelet, s egy kézi fürészt dugott a szűre ujjába; azután elhajtott három ökröt az akolból, mely az árkon kívül feküdt; – senki sem vett észre semmit.

Az árok előtt felült a három férfi az igás barmokra, miket János nagy ügygyel-bajjal a befagyott vizen átterelt, oldalt akasztva a harmadfél öles hágcsót.

A kerten keresztül a rondellák egyike alá érve, a hágcsót oda támaszták a falhoz, s Gondolfo az ökör hátáról egyenesen rálépve, felmászott annak legvégső fokáig, s az elhozott kötélhurkot belehajítva a rondella egy kiálló horogvasába, azon acrobatai ügyességgel felkapaszkodott; utána az idegen úr hágott fel a lajtorján s a kötelet derekára köttetve, Gondolfo által felhúzatta magát.

Az öreget oda lenn hagyták, hogy őrködjék.

Ez, a mint észrevette, hogy a másik kettő eltünt, magához húzá a hágcsót s a szűre ujjába rejtett kézi fűrészszel mintegy közepe táján mind a két hevederét bevágta félig, s visszatámasztá ismét s várta, hogy jőjjenek visszafelé.

Egy jó félóráig várhatott, ekkor megjelent Gondolfo a rondellán s a kötélhurokra, mint egy nyeregbe, beleülve, annálfogva a hágcsóig lebocsátá magát. A mint a hágcsó legfelső fokán megállt s féllábát felemelte, hogy kihúzza a hurokból, egyszerre ketté tört alatta a hágcsó, s a kötél olyformán hurkolódott féllába fejére, hogy ő fejjel aláfelé fordulva lógott le róla, mint egy lábánál fogva felkötött nyúl.

A fennakadt olasz e pillanatban oly gyönyörűségesen káromkodott magyarul, mint ha a Hortobágyon tanulta volna, s csak később jutott eszébe, hogy valaki van oda alant, a ki beszédét hallgatja s erre elkezdé olaszul magyarázni Jánosnak kellemetlen helyzetét, s rimánkodott, hogy szabadítsa ki őt valahogy belőle.

János gazda pedig jónak látta tréfára venni a dolgot.

– Nézd! nézd! a ravasz olaszát! most meg már a hágcsót is kirúgta maga alól, s fejtetőre ereszkedik alá. Más embert megütne a guta, ha így felfordulna s ez még mulatságot csinál belőle.

Gondolfo lármázni kezde s szidta olaszul a paraszt lelkét, hogy őt oly türelmesen nézi, de János mind erre nem szólt egyebet, mint azt, hogy «bizony nagy gaukler vagy!»

Végre Gondolfo nem tűrhetve tovább helyzetét s hogy társa félreértését eloszlassa, egyszerre megszólalt magyarul:

– Ne röhögjön hát kend, hanem segítsen le innen.

– Nini, hát te tudsz magyarul?

– Hiszen tordai születés vagyok; de ne bámuljon kend sokat, hanem állítsa fel azt a hágcsót.

– Ketté van az törve, fiam, merőben.

– Hogy a tatár vigye el kendet a rozzant hágcsójával. Hogy jövünk le már most?

– Én ki nem találom, szolgám.

– Nincs más mód, mint felnyitnod a kaput, s azon feljönni a rondellába, s engemet felhúzni innen.

– Igen, de akkor megtudja az öreg, hogy itt jártunk. Monda János, ki nagy mulatságát találta abban, hogy a pseudo olaszt olyankor beszéltesse, mikor a lábánál fogva függ ég és föld között.

– Ne törődjél vele; azt úgy is elteszszük láb alól.

– Ne mondd. Hogy hogy?

– Tüzet rakunk a részeg filkóra s ráfogjuk, hogy ittas fővel maga bukott bele. Ezen kellett volna egyenesen kezdenünk, de te elbolondítottál bennünket ostoba ötleteiddel.

– Ez bizony jó lesz, helyeslé János; tehát csak vesd le a kapukulcsot, ha nálad van, majd akkor lesegítlek.

Gondolfo előkeresé kínos helyzetében a két kulcsot zsebéből, s lehajítá azt Jánosnak.

– Nesze fogjad! jól vigyázz, hogy merre jösz; a lépcsőn feljutva a folyosón jobbfelé tarts, az vezet ide; nehogy balra találj menni, mert ott uram a háziasszonynyal mulat s ketté hasít, ha bebotlasz.

– Valóban? monda János és szemei szikráztak a sötétben. No csak várj rám, mindjárt jövök.

Azzal felnyitá a kaput s felsietett a lépcsőkön.

Mikor a folyosóra ért, egyenesen balra tartott. E szárnyban lakott ura nejével együtt. Jól ismeré a szobákat. Az ajtók mind nyitva voltak, egyik szobában sem talált senkit… Talán megcsalá Gondolfo?… Végre az utolsó ajtóhoz ért, ez volt urának hálóterme, s a mint annak kilincsét elfordítá, érzé, hogy az zárva van.

A zörrenésre az ajtón belül egy férfi-hang szólalt meg:

– Te vagy ott Gondolfo?

János egy szót sem felelt, hanem neki feszíté vállait az ajtónak, megpróbálva, ha betörhetné-e?

Ekkor asszonya hangját hallá meg.

– Mit akarsz, Gondolfo?

E hang százszoros dühvel önté el egyszerre szivét s mint a kőfaltörő kos rohant vállával, fejével az ajtónak, s egyetlen rohammal beszakítá azt.

Hah! ott függött a bűnös asszony az idegen férfi kebelén, s most már annak vonásait is jól megismeré: Pozsgai Ferencz uram volt az! Ezért árulta el hát férjét a hűtlen asszony, mert a férj kezében volt a szerető élete.

– Halál reátok! ordítá magánkívül az öreg s kirántva az oldalán függő kardot, rájok rohant ádáz dühvel.

A meglepett vétkezők rémülten ugrottak fel egymás mellől, Pozsgai egy pisztolyt kapott fel az előttük álló asztalról, s megtámadójára süté; de reszkető keze rosszul irányzott s a golyó az ablakon keresztül süvöltött. Erre megragadva a nő kezét, egy szőnyegajtót felszakított s maga után vonta őt is. De a vén szolga utolérte őket, s megragadva a hátul maradt hölgy hosszú selyemhaját, mely futtában utána repült, visszarántá őt annálfogva, s markolatig döfte szivén keresztül a férj kardját.

E pillanatban a támadt zajra minden oldalról előfutott a házi cselédség, s látták, mint űzte végig a folyosón a vén szolga Pozsgait a véres karddal, míg ez egy ablakon merész szökéssel kivetve magát, a kert fái között eltünt, s nemsokára lehete őt látni, mint vágtat tova a havas síkságon.

János pedig az összegyűlt sokaság elé lépett, felmutatva a véres aczélt.

– E kard Paskó Kristóf kardja: én e karddal megöltem Paskó Kristóf hűtlen nejét!

S azzal önként a törvény kezeibe adta magát.

XI. AZ ITÉLET.

Néhány nappal elébb, hogy ezek történtek, Apafi udvarán két ifju gyermek jelent meg, kik panaszt tevének a fejedelem előtt, hogy ők Boór Ádám gyermekei, kiket Pozsgai Ferencz igazságtalanul kivert jószágukból, s jogaikat követelék vissza.

A fejedelem rögtön hivatá Pozsgait, de az eltagadott mindent; azt állítá, hogy Boór Ádám rég elveszett tatár rabságban s gyermekei már előtte elhaltak; ezek pedig, kik most eljöttek, az ő ellenségei által megfogadott sehonnaiak, kik által a megbuktatott Kozár boszút akar rajta állani.

– Mi bizonyítványaitok vannak, hogy ti vagytok Boór gyermekei? kérdé a fejedelem tőlük.

– Saját édes apánk… felelt Károly.

– Tehát él? Ha él, miért nem jött veletek?

– Csak számunkra él még, a világnak régen meghalt.

– Miért nem jön elém? Én meg fogom őt ismerni.

– Vissza fogsz borzadni tőle, uram. Te egykor fogolytársa voltál, sokszor hallottad őt beszélni; ha ráismersz hangjáról, fogadd el tanubizonyságát, de arczát ne kivánd látni, mert abban csak mi ismerünk még reá.

– Láthatod, uram, szólt közbe Pozsgai, hogy ezek csalók. Ha Boór Ádám él, miért nem lép fel rögtön ellenem? miért e szemfényvesztő titkolás? Én azt állítom, hogy Boór Ádám régen meghalt s akárki legyen a rejtélyes tanú, én hamis alakoskodónak nyilvánítom azt.

– Azt majd én itélem el, uram. Három nap mulva jelenjetek meg előttem újra.

Pozsgai három nap alatt sietett becsesebb értékeit összegyűjteni s az utolsó nap éjszakáján azért kereste fel Paskónét, kivel régóta tiltott viszonyban élt, hogy mozdítható vagyonait annak kezébe téve, azon esetre, ha ellene fordul a koczka, kimeneküljön az országból Lengyelországba, a hova őt majdan Paskóné is követendé pénzzé tett vagyonai javával.

A három nap letelvén, a fejedelem egész tanácsát összegyűjté, s tudtokra adva a kérdéses tárgyat, legelőbb a panaszttevőket hivatá a tanács elé.

Azok most harmad magokkal jöttek. A harmadik alak, kit kézen vezetének, hosszú fekete talárral volt befedve, mely fejtől sarkig eltakarta, s úgy látszott, mintha közönséges embermagasságnál nagyobb volna.

Odajárultak a tanácsurak elé.

– Kegyelmed Boór Ádám, kit ezen gyermekek atyjuknak neveznek? kérdé a fejedelem a beburkolt alaktól.

– Én vagyok az, uram.

– Valóban, a hang Boór Ádám hangja. Miért nem engedi kegyelmed arczát láttatni?

– Ah, uram. Az én arczom borzalomnak és undorodásnak képe. Engedd azt fedve maradni, de kérdezz bármit tőlem, a mi fogságunkban együttlétünkkor történt, felelni fogok, s megtudandod belőle, hogy az vagyok, a kinek állítom magam.

– Ez nem elég! szólt közbe Sárpataki, az itélőmester, kinek különös szerencsétlensége volt, sohasem azt pártolni, a kinek részén az igazság van; ugyanazon dolgokat másoktól is hallhatta kegyelmed, s valakinek a hangját is lehet utánozni. És itt nem a velenczei tízek tanácsa, nem is spanyol inquisitio tribunal, a hol lefátyolozva szokás a tanúknak megjelenni. Ha kegyelmed igaz járatban van, soha se féltse tőlünk az orczáját. Különben is nekem úgy tetszik, mintha kegyelmed egy félfejjel magasabb volna az említett Boór Ádámnál, a kit igen jól ismertem. Leplezze le magát kegyelmed.

Boór Ádám erre szótlanul levevé fejéről a palástot.

A tanácsurak borzadva tekintének reá. Az őrök, kik az ajtókban álltak, félhalkan suttogák: «a kétszarvú ember».

– Ime, láttok uraim előttetek. Nem a hogy Isten teremtett, hanem a hogy emberek elcsúfítottak. Én vagyok azon rém, kivel a székely anyák síró gyermekeiket ijesztgetik, én vagyok azon csoda, kiről vándor utasok reszketve beszélnek. Most látjátok, miért kell nekem kerülnöm az emberek tekintetét? én, ha gyermekeim sorsa nem kivánná, maradtam volna örökké magános völgyemben, elhagyott rabságomban, melybe áruló baráti kéz taszított, a világ számomra zárva van. Akarjátok-e, hogy belépjek, kivánjátok-e, hogy végig járjak utczáitokon s borzalmat űzzek az emberek szivébe?

A fejedelem irtózva fordult félre.

– Takarja el kegyelmed arczát, inté Boór Ádámnak, s felszólítá Naláczit, hogy hivassa elé Pozsgait.

E perczben érkezék Teleki Mihály a tanácsba, ki meghallva, hogy Pozsgaiért küldenek, odaszólt a fejedelemhez:

– Az nem fog eljönni, nagyságos uram. Hallgassák meg kegyelmetek, a mi az éjjel történt s a mi szintén e tárgyra tartozik. Már korán reggel tudósítást kaptam róla. A bebörtönzött Paskó Kristóf öreg szolgája a mult éjjel észrevevé, miszerint a kastélyba egy idegen férfi lopózott be s rátörve az ajtót, az ura nejével bűnös együttlétben találta. A szolga megölte a nőt, a férfi megmenekült előle. De a zajra előfutott cselédek megismerték a futóban Pozsgai Ferenczet, a ki a dévai úton látszott elvágtatni. A gyilkos maga jött az esetet feljelenteni s magát a törvények kezébe adva, itt vár a tanácsterem ajtaja előtt.

A fejedelem inte, hogy hozzák eléje.

A vén szolga belépett, két alabárdostól kisérve, arcza komoly volt, de nem alázatos, elszántság látszott rajta, de nem dacz.

– Te urad hűtelen nejét megölted? kérdé a fejedelem megindult hangon.

– Azt cselekvém, uram.

A fejedelem tenyerébe hajtá homlokát s gondolkozott, azután egyszerre fölemelé fejét s határozott hangon mondá:

– Itélőmester uram! Jegyezze kegyelmed határozatinkat.

A tanácsurak felálltak. Feszült csendesség volt a teremben.

– «Elsőben: Paskó Kristóf nejének gyilkosa tettéről Istennél számol; a világon általunk minden bünhödés alól felmentetik…»

«Másodszor: Paskó Kristóf, a kit hűtelen neje hallatlanul elvádolt, a felségárulás bűne alól feloldatik, s börtönét legottan elhagyja.»

«Harmadszor: Előttünk álló Boór Ádám, kit az Isten gyermekeiben vigasztaljon meg, bárhol hatóságunk alatt létező minden jószágába visszahelyeztetik s akárki, akármily czím alatt birná azokat, belőlök kivettessék.»

«Negyedszer: Makacsságból meg nem jelent Pozsgai Ferencz, mint álorczás, házasságtörő és stellionatusban lélekző, háromszorosan bűnös, – bárhova lett légyen, bármely országba menekülő, ott felkerestessék s visszaköveteltetvén, ugyanazon Boór Ádámnak örök rabszolgaságba adassék, kit oly gyalázatosan elárult.»

«Ez itéletet végrehajtani kegyelmedre bizzuk, Teleki Mihály uram.»

E szavak után hirtelen felkelt a fejedelem székéről s elhagyá a tanácstermet, nem akarva tanúja lenni azon jeleneteknek, miket itélete által előidézett.

A kegyelmet, az igazságot nyertek örömkönnyekkel állták el útját; elsietett előlük, kezeit elvonta forró ajkaiktól. Elzárkózott szobáiba.

S valóban jól tevé, mert ha Paskó arczát látta volna, azon pillanatban, midőn tudtára adták, hogy börtöne megnyilt és neje halva van, ez megmérgezte volna lelke jó érzelmét.

– Oh miért nem öltetek meg inkább engemet helyette! kiálta fel a szerencsétlen ember. Miért nem engedtétek meg neki, hogy ő ölt volna meg? Miért kellett őt meggyilkolnotok? Azt a szép gyöngéd keblet, azzal a hideg vassal átverni! Azokat a mosolygó szemeket örökre bezárni! Oh fektessetek engem is mellé!…

Még akkor sem szünt meg őt szeretni…

* * *

Az elfutott Pozsgai Erdélyből kimenekülve, egyenesen a római császár udvarába vette magát, a közte és Erdély közt épen akkor kiütött viszályok mellett ott számítva egyedül védelemre. De rosszul számított. A fejedelem megkereső levelére a császár kiadta őt az erdélyi törvényhatóságnak, a mint az ez iránt váltott levelezések akkori tanácsúr, Bethlen János emlékiratai közt bizonyítják.

Egy napon a jószágaiba visszahelyezett Boór Ádámot a fejedelem küldöttei verték föl elvonultságából.

A legutóbbi itélet óta egészen magányba zárkózva élt a világtól megvált ember, csupán gyermekeit látva s csak olyankor hallva emberi hangokat, midőn velök beszélt, elmondatva magának százszor ugyanazon dolgokat a hosszú bujdosásról, miket örökké oly kedves volt neki hallani.

A fejedelem követe, Naláczi, még egyszer kényszeríté őt idegen arczokat látni. Boór Ádám megjelent tornáczában a hivásra, s ime a fejedelem peczérei egy összeroskadt férfit vezetének elé, hosszú láncznál fogva, melynek vasperecze nyakára volt kötve.

Az ember, a mint meglátta az előtte álló Boór Ádámot, megrettenve hullott térdre, egy szó nem jött ki ajkáról, csak sóhajtozott nehéz lélekzettel.

Naláczi kivette a peczér kezéből a lánczot s annak végét Boór Ádám kezébe adva, monda:

– Ime e férfiu itt, ki most kegyelmed előtt térdel, Pozsgai Ferencz, ki barátját hűtlenül rabságban veszté, s jószágait álnokul bitorolta; mely bűneért az országtanács által holtig való rabszolgaságra itéltetett s rabja marad kegyelmednek mind halálig.

A megalázott ember összezsugorodva hajtá térdeire fejét, oly szánalomgerjesztő volt őt látni.

Az ifju Boór Károly mindig magával hordá azon idő óta vadászkését; most, midőn meglátta azon embert, kinek vérében meg akarta azt forgatni, félre ment s elveté azt magától.

Boór Ádám egy könyet törölt ki szemeiből, mikor egykori barátját így látta maga előtt.

– Mire jutottál? Nem vagy az, a ki hajdan! De én örökké az maradok. Kelj fel és légy szabad.

Károly gyorsabban, mint az apjától kimondott szó, ugrott oda Pozsgaihoz s leoldá nyakáról a lánczot és kezét nyujtá neki, hogy felemelje.

Az egy érthetetlen szót rebegett, egy mozdulatot tőn előre, s azzal élettelenül bukott arczra. A visszás érzelemroham közepett a guta ütötte meg…

* * *

Paskó Kristóf soha sem ment Törökországba többé. Elhagyta a fejedelmi udvart örökre, nem törődött a közügyekkel. Kertje legcsendesebb helyén pompás márványsírboltot emeltetett nejének, ott ült napokig annak ajtajában s ápolta a virágokat, miket körüle ültetett.

Jánosnak holtiglani nyugdíjt adott, de soha sem beszélt vele többé, s egyetlenegyszer sem bocsátá a vén szolgát maga elé.

Végrendeletében az volt, hogy temessék őt neje mellé.

* * *

Néhány év elhaladtával Boór Ádámnak is megengedte Isten, hogy lelke utált hüvelyét elhagyja. Rég meg volt már úgyis halva; nem életet, csak lakhelyet cserélt.

De még sok év mulva is élt a rege a kétszarvú emberről Moldva és Székelyhon bérczei között s az oláh anya azzal fenyegette fiát, ha sírt.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Rendes gyalogság.]

[Footnote 2: Százezer tallér.]

[Footnote 3: L. Cserei Mihály: Erdélyország története.]

[Footnote 4: Cserei oratornak nevezi a követeket.]

[Footnote 5: Rossz szellem a törököknél.]

[Footnote 6: Törökül «földi».]

[Footnote 7: Historia Transilvaniæ auctore Joanne Bethlenio Pars I.]

[Footnote 8: Hasonló esetről tesz tanúbizonyságot Rainaud. Corona aurea, sive historia ordinis SS. Trinitatis de Redemptione Captivorum. Praynál. Specimen Hierarch. Pars II. pag. 272.]

[Footnote 9: Sapor – Valeriánt.]

[Footnote 10: Micsoda? acsoda! tréfás szójáték.]

[Footnote 11: Beiktatási törvényes szertartás.]

[Footnote 12: Historia rerum transilv. aut J. Bethlen. P. I.]

[Footnote 13: Bethlen J.]

[Footnote 14: Historia rerum Transsilvaniæ, autore Joanne Bethlenio.]

[Footnote 15: A dohányzás még akkor törvény szerint tilalmas volt.]

TARTALOM.

TÖRÖK VILÁG.

II. kötet.

Az áldozat 1 Változó idők, változó emberek 8 A diván 16 A török halál 32 A kezes 45 A férfi 50

A KÉTSZARVU EMBER.