Part 17

János nem sokat törte a fejét az ékesszóláson, hanem egyszerre oda állt a fejedelem fogata elé, s hangos szóval felkiálta:

– Én uram, nagyságos fejedelem! hallgassa meg kegyelmed egy szegény szolgájának könyörgését.

A kocsis a lovak közé vágott, s azok elkezdtek ágaskodni, mire János elszántan odaveté magát a lovak elé s belekapaszkodva azoknak zabláiba, indulatosan felordíta:

– Gázoljatok hát rajtam keresztül, ha nem engeditek, hogy a fejedelem meghallgassa a könyörgő szavát! tiporjatok el, de csak holttestemen át fogtok odább mehetni, mert én nem mozdulok innen!

A fejedelem meg volt lepetve a vén szolga merészsége által, s inte csatlósainak, hogy engedjék őt hozzájárulni. Az öreg letérdelt a hintó hágcsójára.

– Mi kell? Miért állítád meg kocsimat?

– Mert szobáid, nagyságos uram, zárva vannak oly rongyos ősz szolgák előtt, mint én vagyok, pedig ha megőszített a gond, az ország gondja volt az, s a váradi és nagyszőllősi csatákból több sebhelyet viselek testemen, mint ezek az urak itten paszomántot köntöseikre varrva.

– Jól van, fiam. Mi kell? kihallgatlak.

– Nem jutalomért esengek hozzád, oh uram! Azt azok szokták kérni, a kik meg nem érdemelték. Nem magamért szólok, az egész életem nem ér már egy kiáltást, hanem uramért könyörgök, kit elfogattál, tömlöczre vetettél, a szegény szerencsétlen Paskó Kristófért.

– Öreg, egy szót se szólj érte!

– Nem, nem uram, el nem bocsátlak, kiálta a vén szolga, megragadva Apafi köntösét; egy ember, ki százszor szembe nézett a halállal, érted és a hazáért, ki a közügyekért nem kimélte fáradságát, vagyonát, házi boldogságát, – ki nem beszélt egyébről, nem álmodott másról, mint hona jóvoltáról, – ki a vérpad lépcsőire ment fel s bakó zsinegével a nyakán beszélt mi érettünk, – ki tizenhat napig hányatta magát a szélvészes tengeren, hogy az ország balsorsán könnyebbítsen, – megérdemli, hogy midőn a hazájába érve, tömlöczre vettetik, ha meghallgatád azokat, a kik vádolták, hallgasd meg azt is, a ki mentségére szól; mert ártatlan ő, mint az angyalok, s oly tiszta még a legtitkosabb gondolatja is, mint az arany. Én ismerem őt, mert kezemen hordoztam, mint gyermeket.

Az öreg szemeit egészen ellepte a köny; a fejedelem elérzékenyülve szóla hozzá:

– Keljen fel kend. Kend derék szolga. Kár, hogy jobb ura nincsen.

– Soha se szolgáljak jobb urat, oh fejedelem. Ne hozz itéletet rá, mielőtt meghallgattad volna. Ezt az ősz fejemet teszem rá, ha csak annyi vétke is van ellened, mint egy ma született gyermeknek; de ha volna is valami vétke, – én ugyan nem tudom, mi lehetne az? – hisz ő is ember, könnyen hibázhatott; de légy te is ember, oh fejedelem, jusson eszedbe, mily hű volt ő hozzád és bocsáss meg neki…

Apafi felemelé a szolgát térdepeltéből.

– Kelj fel előttem, öreg szolga. Te ritka becsületes ember vagy. Ime, ne mondja senki, hogy én előttem a szegény ember nem oly kedves, mint a gazdag; holnap reggel jőjj fel palotámba, parancsomra be fognak vezetni a kihallgatási terembe. A vád súlyos, mely uradat terheli, s a tanú fontos, ki ellene föllép: rettenetes tanú! Az ember szíve megáll, ha rágondol is, s borzadva száll Istenhez, hogy hihesse-e, a mit alig szabad? De én megbecsüllek azzal, hogy szemközt állítalak e tanúval, annyi súlyt adok a te szavadnak, mint az övének. Pedig mondom neked, hogy az ő szavai igen súlyosak. Légy békével addig.

Az öreg szolga összecsókolá a fejedelem kezét s könyes szemekkel távozott el a palota kapujából. Az emberek nem tréfáltak többé vele.

* * *

Másnap korán reggel ott volt a vén szolga a tanácsteremben, még a testőrökön kívül senki sem volt jelen.

Oly hosszú volt neki az idő, míg a tanácsurak mind egyenkint felgyülekeztek, s helyet foglaltak a hosszú zöld asztalnál, s beszélgettek közömbös tárgyakról, vagy elhallgattak egészen, s nem hallatszott egyéb az unalmas időközben, mint Sárpataky itélőmester írótollának szomorú perczegése a papiron.

Végre nagy zajjal kétfelé nyíltak a fejedelem szobáiból vezető ajtók, s Naláczi István és Teleki Mihálytól kisérve, megjelent a fejedelem.

Az urak fölkeltek előtte mind és meghajták magokat. A fejedelem inte nekik, hogy üljenek le s maga elfoglalta az elnöki széket. Ott voltak az országtanács legtekintélyesebb tagjai, ott Béldi Pál, Kornis Gáspár, három Bethlen, Kapi, Haller, Lázár, Kendeffy, kiknek komoly arczain remegve tekinte végig a vén szolga, elgondolta, hogy ezen urak előtt ő máskor még köszönni is némán szokott s most beszédet kell majd előttök tartania.

Apafi inte Naláczinak, mire az eltávozott s a feszült figyelem közepett az ajtón kívül lánczcsörrenést lehete hallani.

Még a szivek is halkabban dobogtak.

Megnyílt az ajtó s két alabárdostól kisérve, belépett a vádlott, lánczait kezével emelve, mintha nem akarna azok csörgésével szánalmat gerjeszteni maga iránt.

Nyugodt, komoly tekintete végig járt az előtte ülők arczain, s midőn legutóbb szolgája arczát megpillantá, szelid érzelgésre vált rajta a szigor.

Az öreget senki sem gátolhatá, hogy oda ne járuljon urához s annak bilincseit meg ne csókolja.

Paskó távozást inte neki s maga határozott léptekkel a tanácsurak elé járult, s az asztaltól néhány lépésnyire megállt, úgy, hogy a legszélrül ülők kezet szoríthattak volna vele, – ha akartak volna.

Néhány percznyi szünet után fölállt Teleki Mihály s éles szemeivel keményen arczába nézve a vádlottnak, így kezdé:

– Uram, kegyelmed vitézlő Paskó Kristóf, kinek kezeit pár hónap előtt hálateljesen szorongatók s kit most lánczokkal terhelten látván magunk előtt, bámulva kérdezzük: ha kegyelmed-e az, vagy mi vagyunk-e ugyanazok, a kik voltunk? kegyelmednek egykor mind megannyi barátja, rokona, hon- és tiszti társa, jelenleg pedig szigorú itélő birái…

Abból, hogy kegyelmed mindazokat itt látja, a kik kegyelmedet szerették, becsülték, előmozdíták, gyaníthatja kegyelmed, mily súlyos legyen az a vád, mely ellene emelve van, s ha arczaink sápadtságát tekinti s a lesütött szemeket, melyek kegyelmedre föltekinteni nem mernek, előre tudhatja, mily fájdalmas kötelesség az, mely bennünket kényszerít kegyelmeddel ily hangon beszélni, s mily öröm lenne reánk nézve, ha e vád eloszlanék kegyelmed fejéről és ismét itt láthatnók soraink között ülni.

– Nyugodtan hallgatom vádamat, mondá Paskó; lelkem tiszta minden bűntől.

– A vétek, melylyel kegyelmed vádoltatik, semmivel sem kevesebb: mint – hazaárulás.

Paskó arcza felhevült e szóra.

– Engem vádolnak hazaárulással, ki hazámért, fejedelmemért száz alakban láttam a halált, értök megaláztam fejemet az ellenségek legnyomorultabbjai előtt, s bátran emeltem föl, ha ugyan kellett, a legfélelmesebbel szemközt? Kinek csak egy intés kellett, hogy elhagyjam jószágomat, nyugalmas lakhelyem, családi boldogságom s menjek vészek, viharok közé, holott élhettem volna nyugodtan a magam kapuin belől, mint a többiek itt Erdélyországban. Nem, uraim, ne vádoljatok engem e bűnnel. Mondjátok meg annak, ki ellenem tör, hogy találjon ki számomra elhihetőbb vádat. Mondja, hogy apámat öltem meg, nevezzen istenkáromlónak, szentségtelennek; távolabb van tőlem mindezeknél ama bűn, melyet kimondani is irtózat nekem.

– A vád épen azért súlyos, mert ily külszín alól takarja fel a vétket. Midőn kegyelmed kértünkre oly kész volt mindannyiszor a portára menni, olyankor kegyelmed soha sem a mi általunk rábizott ügyeket sürgetni járt, hanem saját magának alkudta a fejedelemséget; ha a vezérekkel beszélt, azoktól soha sem az adó leszállítását kérte, hanem még nagyobb adót igért, ha fejedelemmé teszik; s az általunk ajándékul küldött összegeket mindig saját nevében osztogatta ki. Mindezekről pedig oly személy tesz tanúbizonyságot, a ki kegyelmed körül mindeneket tud!

Paskó szédülni érzé agyát e vádakra. Lelke nem birt elég erővel ennyi képtelen ellentétnek megfelelhetni. Mint a hermelin, mely meghagyja magát inkább fogatni, mint hogy a sárba bele menjen.

– Az csak az Isten, szólt rebegve, a ki mindeneket tud.

– De tudok én is, kiálta közbe, nem tartóztathatva gerjedelmét a vén szolga; s rágalomnak, ocsmány hazugságnak mondok mindent és azt kivánom, hogy a ki közülünk hamisat mondott, azt az Isten vágja ketté!

Nagy bajba került a testőröknek a tűzbejött öreget elhalgattatni, de e buzgósága szolgájának új erőt látszott Paskónak kölcsönözni.

– Ennyi vád között, uraim, monda nemes büszkeséggel, semmi sem sérti annyira lelkemet, mint az, hogy én reám bizott országkincsét osztogattam ki magamé gyanánt, a vád többi része csak vért hoz fejemre, de ez gyalázatot! Épen azon nap, talán ugyanazon órában, melyben ez irtózatos vád ellenem elmondatott, én családi boldogságomat keserítém meg azzal, hogy ötezer aranyat felmondva adósomnak, abból egyetlen fillért megtagadtam nőm örömeitől, az egészet az ország által fizetendő adó kipótlására szánva.

Apafi és Teleki bámulva néztek Paskóra; a főtanácsos úr szájában megakadt a szó.

– Bizonyára, folytatá Paskó, ha méltóságtok elfogadnák a nő bizonyságtételét férje mellett ily esetekben, nőm legjobban megmondhatná, ha egy szóval eltér-e ez állításom az igazságtól?

– Szencsétlen ember! sóhajta Apafi s félrefordítá arczát.

Maga Teleki is oly megzavarodottnak látszott, hogy egy szót sem talált, a mit erre mondjon.

– Uraim, méltóságtok! szólt Paskó mindig bátrabb hangon. Én követelem, hogy azon ember, vagy ördög, ki engem oly pokoli bűnnel vádol, velem szembesíttessék; hadd nézzek arczába, midőn e vádat szemembe mondja, hadd lássam, lesz-e elég bátorsága engemet látni és ellenem szólani?

– Kegyelmed követeli? kérdé Teleki mind jobban elhülve.

– Jogom van ezt kérni.

– Boldogtalan, sóhajta a főtanácsos úr s inte, hogy nyissák meg az ajtót.

Mindenki feszülten nézett oda, düh és harag tekintetével Paskó és az öreg szolga.

Az ajtó megnyilt s a tanú, ki belépett rajta, – Berta volt, – Paskó neje…

– Itt áll a tanú kegyelmed ellen… szólt reszketeg hangon Teleki.[14]

Paskó eltántorult állóhelyéből; fejéhez, szivéhez kapva támaszkodék a mellette álló alabárdos vállaira; a világ elfordult vele, arczán halálos sápadtság terült el; vigyetek vissza börtönömbe, hebegé, s összerogyott, mint egy hulla. Élettelenül hurczolták el a teremből. Többen a tanácsurak közől eltakarták arczaikat, nem nézhettek oda; maga a fejedelem fehér volt, mint a fal.

És bizonyára a tanú sem mert maga elől föltekinteni e jelenet alatt, s úgy adta Isten, hogy még a szépség is elmult arczáról e pillanatban, oly visszataszítónak látszék, képe megnyúlt s friss színe helyén szederjes foltok ültek; ajkai szép metszését úgy eltorzítá a dacz és nőietlen merészség, s szemeit erős ónszín karikák fogták körül.

Ott állt a terem közepén, szemeit lesütve, inkább bűnöshöz, mint vádlóhoz hasonló, s bármint erősíté magát, meglátszott tagjain a reszketés, s csaknem visszarettent, midőn a legelső hangban, mely megszólalt, ismerősre talált.

Jánosé volt az, ki, míg az általános levertség mindenkire látszott hatni, egy maga emelkedék fel, s a tanácsurak elé járulva, bátor hangon megszólalt:

– Méltóságos uraim, nagyságos fejedelem! Ámbátor felfordult világ az, a midőn a legutolsó szolgájának kell védelmezni urát tulajdon felesége ellen, mindazáltal az én uramnak, a nagyságos fejedelem kegyelme, nekem, alázatos jobbágyának megengedvén, hogy uram mellett szívem szerint szólhassak, cselekszem azt; és hogy ha nem tudok is ékesen szólani, miként mások, de tudok mondani igazat s tudom jól, hogy méltóságos uraim ott is megértenek engem, a hol szavam elhal, csak zokogásom beszél. Mert égre kiáltó és Istent kisértő cselekedet az, a midőn asszony támad tulajdon férje ellen, hogy azt elveszítse, kinek ha még volnának is bűnei, azokat fedezni, rejtegetni volna kötelessége; és nem is cselekedhetik senki így más, mint a ki azon kötelességeit régen elfeledte, melyekkel Isten előtt esküdt férjének tartozik, ki bűnnel takarja el a bűnt, hazugsággal fedezi a csalást, hamis esküvéssel mossa az árulást!

– Méltóságos uraim! kiálta közbe a nő. Ne engedjenek kegyelmetek engemet e szolga által így meggyalázni. Azért, hogy én többre becsültem az ország nyugalmát, mint saját szívemét, megérdemlem talán, hogy én gyönge nő egy cseléd ronda beszédjei ellen itt méltóságtok színe előtt védelemre találjak, s ha feláldoztam fejedelmemért férjemet, kit mint embert szerettem, de mint árulót elvetek magamtól, úgy hiszem, jogom van követelni, hogy ez áldozatért ne piruljon orczám.

Erre Sárpataky uram kapott az alkalmon, s neki fordult Jánosnak dorgáló szóval.

– Hallja kend, ez nem csárda, nem pitvar, a hol mocskolódni szokás, ha kegyelmednek megengedtetett szólni vétkes ura mellett, szóljon a dolog érdemére és ne térjen félre oly dolgokra, a mik ide nem tartoznak.

– Kérem, szólt Teleki, Sárpatakyhoz fordulva. Nem szükség a tanút rendre igazítanunk, mert ha kifogásai vannak az ellentanú irányában, azokat elmondani igen de tartozó dolog. Mi nem bűnt keresünk, hanem igazságot.

– Köszönöm alássan, méltóságos uram; szólt az öreg, kegyelmedről azt mondják, hogy szigorú ember, de én azt mondom, hogy igazságos is.

– Attól függ, hogy be tudja-e kegyelmed bizonyítani, hogy urának neje bármi tekintetben okokkal bir férjének személyes ellensége lenni. Mert ha ezt bebizonyíthatja, akkor világosan álland, hogy a borzasztó vád csak borzasztó költemény s visszahull az okozó fejére.

János nehány pillanatig gondolkozék.

– Méltóságos uraim. Én most jöttem messzeföldről haza. Mindent sejtek, de semmit sem tudok. De engedjenek nekem csak egy hónapi határidőt, hogy azalatt amaz asszony lépteit szemmel kisérhessem és én bizonyára mondom, hogy napnál fényesebben be fogom mutatni, hogy ő a bűnös, nem ura.

– Ah, nagyságos fejedelem! kiálta közbe Berta. E megalázó őrködést nem fogja nagyságod rajtam megtörténni hagyni, egy nyomorult szolga puszta vádja miatt, mely vádnak még csak alakja sincs, s ki csak azért gyűlöl engem, mert minden részegest, verekedőt elűztem házamtól, s azért költ ellenem vakmerő vádakat.

– Szóljak, nagyságos uraim? Elmondjam-e, hogy e derék asszonyság, midőn férje magával akarta vinni, oly beteg volt, alig birt mozdulni, s a mint férje eltávozott, elkezdte a dinomdánomot, s addig el nem hagyta, míg ismét vissza nem tért? elmondjam-e, hogy idegen nyelvű lokajt tart a háznál, hogy senki se érthesse, mikor vele beszél?

Egy pár a tanácsurak közől nevetni kezdett e szóra.

– Nem oly nevetni való dolog ez, uraim! feddőzék a fejedelem. Ki kell hallgatni, a mit mond.

– Engedelmet kérek, méltóságos uraim, szólt Berta, hogy eltávozhassam.

– Maradjon kegyelmed, szólt ekkor Béldi Pál felállva; azon vádra a mit kegyelmed férje ellen tett, nagyon természetesen következik az a másik, a mit szolgája tett kegyelmed ellen, ezt kegyelmednek előre kellett volna tudni. Mi tehát, hogy az igazságnak végére járjunk, kénytelenek leszünk a vádlónak hatalmat adni a kegyelmed fölötti őrködésre, oly módon, hogy kastélyának kulcsait kezébe adva, annak kapuján az ő tudta nélkül senki be nem mehet és ki nem jöhet az ő tudta nélkül.

– Uraim! kiálta fel megrettenve a nő. Ez ember képes lenne engemet meggyilkolni, vagy a házat rám gyújtani, ha udvaromba bocsáttatik.

– Egy szót kérek, monda János, ki nagyon meg volt elégedve a határozattal, s azzal, úgy hiszem, mind a ketten meg vagyunk nyugtatva. Uram kastélya széles mély árokkal van körülkerítve, melyen át csak egy hídon keresztül lehet a várkapuhoz jutni, és a hídnak szinte kapuja van. Adassék át tehát nekem a hídkapu kulcsa s legyen a várkapu kulcsa a nagyasszony kezében; ilyen formán sem én nem juthatok a várba az ő akarata ellen, sem pedig más az én tudtom nélkül. Magam a hídon túl egy kis góréban majd ellakom.

– Legyen úgy, hagyá helyben a fejedelem.

– Ah, ez megalázó! kiálta fel a nő magán kívül.

– Kegyelmed kastélyába fog visszatérni. Szólt Apafi, s abban egy évig felügyelet alatt marad. Addig férjének ügye felfüggesztetik.

A tanácsurak többsége helyeslé a határozatot, János kezet csókolt a fejedelemnek, csak Berta asszony sápadt és kékült el bele; oly rút volt e pillanatban, nem lehete rá nézni. A fejedelem elé akart borulni, hogy megmásíttassa határozatát, de az kikerült előle, s szobáiba távozott.

Apafi nagy pártolója volt a puritán tanoknak, s ha első bűn volt előtte, a mit legkönnyebben hitt s legsúlyosabban büntetett, a fejedelemkeresés, de a második volt a házasságtörés.

X. AZ ŐR.

A majosfalvi kastély épen a legnagyobb tatárjárásnak útjában esvén, aként volt épülve eredetileg, hogy kisebb rablótámadások ellen azt belülről védeni lehessen. Köröskörül egy mély s több ölnyi széles árok övedzé, s ez árkon túl ismét mintegy száz lépésnyire nagy szorgalommal ápolt angol, vagyis helyesebben franczia kert foglalta körül a kastélyt, azon XIII. Lajos korában támadt csodakertészet mintájára, mely egyenesre faragta a fákat s merev falakat és zsinórral kimért szűk folyosókat épített megcsonkított cserjékből.

A kastély is úgy volt épülve, hogy mintegy négy öl magasságnyira ablakai nem voltak egyebek lőréseknél, csak a középről felmeredő magas donjonnak voltak nagy góth ívezetű ónkarikákba foglalt ablakai s a négy szegleten látszottak kiálló belvedérek, mikről a szabadba lehete látni.

A palotának két oldalán volt kapuja, mik közől az egyik a majorsági szekerek, másik az urasági hintók számára szolgált bejárásul, az árkon pedig egyetlen híd vezetett keresztül, melyet erős kőből épített portálé őrzött, s előtte egy toronyszerű épület volt rakva, melyet valaha azon czélra építének, hogy benne valaki lakjék, a ki a hídkapura vigyáz; de ez már annyira kiment a szokásból, hogy tán félszázad óta sem lakott benne senki; tetejéről nagyobbára lekopott a zsindely, s a denevérek egészen magokévá tették, a mi még lakható volt rajta. Mind a négy oldalán volt egy-egy gömbölyű ablaka, melyen egy közönséges emberi fő kidughatta magát, s bejárását erős vaspántos ajtó őrzé, de melynek szegletét nagyon kirágták a legutolsó toronyőr kutyái, mikor éjszakánkint be voltak zárva, míg gazdájok a faluban mulatott.

Ezt a szép tanyát választá János gazda a fejedelem határozata folytán magának lakásul, a mi valóban nem volt irigylésre méltó állapot, de annál czélszerűbb az ő szándokára nézve.

Mikor beköltözködött, nyár volt; de azt mérsékelt emberi tehetség mellett is el lehete előre gondolni, hogy majd egyszer tél is lesz, és akkor hideg fog lenni, s az öreg majd megunja a maga választotta hivatalt.

Az alvilág őrei nem voltak szigorúbbak, mint ő. A ki csak a kastélyba akart jutni, előtte kellett elmennie, s ha gyanús arczra talált, azt oly keresztül-kasul kikérdezte, hogy azt sem tudta, melyik lábán álljon. Este pedig, a mint besötétedett s János gazda elgondolá, hogy immár ideje lesz az alvásnak, megvárta, míg a kastélyban elsötétültek az ablakok; akkor fogott egy darab viaszt, s az urának reá bizott kardját magához véve, a kardmarkolatra vésett czímerrel lepecsételte a ház kapuit, melynek kulcsai az úrnő kezében voltak, s a híd kapuját, melynek kulcsát ő maga bírta. Ilyenformán minden éjjel szigorú sequestrum alá zárva aludt az egész háznép, s János gazda már hajnal előtt fenn volt, a pecséteket levenni, nehogy okot adjon azoknak erőszakos felszakítására.

A mily boszantó volt e felvigyázat a ház asszonyára, ép oly terhesnek hivé ő azt magára az őrre nézve, s várta szentül, hogy majd ha a tél bekövetkezik, felhagy ő kegyelme a strázsálással s ugyanezért ez időköz alatt oly szigorú életmódot viselt, mint az apácza; még az olasz lokajnak sem volt szabad a kastélyba lépni, s János gazda minden kutatásának sem sikerült kitudni, hogy hol lakik ez antagonistája.

Azonban a tél is eljött, csikorgó hideg napok kezdődtek, meghosszultak az unalmas éjszakák, s az ember még az ablakán kinézni is fázott; csak Jánost nem zavarta mindez. Kifogott még a fagyon is. Az árokból annyi nádat vágott, a mennyi elég volt neki tüzelni, s ha nem volt teteje a lakásának, legalább kimehetett rajta a füst kémény nélkül s ha nyirkos volt palotájának fala és földje, legalább nem kellett féltenie, hogy a láng belekap. Évek óta megtakargatott fizetése elég volt neki élelemre itéletnapig, s ha egy kenyeret megvett, az tovább tartott neki, mint egy akó bor.

Ilyenformán mult el a deczember, száraz, szeles, fagyos napok mellett, hó nem esett ez ideig. János gazda akkor is rendesen egyedül virrasztgatott odujában, mert látogatót nem tűrt magánál, mindenkiben kémet, árulót gyanítva. Épen esztendő utolsó előtti éjszakája volt, a várban sokáig fenn voltak, mert sütöttek, főztek az új évre, s Jánosnak meg kelle várni, míg lefeküsznek, mely után lepecsételte az ajtókat s hazatérve, bezárta nehéz ajtaját, nagy tüzet rakván a tornya közepén, leteríté mellé subáját és neki heveredett, a midőn egyszerre kopogtatást hall az ajtaján, elébb lassan, azután mindig erősebben, s mintha valaki nevéről szólongatná.

Sokáig hallatlanná tevé a zajt; végre, hogy nem állhatta tovább, fogá a hágcsóját, mely épen arra való volt, hogy a harmadfél öl magasban levő ablakig felérjen, s azon felmászva, kidugá fejét az ablakon, hogy megnézze, ki zörget.

Ismeretlen embernek találta. Bő szürke köpenybe volt burkolva, csákós kalpaggal; nagy kipödrött bajusza volt, hogy éjszaka is észre lehete venni.

Még ott is elnézte egy darabig, hogy dörömböz az ember ajtaján s majd a kulcslyukon, majd a hasadékon kukucskál be s szabódik erősen, hogy nyissák ki neki.

– Hát mit akarsz odalenn, öcsém? szólalt meg elvégre az öreg.

– Ah! ott van kegyelmed? kiáltá örvendő hangon az ember. Adjon Isten jó estét kendnek, János bátya! hát nem ismer kend rám? Én vagyok kendnek az öcscse, az édes testvéröcscse. Están! A bizony.

– Elhiszem, ha mondod. Hát mi kell?

– Csak ereszszen be kend, mert megfagyok ide kinn.

– Hát minek jöttél ide?

– Ejnye de házsártos kend ma, János bátya. Hogy megigazgat! Sz’ nem így kellene kendnek engemet fogadni, az édes testvéröcscsét.

– Biz öcsém, szólt János gazda, meggondolva, hogy mit mondjon, nem azért mondom, hogy elbizd magadat rajta, mert azt tudod, hogy nekem hizelkedni nem szokásom; nem is azt tekintve, hogy édes testvérem vagy, de annyi bizonyos, hogy mindazon emberek között, a kiket becsületben tartok, te vagy a legeslegutolsó; hanem hát mi dolgod velem?

– Ej na. Hát csak ezen járok, s rég nem láttam kendet. Csak nem tagad meg kend magától? ha akarná sem tehetné, mert úgy hasonlítunk egymáshoz, mint két makk; csakhogy a kend bajusza ősz, az enyim pedig még fekete.

– Hát magad vagy-e? kérdé János gyanúsan szélylyel kémlelve.

– No bizony, csak nem fél kend tán tőlem?

– Én félni? Az volna még csak hátra! s hogy épen tőled féljek!

Már erre a szóra csakugyan leszállt János gazda s kinyitá az ajtót Estánnak, s beengedte azt lépni a tűz mellé s mondá neki, hogy akaszsza fel a köpönyegét a szegre.

Ott pedig nem volt több egy szegnél, a melyen a kard lógott.

– Ejnye be szép kardja van kendnek, János bátya.

– Hagyd el azt a kardot, öcsém, beszélj egyébről. Szedd le magadat s ha ehetnél, hát alugyál; mert én nem adhatok egyebet, mint egy veder bort.

– Az is jó lesz, mondá Están, félszemmel mindig a kardot lesve, s míg János az átalagot előhozta valamelyik szegletből, az alatt ő a kard markolatát vizsgálgatta nagy gondosan.

János gazda előhozá a kérdéses edényt, mely is tele volt legújabban kiforrt új borral, azon minőségűvel, melyből egy pár kupa úgy letesz holmi vékony pénzű legényt, hogy egyik szélitől a másikig méri az utczát, s minden házat a magáénak néz; azt tehát lehelyezve a tűz mellé, oda adott egy fakupát az öcscse kezébe, a másikkal pedig maga merített.

– Hát mit csinál Kökényesdi uram? kérdé az első kupa után öcscsétől.

(Ez a Kökényesdi volt a leghíresebb haramiavezér azon időben.)

– Nem tudom, felelt Están. Mert már régen eljöttem tőle, s most más úrnál szolgálok.

– No ezt már szeretem hallani. Kivált ha hinném.

– Elhiheti azt kend. Itt szolgálok, hogy is híják uramnál.

– Soha se törd rajta a fejedet. Az én kedvemért egyszer se hazudj. Jobb, ha iszol; zsivány korodban ugyan jobb borokat is láttál, hanem ezt úgy idd, mint a minek meg van adva az ára.

E párbeszédből annyit gyaníthatunk, hogy Están úr nem a legjobb hírben állt urabátyja előtt.