Part 16

– Uj lokajjal? kérdé elbámulva János.

– No, mert azalatt a nagyasszony kend helyett olasz lokajt fogadott.

János gazda sóbálványnyá meredt.

– A biz a, folytatá az ismerős, senki sem tud azzal beszélni, csak az asszony maga.

– Milyen? kérdé János véghetetlen szomorúsággal.

– Bizony furcsa képe van annak, se bajusza, se szakálla, tarkabarka öltözete, farka van neki a fején, piros harisnya a lábán, hosszú menyétszín fecskefarkú köntöst s hupikék plundrát visel.

Jánosnak egy mentő gondolatja érkezék.

– Hallja kegyelmed: ember az? – No, mert madár is van olyan, a ki majd úgy beszél, mint az ember.

– Szép madár, a ki a falubeli lányokat mind elbolondítja pántlika-osztogatással.

De János csak váltig nem tett le a gondolatjáról.

– Hát mondja meg kelmed, mivel él?

– Az még csak furcsa. Nyersen eszi a halat, olajjal a salátát s délutánonkint gombostűvel horgászsza a tóban a nagy zöld kecskebékákat; azokat nyúzza, süti, azt mondja, kendet is rákapatja, csak haza jusson.

János gazda olyan képet csinált, mint a ki tüsszenteni akar, aztán nem jön; sehogy sem tetszett neki az ujság. Visszasompolygott a gazdájához s addig-addig settenkedett körülötte, míg szerét ejthette, hogy bele kössön.

– Vitézlő uram! Mégis csak furcsa ám az, hogy az ember elmenjen a maga háza mellett, a nélkül, hogy csak egy órára is betekintsen, ha nem beteg-e a felesége, nem történt-e valami baj a gazdaságban, ez, amaz s más efféle?

– Biz az furcsa, János gazda.

– Már ha én vitézlő uramnak volnék, én meg nem állhatnám, hogy félre ne térjek egy kicsinyt Majosfalvára; nem sok időre, csak úgy egy órára, vagy mi.

– De hisz az elébb mondtad magad, hogy a fejedelem meg talál haragudni érte.

(Még akkor nem tudtam, gondolá magában János, hogy olasz inas került a házhoz.)

– Hiszen nem fogja azt megtudni. Majd olyan szépen letérünk az útról, hogy senki sem veszi észre, s mégis elébb ott leszünk, mint a fejedelem várna.

– Majd meglássuk.

Ez órától fogva János sokkal nyugtalanabb volt, mint gazdája, elhagyta álom és étvágy.

Hetednapra érkezett vissza a székely futár, kinek a fejedelmet Radnóthon kellett fölkeresni, s mint Paskó előre látta, vele együtt jött a fejedelemnek is egy hadnagya, parancsul adva a vesztegzár-őröknek, hogy követét kivételképen bocsássák szabadon, a mi legottan meg is történt.

Pihenés nélkül hajtatott a megszabadult Paskó előre. A mellé adott hadnagy nem birt vele érni, s még fele úton kidűlt. Csupán János gazda győzte ki az éjen-napon keresztül folytatott sietséget, s úgy segített a váltott lovakat befogni, s az ostort elnyűni rajtok, mintha neki még több oka volna a sietségre, mint urának.

VIII. MEGLEPETÉSEK.

Úgy történt.

A mint az országútról a jegenyékkel beszegett út túl Szebenen letér, a Paskót vivő szekér egyszerre elhagyta a főútat, s mire Paskónak eszébe jutott volna tiltakozni, már közelebb jártak Majosfalvához, mint az országúthoz, s azután nem volt kedve visszatérni.

János gazda az első hírhallásra jobbnak hitte, hogy ura ne érkezzék hamarább haza, mint megérkeztének híre; de az olasz lokajróli hallomás egyszerre kiölt minden keresztyéni és felebaráti érzelmet szivében, most már azt kivánta, hogy bár minél nagyobb iszonyatra jutnának haza s lenne ölés, gyilkolás a házban.

A mint a falu alá értek, hegedűszó kezdé fülelő érzékeit ütögetni, melyre meg nem állhatta, hogy vissza ne forduljon a bakról, urához szólva:

– Hallja csak, vitézlő uram, hogy megbúsulnak rajtunk itthon!

Paskó mosolygott.

– Hát csak nem kivánod, hogy az egész világ minket gyászoljon, s még a korcsmákban is megtiltsák a hegedülést, mint a nagyszebeniek tették, mikor a küldöttségöket Apafi Mihály uram megnádpálczázta?

– Kocsmákban? kérdé János, nagy szemeket meresztve.

– Igen, igen. Mert hisz itt a faluvégi csapszékben hegedülnek.

– Igaz biz az; monda János, most az egyszer nagyon felsülve.

Néhány percz mulva a kastély udvarára robogott a hintó. János minden ablakon egy megriasztott lovagot várt kiugrófélben látni s minden ajtóból egy tarkabarka olasz lokajt lesett; mindezek helyett az úrnő maga állt az erkélyen egyedül, s férjét meglátva, lefutott eléje, úgy, a hogy őt Paskó képzelé magának: frissen, kedvesen, kedélyesen nyakába borult az érkezőnek s csókjaival halmozta el, ezer örvendetes kérdést intéze hozzá, s magánkivül volt örömében. János gazda megszégyenülve csókolt neki kezet.

A boldog férj, szép nejét átölelve, termeibe távozott.

Csak egy órát igért magának az otthonlételre, s ez alatt mennyi mondani valója volt neki, s mennyi érezni valója szivének! választhat-e az ajk csók és beszéd között, midőn hosszú távollét után egy rövid órára van bizva minden boldogsága?

A nő nyakában csüggött, mellette ülve a kereveten s szerelmes tekintettel nézett szemeibe. Sohasem volt oly szép, mint most.

– Szólj és ne kérdezz; miért maradtál oly sokáig távol? miért nem izentél? álmodni, nyugtalankodni hagytál magad miatt, egy szóval sem tudósítva jó vagy balsorsod felől.

– Oh, kedves nőm, borzalmas útakon jártam én. Ha Isten keze nem ótalmaz, százszor is ott lehetett volna vesznem. Igazad volt, midőn nem akartál velem jőni. Hányszor gondoltam a szorongattatások óráiban borzalommal arra, ha te is velem volnál! s vigasztalt az a gondolat, hogy te ekkor nyugodtan alszol csendes hajlékunkban s nem tudsz semmit azon rémekből, a mik engemet környeznek.

– Rosszul gondolád. Én minden éjjel vérpaddal, viharral, tengervészszel álmodtam, ott látva téged. Tengeri kalózok üldöztek, s te futottál előlök idegen partok felé.

– Lám, minő csodák vannak a természetben: míg te vérpadon, viharos tengeren láttál engem, én valóban ott voltam. Stambulba érve, le akartak fejezni rögtön, s csupán Kucsuk basa közbenjárása mentett meg a haláltól; a nagyvezér, kinek pártfogására számítottam, épen akkor Candia szigetének ostromán volt a velenczések ellen; utána kellett mennem, hogy az ország szomorú ügyeit elintézzem vele. Tudod, hogy soha sem voltam még tengeren, s a mint ekkor életemben először hajóra szálltam, hogy Candiába vitorlázzak, valami kimondhatlan szorongás fogta el érzékeimet; testem, lelkem tehetetlenné vált, s oly oktalan halálos aggodalom fogott el, mintha soha sem kellene többet a szárazföldet látnom. Alig tünt el szemeim elől a part, mielőtt a másikat megláthattam volna, egyszerre nagy vitorlák tünnek elő a láthatáron s egyenesen felénk tartanak; a török gálya hajósai, mely engem szállított, erre rémülten kezdtek kiáltozni: «a velenczések, a velenczei hajók!» s felhúzva minden vitorláikat, hanyatthomlok kezdtek előlök rohanni, mint a kit veszteni visznek. Amazok üldözőbe vettek bennünket s a mi gályánk, bár mint erőtettük is, mindig közelebb kezde jutni az üldözőkéhez, kik szüntelen ott czirkáltak Candia körül, s minden török hajót elfogtak, a mi arrafelé tartott, s számot sem véve a rajtok levő emberekről, rendesen el szokták azokat sülyeszteni. Nekünk is így kellett volna járnunk, mert miután hat óra hosszat futottunk előlük, dél felé szélcsend kezde lenni, úgy hogy mind mi, mind üldözőink megálltunk a tenger közepén, csak olyankor tehetve egy-egy ugrást, midőn egy elsikamló szellő vitorláinkba kapott. A török nép ordítva hányta magát arczra, szelekért könyörögve Istenéhez; este felé megsokallta a próféta hívei rimánkodását, s küld ránk egy olyan zivatart, hogy egy pillanatban a tenger fenekére vetett, másikban a felhők közé hajított bennünket a hullám. Árboczaink, vitorláink összetörtek, hajónk minden eresztékeiben recsegett-ropogott, hogy azt hittem, szerteszét fog menni. A hullám keresztül csapkodott rajtunk, kioltva minden tüzet a hajón s facsaróvá áztatva mindnyájunkat. Hajh, mennyiszer áldottam magamban a mi jó sáros országútainkat, nem repül azokon a szekér! Három napig hányt-vetett bennünket a zivatar, mennykőhullás, felhőszakadás közt, nem világította a nap az eget, csak a villám; hallottuk sokszor a hullám ordítását, a mint a tengerből kiálló fekete sziklához csapódott s Isten őrzött, hogy ott nem vesztünk mi is. Negyednapra tisztult fel csak az ég felettünk; üldözőink hajóhadát is szétszórta ugyan a vihar, de minket is egész az egyiptomi partokig elvert. Ott kénytelenek voltunk hátrahagyni megroncsolt gályánkat s tizenkét napig bujdostunk ellenkező szelekkel küzdve egy korhadt dereglyén, míg Chous és Cyprus szigeteket érintve, Candiába eljutottunk.

– Szegény, szegény férjem… szólt Berta, síma kezeivel hizelgőleg czirógatva végig férje arczát, s lecsókolva homlokáról a barázdákat, miket a viszontagságok emléke arra vont. De úgy hiszem, nem jártál hiába, s ezen utad reménylem utolsó volt Törökországba?

– Jó gyermekem, utolsó utam az lesz, a mikor ott marasztanak, s mind e küzdéssel nem nyertem egyebet, mint egy rövid hónapot a készülésre, egy hónap mulva ismét ott lesz az ország, a hol elébb.

– Hogy érted ezt?

– Országos gondok, gyermekem, mik csak untatni fognak.

– De ha én szeretném azokat ismerni.

– A szultánt arra kértük, hogy vagy engedjen el az adóból annyit, mennyit Haly basa falvainkból beszed, vagy tiltsa el azt attól. Erre ily különös választ nyertünk a divántól: hogy ám szedjük be mi is az adót azon falvakból, mik a váradi basa keze ügyébe esnek, a többit pedig engedjük a török basáktól beszedetni Erdélyben, azután ne legyen többet gondunk az adófizetésre.[13]

– Nos? hisz ez nagyon jól van. Így leráztátok a gondot vállaitokról.

– Látod, hogy nem érted! Mi, Erdélyország rendei, mi, szabad egyesült hármas nemzet, megengedjük, hogy török-tatár hajtsa végre határozatait országunkban! Inkább fizetünk két annyit! Fejünk meghajol hatalma előtt, de orczánk meg nem pirul, uraljuk, de nem szolgáljuk!

A szelid ember egészen tűzbe, indulatba jött, ezeket mondva.

– Hisz azért ne légy haragos, csitítá őt mosolyogva a hölgy. Én nő vagyok, nem látok oly mélyen ez ügyekbe. Mit fog tehát tenni a fejedelem?

– Ki fogja fizetni az adót egy hónap alatt az utolsó fillérig, s többet meg nem alázza magát, hogy kérjen ott, a hol kigúnyolják kérelmét. Adtunk török uramnak kardcsapásokat is, a maga idejében, tudunk adni pénzt is s nem halunk bele.

A csendesvérű embert ez egyetlen gondolat volt képes hőssé varázsolni. Ilyenkor ő bátor, lelkesült, vakmerő volt – még feleségével szemben is. Azt gondolta, most is a török szultán előtt áll.

– Igen, kedvesem, de ha a fejedelem nem szedheti be a falvakból az adót, honnan kerül elő annyi tömérdek pénz?

– A föld alól, ha nincsen másutt! De lesz. Fizetni fognak a szabadalmas városok. Fizetni fog a nemesség, a főurak, én is, más is. A becsület több, mint néhány ezer tallér… Most jut eszembe: nem izent valamit Thúri László, míg oda voltam?

– De igen. Azt izené, hogy felmondott tőkepénzedből ötezer arany mindenkor rendelkezésedre áll. Képzelheted, minő örömem volt rajta. Rég fáj a szívem egy oly függő hintóért, minő Bánfi Dénesnének van, s a multkor Teleki Mihály ötvöse gyönyörű ezüst tálakat aranyozott, mik nekem úgy megtetszettek.

– Édesem, szólt Paskó, ki lelkének azon egyetlen gondolatjában volt erős, mely a közügyeket érdeklé; tégy le örömeidről, mert a felmondott ötezer aranyból nem fog telni sem függő hintóra, sem ezüst tálakra. Az másra van szánva.

– Talán épen az adófizetésre? Monda Berta kegyetlen ajkpittyesztéssel.

– Úgy van, szólt szárazon Paskó, s azzal felkölt neje mellől s indult kifelé.

– Hová készülsz? kérdé a nő, visszatartva férjét kezénél fogva. Egy órája hogy megjöttél s már elhagysz. No maradj. Nem fogok országos dolgokról kérdezősködni többé. Látom, hogy olyankor kedvetlen vagy.

Paskó erre elővonta zsebéből nagy gömbölyű, zafirokkal kirakott óráját s megnézve rajta az időt, aggódva mondá:

– Sietnem kell Fehérvárra, a fejedelem tudja, hogy útban vagyok s neheztelni fog, ha itthon töltöm az időt.

– Ne siess oly nagyon, maradj legalább ebéden itthon, hisz a fejedelem sem kivánja, hogy az útban ne ebédelj; ha most elindulsz, őt is épen asztalnál kapod s tudod, hogy olyankor mint haragszik, ha háborítják. Ne készülj hát, a rossz hír úgyis elég jókor jön, ha nem siet is.

Paskó mentegetőzni akart.

– Nem csupán e végett van a sietségem, hanem egy különös ügy van lelkemre kötve a szultántól, melynél a legkisebb halogatás nagy bajt okozhat.

– Minő ügy az? kérdé Berta, úgy belekapcsolva magát férje nyakába, hogy az nem mozdulhatott tőle.

– Lásd: az imént fogadtad, hogy nem fogsz kérdezősködni tőlem.

– Nem országos titokról, de te magad mondád, hogy ez magányos ügy.

– De rám bízott titok, a mit senkinek sem szabad megmondanom.

– Hát idegen vagyok-e én? Hát van nekem titkom te előtted? Te engem megvetsz, lenézesz; oh ezt nem érdemeltem.

Paskó, látván, hogy neje elszomorodott, – egészen ellágyult.

– Minő bohó vagy te! pedig oly érdektelennek fogod találni az egész esetet, ha megmondom.

– Mindegy; engemet nyugtalanít az, hogy te titkolózol.

– Az egész dolog annyiból áll, hogy egy magyar nemes, kit a tatárok elfogtak, a fogságból egy rabtársát haza küldte, hogy az vagyonait eladva, őt váltsa ki, s azon ember nemhogy kiváltotta volna jóltevőjét, hanem gyermekeit elűzte jószágukból s azt, mint megürültet, elkérte a fejedelemtől. Most azonban a fogságában nyomorultul eléktelenített férfi Kucsuk basa által kiszabadíttatva, ugyane török úr közbenjártára a divánhoz folyamodott, hogy őt igazaiba visszasegítse s erre adott nekem a szultán titkos utasítást a fejedelemhez, hogy azon embert rögtön vasraverve, küldje fel Stambulba a nagyúr elé.

– Hogy hívják azon férfit?

– De hát mi szükség azt tudnod?

– Csak, hogy ismerem-e?

– Biztosítlak, hogy hírét sem hallottad soha: Pozsgai Ferencz.

Ha Paskó e pillanatban felesége arczára tekintett volna, látandá, mint elváltozott annak színe; de a másik pillanatban újra mosolygóvá lett az, a hölgy elővette minden bűbájos hatalmát a női csábnak, hizelgés, rábeszélés által annyira birta férjét, hogy még egy kis órát engedve magának, otthon maradt családi körében, átengedve magát rég nem élvezett örömeinek.

De ez óra alatt sem az ízletes étel, sem a gondűző bor, sem a mosolygó hölgy csókja nem esett jól neki, valami titkos gondolat megmérgezte minden örömét, szüntelen azt súgva lelkébe, hogy nem jól cselekszik, a midőn hivatalos kötelességét meglopja, hogy otthon egyék, igyék s feleségét ölelgesse!…

János gazda ez idő alatt össze-vissza járt minden szobát, tornáczot, pitvart, mint az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?

Csak egy akkora olasz lokajt talált volna, mint a kis ujjam, vagy csak legalább egy czipőt, egy harisnyát belőle! Sehol semmi nyoma. A cselédségtől nem akart kérdezősködni, nehogy azt gondolják, mintha őt ez az ember érdekelné; azok pedig úgy látszott, azért nem szólnak neki, hogy el ne rontsák a meglepetést.

A mint ekként bujdosnék szobából konyhába, konyhából pitvarba, egyszerre felpattan egy ajtó, melyet ő is akkor készült kinyitni, s szinte orron üté a jó János gazdát.

– Che bestia! kiáltá a szemközt jövő, még neki állván feljebb, hogy az ajtóval megütötte collegáját. János gazda is pedig nem vala rest, hanem mintha tévedésből tenné, olyat hágott a sarkantyús csizmájával az ellenség tyúkszemére, hogy ez majd a padlásig ugrott kínjában, s azzal bevágta rá az ajtót, s csak úgy szidták egymást zárt ajtón keresztül, egyik olaszul, másik magyarul.

Ez volt az első összeütközés a két érdemes férfiu között.

Innen dúlfúlva haragjában, lement János a konyhába, a hol a cselédek számára szoktak főzni, elkülönítve az úri konyhától, s szokása szerint odament a tűzhelyhez, melyben lánczra akasztva fortyogott egy nagy réz üstben valami; azt a bennlevő kanállal megkeveré, s nem ismerve rá sem színéről, sem szagáról, kérdezősködve fordult az egybegyűlt kukta, béres és szolgáló néphez:

– Mi ez?

– Hát hal, meg hús, meg gyömbér, sárgarépa, tatárka, földimogyoró, aprószőlő, kenyérmorzsa, meg paradicsomalma.

– Üm. Jó lehet ez. Ettem én ennél furcsábbakat is Törökországban. Hát ki tanított benneteket erre?

– Nem látta még kend? nem találkozott vele?

– Nem én, fiaim, senkivel ezen a földön. Felelt János farizeus pofával.

A cselédek összenevettek s integettek egymásnak, hogy senki se szóljon.

– Hát aztán ebből esztek ti valamennyien?

– Igen ám; még akkor is csak az kap belőle, a ki a nevét ki tudja mondani.

– Hát hogy híják?

– Olla potrida.

– Olla potrida? Könnyű azt megtanulni, hát miért ne tanulnók meg?

Ezzel a szóval kivéve a főzőkanalat az üstből, műértő képpel néhány cseppet meríte rá a kérdéses főzeményből, s megkóstolá szakértő arczfintorgatással.

– Valamit kifelejtettek ebből… A bizony… Nincs megadva a sava borsa… Tudom már… Hozzatok egy kis paprikát.

S azzal belerántott két tele kanál jó piros török borsot az olla potridába János, s befedve azt a fedővel, hagyta főni és leült maga egy szegletbe, mint a ki semmit sem vétett.

A cselédek lakatot vetettek a szájukra, nem akarván elrontani a mulatságot, melyet János és Gondolfo (így hítták a legényt) legelső találkozása okozni fog nekik. Azt János arcza el nem árulá, hogy már a találkozás megtörtént.

Nemsokára ebédre csengettek. Begyülekezett az egész cselédség, körülülték a hosszú keresztlábú asztalt, tudtára adván Jánosnak, hogy az első hely, mely máskor őt szokta illetni, most magasabb rangú egyéniség számára van felhagyva.

– Elülök én akárhol, szólt jámborul János, s mindenki bámulatára, csendes vérrel húzta meg magát a pad végén, saját maga faragta karosszékét, melynek támasza annyi idő óta az ő dolmányától volt fényes, átengedve másnak.

Végre belépett a várt egyéniség, feltett sipkával s felsőbbséget éreztető tekintettel leült az asztalhoz, s míg a többiek ájtatosan felkelve, leszedett süveggel mondták el az asztaláldást János gazda után, az alatt ő egy szép marsot dobolt el a czintányérján egy késsel és egy villával.

Ezzel leemelték az üstöt a lánczról s feltették az asztal közepére. Gondolfo levevé róla a fedőt s gyanúsan szaglálta a kiszabadult párát, mely között idegen elemeket kezde sejteni; csak miután a nagy merőkanállal megforgatta annak tartalmát egynéhányszor s meggyőződött róla, hogy minden benne van és semmi azon kívül, kezdett magának kimerni egy jó tele tányérral, gyönyörködve annak czinoberszínű levében s tulajdonítva azt egyedül a paradicsomalmának.

De mégis pihenteté addig étvágyát, a míg a többiek is szedtek maguknak, mert ilyenkor azon különös gyönyörűsége jutott, hogy elébb jól kimulatta magát a cselédség arczfintorgatásain, kik nyögve nyelték az ő kedvencz eledelét, s szidni szokták miatta, de a mit ő mind nem értett.

Most az egyszer azonban nagy meglepetéssel tapasztalá, hogy a cselédség rendkívül vidáman fogyasztja az ételt, s a mire legjobban számolt, János gazda nem piszkolja az ebédet, sőt inkább igen is mohón fogyasztja azt, dicsérve szemhunyorgatással szomszédjai előtt. Igaz ugyan, hogy csak a húsát válogatta.

– Hozzá szoktak a jóhoz, a pimaszok; gondolá magában Gondolfo, kinek asszonya szabadságot adott azt főzetni az egész cselédségnek, a mi neki ízlik; s azzal ő is megmeríté kanalát az aranyos lében s beönté szájába.

Hah! hogy ugrott fel székéről egyszerre düh és rémület miatt, hogy csapta a földhöz a kanalat és ordított, mint a kit égetnek, és beszélt idegen nyelvű szavakat, kezével hadonázva, a sipkáját összetépve mérgében.

János gazda azt gondolá, hogy a sok szóra felelni kell valamit, s látva, hogy az ember mindnyájokhoz beszél s valamit kérdezni látszik, azt gondolá bölcsen, hogy a lokaj nem kérdezhet egyebet, mint hogy ki tette a paprikát és vereshagymát a poutpourri közé? ő tehát nyugodt lélekkel magára mutatott és monda szép csendesen: «magam la».

Erre Gondolfo felkapta a tányérját s levesestől úgy vágta Jánoshoz, hogy a hátán csorgott végig a leve.

De Jánosnak sem kellett több! nosza felugrott a lóczáról s megragadva a lokaj tarkóját, lenyomta annak fejét az asztalra, bele egyenesen a leveses tálba s beleverte annak orrát, száját emberül.

– Nesze! főzted; – egyed!

E csetepaté közepett megnyílik az ajtó, s maga Berta asszony lép be a cselédházba.

– Mi történik itt? kérdé, meglátva a tusakodást.

János elereszté erre Gondolfót, s letörölgetve magáról a levest, nagy nyugodtan felelt:

– Főzni tanítjuk egymást.

– Kend vén iszákos semmirevaló, még ma elhagyja a kastélyt! kiálta rá hevesen az asszony.

– Tudom, a gazdámmal megyek.

– És többet a kastély küszöbét át nem fogja lépni.

– Az is megeshetik, nagyasszonyom; felelt János.

Berta erre hevesen kezde Gondolfóhoz olaszul beszélni, melyből János bárhogy mereszté rájok szemeit, egy szót sem birt kitalálni, csupán annyit hallott, hogy «Principé»-t sokat emlegették s annyit már tudott, hogy princeps-nek Erdélyben Apafi Mihályt hívják.

«Már hiszen, gondolta magában, ha a fejedelemnek adnak fel, én ott sem leszek más, mint a ki vagyok.»

Gondolfo, megértve asszonya szavait, rögtön paripát hozatott elő, s felülve rá, elnyargalt; még pedig nem a főkapun, hanem az angol kerten keresztül. Berta asszony férjéhez sietett vissza.

* * *

Fél óra mulva útban volt Paskó. Valami nyugtalanságot vitt magával szívében. Oly különös megmagyarázhatlan érzelem lopózott lelkébe. Alig várta, hogy Fehérvártt legyen s gondjai egy részét lerakhassa.

Már késő éjszaka volt, midőn megérkezék. Mégis rögtön sietett a fejedelmi palotába, gondolva, hogy tán Teleki Mihályt még ébren találja, ki néha reggelig szokott dolgozni szobájában.

A kapuőrök azonban nem akarták bebocsátani a késői órában, mire ő megmondva nevét az udvarnoknak, kérte, hogy menjen fel Telekihez, és jelentse be, ha elfogadja-e?

Az udvarnok nemsokára visszajött két alabárdossal s felvezeté a követ urat, kit János gazda nyomban kisért, utána hordva a nagy nyaláb írást, melyre szüksége volt.

Bebocsáták a kihallgatási terembe; ott szemközt jött rájok Naláczi István uram, hat alabárdos és a várporkoláb kiséretében, ki nagy lánczokat hozott magával.

– Adja át kardját, Paskó Kristóf uram… szólt Naláczi.

A megszólított azt hivé, álmodik.

– Én? miért? mit vétettem én?

– Azt én nem tudom. Parancsom van a fejedelem ő nagyságától, kegyelmedet, a mint megérkezik, vasra veretni. Holnap kihallgatást nyerend.

Paskó felemelte méltóságteljesen szép nemes arczát, s meg nem gyalázta magát azzal, hogy egy szót szóljon tovább. Szótlanul nyujtá kezét a porkolábnak; az fellakatolta rá a nehéz bilincset.

János csak hallgatott eddig; de a mint meglátta, hogy urát vinni akarják, földhöz csapta írásait s odaállt a porkoláb elé.

– Én is itt vagyok, hallja!

– Kend mehet Isten hírével, szólt hozzá Naláczi. Kend nincs az árulásba keverve. Kend csak szolga.

– Áruló, a ki mondja! Kiáltá vakmerően a vén szolga. S ha szolga vagyok is, de hűséges szolga.

– Örüljön kend, hogy semmi baja.

– Én akarom, hogy bajom legyen! Én vagyok olyan bűnös, mint a gazdám, s ha az ilyen embereket a pokolba küldik, én is oda akarok menni.

– Épen mondani akartam kendnek, hogy menjen oda.

– Ősz vagyok uram, fehér a szakállam, azért engem ne csúfoljon; hanem vagy csukasson be a gazdám mellé s veressen engem is vasra, vagy dobassanak ki innen erőhatalommal, mert én ugyan magam jószántából el nem megyek.

Naláczi mosolyogva intett az alabárdosoknak, kik az ajtón a lánczokkal terhelt Paskót elvezették, a másikon pedig kidobták Jánost, ki addig meg nem nyugodott, míg a lépcsőkön le nem ránczigálták, s azután sem ment el a palota elől, hanem letette a fejét annak egyik szegletkövére, s ott aludt egész éjjel; fölkelve az első kakasszóra s már hajnalban tudakozódva, ha nem lehet-e még a fejedelemhez fölmenni?

IX. A TANU.

János ott várt sokáig a palota kapujában, minden kivagy bemenőtől megtudakozva, mikor lehet már a fejedelemmel beszélni. Természetesen kinevették.

– Kend a fejedelemmel akar beszélni? Tán biz a fogarasi várnagyságot akarja elkapni? monda az egyik.

– Nem az, szegény, csak a czinkotai itczét kivánja behozatni Erdélybe, kötekedék vele más.

– Tréfálkozzatok csak, monda magában az öreg; azért én mégis fogok beszélni a fejedelemmel.

S ott várt étlen, szomjan késő délutánig, mikor a fejedelem hintaja a kapu alá gördült s jól látta, mint ül fel Apafi Mihály bele, nagy örömére egyesegyedül, senki által nem kisérve.