Part 13

Amazok a kerítésen kívül szörnyen fenyegetőztek, hogy a hányan vannak, mind parasztvért isznak ma! s Kapornaki kezdé észrevenni, hogy emberei nagyon szeretnék, ha a kör nem volna gömbölyű, hogy számukra volna egy szeglet benne, a hova elbujhassanak. Meggondolá tehát a dolog kimenetelét; úgy is már a jogczím, az adománylevél túróslebbencsnek volt tépve, fogá tehát magát s odasompolyodék az egyik kapuhoz, megszólítván nagy alázatos hangon nemzetes Kozár uramat.

– Hallja kegyelmed! Láthatja kegyelmed, hogy én intra dominium vagyok, s ha akarnám, a hány emberem van, úgy összeapríthatnám kegyelmed maroknyi népét, hogy gulyáshús sem válnék belőle, de minthogy én az ortályoskodást utálom, jobb szeretem a sovány békességet a kövér háborúnál, úgy is nem én lévén a kelmed ellensége, s nem kelmed az enyim, hanem az a rabló amott, ki a kastélyban benn duskálkodik; tehát ha kelmed akarja, lépjünk amicára s egyezzünk meg akkép, hogy ha kelmed átengedi nekem ebből a jószágból a monostori részt, szabad faizással és makkoltatással a közös erdőről, én lemondok az egész jussomról, a mit a jószághoz tartok, s akkor a helyett, hogy egymást rongálnók, egyesült erővel kidobjuk ezt a harmadik embert la.

Kozárnak tetszett az egyesség, parolát adott rá, melyre is Kapornaki megnyittatván az udvar kapuit, beengedé jönni az érdemes repositiót.

– Hallod-e te ez és amaz! (itt következett egy csomó megtisztelés) hangzék Kozár uram szava: felszólítunk ezennel tégedet hivatalosan, törvényesen és hitelesen, hogy előttünk a kastély ajtait megnyitván, bennünket bebocsáss, különben…

– Mi lesz különben? gúnyolódék Pozsgai az ablakból.

– Különben az ablakon megyünk be.

– Az bajos lesz, mert az alsókon vasrács van, ide pedig munka lesz felmászni.

– Ne félj tőle! kiáltá egy lúfő, s menten előczepelt egy nagy hágcsót valahonnan s azt egyenesen azon ablaknak támasztá, melyből Pozsgai perorált.

Ez is kezdé észrevenni, hogy már ennek fele sem tréfa, befutott az ágyasházába s lekapva a falról hosszú karabélyát, oda állt vele az ablakba s azt az emberekre fogva, fenyegető állásba tevé magát.

– A ki egy lépést tesz fölfelé, halál fia!

A puska látására az emberek tágítani kezdtek, a kik távol álltak a hágcsótól, csak kiabáltak: «ne hagyd magad, fel kell menni azon a létrán!» de a kik közel álltak, nem igen fogadták meg az utasítást.

– Ezennel kitakarodjék mindenki e telekről! zengett Pozsgai beszéde, ki vérszemet kezde kapni, midőn megsejté, hogy félnek tőle, különben közéjök lövök. S erre a szóra csakugyan elkezdtek oldalogni az emberek, kivált a jámbor taksásoknak már szinte fele kitakarodott az udvarból, a midőn egy lúfő meghúzva magát a kútágas mellé, a hol, gondolá, hogy meg nem lőhetik, találomra neki hajíta egy ökölnyi követ Pozsgai uramnak, s az ominozus békasó úgy találta képen a jó urat, hogy az épen a dictiója elején nyelvébe harapott.

Pozsgai első mérgében erre maga sem tudta, mit csinál, vaktában fogta a puskát, czélozott, a hol legtöbb embert látott s közibe durranta a sokaságnak.

Ez szolgált vesztire! A puska négy golyóra volt töltve, egy azok közől keresztül ment valamelyik taksás pofáján, a másik a szeredáson keresztül egy nemes úr oldalbordáját törte be, a harmadik, negyedik, ki tudja, mi kárt tett? egy szóval iszonyú pusztítást mívelt.

A támadt ordítás, üvöltés és segélykiáltásra, a kik már künn voltak, azok is visszatértek, az emberek vért látva, egyszerre részegek lettek tőle, azonnal záporként kezde omlani a kő az ablakokra, a legmerészebbek a lábtónak rohantak, a többi dühös nép a házfalaknak tódult bőszült ordítozással. Az ember azt gondolta volna, hogy mindjárt elviszik helyéről azt a házat, úgy neki estek. Egyik csákánynyal bontotta a falat, másik vasrudakkal feszegette az ablakrácsozatot, kettő-három tőkehasogató sulyokkal csapkodta a vasajtót, úgy hogy az meghajlott a közepén; «üsd, vágd, verd agyon!» hangzék mindenfelől. Kozár és Kapornaki uraimék pipacsvörös képpel rendezék az ostromot: «fel kell a háztetőre mászni! be kell ugrani azon az ablakon! ki kell dönteni a fundamentomot!» s más efféle könnyen kivihető utasításokkal buzdították az ostromlókat.

Pozsgai uram ekkor látta, mily esztelen dolgot cselekedék, a midőn az ostromlók közé lőtt: futott alá s fel a szobában, kapkodva mindenfelé, s minden ajtónál szintén lótó-futó cselédjeivel csapódva össze, kik megrémülve a támadástól, odahagytak ajtót, ablakot, s nem hallgattak Pozsgaira, akár kért, akár parancsolt.

Künn a zaj egyre növekedett; Pozsgai bújt majd ide, majd oda, sehol sem volt maradása: ágy alatt? megtalálják; fülkében? rátörnek; kéményben? aláfüstölnek; hordóban? szekrényben? hombárban? megfulad; jeges veremben? megfagy; hová legyen? mit csináljon? A veszély perczről perczre nőtt, az ostromlók már bedugták fejeiket az ablakon s úgy ordítottak be, az első emeleten már elfoglalták a szobát, s a lépcsőajtókat feszegették. A mint ekként futna padlástól pinczéig, nyavalyás, véres verítéket izzadva homlokán, már a halál szeplői verték ki arczát, midőn egyszerre észre kezdi venni, hogy az egész házban egyesegyedül van, cselédjei nincsenek sehol.

– Hol vagytok? kiált siránk hangon. Hová bujtatok el? Miért nem szóltok nekem? vigyetek engem is oda. Engedjetek oda mennem, oh rejtsetek el engemet is.

Künn az ajtó már recsegett. Pozsgai őrültként nyargalt körül az udvaron, midőn egyszerre egy akol mellett észreveszi a felnyitott rácsot, mely azon csatorna nyilását szokta fedezni, mi a kastély udvaráról egész le a Szamosig vezetett. Cselédjei azon keresztül szöktek meg, mint a patkányok.

Pozsgai egy perczig tétovázott, ha elfogadja-e ez undok menekvési útat, vagy inkább agyonveresse magát; de azon pillanatban nagy ropogással dűlt be a vasajtó küszöböstől együtt, s neki még csak annyi ideje maradt, hogy a szűk csatornába lebújjék, melyen át négykézláb mászva kellett haladnia, több mint hatszáz lépésnyire.

A betört ajtón aztán omlott be a sokaság a kastélyba.

– Hol vagytok? gyertek elő! kiabáltak nagy bolondul, s betördelve minden ajtót, összezúztak széket, asztalt, ágyat és almáriomot, elleneiket keresve, s hogy sem székben, sem ágyban és almáriomban nem találták őket, összetörték a tükröket, edényeket, mintha képesnek hitték volna Pozsgait, hogy féltében akármelyik szűknyakú korsóba bebúvik.

Kozár uram váltig iparkodott őket kapaczitálni, hogy ne törjenek semmit össze, mert az már most mind az övé, s csak neki tesznek vele kárt; nem lehetett azokat megállítani, csak annyira, hogy nagy nehezen rá tudta őket venni, hogy fel ne gyújtsák a házat, benne ugyan nem hagytak neki egy ép asztallábat s még azután is feszegették az ablakvasakat, a mikor már vígan járhattak az ajtón.

Végre felfedezte valaki a titkos alvilági útat, melyen keresztül ellenfeleik megszöktek, mire lerohant az egész sokaság a Szamosra s meglátva, hogy Pozsgai és emberei már akkor egy dereglyére kapva, a Szamos mentében hajóznak lefelé, ott azokkal sokáig tréfáltak, köveket s mindenféle szép szót küldözve utánuk.

Kozár és Kapornaki uraiméknak az alatt volt annyi eszök, hogy bezárták az udvar kapuit s mikor visszafelé kezde jönni a garázda nép, a kerítésen keresztül értekeztek vele, csak a józanabb részét véve fel a kastélyba, a többinek pedig az udvaron kívül süttetve egy ökröt s leküldve néhány akó bort, melynek is azok rögtön vérét vették.

És így meglevén szépen, a két úrnak nem volt immár nagyobb gondja, mint a még helyreállítható székeket, asztalokat összetákoltatni, az ablakokat befoldatni üveggel s a levert vakolatot újra kisimíttatni, s ajtófelet és ablakrámát beállíttatni a maga helyére.

A meddig ez meglett, addig is nyitva állott az erélyes csoport számára a pincze és éléskamra, s közhasználatra bocsátva Boór Ádámnak több száz akóra menő legjobb ó-borai; mikor pedig minden nagyjából helyre volt állítva, akkor elhozatták az örvendő urak saját házaikból legjobb boraikat, szekérszámra a fáczányt, szarvast s minden drága vadat, megrendeltek sok mindenféle marczipánt és piskótát kolozsvári boltosoknál, s beinvitálták a környékbeli nemességet beiktatási vendégségre; kik is határozott napra mindnyájan begyülekezének, hadnagyok és királybirák s meguralván a két derék donatariust, kezökbe adták a hantot,[11] közben egy kis vita is támadt Kozár és Kapornaki uraimék között, ez utóbbi nem akarván semmit tudni az elsőbbnek faizási és makkoltatási jogáról; hanem a jelenlevők közbenjárulására abban aztán megegyeztek, hogy Kapornaki uram minden tíz emse után két malaczot s jogelismerés tekintetéből faizásért egy kurta forintot adjon Kozár uramnak.

Ezzel asztalhoz ültek mindnyájan, s jól ki levén éhezve a határjárás és a sok disputa miatt, vígan ellakozának, iván a házi urak s minden jelenlevők egészségeért, később pedig a jelen nem levőkért is. Az ebéd vége szinte vacsorává fajult már, a midőn valami késői hintó gördül be az udvarra s hallatszik, hogy valakit a csatlósok odakinn nagyon uralnak; – ugyan ki jön ilyen későn? mondogatják: maradt még számára sült és czukros lepény, – a midőn felnyilván az ajtó, belép rajta egy egészen hivatlan vendég, Naláczi István uram.

Kozár Ferencz egyszerre ugrott fel helyéről elfogadni a derék urat s kinálta üléssel, borral és ebéddel.

– Köszönöm kegyelmed jóvoltát, válaszolt épen nem mosolygó képpel Naláczi, nem azért jöttem, hogy kegyelmednél ebédeljek, különben is túl vagyok már rajta, hanem egy barátságos tudósítást hoztam kegyelmetek számára Teleki Mihály uram ő kegyelmességétől, a fejedelem ő nagysága első tanácsosától.

Kozár uram nagy orrfintorító képet csinált erre a szóra, mint a ki előre érzi az illatot, de Kapornaki uram jó fejjel lévén, s azt gondolva, hogy a fejedelem tán azt izente: hogy az övé legyen az egész jószág, a mint fülhegygyel meghallotta Naláczi szavait, az egész társaság előtt felkiálta:

– Halljuk, halljuk azt az izenetet. Tessék felénk fordulni, nagyságos uram.

Naláczi vállat vont.

– Ha kegyelmed is úgy kivánja, én nem bánom. Tehát értésére esvén Teleki Mihály uram ő méltóságának, miszerint kegyelmetek egyszerre hárman inpetráltak egy és ugyanazon dolgot a fejedelem úr ő nagyságától, s azt a szégyent tették, hogy sötétben, olvasatlanul, mulatságos szórakozás közben mind a három folyamodást aláiratták s ennek következtében most egymást kölcsönösen kiszórva, az országot erőszakoskodásaikkal háborítják; ámbátor mind a hárman megérdemlenék, hogy az adományozást elveszítsék s magok törvénybe hivassanak, mindazáltal a tanácsos úr nem akarja mindnyájokat egyenlően sújtani, s egyiket csakugyan kénytelen levén a jószágban megerősíteni…

A két úr fellélekzett. Melyik lesz a kettő közől? Mindegyik arra gondolt, hogy mint perelje akkor vissza a másiknak átengedett részt?

… – Tehát azt határozá a fentisztelt tanácsos úr, a több tanácsurakkal egyben: miszerint a nálok panaszt tevő Pozsgai Ferencznek, az általa előmutatott írásbeli meghatalmazások s hiteles tanúk bizonysága szerint, legtöbb és legtörvényesebb joga lévén e jószághoz…

A két úr a fellegekből cseppent alá.

… – Ennélfogva felszólíttatnak kegyelmetek, miszerint e mai naptól számítandó tizenöt nap alatt mind a kastélyt, mind e jószágot minden hozzátartozandóikkal, cselédjeikkel és vendégeikkel egyetemben elhagyni és átengedni kötelességüknek ismerjék; ellenkező esetben parancs adatván Béldi Pál uram ő méltóságának, a székelység generálisának, hogy a keze alatt levő hadakkal nyomban kiinduljon s minden törvényes eszközökkel e jószágot erővel is elfoglalja; a kiket benne talál: akár urat, akár cselédet, akár pediglen vendéget, megfogdossa, megkötözze s leszállítsa Fogarasra. Melyet is im kegyelmeteknek a fejedelem s a tanácsurak nevében tudtul adva, van szerencsém magamat szíves grácziájokba ajánlani.

E szavakkal eltávozott Naláczi.

Az ott maradtak elnémulának s mindaddig nem bátorkodott senki egy igét is kiejteni, a míg nem hallatszott az eltávozó kocsijának zörgése. Csak akkor jutott eszébe Kozár uramnak öklével az asztalra ütni.

– Ezer milliom tatár ördög! Ezt nem hagyom. Így meg nem hagyom magamat vettetni, ha a fejem utána megy is. Itt maradunk! Egy tappot se menjenek kegyelmetek. Majd meglátom én, ki meri az én házamon belől az én vendégeimet bántani! Majd meglátom én: Béldi Pál uram hány arasz, ha engemet körül akar nyalábolni. Hisz ide jőjjön, ha veszteni való lelke van… Inkább kész vagyok kimenni Törökországba, mint Zólyomi Dávid! majd találok én még valakit, a ki tanácsuraimék ő kegyelmöknek parancsol! Inkább tatárt hozok az országra! Igyunk, uraim, sohse törődjünk vele, a mit az a tányérnyaló beszélt. Bánom, hogy a kútba nem dobattam, csak ne sietett volna olyan nagyon! Igyunk, uraim!

A vendégek ittak, hozzá is fogtak egy-egy nótához, de csak nem ment az olyan vigan, mint azelőtt, s utóbb Kozár uram úgy elázott maga is a sok kinálgatásban és biztatásban, hogy végre eszmélet nélkül esett az asztal alá s aludt másnap délig, mint a félholt.

Délfelé feltápászkodván, midőn kinyujtózá magát s szemeit kitörölgetve, meggyőződék róla, hogy él s bizonyossá lett, hogy hol van, bekurjantá egy csatlósát, s nagy rekedt mámoros hangon kérdé tőle:

– Mit csinálnak a vendég urak?

– Mind elmentek azok, uram, még hajnal előtt, ki-ki a maga kocsiján haza.

– S nem mondták, hogy visszajönnek.

– De biz úgy örültek, hogy elmehettek, képpel se’ fordultak erre többet.

– Gyáva népek! mormogá magában Kozár úr. Jól van, hadd menjenek, el lehetek nálok nélkül; hát Kapornaki uram mit csinál?

– Az is elment minden hozzátartozandóival egyben.

– Az is? förmedt fel Kozár uram. Jól van. Csak az ő baja lesz, nem bánom, ha felfalják is az ő jószágát. Hát a lúfők?

– Azok is elmentek, nagy uram.

– Azok is elmentek! ordítá Kozár s már erre felugrott ágyából. Jól van. Azaz, hogy már ez nem jól van. De tán a cselédség csak nem szökött még meg?

– Biz uram azoknak is nagyon kifelé áll a rúdjok.

– Hajh a ki adta! hajh a ki vette! Hát ilyen emberekkel van tele a világ! Nincs hát egy ember az egész országban, hogy egy szóra mindenki elhagyja az igaz embert. No de hiszen, ha ide kell hagynom ezt a jószágot, fogadom lelkemre, hogy rajta hagyom utoljára kezem szennyét, hogy az édes apja képére sem ismer rá, a ki utánam jő, s lesz neki mit siratni harmincz esztendeig!

Kozár uram be is váltá, a mit megigért, emberül. Látva, hogy az elfoglalt birtokban meg nem tarthatja magát, a hátralevő két heti időt arra fordítá, hogy a mit lehet, elpusztítsa azon. A szép fenyőerdőt a ház mögött kivágatá tőbül; kitépette a gyönge gyümölcsoltványokat; meghordatta terméskővel a veteményes kertet s a gátakat elszakíttatva, mik a patakot a Szamosba vezették, elöntötte iszappal az egész lapályt az őszi vetésekkel; ökröket, lovakat kiveretett az erdőre, vadvizes nyirokra hajtatta a juhnyájat; a pinczében eczetet töltött a borok közé, avas zsírral mázoltatta be a szobák falait, ólommal öntette be a zárakat, lakatokat, minden még meglevő bútort darabokra szedvén széllyel, úgy szétrakott, hogy a mely széknek a lába a padláson forgott, annak a vánkosa a pinczéből került elő, csak a tizenötödik nap reggelén hagyá oda a birtokot, a midőn már nem volt mit elrontani többé, úgy, hogy a mint azon nap estéjén Pozsgai Ferencz uramat a törvényes segítség bevezette, az alig talált haza a puszta kastélyba. Az útak el voltak árkolva, a szántóföldek elöntve vízzel, a kertek kővel terítve, fenyő-, erdő- és gyümölcsfák a földön feküdtek, pásztor nélkül őgyelgett a juhnyáj, felére olvadva a kiütött métely miatt, elvadultak a paripák az erdőhöz szokva, kipállott a vetés, eczettel tele a hordók, a házban egy zárt sem lehete felnyitni, mind úgy kellett az ajtókat betörni, s belépve a szobákba, nem volt azokon mit látni, mint ocsmányságot és pusztulást, s három napig lehetett a háznál mindent tűvé tenni, a míg az ember egy bútordarabot a másikhoz birt illeszteni.

VI. A JÁMBOR EMBER ÉS SZOLGÁJA.

A jó Apafi Mihálynak ezalatt mindinkább meggyülekezének gondjai. A török portáról egyik követ a másikat érte, sürgetve a még le nem fizetett adót, mely tiszteletbeli összeg Bethlen Gábor óta tizenhatezer tallérból nyolczvanezer tallérra szaporíttatott; Erdélynek akkori viszonyait tekintve, iszonyú összeg! A lengyelországgali viszályok miatt a kereskedés pangott, a korábbi harczos évek az ipart és földművelést összerongálták, a tatárjárás s az azt követett harácsok sok érczpénzt kivittek az országból, épen ezen évben dühöngött az országban egy irtózatos marhavész, mely az igavonó állatok kétharmadát elpusztítá, tavaszszal gyilkos gyujtogatók jártak az országban, kik többet kétszáz falunál felperzseltek, rá következett egy hosszú száraz nyár, s egy árvizes ősz, mely azt is elpusztítá, a mi megmaradott; az arany- és ezüstbányák rosszul míveltettek, a helységekre kivetett adót nem volt mód behajtani, mindegyik helységnek lévén valami oka azt nem teljesíteni, az egész székelyföld tökéletes pénzaszályban sínylett, s az egyedüli pénztermő városok, a szászokéi, annyira körül voltak sánczolva kiváltságokkal, szabadalmakkal, miket majd egy, majd más megszorult fejedelem osztogatott nekik utódai rovására, miszerint azokhoz alig lehetne szép szerével férni. E mellett még a jó fejedelem maga oly bőkezű és jószivű volt, hogy nem jöhetett hozzá ember olyasmit kérni, a mi ha az övé volt, neki ne adta volna, úgy hogy egy ízben tökéletesen elajándékozva az utolsó tallérját is, kénytelen volt a fiscus kölcsönpénzt venni fel a számára, hogy elutazhassék.[12]

Ehez járult még az, hogy a nagyváradi basa, mindazon erdélyi és magyarországi helységekből, mik a fejedelemséghez tartoztak, önhatalmúlag saját maga felszedte az adót, duplán, triplán, a hogy neki tetszett s mégis a szegény fejedelmen követelték az egészet.

E végett többször küldtek már a portára okos, ékesenszóló férfiakat, hogy világosítsák fel a szultán elméjét s engeszteljék ki az ő szivét a szegény magyarok iránt, hogy vagy engedjen le az adóból, vagy intézkedjék, hogy a nagyváradi basa ne szedje be felét a maga számára; de mindannyiszor csak azt a feleletet kapták, hogy ne beszédet küldjenek a szultánnak, hanem pénzt.

Legutoljára épen azon izenetet hozta vissza vitézlő Paskó Kristóf uram a portától, hogy ha a legrövidebb idő alatt az adót meg nem küldik, majd küldenek ők valakit, a ki azt kétszeresen be tudja hajtani s ha még egy követet bátorkodnak elbocsátani, a ki nem fizetni, hanem fecsegni jön, azt menten karóba húzatják, hasonlóul járandván, ha a küldendő adóbul avagy csak egy tallér fog is hiányzani.

Bizony pedig abból még nagyon sok tallér hiányzott.

– Mit csináljunk? szólt ujjait ropogtatva Apafi, míg Teleki Mihály alá s fel sétált a teremben. Paskó Kristóf pedig ott állt a fejedelem előtt.

– Hát mit csinálhatunk? szólt Teleki. Azt kell tennünk, a mit eddig tettünk. Pénzünk nincs elegendő, hogy az adót kifizessük, de annyi van, a mennyi elég, hogy a vezéreket hallgatásra birjuk, hogy várjanak és adjanak időhaladédékot s azután «qui habet tempus, habet vitam» az alatt ki tudja még, mire fordulhat a sors? Addig megizenjük, hogy mindent teljesíteni fogunk.

– Megizenjük! Könnyű azt mondani, hogy megizenjük, de ki lesz olyan bolond, hogy az izenetet elvigye s kedvünkért magát karóba huzassa?

Teleki egész biztossággal fordult Paskóhoz:

– Megteszi azt egyszer a hazért, Paskó uram.

Az érdeklett lesüté szemeit, felsóhajta és hallgatott.

– Az, úgy segéljen, meg nem teszi! kiálta a fejedelem. Most házasodott meg szegény, alig egy félesztendeje, elvett egy szép özvegyasszonyt; nem ment el az esze, hogy oda vesztegesse ifju életét. Én ugyan nem küldöm.

Paskó felemelé szép becsületes arczát s mosolyogva válaszolt:

– Elmegyek biz én, nagyságos uram, nagyságod és Erdély jóvoltáért, ha kell a világ végire is, ha kell még Plutóhoz is; s ha Isten ő szent felségének úgy tetszik, hogy ott bevégezzem életemet: történjék meg szent akarata. Egyébiránt sokszor és sok mindenfélével fenyegettek már engemet, a nélkül, hogy csak szememet elhunyorítottam vagy arczom színét változtattam volna előttük; ámbátor készen voltam rá, hogy egyszer teljesítik rajtam. Lám, az oroszlán sem bántja azt, a kit lát, hogy tőle nem fél.

– Ember kegyelmed, Paskó uram; szólt közbe Teleki, megveregetve a férfi vállát; tudtam én, hogy nem fog vonakodni.

– No én mosom kezeimet, monda Apafi, én nem küldtem kegyelmedet, én oka ne legyek a kegyelmed halálának s felesége özvegységének.

– Kap az még férjet, nagyságos uram, ha én meghalok; szólt Paskó, különösen mosolyogva.

– Tehát a kezünk közt levő pénzből vigyen kegyelmed négyezer tallért és ezer darab aranyat magával; monda Teleki. Ezer darab aranyat adjon át a fővezérnek, azért, hogy engedjen időt az adó begyűjtésére s tiltsa el a váradi basát a foglalástól. Háromezer tallért pedig oszszon ki a szultán tolmácsa s a keresztyén fejedelmek követei között, hogy érettünk a szultán előtt esedezzenek, miszerint a nyolczvanezer tallérnyi adót szállítsa az eredeti összegre, a mi Bethlen Gábor alatt volt. Legrosszabb esetben iparkodjék kegyelmed személyesen esedezni azért, hogy vagy engedje a szultán, hogy a váradi basa által bitorolt falvakból az adót beszedhessük, vagy tudja be az adóösszegbe azt, a mit a basa előlünk elfoglalt. A negyedik ezer tallér pedig kegyelmednek marad az út és az ottani mulatás költségeire.

– Sok lenne az nekem, kegyelmes uram, szólt mentegetőzve Paskó; inkább majd abból a pénzből ötszáz tallért átadok még a szultán tihájának, háromszázat pedig a kiaja bégnek; – no még majd a fő ulemának is adok vagy háromszázat belőle…

– Hohó! kiáltá közbe a fejedelem. Már akkor százat a magáéból fizetett rá kegyelmed!

– Nem tesz semmit. Kaptam most egy kis pénzt hazulról. Majd esztendőre meggazdálkodom azt.

A fejedelem felugrott székéről.

– No, Paskó uram, kegyelmed ritka ember. De a mit én tehetni fogok: nem fogok megfeledkezni kegyelmedről.

– Köszönöm, nagyságos uram. Tiszta szívből cselekszem, a mit tehetek; s nem kivánok érte jutalmat.

A két úr megszorongatá a követ kezét s áldásaik között útra bocsáták őt, ki is csak annyi időt kérve magának, hogy házát rendben hagyhassa, azonnal sietve eltávozott.

Félév előtt szép özvegyasszonyt vett nőül Paskó Kristóf ennyit tudunk már a fejedelemtől. Lássuk a jó urat mézes heteiben.

Tizenöt óra mulva a fentebbi beszélgetés után Paskó már odahaza van, s alig engedve magának néhány órai mulatást, készül a hosszú, – meglehet, a másvilágon végződő útra.

Hárman vannak együtt: ő, neje és János, az öreg szolga.

Paskó irományait szedi rendbe. Komoly arcza, szelid, esengő kék szemeivel, szép metszésű ajkai, alásimuló szőke bajuszával, s redőtlen homloka oly csendes bú árnyéklatát viselik magukon, mely látni engedi magát, de hallani nem.

Neje, egy halovány arczszínű hölgy, bágyadt élveteg vonásokkal, egy kereveten heverész, epedő barna szemeit körülhordja olykor kedvetlenül az őt környező tárgyakon, s ideges termetének nyugtalansága, reszkető ajkainak duzzogása által láthatóvá teszi zivataros kedélyét.

A vén János ezalatt bőrládákat tömöget, ruhákkal és fehérneműkkel, háttal fordulva s csak néha fordítva meg ősz bozontos fejét, s láttatni engedve torzonborz fehér bajusza által egy harmadrészben elfoglalt barnapiros pofáját, két szeme, mint a vasvilla, öklel olyankor jobbra-balra.

– Tehát nem jöhetsz velem? szól kérlelő bánatos hangon Paskó, nejéhez fordulva.

A szép Berta asszony előbb meggondolja magát, ha feleljen-e?

– Hiszen látod, szól azután kényes fáradt hangon, milyen beteg vagyok; két éjjel nem alhattam szívgörcseim miatt s a legkisebb rázkódásnál megfájdul a fejem, majd szétszakad; ha elmennék most, megőszülve térnék vissza.

– Igaz; igazad van; sóhajtá Paskó s tovább rakosgált; később újra megszólalva: pedig azt gondoltam, hogy majd a levegőváltoztatás, szórakozás, mulatságok talán még enyhítenék bajodat.

– S te levegőváltozásnak nevezed Stambul ronda utczáinak illatát, szól türelmetlenül a nő, szórakozásnak a basák unalmas látogatásait, kik odajönnek az emberhez pipázni s este mennek el, a nélkül, hogy egyebet mondtak volna, mint jó reggelt és jó éjszakát? azokat a kiállhatatlan fürdőket, a hol az embert agyon izzasztják és összetörik?