Part 12

– Kár volna ezeknek számát csonkítanom, jámbor seraskier, látom, most is mind munkában vannak, nem akarlak olyantól fosztani meg, a kire szükséged van, majd csak holmi heverő rabot viszek el tőled, teszem föl, tán egy kecskepásztort, ki nélkül könnyen ellehetsz.

– Kecskepásztort? kérdé fülhegyezve a jámbor. Miféle kecskepásztort, honnan, merről?

– Az útban láttam egyet, ha jól emlékszem, a Dzerdzina völgyben.

– Ahhá! kiálta fel, kezeivel térdeire csapva a török, te a kétszarvú embert gondolod, s furcsán nevetve tevé utána: azt nem adom, jó asszony.

– Nem adod? Hát igéreted csak addig tart? Nagyon rosszul tanultad meg a török szokásokat, a mit a muzulmán kimond, azt megállja.

– Én azt mondtam, hogy válaszsz azok közől, a kik előtted vannak, de te meg akartál csalni, s a kétszarvú emberre gondoltál, oh ez nem eladó senkinek. Ha neked fogadásod tartja minden esztendőben kiváltani egy magyar rabot, nekem meg fogadásom van, ezt az egyet el nem adni semmi áron.

– De hiszen, jó szomszéd, azon ajándokokért, miket tőlem kivántál, százat vehetsz a hadsereg megtérte után.

– De egyet sem olyat; mit gondolsz: kétszarvú embert? a milyet soha se látott senki; nem, nem adom, kitömetem polyvával, mint az elfogott római vezért a perzsa király.[9] S itt fog állani a kertemben, a bokrok között, csudára.

– Az Istenért, ne beszélj így, seraskier, kiálta a nő, aggódó pillantást lopva a gyermekek felé, kik a seraskier minden szavát hallhatták. Légy könyörülő, lásd azon szegény embernek két árva gyermeke van!

– Két gyermeke! kiálta közbe a muzulmán. Talán épen ezek, a kik előttem állnak, oh akkor ezek is az enyémek, a kié a ló, azé a csikó.

Károly hirtelen visszarántá testvérét, ki már a seraskier lábaihoz akart borulni, apjáért könyörgendő, s ritka jelenléttel válaszolt:

– Csalatkozol, seraskier. Mi szabad törökök vagyunk. Kucsuk basa énekesei.

– Hazudtok, hazudtok; látom reszketésteken, hogy apátokért jöttetek könyörögni. Az a kis lány sír! no tagadjátok, hogy sír! No mondd, te kis fiókgalamb, hogy nem sírsz?

– Nem sírok; felelt fogait összeszorítva Ilonka.

– Én pedig hát azt mondom tinektek, hogy a kétszarvú embert még ma elfogatom, megnyúzatom, – ahá, úgy-e, hogy sírsz?

– Ember, légy könyörülő, s ne kisértsd az Istent; kiáltá összekulcsolt kezekkel Kucsukné.

A hájtömeget a könyörgés még dühösebbé tette. Mérgesen emelte fel kezét.

– Esküszöm a próféta szakállára! esküszöm a paradicsomi szent tubafa árnyékára, melyet a leggyorsabb lovas sebes futással hétszázhetvenhét nap alatt kerül meg; esküszöm Aisának, a próféta feleségének kötényére, melyet a hivők zászló gyanánt viselnek; hogy ha egy birodalmat adnátok is a kétszarvú emberért, ha nekem adnál napot, holdat, csillagokat érte, délczeg asszony, még ha saját magadat adnád is érte…

– Seraskier! kiálta a delnő felpattanva, s izmos kezével egy olyan kanyarulatot tőn, a milyet szoktunk tenni, ha valakinek pofonvágást igérünk.

– Tehát arra esküszöm, halld meg, hogy mikor ezt az én fejemet odaadom erről az én nyakamról, akkor adom oda a kétszarvú embert a rabszolgaságból!

– Jól van, kiálta szikrázó szemekkel a delnő, s megfenyegetve összeszorított öklével az embert, egyszerre elrekedt hangon mondá neki, összecsikorgatott fogakkal: tehát jól vigyázz arra a te fejedre.

Azzal inte kiséretének, hogy menjenek, s a két gyermeket kézen fogta.

– Ohó! megállj azokkal a gyermekekkel! kiálta utána a seraskier, azokat egy tappot sem viszed innen tovább. A kié a fa, azé a gyümölcs; apjok enyém, a porontyok is nekem születtek.

A delnő visszafordult e szavakra, párduczi termetének minden izma vonaglani látszék, szemei kerekre ki voltak nyilva, két sűrű szemöldöke vonaglott, mint két fekete kigyó, s megnyilt ajkain keresztül összeszorított fogainak gyöngysorai látszának meg; arcza lángolt kimondhatatlan dühtől, és körmei, mint a saskeselyűé, görbültek befelé.

Így nézett egy pillanatig a seraskierre; a másik pillanatban, mint kölykeit védő anyatigris, villámsebesen rohant az emberre s belemarkolva két izmos kezével annak irtóztató tokájába, megrázá azt olyan vad erővel, hogy recsegett, ropogott alatta a vasszék, s összeszorított torkából egy hang ki nem birt jönni, hanem pofája elkékült, mint a posztó, s szemei kijöttek üregeikből.

Akkor egy lökéssel hanyatt taszítá az embert, hogy csak elmállott, mint az érett körte, s azzal hirtelen felkapott lovára kiséretével együtt, s elvágtatott a seraskier udvarából.

Az pedig ott fuldokolt, öklendezett és eviczkélt egy darab ideig, míg emberei ismét felemelték, s nagysokára tudott egy szót félig kimondani:

– Fog–játok el! hörgé elfulladva. Hozzátok nekem vissza! Lóra üljetek.

Néhány pandur lóra is kapott azonnal, de a delnő és kisérői már akkor messze elhaladtak, ámbár, ha közel lettek volna is, a milyen nagy volt a Kucsukné szolgáinak kedve asszonyukért verekedni, épen olyan kicsiny volt a seraskier szolgáié urok kedveért fejeiket beveretni, s estefelé haza kullongtak egyenkint, mondván, hogy jó lovaik voltak a futóknak, nem érhették utól.

A seraskiert elöntötte az epe, hogy másnap oly színben volt, mint egy megérett tök.

Károly hazáig nem győzte csókolni védanyja kezeit, azokat az izmos bársonysíma és aczélkemény kezeket.

Boór Ádámot pedig azonnal tudósíták, hogy rejtse el magát a hegyhasadékok között, s ha a seraskier keresteti, elő ne hagyja csalni magát.

Ez tehát nem birva kifogni a kétszarvú embert sziklái és barlangjai közől, s nem tölthetve Katalinon boszúját, panaszt tett a szultán Kiaya-Bégjénél a rajta elkövetett erőszakoskodás miatt, hanem ez azt tanácsolta neki, hogy jobb lesz, ha elhallgat az egész dologgal, mert ha a szultán megtudja, hogy ő egy asszony által meghagyta magát fojtogatni megteszi a tréfát, hogy azt az asszonyt nevezi ki helyette seraskiernek.

Katalin pedig hazaérkezvén, rögtön parancsot adott fegyvereseinek, hogy éjjel-nappal az útakat őrizve, minden postát és hírnököt, ki levéllel vagy izenettel megy határaikon keresztül Erdélyből a seraskierhez, vagy tőle Erdély felé, fogjanak el és vigyék eléje.

Hogy mi czélja volt az elmés asszonynak ez intézkedéssel, azt későbben megtudandjuk, de most el kell őt egy időre hagynunk, hogy áttérhessünk egy kissé Erdélybe s körülnézzünk, mik történnek ott azalatt.

IV. EGY JÓ TRÉFA.

Úgy hiszem, valahol, egy korábbi műben elmondtam már, milyen jó jámbor érzelmű férfi volt az öreg Apafi Mihály fejedelem, s hogy nagyobb hibája nem is volt szegénynek, mint épen az ő szerfelett való jósága és engedékenysége, s kivált, a midőn gondoszlató és szívvidámító szerek által magát olyan állapotba helyezé, a melyben az ember inkább érezni szokott, mint gondolkozni, s a mi nem tartozott nála a rendkívüliségek közé, olyankor kérhetett tőle, kinek mi tetszett: jószágokat, hivatalokat és halálitéleteket. És ha a derék Bornemissza Anna, kinek épen oly jó szíve, mint a milyen éles elméje volt, védangyalul nem lett volna rendelve a gondviselés által a jó fejedelem úr mellé, talán nagyon sok bajt is szerzett volna mind magának, mind az országnak e gyöngesége által.

Így is sokszor megejtették a főurak, mikor külön kaphatták nejétől, s ha egy vagy más elhítta őt magához ebédre, lakomára, már akkor bizonyos volt, hogy annak a barátságos vigalomnak Apafi adja meg az árát.

Így történt egy időben, hogy Kapornaki Demeter uram, kinek szép nagy erdősége volt a gyergyói havasokon, meghivá magához a környékbeli nemességet és a székely urakat, nemkülönben azoknak közbenjárása által a fejedelmet is hajtóvadászatra, mely annál gyanusabb tüneménynek látszott, minthogy Kapornaki uram annyira ismeretes volt zsugoriságáról, hogy még saját szájától is sajnálta az ételt, s megzálogolta a parasztot, a ki az erdejében felszedte a vaczkort, s most egyszerre csak elkezdett lakomákat adni s vendégeket csődíteni. A minthogy a fejedelemasszony, valami rosszat sejtve, le is készült verni az odamenetelről Apafit, úgy hogy az, mikor elment, nem merte megmondani, hova megy, hanem azt állította, hogy Marosvásárhelyre megy dolgában; pedig hát a hajtóvadászatra ment Gyergyószékbe.

Ott sok szép nemes uraság volt összegyülekezve, kik mind hizelkedve fogták körül a jó öreg urat s ezerféle apró előzékenységgel viseltettek iránta, mint a mivel legjobban meg lehetett ragadni figyelmét.

Különösen három nemes úr forgolódott leginkább a fejedelem körül.

Akármerre ment, mindenütt gondosan sarkában voltak, kérdezősködtek neje, gyermeke felől, magasztalták, a kiket szeretett, rágalmazták, a kikre haragudott.

E három úr volt: Kapornaki Demeter, a házi gazda, Kozár Péter és Pozsgai Ferencz, kik úgy elfoglalták a fejedelmet, hogy másnak alig jutott belőle.

Minden vadra, melyet ők magok ellőttek, ráfogták, hogy a fejedelem lőtte, úgy délfelé a fejedelem maga is nevetve kezdé tapasztalni, miszerint daczára annak, hogy ötszörnél többször ki nem sütötte az idő alatt fegyverét, mégis négy farkast, három vadkant és egy bölénybikát ejtett el.

Az ebéd férfias falatozásból állott, csak az estebéd volt a főtanyahelyre rendezve; de a szíves házigazdának gondja volt rá, hogy addig is a fejedelem a hol megéhezik vagy szomjuhozik, kéz alatt találjon mindent, s midőn végre a kifáradás után neki telepedtek az ízletes vacsorának, Apafinak oly jóízűen esett étel és ital, hogy vége felé valahány hajtó, taksás és szekeres jelen volt, azokat mind megtette nemes embereknek!

Ez kedvező időpontnak látszék a három úrra nézve, kik a nélkül, hogy összebeszéltek volna, kölcsönösen kitalálták egymás szándékát s segédkezet nyujtának egymásnak annak kivitelére.

Legelsőbb is tehát külön vonák a fejedelmet, eltávolítva mellőle a többi alkalmatlan embereket s ekkor elővoná mindegyik dolmánya zsebéből az eddig rejtve tartogatott folyamodó leveleket s eléterjeszté alázatosan mosolygó arczczal a fejedelemnek.

Egyik úr sem tudta, hogy mit kér a másik a maga levelében, s mindegyik a magáét iparkodott megkedveltetni.

– Egy kis folyamodás ez, nagyságos uram, holmi megürült birtokért, a minek nincs gazdája. Monda Kapornaki édeskés hangon.

– Az enyim egy kis kérelem, igért és meg nem kapott jutalomért nagyapám fáradságai végett; ajánlja magát Kozár Péter.

– Az enyim pedig csak egy kis megerősítés és helybenhagyásérti esedezés oly jószágra nézve, a minek már régóta igazságos birtokában vagyok; így beszélé Pozsgai Ferencz.

A fejedelem nagy zavarban volt és nevetett.

– De édes fiam, nem olvashatok én most, mert sötét van már s fáklya világánál nem látom az írást.

– Nem is szükséges az, állítá Kapornaki, hisz méltóztatik bennünket ismerni, hisz nem kérünk mi semmi olyast, a miből nagyságodnak kára származhatnék.

– Mint szinte az országnak sem; toldá utána Kozár.

– Valamint honfitársaink közől senkinek sem; egészíté ki Pozsgai.

– De hát mit csináljak vele, édes barátaim, szabódék a fejedelem, látva, hogy nagyon fogják; hisz ha akarnám, sem írhatnám alá, mert tintám nincs.

– Oh, rögtön szolgálok vele, kiálta Kapornaki készséggel s félrefutott az erdőbe, keresett egy bodzafát, annak az érett bogyóit belefacsarta egy pohárba s kész volt a tinta.

– Igen, de írónád is kellene.

Nosza azért meg Kozár uram lódult neki, levágta a gólyaszalonkának az orrát s faragott belőle kalamust.

– De asztalom sincs: a földön csak tudtunk enni, de írni nem tudok asztal nélkül. Hagyjuk ezt holnapra.

– Oh kérem alássan, leszek én asztal; szólt Pozsgai készséggel, négykézlábra állva a fejedelem előtt, hogy hátát használhassa asztal gyanánt, azon írni alá a folyamodásokat.

A fejedelem előbb kikaczagta magát a mulatságos ötleteken s azután nolens-volens elvette a kezébe tuszkolt íróeszközt.

– Ha már annyira siettetik kegyelmetek, hát Isten neki.

S azzal szépen-nemszépen aláírta a három fel sem nyitott folyamodványt, szalonka-orrból faragott kalamussal, bodzabogyóból facsart tintával, Pozsgai uramnak a hátán.

A három úr nagy örvendve dugá zsebre a folyamodványokat, míg Apafi azután sem győzte eléggé nevetni azt a sajátságos tréfát, a mit végbemenni látott.

Hát még ha el is olvasta volna a három folyamodványt, melyet látatlanban aláírt, akkor kaczagott volna még csak méltó okkal.

Mind a három úri ember egy és ugyanazon dolgot kérte Apafitól; mindhárman illyefalvi Boór Ádám megürült birtokát kérték fel, különböző jogczímeiknél fogva: egyik sem tudósította a másikat arról, hogy mit kér, s mind a három egyszerre intézvén Apafihoz kérelmét, a fejedelem ugyanazon dolgot ugyanazon órában és helyen mind a háromnak megadta.

Már most hogy fogja az a három derék ember egymást abból a jószágból nyakra-főre kihajigálni?

V. INTRA DOMINIUM ÉS EXTRA DOMINIUM.

A Szamos völgyének egyik szép kies lapályán feküdt illyefalvi Boór Ádám birtoka, jól rendezett szántóföldei széles szalagokban csíkozták keresztül a tájat, világos zöldet mutatva, hol a friss vetés állt, fakó sárgát az ugarok helyén, és sötét barnát az őszi szántáson. Áldott jó termő föld.

Kastélya egy domboldalban épült, fölséges kilátással a Szamosra. Két hegy lejtőjében, melyek közől az északnak fekvő rengeteg erdővel büszkélkedik, a keleti vidám szőllőkkel, s gazdag gyümölcscsel van beültetve.

Az épület mögött nagy gonddal ültetett fiatal vörösfenyőerdő díszlik, melynek sötétjéből oly regényesen tünik ki a piros tetejű fehér ház, két sor ablakával.

De – nem rossz ízlésök volt a derék uraknak! e kis birtokocska testvérek között is megér egy hajtóvadászatot.

A mint a három úr a donatiót markában érezte, sietett mindegyik azt érvényessé tenni. Egyik sem tudott a másik szerencséjéről semmit.

Legjobban sietett a jó Pozsgai Ferencz; ő már jó eleve kitudván az árvákat apjok meghatalmazásának gonoszul értelmezett tartalma következtében, elébb mint gondnok, majd mint meghatalmazott bitorlá a jószágot, végre az adománylevél által, mint annak új birtokosa, egészen otthon tevé magát abban; a mije volt Boór Ádámnak, az mind jó volt neki, szállása épen neki való, mentéi, mintha csak rászabták volna, sőt még csak a hálószobában levő képek helyett sem kellett újakat raknia, mert hisz Boór Ádám apja neki is olyan volt, mintha saját édes apja lett volna, oly szeretettel viseltetett hozzá, mint saját gyermekéhez.

Ő tehát egészen megnyugvék szépséges szerzeményében, a midőn pár nap mulva több rendbeli hintók jártatnak be udvarára, csaknem egy ugyanazon perczben, s a kitekintő úr nemzetes Kapornaki és Kozár uraimékat látja azokból leszállni, kit-kit a maga nótáriusaival, irnokaival, hajdúival és diákjaival egyben.

– Hozta Isten! hozta Isten! szólt egyik is, másik is, egymással kezet szorítva, mindenik azt vélve, hogy a másik látogatni jött hozzá, s ő lesz az úr a háznál. Pozsgait számba sem vették, ő róla azt hivék, hogy csak ideig-óráig való sáfár, a kin majd túl fognak adni.

Bemennek szépen egymást kinálgatva a tornáczon, onnan végig járják az egész épületet; «e bizony szép ház, mondogatják egymásnak, itt ugyan ellakhatik az ember, van konyha, pincze, kamara elég jó, a kilátás is fölséges, minden jó kéz alatt lehet, a kútra sem kell messze járni;» ezzel visszatérnek a terembe, hol már össze volt gyülekezve mind a kettőjök részéről az elhozott legale testimonium, egyikkel volt Kelemen diák, másikkal Salamon diák, s míg Kelemen diák a tollát faragta, Salamon diák a kalamárisával küzködött, úgy belevervén abba a dugót, hogy a fogával sem bírta kihúzni.

– Nos, édes rokonaim, monda kezeit dörzsölve Kozár uram, tehát fogjunk a hivatalos munkához.

– Jó lesz biz az, fogjunk hozzá, hagyá helybe Kapornaki uram. Vegye kend Kelemen diák azt a levelet és olvassa fel.

– Kérem alássan, szólt közbe Kozár, Salamon diáknál van az írás.

– De a donationalis levél Kelemen diáknál van.

– Engedelmet kérek, én magam adtam neki a kezébe.

– Mit adott neki kegyelmed a kezébe?

– A donationalis levelemet.

– Az én donationalis levelemet?

– Dehogy! az én donationalis levelemet!

– Mit? hogyan? ki által? mi felől?

– Erről a jószágról.

– Kinek a donationalis levelét?

– A fejedelem ő nagyságáét, a mit a gyergyói vadászaton írt.

– Mit? A mit az én bodzabogyóból készült tintámmal írt alá?

– És az én szalonka-orrú kalamusommal?

Pozsgai hallgatott, pedig az ő háta is ott fungált, mint íróasztal.

– Az nem lehet.

– Az enyim lehet, a kegyelmedé nem lehet. Ehel a dátum, ehel az aláírás, a fejedelem kétségbevonhatlan kezevonásával, még az a tintapecsét is itt van, a hogy elcseppentette a tollból.

– Uram, Kozár uram, kegyelmed visszaélt az én vendégszeretetemmel, kegyelmed megitta a boromat s elcsalta jószágomat, ez stellionatus!

– Ebnek kellett a kend bora. Kend a hamis ember, mert ha nem kényszeríti a fejedelmet, hogy olvasatlanul írja alá a folyamodását, hát akkor soha alá nem írta volna.

– De már egyszer aláírta, s én ragaszkodom a jussomhoz, én birtokon belül vagyok, s meglátom, hogy ki tesz ki belőle.

– Meglátja? No kiteszem hát én, szólt felgyűrve dolmánya újjait Kozár uram. Tetszik-e választani Kapornaki uramnak, hogy az ajtón menjen-e ki, vagy az ablakon?

Kapornaki uram megijedt Kozár tenyereitől, Kelemen diák háta mögé kezde hátrálni.

– Ah ez violentia, én protestálok, resistálok, opponálok, s e közben Kelemen diákot, mint eleven védfalat, forgatá dühös antagonistája ellen, mindaddig, míg a szorongatott diák úgy nem segített magán, hogy elbújt az asztal alá, mire a demontirozott Kapornakinak nem maradt más menekülése, mint hanyatthomlok kiugrani az ablakon, prédára hagyva nyusztos kalpagját és diákját a győztesnek, ki az ablakból sok szép válogatott titulust kiálta megugratott ellenfele után, s csak apródonkint téregetett vissza a terembe, oda-oda futva az ablakhoz, mikor valami jutott eszébe s utána kiáltva azt ellenfelének.

Pozsgai ezalatt szép csendességgel beszólítá a terembe csatlósait, béreseit s más efféle fegyver- és fütykösfogható alattvalóit s csak várta szép csendesen, hogy a két úr elvégezze a maga dolgát egymás között.

Végre Kapornaki nagy furiával eltávozott az udvarról, iszonyúan fenyegetőzve; akkor aztán Kozár is kifújta magát, megtért a szobába s az egybegyűlt lakossághoz fordulván, monda:

– Ime látják kegyelmetek, miszerint én intra dominium vagyok és pedig qui prior tempore, potior jure, ámbátor mindkettőnk donationalis levele egy napról kelt, de miután a ki előbb jön, az őröl, azé a birtok, a ki elébb kihirdeti: tehátlan hallgassanak kegyelmetek, s olvassa Salamon diák.

Salamon diák szép legény volt, kivált most, hogy a száját mind betintázta a kalamárissal, a mint tehát fogná a kétrét hajtogatott írást s kiterjesztené nagy teketoriával, hogy majd elolvassa, ime neki kerül Pozsgai egy hosszú mogyorófa-pálczával s úgy üti ki a kezéből a papirost, hogy az felrepül a padlás tetejére.

– Micsoda dolog ez, Pozsgai uram? kiált elförmedve Kozár.

– Hát acsoda,[10] hogy majd előbb imezt a donatiót olvassuk fel; s azzal ő is elővont a dolmánya zsebéből egy olyan szép papirost, s fölemelvén, ráüte öklével. Ezt írta a fejedelem az én hátamon a gyergyói vadászaton.

– Hű! kiálta a hajához kapva Kozár uram; a ki erre is, a ki amarra is; még a ki gondolta is! Ez rablás, ez zsiványság, ez alávalóság; szedje fel kend azt az írást, Salamon diák, szaporán, s olvassa sebtiben, ti pedig többiek lármázzatok, hogy amannak olvasásából senki se értsen semmit.

De Salamon diák, a nyavalyás, a mint lehajolt, hogy majd felvegye az írást, oly argumentumot kapott a posteriori Pozsgai uram sarkantyús csizmasarkától, hogy orrán-száján esett a túlsó szegletbe, s ez jel volt a többi fustélyos embereknek az általános neki rohanásra, kik is elkezdék legottan Kozár uram hajdúit irgalmatlanul püfölni.

– Ne hagyjátok magatokat! kiálta a derék úr, fölemelve az írást; kezünkben az igazság, kezünkben az adománylevél! s ő maga is felkapván egy széket, dühösen opponált, míglen észrevevé, hogy ha ő tíz embernek fejenkint egy-egy ütleget ad, a tíztől szinte egy-egy ütleget kap, daczára a kiadások és bevételek egyenlő voltának, mégis csak ő kap többet, s ennélfogva jónak találta az ajtóig visszahúzódni, ott azonban ismét visszafordult, s míg egy rész ki akarta zárni, ő neki veté vállát az ajtónak s lábát az ajtó és a küszöb közé tevé, a miből megint az lett, hogy oda csukták sarkát, s mikor aztán már örömest ment volna, nem birt szabadulni, mert egyik lába oda volt szorulva, s utóbb is csak azáltal birt megmenekülni, hogy kihúzta a lábát a csizmából s ott hagyta a félsaruját győzelmi trophæum gyanánt, – félcsizmával a lábán és ökölnyi daganatokkal a fején vonulván vissza a csatatérről.

Pozsgai uram pedig birtokon belül maradván, a két extra dominium helyezett követelőnek cserben hagyott kalpagját és saruját felszegezteté egy hosszú póznára s úgy tüzeté ki a kastély tetejébe ország-világ csodájára.

De nem sokáig viselheté békességgel Boór Ádám mentéit és jószágait, mert másnap korán reggel, midőn még ágyában heverne, nagy, ormótlan ordításra ébred, s a mint egy papucsban fut az ablakhoz, hát már az egész udvarát ellepve látja baromsokaságú vasvillás és dorongos emberektől, kik között a legelébb megszalasztott Kapornaki Demeter hadonázott parancsolva, s meglátván a maga nyusztkalpagját a ház ormán, – akárki tette mellé azt a csizmát, – parancsolá, hogy azt hajigálják le onnan s tördeljék be a kapukat.

Nosza elkezde irtóztató kopogás támadni erre, kövek, botok, lánczos golyóbisok kezdtek repülni a háztetőre, mint egy pokolbeli jégeső, melyhez a mennydörgést a fejszecsapások adták, mik a vasajtót kezdték döngetni kegyetlenül.

– Micsoda csúnya lárma az! kiálta kidugva fejét az ablakon Pozsgai; törökök kendtek, vagy kutyafejű tatárok, hogy így rárohannak a tisztességes ember lakára?

Kapornaki felnéze e szóra, s nem tudván, mi okból ellenkezik vele Pozsgai, boszúsan rámordult:

– Hát kendet ki bántja, Pozsgai uram, hogy úgy torzsalkodik, mint a kit égetni visznek? Mink nem jöttünk kelmedért, hanem csak azt a sehonnai Kozár Ferkót akarjuk innen brachialiter kivetni.

Még ő csak Kozárról tudott valamit.

– No hát akkor soha se fáraszszák kelmetek magukat, mert azt már kidobtam én még tegnap.

– Ha kidobta, azt jól tette; már most hát ereszszen be minket.

– Soha bizony.

– De igen bizony. Mert ha az nincs itt, akkor én vagyok itt az úr.

– Hogy hogy, ha szabad tudnom?

– Úgy, hogy itt az adománylevél a kezemben, szólt Kapornaki, s felállva egy szekér bakjára, felmutatá a kiterjesztett írást.

– Jaj, az nem adománylevél, kötekedék Pozsgai az ablakból vitatkozva. Innen is látom, hogy az nem a fejedelem írása.

– Hamis a lelked, nézd meg, ha szemed van, kiálta nemes dühvel Kapornaki, s felszúrva egy hosszúnyelű papmacskaszedőre az írást, feltolta azt Pozsgai orra elé.

– Hadd lám hát! szóla az, s a mint oly közel jutott az íráshoz, hogy azt elérheté, lekapta a kertészolló hegyéről, s mielőtt Kapornakinak ideje lett volna protestálhatni, kétfelé hasítá azt, azután meg négyfelé, és azután meg nyolczfelé, és végre ezer meg ezer felé.

– Jaj! te semmirekellő, mit cselekszel? ordítá magán kívül Kapornaki; oh égetni való gazember, ne tépd össze az írásom! fogjátok meg, dobjátok le onnan! s midőn végre Pozsgai a marokra tépett papirospilléket, mint valami hulló hópelyheket, a szeme közé szórta, kétségbeesetten rohant a póznával a háznak, s beverte annak ablakát.

A mint ekként gazdagítaná az üvegeseket, hát az udvar kerítésén kívül megint nagy zaj támad: Kozár uram érkezett vissza harminczad magával. Mind híres nevezetes lúfő székelyek, kik jártak a kurucz háborúban is, s még a tatárt is kifosztották, ha kezökbe került.

Most azután elől tűz, hátul víz!

Kapornaki emberei bent az udvarban, Pozsgaié a kastélyban, Kozáré pedig a kerítésen kívül, egyik a másikat megszállva és ostromolva.

Pozsgai emberei voltak legkevesebben, de mind jól fizetett szolgák, s helyzetök előnyeinél fogva a legkevésbbé bánthatók; Kapornakié tette a legnagyobb számot, de többnyire jobbágyságból állott, kiket robotban hajtottak verekedni, s az a fatális helyzetök volt, hogy Kozár emberei, kik mind példás verekedők voltak, elállván az udvar kijárásait, minden kőhajítás, akár kívül, akár belülről jött, emberére talált köztük.