Part 11

– Nem néztem hátra.

– Adj legalább hosszabb feleletet: minő alakja? arcza? viselete?

– Szarvai homlokából vannak kinőve, felfelé, mint egy kecskebaké! lábai szőrös tehénlábak, hasított körömmel, válláról kérges bivalybőr csügg, farka hosszan lóg utána.

– Úgy van, asszonyom, szóról-szóra ilyen, állítá az oláh kalauz is.

– Ejh. Álmodtátok ti ez alakot, s most azt hiszitek, hogy láttátok.

– Én nem álmodtam, asszonyom, szólt a török, mert ijedtemben úgy neki futottam egy fának az orrommal, hogy most is félre áll tőle.

– Vagy hát szemeid csaltak meg, s lehetett, a kit láttál, valami pajkos pásztorgyerek, ki kecskebőrt húzott fejére, hogy az utasokat ijesztgesse.

– Mellettem haladt el tíz lépésnyire, asszonyom, mert a mint fél arczommal a fába ütődtem, elestem egy bokorban, s onnan láthattam és ő nem vett észre; idős férfikorban levő ember volt, az arcza szomorú és nem rút, nagy hosszú szőke szakálla melléig ér, s a két hátra hajló fényes szarv egyenesen a homlokból van kinőve, a haj választékai közől, még a bőr repedései is látszanak mellette köröskörül. Mellettem ment el, asszonyom, kezében nagy furkós bottal; Allah lássa meg lelkemet, ha csak egy szót nem mondtam igazat!

Katalin boszúsan ránczolá össze homlokát.

– Tehát nem jösz velünk keresztül?

– Ha három esztendőt igérsz a paradicsomból, még akkor sem.

– Akkor itt maradsz kardos,[6] mert mi tovább megyünk, holnap utólérhetsz bennünket. Hát te frátye! fordult ekkor az oláhhoz, két arany felpénzért megteszed-e az útat?

Az oláh vakargatni kezdett a csimbókjai között, mintha gondolkoznék.

– Soha se hányd, vesd a dolgot; ha ember az, a kitől félsz, akkor látod, hogy elég sokan vagyunk ellene; ha pedig ördög, akkor gondolhatod, hogy van jó izlése, hogy nem téged ragad el, hanem hármunk közől egyikünket.

– Igazságod van, asszonyom, szólt az oláh, megnyugtatva. Ezt a két gyermeket fogja elkapni. No gyermekek, befogjátok a szátokat.

Azzal szépen elébb került a gyermekektől az oláh, mintha e kritikus órában nem óhajtana közel lézengni hozzájok, hanem a fegyveresek közé vegyült, elmondva százszor, hogy ő nem fél.

A karaván átgázolt a hegyi patak sekélyén, s a mint leereszkedve a völgybe, még egyszer visszatekintének, látták, mint imádkozik a hátramaradt török, arczra borulva leterített burkonyán.

II. A RÉM.

A nap még fenn volt az égen, de a mély völgyben rég este volt már. Ide naponta csak hat óra hosszat süt verőfény, az sem talál semmit a komor sziklákon, a mit kikeltsen, csak a tetőkön zöldül holmi gindár bokor s a törpe sóskafa, melynek lombjain elszórt kecskenyáj legelész, inkább vad, mint szelid, miket csak egy-egy zivatar képes összeterelni: olyankor együvé bújnak egy sziklaoduba, számbaveheti a pásztor: hánynyal fogyott? hánynyal szaporodott?

Mentül tovább halad a karaván, a völgy annál sötétebb, szorosabb; óriás sziklafalak merednek fel két felől, miknek hasadékaiból bömbölő barlangok nyilásai tátongnak elé. Az ember úgy fél, úgy szorong: ha ezek a roppant függő bérczek egyszerre csak összeomlanának! Az ég mindig keskenyebb lesz, már valami homályos köd kezd ülni a völgyre, az emberek úgy hallgatnak, csak az öszvér csengetyűje ad dolgot a visszhangnak, s az utasok után legördülő kavics.

Végre a völgy legmélyebb helyére érnek, itt egy roppant kődarab zárja el az útat, melyet valaha földrengés vethetett a völgy hasadékába, s a mint egyik felével a meredek sziklaoldalhoz lapul, másfelől úgy elszorítja az útat, hogy mellette elhaladva alig enged két arasznyi tért az utazónak, azon túl száz ölnyi mélység, s a ki lovon halad, kénytelen féloldalt hajolni, hogy a sziklához ne dörzsölődjék: egy botlás, egy szédülés, s ló és lovas ezer darabra zúzott.

Mindenki szorongva közeledett a helyhez, az emberek egymásra tekintgettek.

– No gyermekek, szólt az oláh kalauz, most aztán imádkozzatok, mert ha itt kap bennünket a gonosz, még csak futni sincs hová.

A fiú boszankodva hallá a figyelmeztetést, s a mint a sziklához érve, még egyszer hozzá fordult a kalauz, intve őket:

– Itt azután elhallgassatok egészen, mert bizony Isten, nem engem kap el valami, hanem titeket.

Károly csak azért is daczosan levevé nyakából mandolinját s egy víg accordot adva rajta, elkezdé bátor hangon dalolni:

«Sárga ló, sárga ló, arany patkó rajta!»

Azon pillanatban ijedten kapott az oláh Katalin lovának zablájához, csaknem hanyatt esve:

– Jézus Mária! ahol a kétszarvú ember!

Mindnyájan oda tekintettek. Valóban ott állt, a sziklaköb tetején, mintha egy rejtett üregből bújt volna egyszerre elő a meghallott dal szavára.

Úgy, a hogy a török által leiratott: lábai szőrös tehénlábak, hátán összekötött bivalybőr, homlokából két hátrahajló szarv nőtt elő, mely vad, ijedelmes tekintetet adott különben oly szelid arczának, melynek vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt, még emberi vágyakat is lehete látni.

A mint ott a magasban állt, a karaván feje fölött, görcsös botjára támaszkodva, sötét alakja, hegyes meghajlott szarvai élesen kitünve az alkonyéj színéből: az egész karaván holttá bűvölve állt; Katalin paripája horkolva ágaskodott, orrlyukaiból forró gőzt fútatva, s felborzadt serényét hányva jobbra-balra, míg Ilonka felsikoltva takarta el arczát bátyja kebelébe, ki vadul tekinte hátradobbanva az előidézett rémre, s kezével vadászkéséhez kapott.

De a következő pillanatban reszketni kezdett a fiú, keze elbocsátá a kés markolatát, arcza elsápadt, ajkai szótlanul nyiltak meg rebegve, melle zihált, szó sem jött nyelvére, szemeit elfutotta a veresség; egyszerre elveté fejéről fövegét, s neki rohanva a sziklának, mielőtt valakinek eszébe juthatott volna meggátolni, a sziklahasadékokba fogózva, mint a vad hiúz, oly sebesen felkapaszkodott a rémalakhoz, ott térdre bukott, megragadva annak kezét, elhalmozá csókjaival, sokáig nem jött más hang összekulcsolódott ajkaira, mint egy szótalan sirásé, minő annak sirása, ki álmában kiáltani akar és nem tud; míg egyszerre, mint a zápor, megeredt szeméből a köny, s akkor minden ízében megrendülve kiálta fel:

– Édes atyám!

A csodálkozás moraja zúgott fel a karavánból. Maga a fiatal testvér oly kétkedő idegenséggel tekinte fel a rémalakra, s majd támadt, majd ismét elmult arczáról a könnyű derű, mit a megismerés idézett néha reá. Ő nem ismert apjára többé. Azokhoz a szép szemekhez, ama szelid mosolygó arczhoz, mely az ő gyermeki szivében élt felőle, oly hasonlótlan volt e kép, rémes két szarvval homlokán: jól mondá a fiú, hogy egyedűl ő fog apjára találni és senki más.

De a férfi megismerte őket, s míg szótlan fájdalommal szorítá kebelére fiát, szemeivel leányára tekinte le, oly búsan, oly fájdalmasan, mintha könyörögne neki, hogy ismerjen ő is reá!

A fiú szóhoz kezde jönni, s könnyeivel együtt beszéde is megeredt.

– Emberek! jó emberek! Nézzétek, hisz nem rém ő, nem ördög, nem kisértet; ember, mint én és ti; meggyalázva, elcsúfolva, megrontva, de bizonyára nem Isten által, hanem gonosz emberek által; oh de én megismerném apámat, ha arcza össze volna is törve; hát te? Ilonka! Nem látod-e őt?

– Leányom! rebegé a rém, oly hangon, melynek keserves rezgése a sziveken hatott keresztül, hogy Ilonka az ismerős hangra félájultan omlott le az öszvérről, s csak Katalin védő karjai tarták fel.

– Jer, szállj le onnan! kiáltá fel az amazon, ha ember vagy és Istent hiszesz, szállj le hozzánk!

Katalin egyedül mert megállani a közeledő rém előtt, ki fia karjára támaszkodva, a szikla rovátkáin alászállt, kisérete szétfutva, biztos távolból nézte őket; a kalauz felfutott egy fára.

Az ember lejött, s letérdelve leánykája mellé, összecsókolgatá annak homlokát, szemeit, míg a gyermek magához tért ölében az atyai csókok melegétől, s felpillantott, de hirtelen eldugta ismét arczát, s míg kezecskéi apja nyakát ölelték át, arczát annak kebelébe rejté.

– Irtózik tőlem, susogá az ember bánatos sóhajjal, s azután fiához fordult:

– Hol jártok itt? Miért jöttetek ki Erdélyből?

– Kétszer küldöttük el váltságdíjadat, mindannyiszor el kellett annak tévedni, most magunk indultunk el vele.

– Későn érkeztetek vele, szólt az ember lecsüggesztett fővel.

– Oh, apám, sóhajtott a gyermek, jöttünk volna hamarább, de koldulva gyűjtöttük váltságdíjadat idegen országban.

– Koldulva! ti? kiálta fel az ember, hát barátom, kit megbiztam, hogy vagyonaim egy részét eladva, azt küldje el: Pozsgai nem él-e? Hát nőm elfeledett-e?

– Barátod! kiálta dühösen égő arczczal a gyermek. Barátod kihajta bennünket házunkból, mint mondá, a te megbizásod szerint. Nőd pedig, anyánk, most is emlékezik rád – a túlvilágon.

Az ember hátratántorodék, s a sziklához kelle támasztania fejét, hogy el ne essék.

– Úgy van, apám. Ha e derék hölgy itt, ki mellettünk áll, Istentől nincs segélyünkre küldve, most is koldulunk talán; ő küldözött, ő fáradt velünk érted, neki köszönjük, hogy megtaláltunk, hogy megszabadítunk.

Az ember odaborult Katalin kezére, s csókjaival halmozá el azt.

– Oh, asszonyom, iszonyúk, a mik én velem történtek; de te légy áldva százszor, hogy gyermekeimre kiterjesztéd kezeidet; nem adhatok jóságodért egyebet, mintha őket adom neked, mert hisz enyémek úgy sem lehetnek többé.

– Bármily borzasztó legyen is a sors, mely téged ért, él az Isten, hogy azt megfordítsa rajtad, szólt szilárdul a delnő; s ha megengedé, hogy gyermekeid feltaláljanak, nem újjmutatása-e a Mindenhatónak ez, hogy ismét boldoggá fog tenni és visszasegítend hazádba?

– Lehetetlen! én rabja vagyok a seraskiernek, kezemen nincs láncz, nyakamon nincsen vas, de erősebben rabbá tesz, a mi itt homlokomon van…

Katalin nem tudta magát megtartóztatni a borzadálytól.

– Mely kéz tette e csodát veled?

Az ember lecsüggeszté fejét felsóhajtva:

– Oh, asszonyom! neked bizonyosan édes álmaid szoktak lenni, mert lelked tiszta és arczodon boldogság látszik, ne akarj tudni dolgokat, mik álmaidba kisérteteket kevernek s megingatják benned a hitet.

– Akarom, hogy beszélj; mert kell ismernem sorsodat, hogy azon fordíthassak. Ha borzalom hallani, a mit mondasz, gyermekeidet küldd félre.

– Én hallani akarom azt, apám! szólt a fiú fendobogó szívvel, míg a lányka még szorosabban simult apja keblére, s még mélyebben rejté annak daróczöltönyébe arczát.

– Halld tehát, a mit hinni nehéz. Ezelőtt hat évvel, midőn Rákóczy György nem érve be saját fejedelemségével, kiment országot hódítani Lengyelországba, s kivitte magával az erdélyi nemesség színét, én is azok közt voltam. Honn két fiatal gyermekem s áldott jó nőm maradt.

Ez emléknél elfogult az ember hangja s szemeibe könyek tolultak.

– A lengyelek tatárt híttak segítségül, elhullott a szép nemes had, s a ki élve maradt, azt rabszíjra fűzték s elhurczolták messze országokba. E sors ért engemet is, s legjobb barátomat, Pozsgai Ferenczet. Gyermekkori barátom volt, asszonyom; atyám mint szegény fiút fogta fel, velem nevelteté; együtt éltünk, együtt harczoltunk, egy lánczra voltunk verve. Midőn elfogatásunknak híre futamodott, kinek rokonaink, családunk volt, az sietett váltságdíjunkat megküldeni, de a mely nap a bennünket fogva tartó murza felvette a díjat, érkezett a seraskier a szultán halálparancsával, mely selyemzsinórt itélt a murzára s annak minden pénzét és marháit a seraskierre juttatá. Ez utóbbiak közé tartozánk mi is. És a seraskier semmit sem akart tudni a váltságdíjról, s mi rossz után rosszabbat cseréltünk, amaz rossz volt embernek, de imez jó volt ördögnek. E szorongattatásunkban mi néhány százan a mi pénzecskénk volt, koldulásból, nagy elrejtegetve összeraktuk, azon szándékból, hogy egyet magunk közől kiváltunk, s azt haza küldve Erdélybe, meghatalmazzuk, hogy mindnyájunk vagyonából adjon el annyit, a mennyi a váltságdíjra kell, s küldje meg értünk. Én legjobb barátomat ajánlám erre, Pozsgait. Mondám, hogy ő becsületes ember, benne bízni lehet, mert jó hazafi, jó keresztyén, és mindnyájunkat szeret. Mi kiváltók e férfit s elküldtük Erdélybe és vártuk sokáig, egyik napról a másikig; a napokból évek lettek és nem tudtuk, miért nem érkezik váltságdíjunk…

Az ember elfuladt a beszéd és fájdalom miatt.

– És e becsületes ember, szólt Károly, mintha folytatni akarná apja beszédét, elfoglalá a küldők jószágait, árváikat, özvegyeiket kiverte házaikból, birtokaikat elvesztegette potom pénzért és gazdáikat rabságban hagyta veszni.[7]

– Úgy-e, Istenhez kiált e szó, asszonyom?

– És Isten keze nem rövidült még meg.

– Nem zúgolódom. Mi vártunk évekig, s itt vesztünk a várakozásban, a seraskier maga is undok renegát, gyűlölte mindazokat, kik hitükhöz állhatatosak maradtak, s mindent elkövetett, hogy bennünket eltántorítson, velünk teljesítteté a legaljasabb munkákat, miket másutt a czigány is csak akkor vállal el, ha éhenhalni készül; de én nem engedtem eltántorulni társaimnak lelkét, s midőn leroskadtak sorsuk terhe alatt, én vigasztalám őket, s példát mutaték nekik, mint kell a balsorsban erősnek lenni. Egyetlenegy sem hagyta el hitét. A seraskier dühös volt, s megtudva, hogy társaim engem tartanak magok előtt mintegy példaképül, maga elé állíttata, s előbb hizelge, majd fenyegetőzött, hogy társaimat vegyem rá az áttérésre; én Istenben vetém reményemet s daczoltam vele. Ekkor irtóztató bosszut esküdött fejemre és beteljesíté azt; megkötöztetett egy széles gerendához, s homlokomon felhasíttatva a bőrt, egy eleven kecskebak fejéről leszakíttatá a szarvakat s azon forrón, véresen a homlokomon vágott sebbe kötteté azokat, erősen rászorítva, úgy hogy hat hét alatt fejemhez voltak azok nőve, elválaszthatlanul, a mint látod.[8]

Katalin elsápadt az iszonyat miatt. Károly tenyereibe hajtá homlokát, a kis leány pedig féltében elaludt apja ölében.

– Ugyanekkor, folytatá a rab, egy tulok hátulsó lábairól lehúzatva a bőrt, azon nyersen lábaimra vonatá, míg rászáradtak, úgy, hogy levágni sem lehet többé. Akkor ezen vadonba bocsáta el: «itt fogsz lakni, s innen ki nem jöendsz soha, mert borzadni fog tőled mindenki, a ki meglát, s iszonyattal kerülend ki minden élő ember, s ha vezére voltál társaidnak, most vezesd a hozzád hasonlókat!» E szavakkal ama kecskenyájra mutatott, melyet amott a sziklákon legelni láttok, s mikhez ime hasonlatos vagyok.

Katalin alig bírt magához térni a bámuló iszonyatból; azzal egy gondolat járta át lelkét.

– Menj vissza gyermekeiddel az én jószágaimra, szolgáim egy része vezetni fog, magam elmegyek a seraskierhez.

– Szöknöm nem lehet, asszonyom, mert e gúnyjelről mindenki rám ismer, s a seraskier hatalmas, csak arra hoznék veszélyt, ki velem jót akar tenni.

– De én váltságdíjt ajánlok neki s akkor elbocsát.

– Alig hiszem.

– Én tudni fogom kényszeríteni, én nem félek tőle.

– Oh, asszonyom, ne tégy egy lépést sem miattam, én nem óhajtom a világot látni többé, és a világ elborzadna, ha engem látna. Menj vissza gyermekeimmel és légy anyjok nekik, én itt csendes elmerengésben fogok élni és elmulni, s a míg élek, érted és ő értök imádkozom.

– Nem, nem, szólt a fiú, mi elmegyünk a seraskierhez érted könyörögni.

– Ő hozzá könyörögni? Hát könyörög valaki egy kiszáradt fának, egy dühödt fenevadnak?

– Jehova Istenre! kiáltá az amazon, büszkén kardjára ütve. Kucsuk basa neje mást is tud, mint könyörögni.

A Jehova névre felderült az ember arcza. Hévvel ragadá meg a hölgy kezét.

– Te keresztyén vagy?

– Én is megtartám hitemet annyi kisértet között, válaszolt a nő szent ihlettel szemeiben.

– Úgy bízom benned, hogy megőrzöd gyermekeimet; hogy engem megszabadítasz-e, az előttem közönyös dolog.

– A mit Isten akar, az teljesülni fog.

– S nem kell-e megnyugodnom, ha az van felettem határozva a magasban, hogy itt haljak meg e völgyben, mint hitem vértanúja? Ki tudja, hátha kiszabadulnék innen, nem lenne-e belőlem kegyetlen, bosszuálló ember, ki véres visszatorlást gyakorol azokon, a kik így bántották, nem lennék-e ellenségeim üldözője, gyilkosaimnak hóhérja, árulóim elvesztője?

Károly szólni akart valamit, arczán átfutott a pir; tán azt akarta mondani:

– Az leszek én!

Katalin megszorítá Boór Ádám kezét.

– A mit Isten végzett, s a miért angyalok imádkoznak, az meg fog történni. E szavaknál a két térdepelő gyermekre mutatott. Most végy búcsút gyermekeidtől, öleld meg őket. Négy nap mulva ismét visszatérünk, várj reánk e helyen, ha velünk jönnöd veszélyes.

Boór Ádám még egyszer megölelé, megcsókolgatá gyermekeit s azzal megrázva Katalin férfiasan nyujtott jobbját, kiszakítá magát gyermekei karjai közül s ismét felment a sziklaköbre.

Katalin inte kisérőinek, hogy menjenek tovább.

A kalauz lemászott a fáról, magában mormogva:

– No ezeket megvette az ördög.

A távozó gyermekek sokáig visszatekintgetének, Károly kalapjával köszöntgetett vissza, Ilonka csókokat hányt piczi kezeivel. A kalauz, bármennyire félt is, hogy ha hátra talál nézni, úgy marad a feje, még sem állhatta meg, hogy egyszer hátra ne tekintsen, s a mint megpillantá a kétszarvú embert ott a sziklacsúcson térdepelni, arczát imára kulcsolt kezeire hajtva, álmélkodva rántá meg társa zekéjét:

– Nézd el, nézd: az ördög imádkozik!

III. A SERASKIER.

Csúnya nagy potrohos ember volt a seraskier, hájjal volt béllelve minden porczikája, az ujjait ökölre nem birta volna fogni, mert még a tenyerén is szalonna volt, tripla tokája volt s lelógott nagy lomhán, s hasának nagy terjedelme miatt soha sem látta lábait. Mindamellett szüntelen gyalogszekéren hordatta magát nyolcz-nyolcz rabszolga által felváltva, s az a lebtica is vasból volt; mert ha fából lett volna, ízre-porrá tört volna.

Számtalan rabszolgát tartott e derék úr, ilyen gazdasági elve lévén:

Minden igavonó állat között a legolcsóbb az ember; egy ökör tíz-húsz arany, egy ló ötven, száz, százötven denár, ki micsodás? egy erős legényt pedig megvehetni két talléron, mikor vásárja van. Egy ló csak tíz-tizenöt esztendeig ló, de egy markos ficzkó eltart ötvenig is. Lovat, ökröt drága szénán kell teleltetni, az ember megél abból, a mi hulladék marad; a barom csak nyáron dolgozik, télen pedig pihen; a rabszolga nyáron ekét, boronát húz, télen pedig malomban őröl, vagy bányában kopácsol. E végett a derék ember egész gazdaságát úgy rendezte, hogy a hol csak lehetett, emberi kezek végeztek minden munkát, azok szántottak, takarítottak, csépeltek és hajtották a gázlómalmokat, vontatták a hajókat.

Épen most is gabonát csépeltet rabszolgáival a derék úri ember a szérűs udvaron, két rabszolganő hajtja róla pávafarkakkal a legyet, kettő lábait mosogatja, a többiek nagy tekenőkben szemelgetik a konkolyt a tisztabúza közől, s jaj nekik, ha nem vigyáznak! a hány szem közte marad, annyi korbácsütést kapnak, – a midőn egy csausz jő sietve jelenteni, hogy Kucsuk basa feleségének egy előre küldött futárja köszönteti a kegyelmes urat, miszerint nemsokára be fog hozzá szállni egész úti kiséretével együtt.

– No már megint vendég! szólt mérgesen a renegát. Hogy nem tudnak ezek az emberek odahaza maradni! S micsoda új szokás már ez, hogy az asszonyok utazni járjanak? minden becsületes vallásos török utálattal fordulna el az ilyen becstelen asszonyoktól, ha még volnának becsületes vallásos törökök sokan, mint én. Veszendőben van a régi muzulmán erkölcs!

S mindezt oly pofával mondta a jó seraskier, mintha Orkhán szultánnal jöttek volna ki ősei Ázsiából, pedig tíz év előtt még genuai olajkereskedő volt a jámbor.

– Hanem hát csak hadd jőjjön az asszony; «ebet gazdájáért, mond a példabeszéd, asszonyt az uráért illik megbecsülni».

Hanem azért csak oda kinn maradt a szérűn, gondolva, hogy ha ott fogadja el, majd csak hamarább tova megy, s utasítást adott az étekfogóinak, hogy mikor azt fogja nekik mondani: hozzatok a legdrágább frissítőkből, s mindenféle csemegét! ne hozzanak egyebet, mint nádmézes vizet és mogyorót.

Nemsokára megérkezék Katalin s leszállva lováról, a seraskier elé sietett s azt illően üdvözölve, a két gyermeket hátul hagyá.

– Ühm, nem rút asszony, mormogá magában a seraskier, csakhogy egy kicsinyt kevélynek látszik; hanem az szép, hogy olyan sűrű szemöldöke van, az ritkaság és nagyon szép a fehérszemélynél. No hát, hozott Isten, jó asszony, meddig maradsz itt?

– Tőled függ, hogy rövidebb, vagy hosszabb legyen látogatásom, felelt Katalin udvariasan. Hallván vendégszereteted hírét s erre utazván, nem akartalak kikerülni.

– Igen? szólt a derék úr. (Vajjon ki lehetett az a gazember, gondolá magában, a ki elhiresztelt, hogy vendégszerető vagyok?) Tehát hova utazol, jó asszony?

– Anadoliba: egy régi fogadásom következtében.

– No, Allah segítsen útadban. Szakácsok, hozzátok azon drága csemegéket. Tehát Anadoliba utazol. Akkor bizony igen sietned kell.

– Sietnem kellene, az igaz, mert egy régi fogadásom szerint minden évben ki kell váltanom rabságból egy magyar foglyot, s izentem már a közellevő török urakhoz, de egyiknek sincsen, e végett magamnak kell egyet távolabb keresnem.

– No, biz ez furcsa fogadás; hanem Allah nagy és hatalmas s vannak mindenféle emberei.

– Igazat mondva, jó szomszéd, te egy nagy út viszontagságaitól engem megmenthetnél, ha tán akadna birtokodban magyar fogoly.

A seraskier némán kaczagott, fejét elé-hátra rázva.

– Magyar fogoly, magyar fogoly? Ha paripáról beszélsz, jó asszony, akkor tudom, mi az arab paripa, mi a lengyel, mi a burkus? az egyiknek sovány feje van, kiülő pofacsontjai, síma szőre, másiknak bolyhos szőre, vastag feje, széles szügye; ha perzsa toklyót, egyptomi argalit, magyar juhot kérdeznél tőlem, azt érteném, amarra vastag farkáról, másikra őzfejéről, emerre kacskaringós szarváról rá lehet ismerni, de hogy mi különbség legyen egy magyar rabszolga, vagy egy görög rabszolga, vagy egy georgiai rabszolga között? azt nem tudom; füle, orra, szeme mindegyiknek egyforma, én csak kicsinyekre és nagyokra szoktam őket osztani.

– Elmés ember vagy, seraskier, szólt a delnő, alig türtőztetve haragját, nem akarlak én terhelni azzal, hogy kedvemért rabszolgáidat osztályozd, hanem ha sziveskednél egyet átengedni közőlök, majd az én gondom lenne azt kiválasztani a sok közől.

A seraskier fejét rázta.

– Nem lehet, jó asszony. Egy sem eladó, bár még többet vehetnék hozzá, így is fele a földeimnek parlagon hever, s felvehetem, hogy a hajdúk minden héten agyon ütnek belőle kettőt-hármat, nyakamon a tél s az ólombányákba ha leküldök Rebbi-alevval (deczember 1) kétszáz rabot, nem jön belőle több vissza Dsemadi-alevval (február) száznál, felét elpusztítja az ólomgörcs, alig jöhetek ki velök.

– No de, kedves szomszéd, szólt Katalin, odaülve a seraskier mellé a hordszékre, s végig simogatva bársonysíma kezeivel annak elhízott pofáját. Lásd, milyen kedvet tehetnél nekem, megszabadítnál egy hosszú út terheitől; nem is kivánnám tőled ingyen, nem sokalnék egy pár száz aranyat érte.

A seraskier arcza erre szépen elkezde fényleni, az electricus czirógatás a szép asszony kezeitől, vagy tán még inkább az ajánlott kétszáz arany, megvesztegetőleg kezdének hatni mogorva kedélyére, s miután előbb jól kinevette volna magát, mint olyan ember, ki jól tudta, hogy a vele született nagy szivesség miatt most nagy áldozatot követ el, de már nem törődik vele, ráhagyja a hölgy kérését.

– Legyen no. Te gonosz nő vagy. A prófétát képes volnál mosolygásra gerjeszteni hamis szemeiddel. Hát nem bánom. Legyen meg, a mit kivántál. Itt látsz egy csoport rabszolgát, választhatsz belőlök, nem bánom. Nem kivánok érte díjat sem; neked adom. Oda adom ingyen.

Hanem azután mégis megbánta, hogy egészen ingyen engedte át s utána tevé:

– De aztán én nekem küldesz Erdélyből egy vég aranynyal áttört thalytot.

– Szívesen, jó szomszéd.

– Meg, ha akarod, tizenkét narancs- és gránátalmafát a kertedből.

– A legszebbeket kapod meg.

– Aztán meg, ha nem restelnéd, a férjed paripái közől elküldhetnél egyet, talán azt a Mizrim nevűt, meg ha ráérsz, hozathatnál számomra néhány száz hollandi tulipánhagymát.

Kucsukné mindent megigért, s ilyenformán ráment apródonkint az ajándékba kapott rabszolga mintegy ezer darab aranyra.

– Hát nem bánom, válaszsz közőlök, azt hiszem, van köztük magyar is egynéhány.