Part 10

E hely legkedvesebb mulatóhelye Katalinnak, a basa egyetlen nejének. A barlang repkénykoszorús nyilása, belőle kitekintve, mintegy óriási rámába fogja a vidéket, s a kép méltó a rámához. Előtte egy tó terül, sima tükre csaknem a barlang nyilásáig jő, kétfelől mellette magas virágos partok, miknek gömbölyű fái kétfelől csaknem összehajlanak a tó felett, s e lombkárpiton át egy szemközti lovagvár fehér ormai tekintenek le a tó sötét vizébe, s túl e váron, messze, messze! a halványkék égre rajzolva, mintegy álomkép tünnek elő a székely havasok.

Itt ül most is a kadina a lágy fűbe leheveredve, illatos ezüstfűz árnyában, a keleti szőnyegek, a madártollas napernyők szögletben hevernek, helyettök virágos pázsitot s illatos lombokat adott a természet.

A délczeg úrnő hölgyei a tóban fürdenek, s ki-kijőnek a partra játszani, enyelegni, – egy-egy hárfát kap kezébe és énekel, – közbe felsikoltoz némely rabnő, kit társnéja tréfából a víz alá buktatott. Katalin nem látja, nem hallja őket, tekintete, lelke, gondolatjai túljárnak a bérczeken, mik amott a távolban rémlenek, szemei az alkony-égen vesztek, mely annál távolabbnak látszik, minél tovább nézzük.

Mit vár onnan? Tán a postagalambot, mely izenetet hoz távol kedvesei felől? vagy tán egy felhőnek is örülne, ha onnan látná jőni?

Hisz ott neki hazája van, azon bérczeken túl született, ott laknak rokonai, ösmerősei mind. De azok nem rokonai többé, a büszke nemes Kállay család megtagadta a leányt, ki törököt választa férjül; s férje és egyetlen fia most ott harczolnak azon haza földén, s tán győzni fognak és eltemetik Magyarországot, vagy vesztenek, s akkor Magyarhon temeti el őket! Miért imádkozzék?!

Végig gondol lelkében mindazoknak arczain, kiket egykor oly jól ismert; – előtte félig öltözött bayadérek tánczolnak vidám karéjban, egymást ölelve, virágfüzérekkel átfonva, rózsapiros ajkaik mosolygnak, gyöngysor fogaikat láttatva; ő Béldinét látja maga előtt szende leánykori arczával, Apafiné méltóságos tekintetét, Csákyné büszke arczát s Bánfi Dénesné szenvedő vonásait; a legutolsó cselédre is emlékezik, ki anyja udvaránál lakott, öreg dajkáját, szobaleányait gondolja maga mellett járni, hallani képzeli a pusztai aratóleányok mezei dalait, kiket arcz- és névszerint ismer, az oly mélabús danákat, hogy szinte sírt bele, a ki eldalolta, a ki meghallgatta, – maga sem tudta, miért?

És e pillanatban a kertajtó előtt egy magyar népdal bús melódiája kezdett elhangzani.

Katalin fölrezzent az ismerős dallam hallatára s figyelni kezde.

Szelid gyermekhangok éneklék ez anda verset:

«Hová repülsz, hová, Kis gerlicze madár? Mit hordogatsz össze Gyönge szájacskáddal?»

«Puha tollat hordok Apámnak ágyába, Hímes szép virágot Anyám sírja fölé.»

«Virág legyen rajta, Mikor apám megjő, Puha legyen ágya, Mikor bele fekszik.»

– Kik azok, kik ott énekelnek? kérdé Katalin hölgyeitől.

– Csavargó énekesek, elhajtsuk őket?

– Adjatok nekik tíz aranyat s engedjétek a kertbe jőni, hogy énekeljenek.

A gyermekhangok még búsabb dalt kezdtek:

«Nem az ám az árva, Kinek apja nincsen; Hanem az az árva Kinek hazája nincs; Mindig van halottja Reggel este sírhat, Akármerre menjen, Mindig temetni jár, Akármit vegyen fel, Mind gyászruha rajta.»

Katalin szeméből két köny esett szép keblére.

– Elhajtsuk ez alkalmatlanokat? kérdék a rabnők; kik így megszomorítnak dalaikkal?

– Adjatok nekik ötven aranyat, kérjétek, hogy énekeljenek még többet, csak szomorút, a dalban nem szeretem a vígat.

És újra hangzott:

«Szomorú fogságban Tenger partja mellől Szegény magyar bajnok Kitől izenhessen?»

«Kitől izenhessen Kedves jó nejének? Gyönge kis fiának? Síró leányának?»

«Szállnak a nagy égen Vándorló madarak, Fecske, gólya, hattyú, Szép hazája felé.»

«De fecske fecsegő, Gólya kelepelő, Rájok nem bízhatja Titkos izenetét.»

«Bízza a hattyúra, Hattyú olyan madár: Az csak akkor szólal, Mikor halni készül.»

«Ne izenj senkitől Szegény magyar bajnok Tenger partja mellől Tatár rabságából.»

«Feleséged már a Föld alatt nem hallja. S két árva gyermeked Bujdosni ment hozzád.»

– Hívjátok elém e dalosokat, mondá Katalin, s a hölgyek nemsokára két fiatal gyermekkel tértek vissza, egyik fiú volt, másik leány. Arczaik a naptól leégve, ruháik kopottak, de vonásaikban annyi őszinte fájdalom látszott, mintha azon szomorú dalokat, miket nagy urak mulattatására, ajtók küszöbei előtt énekeltek, magukban érzenék; a fiú arczán meglátszott a köny nedves nyoma, mely azon végig gördült.

– Jertek közelebb, inte Katalin, üljetek ide lábaimhoz, s egy szőnyeget teríttetett le számukra s nyájasan hívta magához.

A fiú alig lehetett több tizenhárom, a lányka tizenkét évesnél, amannak göndör gesztenyeszín haj fedé szép domború homlokát, s halvány arcza felett erős szemöldök s egy pár olajsötét szem uralgott, míg a lányka piros telt arczához s derült kék szemeihez úgy illett a szabadon alá folyó selyemszőke hajzat.

A fiú félénk, szemérmesnek látszék, a leányka bátrabb, vidorabb volt, ő biztatta bátyját, kézen fogva:

– No jer, üljünk ide a jó török asszonyság lábaihoz. Látod, milyen szeliden néz ránk. Jer, ne félj.

A fiú felveté szemeit nagy büszkén, mintha azt kérdené velök: «hát féltem-e én valaha?» s azzal fogá mandolinját s leült vele a szőnyegre.

– Oh ne gondolja ám azt kegyelmed, jó asszonyság, hogy Károly fél; beszélt kedves csacskasággal a lányka; csakhogy valami jutott neki eszébe, s azon elszomorodott; majd mindjárt fogunk mi énekelni, azonnal; tudunk igen szép dalokat.

Katalin odavoná magához a gyermeket, s végig simogatva annak szép szőke haját, résztvevőleg kérdezé tőle:

– Honnét jöttök ti e tájra, jó gyermekek?

– Hazánkból, Erdélyországból, Felső-Fehérvármegyéből; válaszolta leányka, a fiú szótalan volt; nekünk is volt ott kastélyunk, majd olyan szép, mint a kegyelmedé, folytatá lelkesülve, s hozzátevé nagy szemérmesen: de ki kellett belőle jönnünk.

Katalin érdekelten voná maga mellé a leánykát.

– Hogy jutottatok e sorsra, gyermekem? Nincsenek szülőitek, hogy idegen országban énekléssel keresitek a kenyeret?

– Anyánk meghalt, viszonzá a leányka, egy szemeibe lövellő könyet törölve szét; atyánkat pedig elfogták, s most tatár uraságnál van rablánczon, azt sem tudjuk, kinél? csak annyit, hogy ebben az országban van; míg anyánk élt, kétszer is megküldte érte a váltságdíját annak az úrnak, a kinél fogva van, de a hirnök sem jött soha vissza, vagy elszökött a pénzzel, vagy megölték az úton; egyszer aztán, hogy anyánk meghalt és mi árvaságra jutottunk, érkezett haza egy ember Tatárországból, a ki együtt volt fogságban atyánkkal, az egy ideig gondot viselt reánk, hanem nemsokára azt mondta, hogy ki kell mennünk a házból és a jószágból, mert azt az atyánk neki eladta és a fejedelem odaajándékozta. Nem maradt semmink, mint egy fülönfüggőm, a mit az anyám vett, és Károlynak a lantja.

– De egyebem is maradt, szólt közbe a fiú bátor tekintettel. Egy vadászkésem.

A fiatal suhancz olyan képpel mondta azt, mintha valakire gondolna, mikor annak a markolatját fogja.

– S mi történt veletek tovább, hogy jutottatok ide? kérdé részvét és tudvágytól érdekelve Katalin.

– Hát, előbb kimentünk kedves anyánkhoz a temetőbe, ott sokáig sírtunk, azután pedig megéheztünk, egész nap elbolyongtunk az erdőben, s ettünk vadgyümölcsöt, akkor én azt mondám Károlynak: hallod-e: Koldulni nem szép, ahoz nem is értünk, hanem neked van lantod, én pedig tudok énekelni; mikor a török urak erre jártak, sokszor kértek, hogy énekeljünk nekik, s tréfából nem egyszer adtak ezüst és arany pénzt. Menjünk el oda, a hol ők laknak, a hol atyánk fogva van, hátha ott még többen szeretik a dalt; s most igazán is adnak pénzt? Mi így majd bejárjuk egész Törökországot, mindenütt énekelünk a városokban, s majd ha sok ember gyűl hozzánk, megkérdezzük, hogy nem tudják-e, merre van édes atyánk? a mi pénzt pedig adnak, azt megtakarítjuk szépen, s ha föltaláltuk az atyánkat, akkor kiváltjuk rajta.

Katalin elragadtatva szorítá magához a fecsegő gyermeket, hangosan zokogva.

– Nem! Ilyen vér csak az én hazám gyermekeiben buzog.

A leányka megcsókolá a nő kezét, s kebeléből kicsiny, de jól tömött erszényt vonva ki, mutatá dicsekedve:

– Lásd, kegyelmes asszony, nem jártunk hiába, a jó török urak nem hagytak bennünket üres kézzel távozni kapuiktól és mi megtakargattunk szépen minden fillért, ebből nem szabad semmit elvennünk, mert ez apám váltságdíja, sokszor fekszünk le éhesen, de ehhez nem nyulunk soha.

Katalin remegve tartá a gyermek kezeit kezében.

– De gyermekem, nem félsz-e, hogy idegen országban valaki bántani fog tégedet, ily fiatal leánykát?

– Hát nem azért vagyok-e én mellette? szólt közbe délczegen a fiatal bátya, oly önhitten, mintha a vadászkés már óriássá tenné.

– Mondjad, Károly: azért van mindkettőnkkel az Isten, igazítá ki helyesen a leányka.

– Azután, folytatá a kis fecsegő, ki bántana bennünket, ha megmondjuk, hogy mi atyánkat keressük? A mult télen, hogy egy nagy várost el kellett hagynunk, s húsz napig vándorolnunk, – a zivatar az úton ért, esett a hó zúgott a szél, a hófuvás belepte az útat, a varjuk károgtak fölöttünk, mi behúztuk magunkat egy kis barlangba, ott összetettük kezünket és könyörögtünk: «jó zivatar, fehérszakállú öreg bátya, légy kegyelmes, ne hagyj megfagynunk az úton, mert mi jó atyánkat keressük!» Azzal megöleltük egymást s aludtunk egymás ölében. S lásd: a mint reggel fölébredénk, nem volt hó, sem zivatar, meleg eső elverte a havat, szivárvány látszott az égen, kis madár fütyült a bokron a rút varjuk helyett, s húsz napig olyan meleg volt, mint tavaszszal, majd egy erdőbe jutottunk, ott eltévedtünk s nem ettünk nagyon sokáig, s még gunyhót sem leltünk sehol, «jó erdőcske! kértük szépen, ti derék rengeteg szálfák, ne hagyjatok éhen elveszni bennünket, mert mi jó atyánkhoz indultunk!» s lásd, asszonyom, tél derekán, mikor semmi gyümölcs nincsen, egy nagy diófát találtunk, annak alja terítve volt mind dióval, s három napig volt mit ennünk. Egyszer éjjel farkasok ordítottak az erdőben, mi felfutottunk egy fára, a farkasok oda jöttek, s elkezdtek rútul üvölteni, «jó farkasok, kértük őket, ti kedves szép állatocskák, ne bántsatok ti bennünket, hagyjatok elmenni atyánkhoz», s im, asszonyom, egy közülök, a legvénebb, a szakállas, farkasvezér, elment tova; nemsokára visszajött, egy nagy őzet hozott a hátán, s magával hívta a többieket, s úgy nevetett fehér fogaival ránk, mintha mondta volna, mehettek már jó gyermekek, ne féljetek… Ha fuvó szél, téli erdő, éhes farkas irgalmas lehetett hozzánk, az ember rosszabb lenne-e, mint ők?

Katalin mindig közelebb kezdé vonni magához a gyermeket; a míg azon vevé észre, hogy egészen keblén tartja.

– Ne menjetek innen tovább, mondá hozzájuk ellágyult hangon; maradjatok itten nálam, nekem is van jó gyermekem a távolban, a helyett lesztek ti nekem, valahányszor nyájasságot teszek veletek, azt fogom hinni, idegen nő ép oly nyájas az én fiamhoz, ki nemcsak havas zivatarban, hanem kardok éle közt jár.

– De mi atyánkat keressük és nem maradhatunk te nálad.

– Évekig eljárhattok az országban, jó gyermekeim, még sem találtok reá, keresztül mehettek azon falun, melyben rejtve van, a nélkül, hogy ráakadnátok; gyorsabban és biztosabban segíthetek én rajtatok. Rögtön elküldök én gyors követeket az ország mindazon főuraihoz, kik rabszolgákat tartanak, s kérdezősködni fogok atyátok után és ha ráakadtam, kiváltom.

A két gyermek sírva borult Katalin elé, kezeit szorítva ajkaikhoz.

– Rögtön hozzá fogunk a kivitelhez; szólt az odaliszk, intve hölgyeinek, kik nemsokára frissítővel tértek vissza, s a két gyermek elé téve, kinálni kezdték őket jó szívvel.

A leányka olyan keveset evett, mint egy madár; a fiú szemét lesütve fordult a kadinához:

– Adass nekem, asszonyom, fekete kenyeret.

Katalin csodálkozva kérdé, miért?

– Mert nekem csak az esik jól; felelt a fiú szigorún s komoly daczczal védve magát könnyebblelkű testvére ellen, ki erővel ajkai közé akart dugni egy czukros banaánt.

E közben három eunuch állt meg a grotta előtt, melleiken keresztbe tett kézzel, az úrnő parancsára várva.

– El fogtok menni azonnal hárman három felé. Egyitek sorba veszi Riza bég, Omár aga és Ben Mutaszem fő uléma laktanyáit; másik meglátogatja Halil effendit; harmadik felkeresi az alseraskiert, Baruch Tavaifot, mindeniket felszólítjátok, hogy ha találkozik rabszolgáik között egy magyar nemes, kinek neve…

– Boór Ádám, ilyefalvi… egészíté ki büszke hangon a fiú.

– Tehát azt, az érte várandó váltságdíjat kezemből átvéve, nekem szolgáltassák ki; üdvözletemet adjátok át mindenütt, s biztosítsátok őket férjem barátságáról. Megálljatok még: akadhat némely, ki rabjainak más nevet adott, s valódi nevénél fogva így rá nem akadhattok, ha csak leirás után nem. Jó gyermekeim: emlékeztek-e atyátok alakjára, arczára? el tudnátok-e mondani, milyen volt?

A fiú elgondolkozni látszott, de a mint előidézé lelkében atyjának vonásait, szemei lassankint könybe lábadtak s összeszorított ajkainak rebegésén látszott, miszerint közelebb van ahhoz, hogy sírjon, minthogy beszéljen.

A leányka várta, hogy előbb testvére fog beszélni, s hogy az hallgatott, ő kezdte elmondani:

– Atyánk magas karcsú férfi volt…

– De szélesvállú és izmos… Egészíté ki hévvel a fiú.

– Szép fehér kezei voltak…

– De erősek… monda emez.

– Szelid arcza volt, szép szőke bajusza és kék szemei, mik mindig mosolyogtak, ha velünk beszélt.

– De villogtak, mikor haragos volt.

– Egyéb jel nem volt arczán? kérdé Katalin.

– De igen, felelt a fiú; egy sebhely a jobb halántékán, a mit Vöröstoronynál kapott. De a ki a sebet adta, az meghalt ám! tevé utána sietve.

– Jó, szólt Katalin az eunuchokhoz fordulva, ti sorba néztek minden rabot, ki e leiráshoz legkevésbbé is hasonlít; – lehet, hogy azóta már megőszült, a kit keresni fogtok, arcza elvadult, de ti azért minden ott levő magyartól kérdezzétek meg nevét, s ha ráakadtok ilyefalvi Boór Ádámra, sietve jőjjetek vissza, megvinni érte a kivánt váltságdíjt.

A küldöttek lóra ültek s elvágtattak; a leányka oly jó kedvű lett, mintha azok már bizonyosra mennének, s vissza nem jőnének atyja nélkül, de a fiú elkomorult, s míg testvére kedves danákat zengve vidítá hálaadó kedélylyel a jóltevő úrnőt, ő félrevonult egy bokor alá s ott elszomorodva megült, míg a leányka oda nem ment hozzá.

– Mit szomorkodol? Hisz elhozzák majd atyánkat, szóla hozzá biztatólag.

– Azon búsulok, hogy itt maradtunk, felelt a fiú bánatosan; én tudom, hogy nem találja őt fel senki, csak én…

– Én sem?

A fiú tagadólag inte fejével. Erre aztán a leányka is szomorú lett, s visszatérve Katalinhoz, oly bús dalokat énekelt ismét, hogy szinte sírtak belé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány nap mult el, mialatt Katalin mindennek bővében tartá a két felfogadott árvát, csak jó kedvet nem tudott nekik adni. Károly egyre menni vágyott, s úgy elült naphosszant egy magas dombtetőn, szüntelen egy táj felé nézve s gyakran mondá testvérének: «arra szeretnék én menni, arra hiszem én apámat».

Napok mulva előkerültek a küldöttek, előbb az egyik, majd a másik, utoljára a harmadik.

A két első minden rabját sorra nézte a bégnek, az agának, az ulemának, az effendinek; sehol sem találta, a kit keresett; a harmadik pedig, ki a seraskiernél járt, ilyen goromba választ hozott vissza azon kérdésre, hogy nincs-e nála egy ilyefalvi Boór Ádám nevű, ilyen és ilyen arczú, termetű magyar rab?

«Hát mióta vannak neveik a kutyáknak? ki hívja az ökröket, lovakat úgy, a hogy ők akarják? egyik kesely, másik fakó, egyik villás, másik kormos, én hivom pejkónak, a kinek eladom, hivja rárónak, s az nem megy az anyakönyvbe. A rabszolgák között pedig nincs semmi különbség, hogy egyik ilyen, másik olyan! van két füle, van két keze, lába, ha még le nem vágattam: van egynek két szarva is. Pusztulj a pokolba!»

– Mondtam, sohajtá a fiú, hogy nem fogja őt feltalálni senki, csak én.

E pillanattól fogva nem volt a fiúnak többé maradása. Rögtön menni akart, azon táj felé, merre őt egy titkos ösztön vonta, s nem fogott rajta sem kérlelés, sem vigasztalás.

Katalin látva, hogy vissza nem tarthatja őket, még egy utolsó próbát kivánt értök tenni, s ez az volt, hogy elmenjen velök együtt a seraskierhez; – a mit a fiúnak csak a titkos sejtelem súgott a vizentúli táj felől, azt Katalin érett meggyőződésből hitte: a seraskier birtoka volt azon táj, s épen a durva visszautasítás volt legnagyobb ok azt hinnie, hogy a keresett rab az ő birtokában van.

Másnap mindjárt felkészült az útra a derék hölgy; azon időkben és kivált Moldva belsejében, nagy hozzákészüléssel járt egy több mérföldnyire teendő utazás; a keskeny, vízmosás rongálta hegyi utakon csak szoktatott paripán vagy öszvéren lehetett haladni, gyakorlott kalauz vezetése mellett, ki a hegyek minden zegezugát ismerte s nem jött zavarba, ha egy vagy más ösvény el volt zárva aláhengerült kövekkel, s jól ismerte a hegyi folyamok átgázolható sekélyeit. Elől-hátul jó csomó bátor fegyveres szolga vette körül az utazókat, védve őket ólálkodó rablók ellen, s velök ment egy fizetett csausz, ki mint eleven útlevél, biztos átjárást szerezzen nekik a mamelukoktól őrzött kapukon, s a murzák hajdui között. Öt-hat teherhordó öszvér szállítá utánuk a több hétre való eleséget, mert vendégfogadóknak sehol híre sem volt, vendégszeretetnek még kevésbbé, s ha vagy egy folyamnak ki tetszett áradni, három napig tehettek egy órai utat, s ugyanezen okból sátraikat is magukkal hordták, s a hol elesteledtek, ott ütöttek tanyát.

A fiú látva e terhes készületet, szerényen mondá fogadott anyjának:

– Miért tész magadnak ennyi alkalmatlanságot? áldj meg bennünket és bocsáss tova. Elmegyünk mi egyedül a seraskierhez. Álltunk mi nagyobb urak előtt is.

– Nem bocsátlak nálam nélkül. Ő bizonyosan titeket is ott fogna. Én ismerem jól a vén renegátot. Lopás, rablás, csalás, gyilkolás nála mindennapi kenyér.

– Az Istenért, kegyelmes asszony. Akkor te is félj oda jőni.

– Ne feledd, fiam, hogy én Kucsuk basa neje s Feriz bég anyja vagyok, kiknek kardjait Moldvában is jól ismerik.

Az asszony annyi önbizalommal mondá ezt, hogy a fiú szinte büszke kezdett lenni, hogy neki ily bátor fogadott anyja van.

Még az nap este Katalin egész kiséretével útnak indult, ő maga erős oláh ménen lovagolt keleties török öltözetben, mint azon táj amazonai szokták, magas gyöngyháznyeregben, turbánjában rengő kócsag, oldalán görbe szablya.

A leányka csengős öszvéren ült, mellette bátyja ment gyalog, nyeregkápáját fogva, hogy kis testvére le ne essék. Az öszvért zabláján fogva vezette egy barnaképű oláh kalauz, míg a karaván élén egy török kalauz ballagott.

A török kalauznak fogadása tartá, akárhol az úton keresztül folyó patakot talált, abban harminczháromszor megmosni kezeit és ábrázatját; az oláhnak pedig az a fogadása volt, hogy a hol egy szent képet talált az útfélen, s előtte kiürülve a pomana korsaját, addig odább nem ment, míg forrást nem talált, a miből azt megmerítse; mely vallásos és emberbaráti fogadások számtalanszor nyujtának az egész társaságnak alkalmat a megpihenhetésre.

A török kalauz szótalan ember volt, annál beszédesebb volt az oláh, elmondta apjának, anyjának, öregapjának minden viselt dolgait; minden bokorról, patakról tudott valami emlékezetest: «itt ebben a kőben bukott el a Murza paripája tavaly nyáron; amott, ama fába véste a nevét Drágu Lupuj, meg a szeretője, muntye Ljubu, derék egy pár voltak; itt akasztatta fel azt a harmincz rablót sorba egymás mellé Halil effendi; abban a lyukban ott lakott a süvöltő sárkány, a kit Balina Gregu szurokpogácsával megölt. Itt nyomta agyon a terhes szekér azt a zsidót, a ki öt esztendővel ezelőtt felfordult s a szekér alá esett. Amott verték agyon a debrenyi kántort a zsiványok öt dénárért. Itt volt ezer esztendő előtt az a nagy tó, a miben aranyhajú Flore fürdött, meg az arany ludak. Ezen a kövön állt Drakul vajda, mikor a czigányasszony megjövendölte neki, hogy Várna alatt el fog esni a magyar király s ő a fiát küldte hozzá két jó futó paripával, hogy megszabadítsa…»

Mindezen helyeket már messziről mutogatá a jó oláh, ki szüntelen karavánok vezetésében vénült meg, s valahányszor egy említett helyhez ért, mindig egy követ vetett oda, úgy hogy idő jártával egész halmot rakott mindenüvé.

Ilonka, így hívták a kis árvaleányt, figyelmesen hallgatá mind e meséket, gyermek lelke elandalgott a tündéres, a szokatlan, a borzasztó regéken, s ha vezetője el talált hallgatni, ő kérdezé: hát e helyről nem tudsz valami mesét? Mi gyujtotta fel ezt a fát? ki égeti ezt a tüzet ott a távolban, mi füstöl ott az erdők közt, micsoda veresség csorgott ottan le a sziklán? mi csattog úgy a távolban? És az oláh semmire sem felelte volna azt, hogy nem tud róla; sem oly tudatlan választ nem adott, hogy azt a fát a villám gyujtotta volna meg, hogy a tűz pásztorok műve, a füst pedig szénégetőké és a veresség nem egyéb zápormosta veres földnél, s a távoli zörej a hegyi patak moraja; hanem megmagyarázta szépen, hogy ahoz a fához egy szegény kegyes oláh barátot kötöztek kegyetlen tatárok s úgy gyujtották meg alatta, ott a tűznél zsiványok sütnek ökröt, s a füst a föld alól jő, hol kecskelábú boszorkányok főznek irtóztató üstben rettenetes főzeléket, az a veresség pedig ott a griff-madárnak a vére s a mi zuhogást hallani olykor a messzeségből, az nem egyéb, mint a kétszarvú embernek a köhögése.

A leányka csak hallgatta, a míg csodákról és tündérekről volt szó, de a legutóbbinál elnevette magát, s megtaszítva kis kezecskéjével az oláh mozsárnyi báránysüvegét, monda:

– Eredj, te bolond! mit mesélsz nekem kétszarvú emberről.

– No, no, inté az oláh, majd meglátod, csak jól ne viseld magad.

– Hát milyen az? mit csinál az itt?

– Tudom is én, hogy mit csinál? Én csak azt tudom, hogy elszaladok, ha meglátom.

– Hát láttad te? kérdé a lányka, féltében nevetve.

– No, no, csak nevess. Épen az ilyen gyermeket kapja el, mint te vagy.

– Mit ijesztgeted azt a gyermeket? riadt rá odafordulva Katalin. Mit hazudozol annyit?

– De nem hazudok én, állítá az oláh; a hányszor gyermekhangot hall, mindjárt előjön a kétszarvú ember, a miért ha valaki keresztül megy a Dzerdzina völgyén, már előre beköti a gyermekei száját, hogy ne beszéljenek.

Katalin elkaczagta magát.

– No itt nincs több gyermek, csak te magad, jó kalauz, hát kösd be a szádat, mert mindjárt a Dzerdzina völgyét érjük.

Az említett völgy egy sivár, elhagyott hely, már messziről kiválik az egész táj közől; egymásra hányt sziklák, égnek emelkedő csúcsok vadon tömkelege az, mikről kuszáltan merednek szét a vihartépte fák. Alig látszik rajta valami zöld, az út sötét mélységbe kanyarodik alá, s ott elvész szem elől, míg ismét szörnyű távol látszik újra, a mint előtekeredik a magas hegyháton, mint egy fáradt kigyó; a sziklák közől nagy zuhogva, csattogva jön alá egy sebes hegyi patak, mely mintegy körülölelni látszik a szomorú, barátságtalan völgyet, elválasztva azt a vidék mosolygóbb részeitől. Az egész völgy alig mutat valami élőt, csak a bérczi sasok kóvályognak a magasban kanyargó méltóságos röpttel.

A nap már alá felé hanyatlott s a félhold ezüst sarlója kezdett meglátszani az égen. A mint a hegyi folyamhoz értek, a török kalauz ismét megmosta kezeit és orczáját harminczháromszor, a társaság az alatt várt.

Mikor ennek vége volt, akkor meg a papucsait húzta le.

– Barátom! kiálta rá Katalin, csak nem tettél magadban új fogadást, hogy a lábaidat is megmosod harminczháromszor minden patakban?

A török röviden válaszolt:

– Ma nem megyünk tovább.

– Hogyne mennénk? sürgeté a nő; az idő szép és még elég világos, az állatok nincsenek elfáradva s elég pihenve jövünk.

– A hold már feljött, viszonzá a török, s holdfeljötte után nem megyek keresztül a Dzerdzina völgyén.

– Miért ne mennél?

– Mert ott lakik a kétszarvú ember.

– Te tréfálsz.

A török bólintott fejével, mintha azt jelentené, hogy bár tréfálhatna.

– Hát kicsoda, micsoda az a kétszarvú ember?

A török vállat vont.

– Iblisz.[5]

– S láttad te ezt az ibliszt?

– Szaladtam előle.

– S ő kergetett?