Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

III. KÖTET

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

AZ ÁLDOZAT.

A herczegné meg volt mentve, de a megszabadító elveszett!

Ily merény elkövetője e percz óta át volt adva az elfordíthatlan halálnak, ha menekülni nem tudott, – és ha nem akart.

A part hosszában és a várfokon kigyuladtak már a vésztüzek, hirdetve a szökevények futását. Késő volt már. Azok gyors arab paripákon versenyt futottak a széllel. Pedig a szél sem volt rest, úgy megindult, úgy fellázadt, hogy a Duna tajtékot hánya, vele küzdve, s valahány csónak megindult rajta, visszaverte, felforgatta.

Csak egy naszád mer úszni. Duna közepén a folyam hullámokat hány, mint a tenger, a csónak felvetődik, hol elbukik közöttük. Egy fehér alak áll benne merészen; lenge ruháit termete körül csavargatja a szél. A csónakos rebegve emlegeti Allah nevét.

– Ne félj, midőn engem viszesz! szól Azraële hozzá, s szemeivel egy csillagon függ, a mely feje fölött ragyog, keresztül világítva a nyargaló felhők rongyain. Az a csillag látta őt merészebb utat is tenni a vizen keresztül, s ez emlék megújult szivében.

A Margit-sziget partját elérte végre a naszád. A hölgy kiszállt, leoldá kezéről egyetlen utolsó karpereczét, s odaveté a csónakosnak.

– Emlékezzél meg rólam, és eredj vissza.

– Te itt maradsz?

– Nem.

– Hová fogsz menni innen?

Azraële nem felelt semmit, csak némán felmutatott az égre.

A csónakos nem sokat értett ebből, de annyit mindenesetre mégis, hogy oda nem ő fogja szállítani a delnőt, s visszataszítá a csónakot.

Azraële egyedül maradt a szigeten: egészen egyedül, mert aznap mindenkit eltávolíta onnan a vezér nevében; hölgyek, őrök és eunuchok mind átvitettek a várba, a paradicsom üres volt és laktalan.

Azraële körüljárta a part hosszát. A várfokon dörögtek a taraczkok, a parton kiáltozott a nyargaló lovasság, a bástyákon égtek a tüzek, az éj sötét volt, a szél bömbölve tépte, szakgatta a fák lombjait; – de ő nem látott sem vésztüzet, sem éj sötétjét, nem hallott zajt és szélsüvöltést, az ő lelkében ég világa volt és angyalok harmoniája, melybe nem elegyült a külső világból semmi nesz, semmi kép.

– Tehát ez a boldogság… Tehát megtaláltam mégis. Gondolá magában s néha suttogó hangokban mondá el magának titkos gondolatait. Jót tenni, szeretni, imádkozni: tehát itt nyugoszik meg a lélek!… A nőnek is van lelke, s a lélek szerelme tovább tart, mint az élet. Hol volt e lélek eddig? hol szunnyadt, hol késett ily sokáig? ha látta volna önmagát, hogy borzadt volna vissza, hogy iszonyodott volna az élettől, tulajdon testétől, mint a hogy iszonyodik most s borzongással tölti el halálos gyűlölete e megfertőzött alakot, mely játékszere volt azok undok szenvedélyének, a kik azt állítják, hogy a nőnek nincsen lelke. De van! E kimondhatlan meghasonlás az érzések között bizonyítja, hogy valami él ott belül; mert a míg a test remeg, irtózat és halálfélelemtől, egy más lény ismeretlen gyönyörök előélvezetét ízleli. Emez boldog, új életnek, amaz porrálétének közelgését érzi… Hisz a lélek nem vétett soha, a lélek nem érzett, nem adott vissza utált csókokat, a lélek nem hevert undok ölelésben, nem szívta a kábító gyönyörök illatát, nem mutatá meg leplezetlen alakját kéjelgő szemeknek; a lélek aludt hófehér leplek alatt, nem tudva arról, a mi kívüle történik; a mi szenny, a mi utálat, a mi bűn, az kívül maradt, az egy irtózatos álom volt, mely a fölébredéssel megszünt… Az arany is, kénköves, mérges kövek között terem, de ha tűzbe vetik, megég a salak, s az arany tisztán jő ki belőle, és nem fáj neki az.

A hölgy e gondolattal ért a szigetbeli kioszk elé. Öntudatlanul bolyongva, a szövevényes út ide vezette. Megdöbbenve vette észre a nyári lakot, mintha két gondolat találkozott volna e helyen szivében: egyik az emlékezet, másik a képzeleté.

Eszébe jutott határozata, melylyel e szigetre jött. Eszébe jutott, hogy midőn lelke ifjától elvált, azt mondá neki:

«Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le… ülj ki az ablakodba s nézz a sziget felé, merről a nap keltét szoktad várni. Ez éjjel korábban fog onnan az ég pirulni, mint máskor. Ha ezt látod, gondolj reám s mondj értem egy imát, mely kísérőm legyen.»

És gondolá, hogy az ifjú most ablakában ülve néz a sziget felé, szép szemeit az éj sötétjén fárasztva. Ne fáraszsza szép szemeit sokáig.

Hirtelen felnyitá az ajtót ezüst kulcsával s belépett a csarnokba. A mint a szolgáknak reggel meghagyá, a terem közepén égett a függő lámpa. Egy viasztekercset vőn elő, s meggyújtva nála, végig ment az egymásba nyíló szobákon, melyeknek padozata drága keleti szőnyegekkel volt bevonva, falai külföldről hozott fákkal kitáblázva és függönyökkel redőzve, miken kelet művészete ragyogott, a szobák levegője mámoros illattal volt eltelve.

Oly iszonyító, oly undorteljes volt rá nézve mind ez. Midőn a szőnyegre lépett, mintha égő parázson járna, midőn az illatos levegőt beszívta, mintha dögvészes dohot lélekzene, minden, a mi e termekben volt, bűn és undor emlékét hozta szivébe, itt egy titkos függöny, amott egy dagadó kerevet; majd egy öltönydarab, vagy egy pompás kelme, porczellán vázák, ezüst edények, utálatos pillanatok jutalmai, miknek legfőbb büntetése az volt, hogy emlékezni kellett rájok.

De el fognak enyészni mind. És ha elenyésztek mind, ha e bűntanújelek, és e százszor bűnös test maga, porrá lettek, akkor úgy-e a lélek sem fog emlékezni rájok? hanem elszáll messze, messze, tán ama távol csillagba, s oly boldog lesz, mint a többiek, kik Istenhez közel vannak, s nem tudnak vétkeikről semmit, csak Isten véghetlen irgalmáról, hogy meghagyta őket szabadulni innen.

Mert nem haragos, nem bosszúálló a csillagok Istene! mindenkinek megmutatja arczát, a ki őt keresi, s nem oly magas az ég, a milyennek látszik, bár a legmagasabb hegy orma sem éri azt el, a bűnbánó lélek sóhaja mégis egy percz alatt eljut oda.

Az égő szövétnekkel kezében végigjárt minden szobát, letépve függönyöket, szőnyegeket, s mind egy kerevetre halmozva, s a mint az utolsó szobába belépett, ime annak sötét hátteréből egy halvány, fehér alakot lát magára szemközt jőni. Oly ismerős volt ez alak előtte, mintha sokszor, számtalanszor találkozott volna vele, a nélkül, hogy tudná hol, arcza oly szelid, oly túlvilági volt, valami nem földi bánat ömlött el szép vonásain, s tiszta csendes szemeiből égiek öröme világolt, hajzata rövid repkedő fürtökben fogá körül e magasztos arczot, a hogy az őrangyalokat szokták festeni.

A hölgy remegve bámult e tüneményre: azt hivé, az ég küldte le hozzá bűnbocsánata hirnökét, pedig saját alakja volt az, melyet a sötét háttérben rejtett tükör mutatott vissza; de nem ismert magára benne: e szelid, földfeletti báratos arczot, e tisztán sugárzó szemeket soha sem látta ő tükörből, s levágott hajfürtei még nevelték a csalódást. Rövid hajzata egészen kivette női alakjából, – angyalokhoz téve őt hasonlóvá, – elesettekhez, – megtérőkhöz.

Reszketve borult térdre a tünemény láttára, s arczával a földet érintve, ott zokogott sok ideig, s midőn ismét fölemelkedék, úgy tetszett neki, mintha ama tünemény feléje nyújtaná hófehér karját, tele részvéttel, tele szánalommal, s midőn ő égre emelé kezeit, az is oda mutatott, megdicsőült arczát magasztos vágygyal emelve fel… Nem, ez arczra nem lehetett neki ráismerni, ily szépnek ő nem látta magát soha!

Oh az nem hazugság, az nem költők leleménye. A tükörben véletlenül meglátott arcz sokszor idegenül lep meg, a gondolat, melylyel csak a lélek küzdött, egyszerre a testi szemek előtt lerajzolja az arcz vonásait és nevet ad önmagának.

Azraële áhitattal tevé össze kezeit keble fölött s kezével intve a tüneménynek, hogy követni fogja, felvevé szövétnekét és visszatért azon szobába, hol az összehalmozott bútorok- és szőnyegekből ravatalt készíte magának.

Ott voltak egymásra hányva az aranynyal áttört párnák, India tollas kelméi, a hattyúpehelylyel töltött divánok, a könnyű, fényüző asztalkák, aranyozott kámfor-fából a gyöngyökkel ékes hárfák, ezüst hangú húrjaikkal, egy arany medenczécskében finom illatos olaj volt töltve, mely ezer keleti virág zamatjából készült, azt szerte kilocsolta a felhalmozott kelmékre, beitatta azt a vastag szőnyegekkel; a repülő illat eltölté az egész levegőt.

Ekkor kezeit hevülő szivére nyomva, felsóhajta:

– Isten! velem légy!

S azzal körül négy oldalon meggyújtá az összerakott máglyát, s mintha menyasszonyi ágyába lépne, gyönyörteljes, mosolygó arczczal lépett fel annak párnáira, ott lefeküdt annak közepén, szemeit lehunyva, csendesen és boldogan mosolyogva.

Nehány pillanat mulva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a könnyű száraz kelméktől, s négy felől összecsapva, mint egy égő hullám, mennyezetet képezett fölötte… És ő még akkor is mosolygott boldogan, édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyuladt, kéken világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek gomolygani, s ha olykor elhajtá a láng a füstöt, ott feküdt a leány mosolyogva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának a helyett, a ki meghal… Midőn az utolsó hárfahúr lepattant, – az odaliszk halva volt.

* * *

Az éj vége felé járt már. Feriz bég csendesen figyelve ült kioszkja ablakában, a hogy az odaliszknak megigéré. Nem érté annak rejtélyes szavait, de teljesíté, mert jól tudta, hogy az egy haldokló kivánsága.

Jól esett neki arra gondolni, hogy őt megcsókolta. Kegyes adomány volt ez a legszánandóbb teremtménynek; kit a bűn csókja meggyalázott, azt fölemelte, megmenté, visszaadta önlelkének azon ajkak érintése, melyek nőarczhoz bűn gondolatával nem közelítének soha.

Hirtelen, – a mint a Duna fekete hullámait s az ég még feketébb felhőit nézné, az átellenben fekvő sziget közepéről egy fényes lángoszlopot lát szélsebességgel előtörni, fehér gomolygó füstfelleget hajtva maga előtt; és úgy tetszett neki, mintha a fényes füstfellegek között egy tündöklő alak szállna a magasba.

Pillanat mulva az égő kioszk lángjai bevilágíták az egész környéket. A fellármázott lakosság bámulva nézte a a pompás tüzet, melynek lángjait toronymagasra emelte a dühöngő vihar. Mentésre senki sem gondolt.

– Csakhogy emberélet nem veszett ott; mondák nyugodtan; a hárem és őrei még tegnap átszállíttattak.

A szél is jól segített a tűznek, a könnyű, csupa fából épült kioszk reggelre már el is hamvadt. Feriz bég addig imádkozott, míg egy láng vereslett az égen.

Reggel csónakba ülve, átvitette magát a szigetre, a hivatalos müderrisz kiséretében; az égés helyén már üszkök sem voltak. Minden porig égett. Nem látszott egyéb, mint egy nagy fekete szérű, beomlott hamvakkal. A bűnök tanyáját és a vétkezőt eltörölte a láng; nem maradt egyéb utánok, mint egy fekete folt. Jövő tavaszra azt is be fogja zöldelni a mező.

* * *

Másnap déltájban egy ismerős lovagot látunk ügetni a várkapun fölfelé; ha nem csalódunk – Yffim bég.

Kolozsvártól egész idáig mind azon törte a fejét, hogy találjon eléggé méltó szavakat azon nagy sérelem előadására, mely rajta és személyében kegyelmes vezérén az erdélyi rendek által elkövettetett, s kigondolá, mint fogja leírni iszonyú szemekkel a vakmerő, vérszopó had kegyetlenségeit, kik őt az ország határáig korbácscsal hajtották, s valahányszor a ló helyett egyet ő rá találtak ütni, azzal vigasztalták, hogy azt Hasszán basának küldik.

Megérkezve Hasszán palotája elé, mint szoká, nem is kérdezősködött, hanem leszállva lováról, kantárját oda adta az ismert eunuchoknak, hogy vezessék a lovát az udvaron.

A tegnap este felállított vérpadnak már nyoma sem volt a kapu előtt; Yffim bég benyitott rajta s végig menve az ismert szobákon, miknek ajtait mind Hasszán drabantjai őrzék, végre Hasszán szokott elfogadási termébe érkezett, s ott találta Olaj béget, divánon ülve, s az alkoránból olvasva.

Yffim bég körültekintett, s a mint rövid üdvözlés után nem találta azt, a kit keresett, megszólítá Olaj béget:

– Én Hasszán basával akarok beszélni.

Olaj bég rátekinte, azzal felkelt nagy nyugalommal, az asztalon egy ezüst tálcza állt szőnyeggel leterítve; odament, azt feltakarta, egy levágott véres fő nézett merev kőszemekkel Yffim bégre.

– Ime, – beszélj vele…

VÁLTOZÓ IDŐK, VÁLTOZÓ EMBEREK.

Kis országoknak nincs nagyobb veszedelmük, mint ha nagy embereik vannak.

Némely ember hadvezéri hivatással született s mint rablóvezér hal meg.

Ha Teleki Mihály egy nagy ország kormányán ült volna, neve tán Richelieué mellett állana, s azon ország büszke volna amaz évekre, melyekben általa vezérelteték; így átka maradt neki, hogy Erdély kicsiny volt az ő szellemének, de még Erdélynek is az, hogy ő volt kelleténél nagyobb.

Azon ügyesség, melylyel ő magát, megérzett veszély idején, az észrevétlenségig össze tudta húzni, s a legelső szerencsés alkalmat már vasmarokkal ragadta meg, – ez tevé képessé őt, hogy annyi időn keresztül oly egymással teljesen ellentétben álló irányt bírjon követni, hogy majd a római császárral, majd a szultánnal szövetkezzék; egyszerre mindkettőnek hódolatot mutasson, másszor mind a kettő ellen törekedjék; hogy egy évben minden diplomatiai erélyét, ravaszságát felhasználja, miszerint a már készen álló erdélyi hadak kénytelenek ne legyenek a törököt a római császár ellen segíteni, másszor ismét a legvakmerőbb eszközöktől se rettenjen vissza, hogy a szultánt és az erdélyi rendeket a császárral kötött béke felbontására bírja.

A szentgotthárdi csatával csak fájó seb volt ütve az ozmán dicsőségen, de annak sajgása csak örök emlékeztetés volt a visszatorlásra, s bár akkor tíz évre köttetett béke, nem sokára sokkal kinálkozóbban jött szembe az alkalom, mintsem az az ulemák magyarázatait, s az erdélyi urak bölcseségét meg ne ingathatta volna.

A római császár a spanyol trón fölötti örökösödési harczban seregei javát XIV. Lajos ellen volt kénytelen vezetni, s az ellenzék most látta idejét túlfelől felemelni ellene a zászlót. Erdélyből kellett megindulni a harcznak, melynek fejedelmére a harcz azon jutalma várt, a mit hasonló utat követett elődei nem bírtak kivívni: a magyar királyság.

A játék ugyan veszélyes volt, egy ország volt egy országért koczkára téve. Vagy mind a kettő, vagy egyik sem. És voltak Erdélyben pártok, melyek nem örömest látták a kis fejedelemséget játékra téve a nagy királyságért, s e pártnak bár leghatalmasabb karja, Bánfi Dénes, levágatott, még mindig voltak tekintélyes fejei: Béldi Pál és az ifjú Bethlen Miklós.

Egy napon a Fogarasra hívott országgyűlésen a fejedelem németjei[1] körülfogták Béldi Pál és Bethlen Miklós szállásait s kijelentették nekik, hogy az ország foglyai maradnak.

Mit vétettek? Ki tudott bűneikről valamit? csakhogy egyszer fogva voltak.

Jó Apafi Mihály azt hivé felőlök, hogy fejedelemséget keresnek; ez a bűn volt az, a mit egy szóra el szokott hinni, és sürgeté az elfogató főurakat, hogy szolgáltassanak törvényt az elfogottak felett. De jól őrizkedének ezek attól. Sokkal könnyebb volt az elfogottakat elébb megöletni s azután szolgáltatni rájuk törvényt.

A fogarasi várnak ez időben a jámbor Cserei vala dicséretes főkapitánya, s a vár, melyben az elfogott urak letartóztattak, a fejedelemasszony tulajdona volt. A mint Annának tudtára esett az elfogatás, rögtön felhivatá magához Csereyt s megmutatva az újján lévő pecsétgyűrűt, azt mondá neki:

– Nézze meg kegyelmed e gyűrű czímerét, s akármi halálos itélet érkezzék kegyelmedhez, a míg ezen czímert a levélre nyomva nem találja, a foglyokat kivégeztetni őrizkedjék, a vár enyim, s kegyelmednek inkább én parancsolok, mint a fejedelem.

A fejedelem nejével együtt visszament Fejérvárra. Megérkezésük utáni napon az ország első férfiai összegyülekeztek magántanácskozásra a fejedelemhez, s Telekinek gondja volt rá, hogy délesti barátságos pohárra csak azok maradjanak jelen, a kik vele egyetértenek: Mikes Kelemen, a Bethlen urak, kik öcscsüket, Miklóst, nagy esze végett különösen gyűlölték, Naláczi, Székely és Vajda László; kik is a fejedelemmel késő estig elmulatának, sokat nevetvén az udvari bohócz, Biró Gergely mulatságos tréfáin, ki sokféle gyönyörködtető dolgokat bírt elkövetni, kanalat, villát úgy elnyelt, hogy senki se látta, hová lettek, s utoljára még emberek elnyelésére is vállalkozott; s az ebben kétséget támasztó Naláczi Istvánra úgy rá ijesztett, hogy utóbb kérve könyörgött neki, hogy ne nyelje el.

Apafi maga sem vette észre, hogy mennyit ivott, mert a mellette álló vederből valahányszor egy serleggel kimerített, annyit ismét visszatöltöttek bele, úgy hogy azt hivé, miszerint félejtelre valót sem ivott még. Arcza mindig lángolóbb, veresebb kezdett lenni. Egyszerre egy üres széket látott meg maga mellett, s dühösen felkiáltott:

– Ki szökött el innen ismét. Már megint Bánfi Dénes szökött el, mert ez az ő helye; hová lett innen Bánfi Dénes?

Az urak mind megnémultak, csak Teleki bírt felelni.

– Bánfi Dénes meghalt.

– Meghalt? kérdé Apafi. Hogyan halt meg?

– Béldi Pál ligát kötött ellene s lefejezteté.

– Béldi? szólt Apafi, vak dühvel emelkedve fel székéről, s hol van ez az ember?

– Most börtönben, de majd nem sokára fejedelmi széken.

– Vérpadon! ordítá magán kívül Apafi, vérszomjú haraggal. Vérpadon, nem fejedelmi széken. Megmutatom e dölyfös székelynek, hogy ki vagyok? ha ellenem vétenek. Hívjátok az itélőmestert, törvényszéket kell tartani.

– Az itéletek már készek, uram, szólt Naláczi, kivonva zsebéből három egyenlő nagyságú iratot, csak aláirásod hiányzik.

Hirtelen ott termettek tintával és irónáddal, s azt a fejedelem reszkető kezébe nyomták, újjal mutatva neki a papiron, hová írja nevét. Megtörtént.

– Nincs közöttünk idegen ember? kérdé Teleki, gyanúsan nézve szét.

– Csak a bolond, de attól nincs mit tartani.

A bohócz e perczben épen egy kardot tánczoltatott az orrahegyén, felül meg egy tányér volt rá téve, s váltig kiáltozott az urakra, hogy ő rá nézzenek, ne arra a másikra, bizonyosan nem is látta, mi dolog történik ott az asztalon?

A levelek három parancsot tartalmaztak. Egy szólt Csereinek, meghagyatván neki, hogy a foglyokat rögtön ölesse meg; másik a porkolábnak, Boer Zsigmondnak, mely azt tartalmazá, hogy ha Cserei vonakodik engedelmeskedni, ölesse meg őt is az urakkal együtt; harmadik végre a várőrséghez, melyben az felhivatik, azon esetre, ha a porkoláb is késedelmeskednék, őt is a többiekkel együtt felkonczolni. Mind a három levelet sárga viaszszal lepecsételve átadák Naláczi Istvánnak, ki azokat kalpagjába téve, a kalpagot felnyomá fejére s indult sebtén a szobából. Épen a bohócz mellett kellett neki elhaladnia, s ez azonnal odaugrott hozzá, rákiáltva: «ohó, te az én kalpagomat tetted fel, ide vele, ez a tied!» s mielőtt Naláczi meglepetéséből magához térhetett volna, kalpagja helyett a csörgő sipka volt a helyén.

A főúr nagyon idétlennek találta most e tréfát s torkon ragadta a bohóczot.

– Semmirekellő, hová tetted a kalpagom? szólj, vagy megfojtalak.

– Meg ne fojts, uram, szabódék a bohócz, mert akkor magad leszesz a legnagyobb bolond a fejedelem udvaránál.

– A kalpagot ide! kiálta Naláczi dühösen; hova tetted?

– Elnyeltem uram.

– Gaz ficzkó! dühönge Naláczi, fojtogatva a bohóczot; te kötekedel velem.

– Hisz uram, elő nem tudom adni, ha a torkomat összeszorítod.

– Megállj, majd megkeresem én nálad; szólt Naláczi s elkezdé a bohócz köntösét feltépni, mire a kalpag nem sokára kihullott annak ránczai közül. Ügyetlen szemfényvesztő! nevete akkor Naláczi. Ezt ugyan jól eldugtad. Azzal felvevé kalpagját, mind a három levél benne volt, jól lepecsételve sárga viaszszal; hanem azután csak odakünn tette fel ismét, hogy a bohócz másodszor el ne csenhesse.

Még azon éjjel vágtatott Fogarasra, odaérve nagy lóhalálában, maga elé hivatá Csereit, s a neki szóló levelet átadva, mondá:

– Ime e szigorú parancsot rögtön hajtsa kegyelmed végre, szentnek tartván annak minden betűjét.

A kapitány átvevé a levelet s felszakítván annak pecsétjét, nagy bámulattal tekinte a főúrra:

– Én nem tudom uram, neked van-e április első napja, vagy nekem? ebben a levélben egy fiabetű sincs.

Naláczi hihetlenül tekinte a levélbe. Üres volt az egészen. Hirtelen felszakítá a másik két levelet is. Azokban sem volt egyéb tiszta papirosnál.

Az ügyetlen bohócz az alatt, míg a főúr őt fojtogatta, elcserélte a leveleket más üres készen tartottakkal, s az itéleteket még azon este megvitte a fejedelemnének, ki általa tudott meg mindent, a mi a fejedelem körül történt.

Reggel aztán a három parancscsal kezében Apafihoz ment a fejedelemné, szemére hányva, hogy tisztviselőit így akarta megöletni.

A jámbor fejedelem csak elbámult, meglátva a parancsokat saját irásával, miről már semmit sem tudott, s megölelve nejét, hálát adott neki, hogy őrködött felette, s nem engedé e parancsokat elküldeni; Naláczi uram pedig a nagy kudarcz miatt alig merte magát mutatni az udvarnál s csak a bohóczra fenekedett.

Ez eset megdöbbenté a jámbor fejedelmet s rögtön elhatározá, hogy a foglyokat szabadon bocsáttassa. Előbb azonban reversalist kellett aláírniok, melyben kötelezték magukat, hogy vádlóik ellen visszatorlást nem fognak kezdeni.

Béldi Pál vérig volt bár sértve, de úgy vevé e szenvedést, mint érdemlett büntetését annak, hogy Bánfi Dénes ellen ő írta legelső alá a ligát, most ugyanaz a fegyver sújtotta őt vissza.

Ámde legkisebb volt a magánsérelem; az alatt, míg Béldi és Bethlen Miklós börtönben ültek, a harczias párt keze szabadon működött, úgy, hogy a midőn ezek kiszabadultak, megdöbbenve kapák hírül párthíveik által, miszerint csupán a diván megegyezése van még hátra, hogy a béke felbontassék.

Béldi átlátta, hogy tovább hallgatni annyit tesz, mint csendesen elnézni, mint rohan az ország saját veszte felé.

Rögtön összehívá mindazokat, kik vele egy gondolaton voltak, köztük Csáky Lászlót, Haller Jánost, Kapy Györgyöt, s tanácsot tartának az ország jövője felett.

Béldi szüntelen azon volt, hogy a fejedelmet kimélni kell, hanem arra kell őt kényszeríteni, hogy tanácsosait, Telekit, Székelyt, Mikest és Naláczit, meg a két Bethlent távolítsa el magától, s alkosson új országtanácsot.

Kapy többet akart.

– Ha már ennyire vagyunk, monda, akkor jobb nyiltan kilépnünk, s ha kihúztuk a kardot, akkor ne könyörögjünk, hanem verekedjünk, s a ki győz, győzzön magának, és ő legyen fejedelmünk.

– Isten úgy szállítsa fejemre legnagyobb büntetését, monda Béldi, a mint a fejedelemségre vágyom. Én hűséget esküvém a fejedelemnek, s bár szeretem hazámat, e szeretet mellett el tudok vérezni, de eskümet meg nem szegem soha. Az én javaslatom nem egyéb, mint hogy a kihirdetett országgyűlésre, mely Nagy-Sinken fog megtartatni, jelenjünk meg fegyveresen, a felültetett székelyekkel együtt, s ha megmutattuk erőnket, bizonyára a fejedelem nem fog kételkedni, hogy tanácsuraitól megváljon; mert én jó embernek ismerem őt s tudom, hogy inkább fél tőlök, mint szereti őket.

A jelenlevő urak elfogadták Béldi ajánlatát.

– Akkor én itt hagyom kegyelmeteket, monda Kapy, fázósan gombolva be mentéjét. A harcztól nem irtózom, mert ott látom az ellenséget és verekszem vele, de a fegyveres instántiákat nem szeretem, mert hamar kiveszik az ember kezéből a kardot és saját nyakát vágják le vele.

El is távozott. A többi urak pedig eloszolván, kiki felfegyverzé a maga híveit. Béldi egy szavára felült Háromszékben, Csikban és Udvarhelyszéken a fegyveres székelység, generálisuk parancsára minden órában indulásra készen.