Part 9

– Mind saját neveléseim e leányok, uram. Egy sincs közöttük a ki édes anyjára emlékeznék, legkisebb gyermekkoruktól fogva az én ápolásom alatt virultak fel; én nem kereskedem nagy korukban elfogott rabnőkkel, azok rendesen agyon sírják magukat, durczásak, ideje korán elhervadnak, s még a többit is elrontják. Csecsemő korukban vásárlom a lyányokat; mennyi költségbe, mennyi fáradságba kerül, a míg egy ily virág felnő! de legalább örülhet, a ki leszakasztja. Nézd uram, egyik oly tökéletes, mint a másik; tekintsd ama karcsú liliomot, ki ott az angoraszőnyegen tánczol, láttál-e ily termetet valaha? mely hajlik jobbra-balra, mint a banán-fa virágzó ága. Az egy georgiai leány, kit még születése előtt vettem. Apja, mikor házasodott, nem birt a lakomára való pénzzel s odajött hozzám, eladva száz dinárért legelsőbb születendő gyermekét. Hja uram, kevés pénz, de hátha sohasem született volna gyermeke? hátha fia lett volna? és azóta mennyiszer meghalhatott volna! bizonyára nem fogod sokalni az árát, ha azt mondom, hogy ötszáz arany. Nézd, most lerugja himzett papucsait, ah ily lábakat, ily gömbölyü, sima, fehér lábacskákat nem hiszem, hogy találj másutt. Ötszázat mondtam? Ennek ára uram hatszáz arany.

Yffim bég műbecslő képpel hallgatá a kalmár szavait.

– Vagy tán jobban fog tetszeni ama méla képű szűz ott, ki a magányt keresve, ül ama rózsafa árnyában. Lásd uram, csak e rózsafák mennyibe kerülnek nekem! Leányaimnak soha sem szabad rózsa nélkül lenni, mert a rózsa legjobban illik a leányhoz, s a rózsaillat legjobb tanító a szerelemre. Az ott cserkeszfőnök leánya, együtt fogták el apjával, anyjával; a durva férfi, nehogy neje kezünkre jusson, megölte azt; de gyermekét megölni nem volt már ideje, s én vettem meg azt; ez a bánatos szín sokaknak tetszik, kik örülnek rózsákat ültetni fehér földbe, csókkal pirosítni halvány szűz arczot. Nem adom alább hétszáz aranynál, nem sietek vele, hisz még gyermek.

Yffim bég mordult rá valamit.

– Az a pajkos delnő, ki a shawlon hintázza magát, fejét jobbra-balra hajtogatva, Chinából kerüle hozzám, hol szülei kitették a piaczra. Termete első tekintetre nem sokat igér, de hogyha hozzá érsz, mintha forró bársonyt tapintanál. Ezt is ötszáz aranyért adom, csupán neked uram, másnak két annyiért.

Yffim bég helybenhagyólag bólintott fejével.

– Látod azt a szőke hölgyet, ki most arany fésűvel huzza végig még aranynál is becsesebb hajfürteit; ez az északi szigetekről került hozzám, egy hajóról, melyet a Kapudán basa a tengeren fenékbe lövetett; nem kérdem tőled, hogy láttál-e ily gazdag szőke hajfürtöket? csak azt kérdem, hogy született-e halandó leány valaha ily vakító fehérségű arczczal? melybe mintha a hajnal mártotta volna rózsás ujjait, akként vegyül a legbájolóbb pir.

– Igen, de ez arcz ki van festve; monda gyanakodva Yffim bég.

– Kifestve uram? kiálta fel Hadzsi Baba méltatlankodással. Nálam kifestett arczok? Ah, jer és győződjél meg róla.

S azzal félreszakítva a mousselin-leplet, belépett a terembe Yffim béggel.

A férfiak láttára egy pár a bujósdit játszó hölgyek közül sikoltva bútt el szőnyegei közé s csak később üté ki onnan kiváncsi fejecskéjét az összefogott redők közül. A georgiai délczegen folytatá tánczát; a chinai még kaczérabb, kihivóbb mozdulatokkal lóbálta magát a hintán; az északi szigetek szépsége körül hagyta omolni vállain aranyt játszó hajfürteit; egy ép barna-piros arczú czigányleány tarka, czafrangos öltözetben, szalagok közé font hajjal, bámészan állt a belépő bég elé s azt tetőtől talpig összenézte, megfogta annak selyem kaftányát, ujjai közt morzsolgatva azt, mintha kelméjének értékét akarná megbecsülni; míg egy gyermekded néger leányka, arany kösöntyükkel karjain és lábain, ámbrával füstölte körül a vásárra jött vendéget, tiszta email szemeivel s korall-piros ajkaival nyájasan mosolyogva reá.

Valót mondott a rabkereskedő. E szegény leányok közül egy sem tudta azt, mi a szégyen? Egykedvüen vagy épen jó kedvvel tekintének a vásáros elé s iparkodott mindegyik megtetszeni neki, remélve, hogy elviendi őket onnan s gyöngyöket és drága ruhákat s rabszolgálókat veend számukra.

Hadzsi Baba a legutóbb említett szépséghez vezeté a béget s felemelvén fehér köntösének szegélyét, azt megnyálazá s megdörzsölé vele a kétségbe hozott pirosságu arczot, s miután a kelme fehéren maradt, diadalmasan fordult a vevőhöz.

– Hah uram! én festett arczokat árulnék? Hát azért volna nekem minden igazhivő shah, emir és khán előtt hitelem? nem az én kertemből kerülnek-e mindazon virágok, kikkel a Bayrám ünnep napján a Sultana Valideh a legnagyobb császárt megajándékozza, s kiket egy hét mulva a szultán legkedvesebb padisahjaihoz szokott nőül adni? Soha uram! még csak indu bayadéreket sem tartok, csupán azért, mert fogaikat bethellel narancssárgára festik, s szemöldeiket bearanyozzák; istenkáromlás valamit igazítani azon, a mit Allah tökéletesnek teremte! A szerecsen leány azért szép, mert fekete, a görög azért szép, mert barna, a lengyel azért, mert halovány és az olasz azért, mert piros: kedvesek a szőke fürtök, kedvesek a feketék, s tűz lakik a kék szemekben, valamint a sötétekben, s mind ezt Isten alkotá, hogy az emberek örüljenek neki.

Míg az érdemes embercsiszár ily nemes hévvel ömlengett, Yffim bég nagy komoly képpel végig járta a termet, s minden függönyt félrevonva, mogorva tekintettel szemlélé azoknak lakóit, kik mindannyian pompás keleti öltözeteket viseltek, s henyélve és czukorpálczákat szopva, hevertek pamlagaikon, vagy daloltak és énekeltek.

Hadzsi Baba mindenütt nyomban kisérte a török urat s minden leányról annyi ajánlatost tudott mondani, hogy a jó urnak valóban nagy határozottsággal kellett birnia, hogy választani tudjon közülök.

Már egész a terem végére jutott, midőn véletlenül a legfélreesőbb szegletbe tekintve, egy hölgyet pillanta meg, ki a többitől egészen elkülönítve látszott. Egyszerű fehér gyapjulepelbe volt burkolva, csak feje látszott ki, s a mint azt a bég felé fordítá, egyszerre elállt annak szeme szája, lábai ott maradtak vele.

Ez volt a szépség országában a királynő arcza! Soha ily pillantást, ily égő, világló, villanyozó szemeket, mint az övéi! A büszke, szabad homlok, mely alatt két szenvedélyes szemöld szivárványlott, diadem nélkül is méltóságot sugárza szét, arcza, a hányat pillantott, annyi indulatkifejezést válta, az első látásra szilaj volt, mint a fürdőben lepett Diána arcza, a másodikban félelmes, mint a futó Daphneé, lassankint szelid fájdalom változtatá át vonásait, merengve nézett maga elé, mint a megcsalatott Sappho a lábainál terülő tengerbe, mely égő szerelmét eloltandó vala.

– Kalmár! szólt bámulatából félig-meddig magához térve a bég. Te engem meg akarsz csalni, micsoda égből lopott húri ez itt, hogy meg sem akarod őt nekem mutatni?

– Bizonyára jó uram, szólt ijedten a kalmár, jobb ha elfordulsz tőle, s nem gondolsz reá többet.

– Hadzsi Baba! vigyázz magadra. Ha netalán másnak adtad el őt már, vagy magadnak akarnád őt megtartani, olyasmit veszthetnél rajta, a mit többet nem nyersz vissza.

– Apám szakállára mondom uram, nincs miért megnézned e némbert.

– Hm! talán termete hibás? gondolá magában Yffim s inte a hölgynek, hogy bocsássa le magáról leplét. Az rögtön engedelmeskedék s felállva, végig bocsátá termetén a könnyü palástot.

Ah! A bég szemei kápráztak. Alig hivé, hogy a mit lát, az nem egyéb, mint tündéri ábrakép. Oly tökéletes volt a hölgy alakja, mintha remekszobrász márványból faragta volna a szerelem-istennő oltárára, s a derekát átszorító ezüst abroncs csak azért látszott oda övezve lenni, hogy kitünjék, mennyire fehérebb termete az ezüstnél.

– Átok nyelvedre, gonosz fecsegő! fordult Yffim bég a kalmárhoz; ki üres beszéddel egy óra óta lopod tőlem az időt, s megfosztasz a paradicsom szépségeinek látásától. Mi ára e hölgynek?

– Hidd meg uram, nem neked való az.

– Mit? te emberfejű kutya! azt hiszed, koldussal van dolgod, a ki nem tudja kifizetni a mit kérsz? Én Hasszán basa, a budai vezér számára jöttem vásárlani, a ki úgy szokott alkudni, hogy a mit ezer aranyon tartanak neki, kétezeret ád érte.

A leány meghallva e szavakat, szokatlan mosolyra derült arcza, két nagy tüzes szeme úgy világított e perczben Yffim bég felé, hogy annak szemei nem kápráztak jobban, mikor a tengeren járt s két nap sütött arczába, egyik az égről, másik a víztükörből.

– Sőt inkább, oh uram, szólt földig hajolva a kalmár, oly olcsón adom e leányt, hogy árából láthatod, miszerint holmi alsóbb mushirok számára tartogatom azt, ha egy ilyennek jönne hozzá kedve, átengedném, – nem mondok sokat, – átengedném neki száz dinárért.

– Istenkáromló te! ki a teremtés remekét ekként ócsárolod. Tizezer dinárt kell érte kérned, vagy a mennyivel kevesebbet kérsz, talpadra veretem bambussal.

A kalmár arczra veté magát a bég előtt.

– Ne vedd meg őt uram, bizonyára nem jót kivánsz sem magadnak, sem uradnak, a midőn őt háremébe akarod vinni.

A bég azt gondolá: bizonyosan hangja rút a delnőnek, azért oly olcsó, s felszólítá, hogy énekeljen előtte egy dalt, ha tud.

– Ne kivánd tőle azt uram! könyörge a kalmár. Késő volt; a leány az első szóra kezébe vőn egy mandolint s végig futott húrjain, mint szellő az æolhárfán; s elkezde énekelni a legcsengőbb, a legédesebb, a legforróbb hangon egy arab szerelmi dalt:

«Shirász rózsaberkein, Halvány hold sugárain, Forró szivek álmain Születik a szerelem.

Altaj jeges bérczein Vérpadoknak ormain Gyülölő szív lángjain Sem hal meg a szerelem.»

A bégnek nem volt mást tenni, mint felugrani s összevissza pofozni és ütlegezni Hadzsi Babát, a miért egy szóval merte megkisérteni, hogy őt e leány megvételéről leverje.

A kalmár tűrte az ütlegeket, s mikor vége volt a mulatságnak, ujra azt mondá:

– És én ismét azt tanácsolom te neked, hogy meg ne vedd urad számára e leányt.

– Mi hibáját tudod, te nagy bagoly? Értelmes dolgot mondj, mert ha hazudni találsz, árboczfádra akasztatlak fel czégérnek.

– Elmondom uram, ha meghallgatod. E leány nem első gazdájánál van már, csak a kiket én tudok, hogy őt birták, vannak öten. Ezek mind nyomorultul vesztek el uram, méreg, pallos és selyemzsinór által. Akárhová belépett, a szerencsétlenséget vitte azon házhoz; lakott töröknél, tatárnál, magyarnál; egyenlő balsors érte mindazokat: az Iblisz[11] ellen, a ki benne lakik, nem volt hatalma sem a prófétának, sem a messiásnak, sem a bálványoknak, romlás és végveszély az ő ajkainak lehellete, a ki őt megöleli, annak számára már ássák a sírt, s a ki őt meglátta, annak jobb lett volna világtalanul születni. Ezért könyörgöm neked még egyszer, oh uram, hogy engedd e némbert valami szegény mushirnak, kinek fejéért nem kár, ha legördül, s ne vidd a veszélyt olyan magas házba, mint Hasszán basa palotája.

A bég megrázta fejét.

– Gazembernek hittelek, ostobának tapasztaltalak; szólt a kalmárnak s azzal inte a leánynak, hogy burkolja magát palástjába s kövesse őt.

– Allah tanum, hogy én intettelek; én mosom kezeimet, rebegé Hadzsi Baba.

– A leány követni fog, te küldj pénzedért utánam.

– A próféta lássa meg lelkemet, uram. Ha csakugyan akarod elvinni e leányt, én nem adom őt pénzért. Nehogy azt mondhassam egykor, hogy ily nagy ember tőlem vette kész pénzen a romlást. Fogadd őt ajándékba urad számára.

– Elfeledém megkérdeni: mi neve e hölgynek?

– Megmondom uram, de kérlek, hogy valahányszor ajkaidra veszed nevét, el ne mulaszd utána mondani: mash Allah; mert e nő neve ördög-név és bizonyára ő nem ok nélkül viseli azt s nem hazudtolta meg soha.

– Mondjad, és ne fecsegj.

– E hölgy neve: «Azraële»… Allah hatalmas!…

AZ AMAZON-DANDÁR.

Három nap mult el, hogy Azraële Hasszán basához került, s a harmadik nap estéjén Hadzsi Baba kinn ülve hajója orrában s a szép holdvilágban gyönyörködve, távol a Margitsziget felé csónakokat látott a Duna közepén evezni s koronként szivszaggató sikoltásokat halla, melyek csak rövid ideig tartottak; – a sikoltások időközönkint megujultak s a kalmár szive úgy szorongott, azokat hallva.

Nem sokára eltüntek a csónakok a parti fák között, elhangzott az utolsó rémhang, s a várkert rózsalugasai alatt ábrándozó dal szólalt meg, mely a csöndes éjben áthangzott a Dunán. A kalmár megismerte benne az odaliszk éneklését s elhallgatta azt sokáig s mégis úgy tetszett neki, mintha e dallamon keresztül ama sikoltások hatnának váltig füleibe.

Másnap meglátogatá őt Yffim bég, a kalmár szivesen fogadá: nargylát és sorbethes csészéket hozatott elé s ott elültek szép csendesen pipázgatva; egyik sem szólt a másiknak egy szót is.

Így lefolyván jó egy óra, végre megszólalt Hadzsi Baba:

– Az éjjel csónakokat láttam a sziget felé uszni s titkos sikoltások hangjait hallám.

Azzal ismét tovább szítták nargyláikat, hörpölgették csészéiket s hallgattak másik óra hosszat.

Akkor felkelt Yffim bég, kezet szoríta Hadzsi Babával s távozó félben monda:

– Azok Hasszán basa kedvencz hölgyei voltak, kik bőrzsákokba varratva, a vízbe hányattak.

Hadzsi Baba megcsóválta fejét, a mi törökül annyit tesz, hogy azt előre lehete látni…

Nem sokára elkezdének gyülekezni az egyes hadtestek Pest alá, tábort ütve a Dunaparton: a hidon szüntelen lehete látni a keresztül vonuló hadsorokat, a nehéz ágyukat és szekereket. Megérkezett Belgrád alól a vezér aga a nyolczezer főre menő testőrséggel, s a Rákoson ütötte fel sátorát, feljött utána Ismail basa tizenhatezer janicsárral, s a palotai síkon szállt meg. A tatár khán rendezetlen csordáit, mik mehettek negyvenezer főre, felterelték Vácz környékére, nem sokára Ghyka herczeg is megérkezék hatezer főnyi lovassal s vele együtt és a budai vezér válogatott csapatjaival mehetett az egész sereg mintegy százezer főre.

Hadzsi Baba tehát igen jó vásárt csapott, annyi török ur között sok vevője akadt, mindene árán felül kelt el, úgy, hogy jónak látta egy újabb szállítmányt hozatni maga után egy belgrádi fiókraktárából; remélve, hogy még a táborozás folytán azokat is eladhatja. Szerette volna mégis megtudni, meddig tart ez összpontosítás s miféle urak váratnak még a hadakhoz? s e végett körülfogta Yffim béget.

A bég őszintén megfelelt, hogy a ki akart, már eljött, az erdélyi fejedelem csalárdul kihuzta magát a hadból s most csupán Kucsuk basa és fia Feriz bég dandáraira várnak még, a kik nélkül nem akarnak útnak indulni.

Hadzsi Baba oda lett e nevek hallatára.

– Holt emberré tettél, uram. Még ma megyek vissza egész szállítmányommal együtt Stambulba.

– Őrjöngsz?

– Nem uram, de tönkre vagyok téve, ha ezeket bevárom. Soha uram, még egy világrészben sem lakhatom ezen derék férfiakkal, kiket Allah tartson meg sokáig nemzetünk dicsőségére! Két házat tartok a Bosporus két ellenkező partján, hogy mikor e nemes urak Európában vannak, én Ázsiában lehessek, s ha ők Ázsiába mennek, én átjöhessek Európába.

– Rejtélyekben szólasz.

– Tehát nem hallottad volna hirét Feriz bégnek?

– Mint derék vitézt hallottam őt emlegetni.

– És a hölgy-dandárnak, mely őt a csatákban szokta követni?

Yffim bég felkaczagott e szóra.

– Könnyű neked kaczagnod, kegyelmes uram, mert nem kereskedel hölgyekkel, mint én. De tudnod kell, hogy a miről beszélek, nem tréfa, s Feriz bég nem kevésbbé veszedelmes mindenféle asszonytartó emberekre nézve, mint a himlő és a ragály.

– Soha sem hallottam ily tulajdonságáról.

– De hallottam én. Ez egy varázslói hatalommal biró ifjú, kinek szemeiben talizmán van rejtve, kinek homlokára tündérbetük vannak irva, s kinek ajkairól bűbáj és varázslat hangzik; hogy ha bármely némberre ránéz, avagy ha bezárt ajtón keresztül hallatja vele szavát, az meg van rontva örökre; mint a mely embernek a hold arczára süt, mikor alszik, és az kénytelen a holdat követni azontúl: épen úgy vonja ez ifjú maga után szemei sugárzatával a nőket, a kikre ránéz. Oh nem egy magas úr átkozá meg azon órát, melyben Feriz bég ablakai alatt lován elvágtatott, legszebb hölgyeit veszté miatta. Maga a nagyvezér maig is siratja kedvencz bayaderjét, a szép Zaidát, ki egy selyemkötélen ereszkedett le ablakából a tengerbe, s azon hajó után úszott, mely Feriz béget vivé; s egy éjjel testvéröcsémet, Kutub Alnumánt, ki szintén rabkalmár, mint én, leányai, kiket esztelenül megmutatott az ifjúnak, álmában megkötözték s mindnyájan utána szöktek.

– S mit kezd ez ifjú annyi nővel?

– Oh uram, épen ez a réme e regének. Mert ha szerelemre fűzné a föld legszebb virágait, azt mondanám rá: bölcs ember; előre izleli a paradicsomot. De ellenkezőleg uram: borzadni fogsz, midőn mondom: ő, kinek a világ szépségei borulnak lábaihoz, soha azoknak egy csókjuk által sem kiván idvezülni.

– Tehát nyomorult? – vagy esztelen?

– Más hölgyet szeret, keresztyén leányt, és az távol van innen, és az után eped gyermeksége óta; – midőn legelső csatájába ment, akkor látta e leánykát először, és azóta valahányszor harczba indul, mindig az ő nevével húzza ki kardját. Ez elég szép megtiszteltetés egy keresztyén ember leányának.

– S mi történik azon nőkkel, kiket megvet?

– A legelsőknek, kik magukat lábaihoz veték, sziveikkel, bájaikkal, életükkel kinálva őt, könyörögve, hogy ha szerelmüket nem veszi el, vegye el életüket akkor, – ezt viszonzá: «Szeretni nem tanultatok ti, úgy, miként én szeretek; a ti szerelmetek rózsabokor árnyában ébred, az enyim kardok villogásainál; a ti szerelmetek dalnoka az édes csalogány, az enyimé a harczi tárogató; a ti szerelmetek vágyai forró sóhajok, mámoradó csók, titkos gyönyörök, – az én szerelmem vágya a halál! Ha akartok engemet szeretni, szeressetek úgy, miként én; ha velem akartok lenni, járjatok ott, a hol én; ha Isten úgy engedi, haljatok meg ott, a hol én.» Ah, uram, kárhozatos bűbáj van ez ifjú ajkán: megrontá e hölgyek szivét beszédével, hogy azok elfeledték, miként Isten gyönyörül és játékszerül adá a hölgyet a férfinak s kardot kötének karcsú derekaikra, mik csak édes ölelésre valának teremtve, pánczélt tevének kebleik halmára, hol csak a szerelemnek kellene játszani s sebet szerzének gyönyörű arczaikra, miken csak a csókoknak kellene nyomot hagyni.

– S valóban csatáznak e nők, vagy mesét mondasz?

– Csodákat követnek el, uram. Soha sem látta őket ellenség futni, győzni elégszer. Midőn támadnak, elébb szemeik villáma öli meg az ellent, azután kardjaik. Az ellenfél elveszti szemei világát szépségeik láttán s védetlenül hagyja magát lekonczolni; s ha kevesebb erő van karjaikban, de tíz annyi düh sziveikben, mint a férfiaknál. És ha egy helyen legmakacsabbul vív az ellen, összegyűjtve legvitézebb csapatjait s kifáradtak már az ostromlásban spahik és timarioták, akkor kivonja kardját az ifju s neki vágtat a legsötétebb halálveszélynek. Az elbűvölt nők mind vakon rohannak utána, mindegyik iparkodik hozzá legközelebb lenni, mert tudják, hogy minden fegyver ő reá van irányozva, hogy kebleikkel foghassák fel a golyókat, melyek ő neki vannak szánva. És a míg az ifju ott áll, vagy előre halad, bárha az egész csata veszve volna is már, el nem hagyják őt soha. És végre ha a diadal kivívatott s a harcztér magára marad, akkor leszáll az ifju lováról, felkeresi a halottakat, kik ő mellette küzdve hullottak el, egyenkint rájuk találva, megcsókolja homlokaikat, könyet ejt halvány arczaikra s saját kezeivel teszi le őket a sírba. És oh uram, hinnéd-e azt: ez elbűvölt, megbabonázott hölgyek irigylik azt a csókot, és nem óhajtnak egyebet, mint azt minél előbb megnyerhetni? Hidd el nekem, sokaktól hallám e mondást: a tatár küzd vérszomj miatt, a spahi küzd fizetésért, a janicsár kötelességből, a mameluk dicsőségért, az arab igaz hitéért, – de a hölgyek harczolnak – szerelemből, és a szerelem legerősebb a világon. És mindez Allahtól vagyon! áldassék az, a ki mindennél erősebb!

– És nincs, ki e gyalázatnak véget vessen? Nincs hatalma a vezéreknek megtiltani e fertőztetést, melyet asszonyok jelenléte a harczokban férfiak fegyverére hoz? nem követelik-e a megkárosult férfiak vissza rabnőiket?

– Tudod oh uram, hogy Feriz bég a szultán előtt nagy kedvben áll és sehol sem található másutt, mint csatatéreken, ott pedig megfelel magáért, s ha valaki erőhatalommal jőne az ő sátorai közé rabszolgát keresni, könnyen orra és fülei hijával menne vissza, s ki mondhatá végre ezen alakok szemébe, hogy ők némberek? nem kardcsapásokat osztanak-e ők csókok helyett? Hallasz-e éneket, látsz-e tánczot, vagy mosolygó tekintetet az ő sátoraikon belül? E lényeket, kik a serailjokban csak egymás ellen tudtak szőni ármányt, főnökük egy tekintetével igazgatja, s egyet bánts meg közülök, mint a méhraj, mind ellened zúdul. És végtére mit nyerne az, ki őket vissza vinné? Történt elégszer, hogy a szökni akaró odaliszkot gazdája féluton elfogta s elzárá; mi történt? a leány elhervadt, elveszett titkos bánat miatt, mint a virág, melytől elvonták a napot; vagy ha fájdalma erősebb volt, mint szive s élete erősebb, mint fájdalma: akkor önmagát ölte meg! Oh uram, bizonyára jól cselekszel, ha mindazon uraknak, a kik tőlem rableányokat vásároltak, elmondod: hogy őrizzék hölgyeiket a varázsló sötét szemeitől, mert talizmán van azoknak csillagaiba rejtve. Kiváltképen uradról meg ne felejtkezzél, hogy hölgyét elrejtsed, mert nem tudod, mi következhetik abból, ha egy varázsló egy női Ibliszt bűvöl meg, hogy belészeressen? Még a nő is iszonyú, hát még az ördög, ha szerelmes! Ti megvettétek őt, vigyázzatok, hogy el ne adjon. Tegnapelőtt a kegyencznőket hányták a vízbe, holnapután… de Allah őrizze nyelvemet azon szavaktól, melyeket mondani akartam. Jól vigyázzatok. Asszonyra vigyázni a legnehezebb tudomány: ha egy körülkerített várost be akarsz venni, rejts bele egy szerelmes asszonyt s az meg fogja mutatni, hol mehetsz be? és ha annyi szemed volna az orrod körül, mint a pávának a farkán, mégis megcsalhatna egy szerelmes némber, mint erre példát olvasék pogány meseirók regéi közt. Ezt tartsd meg oh uram, mert ha egy óráig elfelejtkeznél arról, a mit mondtam, nem adom a fejedért a kis körmömet.

Yffim bég erre szótlanul felkelt és eltávozott, nagy szegeket ütvén fejébe a kalmár beszédei. Hadzsi Baba pedig még azon éjjel felszedeté szépen horgonyait s reggelre hire sem volt már a Dunán.

A MARGIT-SZIGET

Kerüljétek e bokrokat.

Ti emberséges hajósok, kik hosszú sor lovakkal vontatjátok a Duna mentében megterhelt hajóitokat, messzehangzó tülökkel tutúlva csöndes éjszakában; – ti békeszerető halászok, kik ezüstös karikát vágtok a Duna holdvilágos tükrén csónakaitokkal; – ti ifjú lovászok, kik paripáitokat úsztatjátok a hűs habok között; s ti ábrándos ifjak, kik a túlparti fűzbokrok közül leskelődve hallgatjátok a méla dalt, mit az éj csöndes szárnya szerte hordoz: kerüljétek a Margit-sziget gyászfűzeit, mik oly sötéten úsztatják függő galyaikat a hullámok között! közel ne járjatok azon ligetekhez, meg ne próbáljátok ott úszni a folyamot, félre forduljatok, midőn hajótok mellette visz el; szóljatok védszenteitekhez, gondoljatok családaitokra, hallgassatok el; mert soha oly közel nem jártok a halálhoz, mint midőn a Margit-sziget szomorú fűzeit látjátok.

Ah ott Hasszán basa paradicsoma van s annak kincseit még látni is halál! Minden huszadik lépésen egy eunuch állt a sziget bokrai mögött hosszú lőfegyverrel, s ha férfi oly közel jő a vizen, mennyire egy golyó elhat, bizonyára nem fogja elmondani senkinek, mit látott? oly sok ifjat várt hiába haza édes anyja, kit a titkos bűbáj a Margit-szigetre csalt, s annyiszor látni fő nélküli testeket úszni a Dunán alá, a szép fiatal arczú fők a Margit-sziget ormán vannak hegyes karókba tűzve.

Ha láttok fehér alakot sétálni a szigetparton, vagy tánczolni a zöld fűben, fürödni a kék hullámban, hintázni a vízbe hajló bokrok ágain s énekelni bűbájosan: fussatok onnan! dzsinek azok, rosz szellemek, gyönyörű túlvilági alakok, termettel mint tündéreké és szemekkel mint a tűz! s ki hangjaikat hallja, új világot lát megnyílni s megesküszik, hogy még sohasem szeretett, csak most tanul még szeretni, elkábulni, megőrülni s meghalni a szerelemben.

Fussatok innen, oh jámbor ifjak!