Part 8

A barát pedig felhivá a kápolnába az egész gyülekezetet s késő éjszakán megzendült a hálaének a seregeknek urához, mely után páter Gergely felmenvén a szószékbe, oly hatalmas, oly mennydörgő beszédet tartott hiveinek, felhíván őket oltáraik védelmére, hogy a midőn szent beszédje végén felragadá félkezébe a roppant templomi zászlót, melyet keresztjárás alkalmával három ember szokott vinni, felzudult az ihletett nép, s ha azon perczben ott lettek volna a rablók a kolostor előtt, képes leendett a kapukon kirohanni rájok mankóval és keresztes botjaival s szerteszétverni őket.

A NAGY-ENYEDI IJEDÉS.

Míg a papok kardot kötöttek oldalaikra, míg a sánták, nyomorékok fegyvert fogtak oltáraik és hazájuk védelmére, Kolozsvár város főparancsnoka, Ebéni uram, csendesen aludt a maga ágyában.

A derék úr ismeretes vala azon tulajdonságáról, hogy ha tisztjei valamiért felköltötték, hogy ez vagy amaz történt, azt szokta egyszerüen felelni: «nem lehetséges az» s másik oldalára fordult s tovább szunnyadt.

Magyari már jól ismerve ezt a szokását a derék férfiunak, a mint késő éjszaka minden baj nélkül haza érkezett, nem is vesztegeté arra az időt, hogy Ebénivel beszéljen, hanem megnyittatá a templomot, s éjnek idején meghuzatván minden harangot, beharangoztatott.

Az álmából felijedő népség hallván a templomi harangszót e szokatlan órában, nagyon természetesen mind a templomba sietett; a holott felállván előttük a nagytiszteletű úr, elmondá hathatós szavakkal mind azt a mit látott, leirva a veszélyt, mely őket az éj szárnyai alatt meglepni készül, s bátor védelemre buzdítva hallgatóit.

Ebéni uram csak innen tudá meg a közelgő bajt, midőn egymásután tiz-husz ember futott hozzá, őt felkelteni s elmondani, mit beszél a pap; ki is midőn végre elkezdé látni, hogy a dolog többé nem tréfa, ijedten ugrék fel ágyából s hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit csináljon? A népség kiabálva szaladgált alá s fel az utczákon, a hajduk verték a lármadobot, a lovasok trombitálva nyargaltak elé hátra. Ebéni elveszítette a fejét.

Szerencséjére odaérkezik hozzá Magyari.

– Mi történik? Mi baj van? Mit csináljunk nagytiszteletű uram? kérdé a parancsnok úr; mintha Magyari lett volna a hadseregek vezére.

– A baj nem nagy, de közel van, felelt a tisztelendő úr. Egy csoport gyülevész tizenhét zászlóval egy harámbasa vezérlete alatt betört Erdélybe, vannak közöttük rendes lovasok is a szathmári várőrségből. E perczben nem lehetnek Kolozsvártól távolabb négy mérföldnyinél; de úgy szét vannak osztva, hogy négyszáznál több együtt sehol sincs, ilyen formán a felkelő nemességgel s a fejedelem német dandárával egyenként fel lehet őket emészteni.

Legelső dolog azonban e véletlenségről a fejedelmet tudósítani, ki most Nagy-Enyeden mulat.

– Igaza van kegyelmednek, hagyá helybe a pap szavait Ebéni; akként fogunk cselekedni; s míg a papot elbocsátá, hogy rendezze hát a csapatokat, a hogy tudja, maga előhivatott egy gyors hirnököt, s miután zavarában először az irótollát nem találta, azután pedig tintával öntötte le a már kész levelet; siettében ily szóbeli izenetet bizott végül a futárra, hogy mondja meg a fejedelemnek:

– «Miszerint a szathmáriak egyesülve tizenhét zászlónyi portyázókkal, Erdélybe beütöttek s nincsenek távolabb Kolozsvártól négy óra járásnyinál; de Kolozsvárt majd védeni fogjuk.»

(Tehát Ebéni már olyan versióját adta a pap tudósításának, hogy míg az csak nehány lovast említett a szathmári várőrségből, ő azt egyenesen előre helyezé, s a négy mértföldnyi távolságot leszállítá négy óra járásnyira, a mi erdélyi utaknál világosan nagy különbség.)

A hirnök iparkodott kijutni a városból s míg Radnóthra érkezék, elképzelé magában, hogy a betörő sereg azalatt bátran meghaladta azt a négy órai járást, s azért is a mint bebukott a fejedelemhez, nem tekintve, hogy az érdekes állapotban levő fejedelemasszony is jelen van, ilyen hirmondást hebegett el:

– «A szathmári várőrség tizenhét zászlóalja portyázóval beütött Erdélybe, s ezóta Kolozsvárt ostromolja, de Ebéni uram majd talán megvédelmezi.»

A fejedelemné csaknem elájult e szókra, Apafi egyszerre felugrott s elészólítva hűséges vén szolgáját, Andrást, megparancsolá, hogy rögtön fogasson hintajába, s a fejedelemnét szállítsa a leggyorsabban Gyula-Fehérvárra, mert a szathmári seregek tizenhét zászlóalja magyarországiakkal Kolozsvárt meglepték, ezóta meg is ették benne Ebéni uramat, mert az meg nem fogja védeni.

András nyargalt rögtön a lovakért, egy percz alatt befogatott, a másik perczben lehordá a fejedelemné legszükségesebb uti készleteit, a harmadikban már fel is ülteté asszonyát, ki szörnyen meg volt ijedve az ismeretlen veszélytől.

Az udvaron szállongó emberek megdöbbenve az ijedt sietségen, körülállták a hintót, s egy jó ismerőse levén köztük Andrásnak, megszólítá őt, midőn épen hátul a bakra felült: «mi baj?»

– Jaj, hagyja el kegyelmed. A szathmári hadsereg betört Erdélybe, tizenhatezer emberrel, Kolozsvárt elpusztította, ezóta Enyed felé jár.

Nosza ezeknek sem kellett több. A mint meglátták, hogy a fejedelemné hintaja sebesen vágtat Fehérvár felé, szaladtak szanaszét s egy óra mulva futott ki az egész város a fehérvári uton; ki mit összepakolhatott, a hátán vivé, asszonyok gyermekeikkel karjaikon, férfiak batyuval hátukon, ökreiket, teheneiket hajtva maguk előtt, szekerek egész házi butorzatokkal megrakva, minden ember jajveszékelt, ordított és futott, a hogy csak bírt.

Ezen időben épen ott volt Nagy-Enyeden a budai basa követe, Yffim bég, kit azért küldöttek a fejedelemre, hogy sürgesse annak kivonulását Magyarországba a kivánt segédhadakkal, s ki sehogy se akarta Telekinek elhinni, hogy nekik itthon kell maradniok, mert Szathmár felől félnek a támadástól.

Ez a derék Yffim bég tehát épen fürdőkádjában ült, a midőn a rémületes futás történt, s megijedve a nagy lármán, kiugrott a vízből s egy lepedőt kapva magára, az ablakhoz szaladt, s a mint meglátá a rémületesen futó sokaságot, lekiálta egy azon menőre: «hová futtok, mi történt itt?»

– Jaj uram, felelt a kérdezett futtában, betört Erdélybe a szathmári ármádia, huszonhatezer emberrel, mindent elfoglalt az utban, csak két órányira van már Nagy-Enyedtől.

Yffim bégnek is elég volt ennyi! hirtelen keresztül köté derekán a fürdő-leplet s turbán nélkül, minden nélkül leszaladt az istállóba, felugrott egy nyergeletlen paripára s úgy nyargalt ki Nagy-Enyedből, senkitől el sem búcsuzva s még csak ruhát sem változtatott, a míg ki nem ért Temesvárra s ott azt hiresztelte el, hogy már ezóta a szathmári megszámlálhatatlan seregek egész Erdélyt elfoglalták!

Teleki e szerint czélt ért: az erdélyi hadaknak okuk támadt a honnmaradásra; de mégis többet kapott, mint a mennyit kivánt; mert a míg ő csak annyit kért Kászonyitól, hogy egy cseltámadást intézzen ellene, az ráeresztve Kökényesdi portyázóit, egész Kolozsvárig pusztíttatá Erdélyt.

Az, hogy a szentkúti derék barát és Magyari László uram a portyázók főnökét elfogták, nem sokat változtatott a dolgon, mert a furfangos kalandor még azon éjjel keresztül ásta börtöne falát s mind három társával együtt megszökött.

Másnap reggel páter Gergely észrevéve foglyai eltünését, rendkívül megijedt, elgondolva, hogy azok most visszahozzák az egész rablóhadat ellene, s rögtön sietve összegyűjté az egész bucsujáró népet, szekerekre rakatva a legszükségesebb élelemszereket s az oltár kincseit, bevezette őket a hegyek közé s ott elrejtőzött velök a Balina barlangba, egyenkint hordva át karjaira véve gyöngélkedő hiveit a barlang előtt keresztül rohanó hegyi patakon s elhelyezve őket a nagyszerű sziklateremben, mely nem egyszer szolgált a környékbeli népnek menedékül pusztító tatárok ellen, el lévén látva magas nyílással tetején, melyen a füst kimehetett, egy rajta átfolyó patak szolgáltatott a benn lakóknak ivóvizet. Egy óra alatt elkészültek a fekhelyek friss falevelekből és kaszált fűből, sütőkemenczék, tűzhelyek készen álltak, s a terem mélyében egy mindenkor azon czélra szolgált kőtalapon fel volt szerelve az oltár.

Kökényesdi e közben sietett a barát szavára szétoszlott seregeit utolérni, hogy azokat ismét összegyűjthesse, mielőtt a kolozsváriak egyenkint különfoghatnák. Szénásit azonban elbocsátá, hogy az egeresi pinczékre küldött tévedező embereit hivja vissza s vegye ostrom alá a zárdát.

Mire Szénási visszajött a kiéhezett kétszáz emberrel, csak a puszta falakat találta; hogy még pusztábbak legyenek, leégeté rólok a tetőt.

Az égés világánál azután neki ült s egy gúnyos levelet írt Telekinek, melyben tudósítá egész alázatos hangon, hogy a kivánt diversiót megtevék Erdély ellen, hogy csókoltatja a kezeit, parancsoljon vele másszor is, legalázatosabb szolgájával.

Alig küldé el a levelet egy az útban elfogott oláhczigány által, midőn nagy vágtatva lát az égő zárda felé közeledni egy csoport lovast, s a legelől futóban Kökényesdit ismeri meg.

– Végünk van! kiált messziről a harámbasa. Körül vagyunk fogva! Valahány pap van a világon, mind katonává lett, s úgy forgatják ellenünk a kardot, mintha biblia volna. A kálvinista pap, a barátok, a rácz pópa, az unitárius, kiki a maga hivei élén, legalább huszezer emberrel jöttek ki ellenünk: deákok, mesteremberek, parasztok, mint a raj rohantak reánk; nekem ötvened magammal jutott az egész csizmadiaczéh, s lesámfáztak embereimből huszat, fut mindenki eszeveszetten, s a hol a parasztok elhagyják, a nemesek kezdik rá, kik összeállva a német dragonyosokkal, lovon űzik a futó hadat. Minden zsákmányt, minden rabot elvettek a kezünk közül; ez a kálvinista Józsue mindenütt a sarkamban van, lehetetlen, hogy egy gyalog ember megszabaduljon közülünk.

A rablóvezér épen úgy viselte magát, a hogy rablócsapatok vezéreihez illik: mikor csatázni kell, elől megy, de mikor futni kell, akkor is elől megy; ha megverték, sohasem törődik vele, hogy szabadul meg a többi? ott hagyja a seregét s csak magát siet megmenteni.

Miután elmondá a rémhírt lóhátról a megrémült Szénásinak, sarkantyuba kapta lovát s hátra sem nézve többet, hogy megy-e utána valaki? elnyargalt s ott hagyta Szénásit a cserben maradt gyalogsággal…

A róka akkor legravaszabb, mikor verembe esett. A megszorult hypocrita átlátta, hogy bármily gyorsan iparkodjék is menekülni, a lovasság Nagyváradig utoléri s lekaszabolja. Szerencsétlenségére lovon ülni sem bírt, hogy legalább maga megmenekülhetett volna.

Köröskörül hangzottak már az erdélyi csapatok trombitái, s a hegytetőkön sorban kezdtek kigyuladni a vésztüzek, szurkos fenyők; minden uton Kökényesdi futó embereit lehete látni, kik egymást ijesztve ordításukkal, rohantak erdőkön-völgyeken keresztül, nem merve a havasok közé menekülni, hol a felbőszült oláhság fejszéi villogtak eléjük, sem az egyenes uton járni, hol a lovasbandérium s a német dragonyosok gázolták őket össze.

Szénási a kétségbeesés pillanatában hirtelen parasztruhát ölte magára, felmászott egy fa tetejére, s a mint a legelső csapat nemes lovast meglátta közelíteni, lekiálta rájuk.

– Az Isten áldja meg kegyelmeteket, nemes uraim.

Azok feltekintének e szóra s lehivták a fáról az embert.

– Héj, talán te is a rablók elől bujtál el, szegény ember?

– Jaj drágalátos uraim. Nem rablók voltak ezek; hanem német katonák magyar öltözetben, kiket Szathmárról eresztettek ide. Vigyázzanak kegyelmetek az üldözésben, mert ha a kegyelmetek német katonasága emezekkel össze talál jönni, hamar megeshetik, hogy megértik egymást, s mind a ketten kegyelmetek ellen fordulnak. Én hallottam, mit beszéltek, mert értek a nyelvükön, de úgy tettem, mintha nem érteném, a míg idáig hajtottak magukkal, hogy az utat mutassam meg nekik; akkor mondogatták, hogy ők a kolozsvári dragonyosoktól kaptak biztatást titokban, hogy rohanják meg a várost. Az ördög nem alszik, nemes uraim!

A jó urak meghökkentek; a tudósítás nem volt épen valószinűtlen, s miután csakugyan megtörtént, hogy egy elfogott portyázó nem tudott másként, mint németül, a vad hír mint futó tűz terjedt el egyszerre a magyarok között, hogy a dragonyosok egyet értenek az ellenséggel s őket kelepczébe akarják csalni, a nemes uraktól megtudták a diákok, a diákok elmondták a kézműveseknek, s mire Ebéni és a tisztelendő urak észrevették, kész volt a zendülés a seregben: a nemes urak azt sürgették, hogy el kell a lovat és kardot szedni a németektől, a diákok egyenesen meg akartak velök ütközni; a csizmadia-czéhnek volt legtöbb esze, ez azt kivánta, hogy meg kell várni, míg lefeküsznek alunni s akkor egyenkint megkötözni őket.

Szénási mester ezalatt egyet került s előtalálta a dragonyosokat, kik egész buzgósággal teljesíték a reájuk bízott dolgokat s megállítá őket.

– Uraim! baj van; látják kegyelmetek amott a magyar urakat? Ni, hogy fenyegetőznek az ökleikkel; vigyázzanak ám magukra. Valaki elhiresztelte náluk, hogy a szathmáriakkal kegyelmetek egyetértenek s most azok egy tappot sem akarnak addig tovább menni, a míg elébb kegyelmeteket egy lábig le nem öldösik.

A zavart kiáltozásokból csakugyan ki lehetett egyes fenyegetőzéseket venni.

A német katonák erre elkeseredtek. Mondák, hogy ők vérüket ontják Erdély szolgálatában s ez a jutalom érte, hogy árulóknak neveztetnek. Azonnal takarodót fuvattak s összegyűjtve csapataikat, védelmi állásba tették magukat s egy óra alatt úgy fel volt zavarodva Ebéni uram egész tábora, hogy Szénási mesternek semmi sem volt könnyebb, mint futó népeivel megmenekülni előlük. Ebéni egész éjjel a martyrok minden kinszenvedései között forgott, majd a magyarok küldöttsége által ostromoltatván, kik elégtételt, biztosítást s Isten tudja mit követeltek, s míg a jámbor papok egyik tábor szélitől a másikig szaladgálva, nagy nehezen lecsendesíték a zajt, felvilágosíták a félreértést s különösen megértették a felekkel, hogy sem a magyar urak nem akarják bántani a németeket, sem a németek a magyarokat, akkorra meg is virradt s a kibékült felek bámulva győződének meg felőle, hogy az egész lárma csak egy furfangos kalandor műve volt, ki az által bőséges időt nyert üldözői elől megmenekülhetni.

Egész a határszélig nem érték őket többé utól.

HÖLGYVÁSÁR.

Oh kedves Pestem!

Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid!

Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni? mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád.

Sírtam, midőn megláttalak s leborulék földedet megcsókolni…

Gyakran elmerengek jövendő alakod felett s látlak évek, évtizedek mulva, megnőve, megszépülve:… a pompás panoráma a dunaparti házsorokkal meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát; a pompás márványkikötőben egyik hajó a másikat váltja,… amott egy roppant bazár nyilik meg oszlopos csarnokaival, melyben a világ kereskedőnépe rakja ki bámulatra az ipar remekeit,… emitt jótékony épületek emelkednek nagy betűkkel homlokaikon: kórházak, szegények intézetei, lelenczház, vakok, némák, őrültek menedéki,… ott ismét a vigalom és művészet tanyái tünnek elő izletes pompával, látogatott szinházak, a felcziczomázott circus, a pantheon alakjára épült festő és szobrász akadémia,… majd a tudományok csarnokait látom, iskolák, muzeumok, közkönyvtárak előtt visz el útam, mik a nemzet irodalomkincseit s a világtudomány egyetemességét őrzik, hirdetik,… künn a Rákoson egy egész új gyárváros épült, melynek magas vörös kéményei egyre füstölögnek,… a Városliget már a városon belül esik s pompás népkertté van alakítva, a pávák szigetén, a Diána-szigeten látogatott hotelek vannak, a külföldiek legkedvenczebb szállodái, a Margitsziget már a város átellenébe jutott s mintegy annak ölében fekszik; egy folt a paradicsomból!… a kőbánya hűs pinczéi a város utolsó házainál kezdődnek,… a nagypiaczon, a szénatéren pompás artézi kutak lövellik víztömegeiket a medenczét emelő márványnymphák tagjaira, s mind e vidám és komoly, gyönyörű és érdekes tünemény felett, mint országos oltárok emelik magasra karcsú tornyaikat a szentegyházak;… most lassankint leszáll az est; a harangok megkondulnak s bezugják a várost,… valami névtelen, alaktalan zsibongás terjed a város fölött, a néptömeg rajzik minden utczán,… ekkor egyszerre ezernyi ezer fény gyulad elé, mintegy varázsszóra; a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai égnek mindenütt, utczákon, boltok kirakatai előtt, a szökőkutak óriási kandelaberein, a sétányok vadgesztenyefái között, a csodás lánczhidon végig s keresztül a tündéri alaguton a várhegy alatt egész az istenhegyi városig fel, hol a leggazdagabbak nyári palotái állanak…[9]

Mi ez? Kápráznak szemeim? vagy a képzelet tündére, ki az imént egy századdal elébb hordott szárnyain, most két századdal vetett ismét hátra?

Micsoda elhagyatott hely ez? mögöttem homoktorlatos avar, náddal benőtt ingoványok, előttem nagy messze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utczáján egyetlen falábon álló olajlámpa boszantja az éj nyugalmát… Egy tornya sincs, csak a vége felé látszik fehérleni valami rongyos török mecset minaretje…

Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk?

Ez Pest a tizenhetedik század közepén…

Fogjuk be ajkainkat s félve tekintsünk jobbra balra, mert itt egész éven át dögleletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók, orgyilkosok leskelődnek.

Nincs egy ép ház sehol, az utczák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház összedőlt rom, vagy elpusztult telek, alig van egy pár emeletes ház az egész piaczon, valami gazdag rácz kereskedők házai, idomtalan contignatiós tetőkkel, a mai kigyó-utcza táján van felállítva a sertés-állásuk, a hol mindig kész e czélra a posvány. Ez az egész kereskedése Pestnek… A király-utczától kezdve a nagy-hidutczán végig egy büzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait embermagasságnyi dudva lepi, s a mely házak az ároknak feküsznek, vesszőből font és sárral tapasztott sövénynyel vannak bekerítve;… a legutolsó rongyos kalyiba ott van, a hol most a redoutépület[10] áll, azzal vége a városnak;… még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni, onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben estenkint pokoli énekkel vannak a békák,… a mi azon túl látszik, az mind avar sivatag, terméketlen, uttalan homokbuczkák; a magyar nemzeti szinház helye s az egész körülfekvő környék nyomorult veteményes kertekkel van elfoglalva, s a Terézváros helyén kezdődik a török temető… a Dunán egy pár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára hajós hid vonul egyik parttól a másikig, silány, rozzant kompokra és dereglyékre rakva; az utczákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak fenhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek? örmények azok, ráczok vagy czinczárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt… Magyart kivánságból sem látsz, elkerüli ez a várost, vagy ha kénytelen bemenni, mint ezt a jó Bocacius megírta magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentomot tesz otthon s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott a «valóságos pestises tanyához».

Ez Pest alakja a tizenhetedik század közepén.

Ezen időben Hadzsi Baba, a stambuli leghiresebb rabkereskedő, megtudván titokban előre a serailon keresztül tartott összeköttetéseinél fogva, hogy e nyáron Pest alatt nagy tábor fog összevonatni, mielőtt üzlettársai valamit sejthettek volna, hirtelen hajóra rakta áruit, s a Fekete-tengeren át és a Dunán felvontatva becses teherrel rakott bárkáját, még jóval elébb megérkezék Pest alá a tábor összpontosítása előtt.

Ott horgonyt vetve a Duna szélében, felcziczomázá hajóját keleti szőnyegekkel, virágokkal s kiállítva a hajó orrára egy csomó szerecsen eunuchot, mindenféle zengő hangszerekkel, megütteté a dobokat, hogy visszhangzottak bele a budai hegyek.

A törökség rögtön felcsődült a budai bástyákra s meglátva a felpiperézett hajót, lengő zászlóival, mik az árboczról lelógva, a hullámokat seperték, kiváncsivá lőn megtudni, mit árulnak rajta? s többen csónakra ülve áteveztek hozzá.

A kerek föld legszebb hölgyei voltak ott vásárra kiállítva!

A mint a legelső török ittassá nézte magát e gyönyörű áruczikkeken, sietett vissza, pénzét magához venni s úgy jönni ismét, utközben elmondta tiznek, husznak e látmányt, nem tarthatva magát elragadtatásában s nemsokára százával siettek a csónakok a paradicsomot szállító hajóhoz.

Hasszán basa, az akkori budai vezér, meglátván palotája ablakából e tolongást s megértve annak okait, elküldé kegyenczét, Yffim béget, hogy azonnal tiltsa el a népséget a vásárlástól, mielőtt ő maga a vezér számára ki nem választá a javát, s ha van valami megtekintésre érdemes a rabnők között, azt vásárolja meg háreme számára.

Yffim bég szaladt legottan kihirdetni a tilalmat városszerte, s miután a csónakok egyenkint elmaradoztak a hajótól, ő maga beleült a vezér függönyös sajkájába s átevezett Hadzsi Baba hajójához.

Az emberkalmár észrevéve a közeledő díszsajkát, kijött elé a hajó párkányára s arczra borulva várta, míg az odaérkezik s odanyujtá nyakát Yffim bég elé, hogy arra hágva lépjen fel hajójára.

A bég magas leereszkedéssel adá tudtára a kalmárnak, hogy a budai vezér számára, ki minden magyarországi basák főparancsnoka volt, – jött a kiállított áruneműkből válogatni.

Hadzsi Baba még egyszer földre veté magát, ezt hallván, s áldá a napot, mely e hajóra virradt, és a vizet és evező lapátot, mely azt odáig szállítá, s még azt az anyát is, a ki azt a papucsot készíté, a melyben Yffim bég az ő hajójára lépett.

Azzal kezet csókolva a bégnek s nagyobb tisztelet jeléül pofon vágva azt az eunuchot, a melyik legközelebb állt a béghez, azon tiszteletlenségért, hogy legközelebb mert hozzá állni; – bevezeté őt a titkok titkainak teremébe.

Nehéz aranynyal átszőtt pokróczok fedék a hajó bejárását melyeket félrehajtva, ismét másik kárpit tünt elé, sötétvörös virágos selyemből, s ezen keresztül már hallható volt az édes dal és csevegés, mely belülről jött, s midőn a selyembojtok egy rándulására e függöny is kétfelé vonult, akkor egy harmadik fehér mousselin-szövetű lepel maradt a bemenők előtt, melyen keresztül ezek a terembe láthattak, a nélkül, hogy a bennlevők által észrevétetnének.

Tizennégy delnő játszott, enyelgett egymással, vigan kergetőztek a hajó padmalyáról lefüggő perzsa szőnyegek között, elrejtőzve s nagyot nevetve, ha rátalált a másik; egyik mandolint pengetett, öt vagy hat karéjban tánczolt, lágy zengzetű dalt énekelve hozzá, egy más csoport hintázta egymást egyik gerendáról a másikra átkötött pokróczshawlon.

Mind oly ifjak voltak még, minden égalj szépségeiből válogatva, hogy a szem eltévedt rajtuk, ha választani kellett a szivnek.

Yffim bég sokat látott már ilyfélét, de most még sem állhatá meg, hogy arczát kissé mosolyra ne vonja, vállára ütvén a kalmárnak.

– Te a paradicsomot loptad meg, Hadzsi Baba.

Hadzsi Baba keresztbe veté kezeit mellén s megrázta szakállát alázatosan.