Part 6

– Hogy volna-e? szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. Csak a Szilicze-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! hát még a halasi buczkákba elásott rakhely, a hol semmi nincs egyéb, mint csupádon csupa drágakő, gyémánt, rubint, kárbunkulus és igaz gyöngy; magam sem tudom, hány zsákkal!

– S nem rabolják el azt kegyelmedtől?

– Nem lehet! úgy el van annak dugva a nyilása, hogy rá nem akad ember, még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futó homok azonnal befujja. Csupán egy élő állat talál rá, mikor kell, s az a lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy tovább.

– S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? kérdé Raining elbámulva.

– Hát az Isten adta, felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét felrántva.

– Az Isten adta? kérdé a német úr értetlenül.

– Hát biz az Isten adta, folytatá, felcsapva a hangját a csikós. Hát mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy uszó lápot s szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfujja a szél a tulsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az Isten adta s neki esnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán neki jön egy másik szél s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az Isten adta?

– Bölcsen van barátom, szólt Topay. Ezek mind igen épületes dolgok; hanem szóljunk rövideden a felől: mennyiért jönnél te velünk a nagyváradi török ellen? – nem számítva a prédát, a mi bizonyosan nagyon sokra fog menni.

– Hát biz azt nem oly könnyű megmondani. Mert – hát – ha én azt a tizenhét zászlóalja legénységet össze akarom gyűjteni: ahhoz költség kell, azokat tartanom, fizetnem szükség s több a féle.

– S kegyelmednek tizenhét zászlóalja volna? kérdé csodálkozva Raining. Hol tartja őket? annyi embert?

– Hol tartom? jó uram. – Hát szanaszét – az országban! Hány elpusztult vár, hány barlang van a Bükkben, a Bakonyban, a Rézen, meg mindenfelé? ott Bodókvár! Babocsavár! Leányvár! Földvár! Jákóvár! Adorjánvár! Csekevár! Hajnácskő! Vaskő! Kékkő! Bélkő! Oroszlánkő! Borostyánkő! s más egyéb puszta vár! mind nincsenek azok elpusztulva, van ott ágyú is elég. Hát még a sok barlang? ott Abaliget! ott Baradla! ott Szemiluka! ott Balikaluka! hát a sok tiszai, mocsári szigetek! a lápok! a buczkák! az erdőségek! mind jó menedékei azok a szegény legénynek.

– De hát így megoszolva könnyen kiirthatják kegyelmeteket.

– Könnyen-e? Nem kell azt hinni. Tiz ember kell egyikünkre! Emlékezhetnek rá kegyelmetek, mikor egy hadnagyom huszad magával védte magát az abaligeti barlang előtt; s mikor aztán elfoglalták a bejárást, kétszáz ember rohant a barlangba s a mint husz lépésnyire értek hozzájuk, ruppsz! leszakadt alattuk a dobogó! mind ott vesztek. Most is ott látni a csontjaikat. Hát mikor a musztongai mocsár mellett kétezer lovas rohant ellenünk, mi bevettük magunkat egy mély völgybe, mely fölött ember magasságnyira állt a halálos mocsári levegő, melyből egy szippantás megöli az embert. De felül már egészséges levegő van. Én és embereim tehát hosszu nádszálakat vettünk a szánkba, azon keresztül szíttuk a levegőt, míg az ellenség látva, hogy semmi bajunk sincs, hanyatt homlok rohant reánk s mind ott fuladt egy percz alatt! Hát arra az öt halomra Atyás mellett emlékeznek-e kegyelmetek? Mink raktuk azt! Ötszáz török jött ellenünk s mi csak öten voltunk a faluban. Egyikünknek fel kell áldozni magát, mondók s sorsot huztunk. A melyikre a sors esett, felöltözött parasztnak, felült egy szekérre. Arra feltettünk egy tiz akós hordót, tele borral, de jól megmérgezve, s így beleeresztettük a török táborba. Azok elfogták s kérdezték: mit visz? Bort, felelt az. Nincs-e megmérgezve? Dehogy van, felelé, s hogy bebizonyítsa, maga ivott legelébb belőle. A törökök aztán elfogyaszták a többit. Reggelre mind halva voltak. Abból raktuk azt az öt halmot. Ilyen legények vagyunk mi.

– Mind igen szép dolgok ezek, Kökényesdi uram, szólt közbe Topay, s mi ezeket hírből régen tudjuk; de most azt szeretnők egyszer megérteni: minő szép kerek sommát kivánna kegyelmed a nekünk teendő szolgálatért?

A harámbasa meggondolta magát.

– No, minthogy kegyelmetekkel van dolgom, ne mondják azt kegyelmetek, hogy nagyon meg akarom taksálni, hát vegyük úgy a dolgot: hogy ha én a magam tizenhét zászlóaljával megindulok, minden zászlóaljra kérhetek ezer tallért; – úgy is mi jut abból egy emberre? Egy tallér; ha csak ezer embert számítunk is egy zászlóaljra. Nekem semmi egyéb hasznom rajta, mint azoknak a megmaradt díja, a kik oda vesznek. Hát ilyenformán tenne az egész kerek sommában tizenhétezer tallért.

– Nem úgy lesz az, Kökényesdi uram. Kár lenne kegyelmednek annyi szép embert ide fárasztani, hanem tegyen úgy, hogy hozzon el minden zászlóaljból csak száz embert, a többi maradjon otthon, ki Hajnácskőn, ki Baradlán. Ekkor aztán kap kegyelmed tőlünk kész pénzben ezer hétszáz rénes forintot.

– Tyüj! pattant fel a rabló. Hát kinek néz engemet kegyelmed? Azt gondolja tán: czigány vajdával van dolga, vagy oláh latrokkal? kiket rézpénzzel fizetnek. A lovamat sem nyergelem fel annyi pénzért, inkább egyet alszom addig.

– Hiszen kegyelmednek annyi a kincse különben is; szólt közbe naivul Raining.

– Ejh, ahoz nem szabad nyulni, viszonzá boszusan a rabló.

– Miért nem? tudakozódék tovább a kérdező.

– Azért nem, mert azt nem szabad addig megkezdeni, a míg százezerszer ezer forintra fel nem gyűlik.

– Hát akkor mit csinálnak vele?

– Akkor megveszünk a tatár királytól egy puszta országot, a hol jó legelő van, s oda kimegyünk az embereimmel s csinálunk magunk egy birodalmat. Veszünk szép asszonyokat a törököktől mindegyikünknek s magunk urai leszünk.

– No ez az ezer hétszáz forint is mindjárt jó lesz egy vármegyét megvenni abból az országból, szólt közbe Topay nevetve, kit nagyon mulattatott, hogy Raining milyen hivő képet csinál a rabló beszédeihez, s azzal félretolta a német urat. Ne ezzel a derék emberrel beszéljen kegyelmed Kökényesdi uram, ő csak velünk jött, de a pénzt mi adjuk, s mi jól ismerjük egymást.

– Hát miért nem mondták hamarább? szólt duzmadtan a rabló, akkor nem beszéltem volna annyit. Hát melyikök légyen a vásáros?

– Ez a fiatal barátunk itt; szólt Topay, Rákóczy László, ha híréből ismeri.

– Hogyne ismerném, eszem adta? Hisz a kezemen hordoztam, mikor kicsiny volt; ha sötét nem volna, rá is ismertem volna mindjárt: hisz én tettem legelőször a lóra. No minthogy ő az, hát neki megteszem. Pedig másnak bizonynyal le nem engednék egy forintot. Tőle elfogadom az ajánlott ezer hétszáz tallért.

– Én ezer hétszáz forintot mondtam.

– Én tallért hallottam! mondom kegyelmednek, hogy tallért hallottam, s nem is megyek a herkópáternek sem alább, száradjon el kezem lábam, ha csak meg is mozdulok kevesebbért!

– No már úgy kénytelenek leszünk magunk fogni a vállalathoz, szólt Topay, ugy téve, mintha indulni készülne; mert azért, hogy kegyelmednek alkalmat szolgáltassunk egy török várost kirabolni, nem bolondultunk meg, hogy még másfélezer tallért is fizessünk. Menjünk vissza.

– De csak nem kivánják kegyelmetek, hogy kezem lábam elszáradjon? szólt a rabló ingadozva.

– No én megadom az ezer hétszáz tallért, szólt végét szakítva az alkunak Rákóczy, mire a rabló elkapta az ifjú kezét s megrázta örvendve.

– Hiszen tudtam én, hogy kegyelmed a legderekabb ember hármuk között. Tehát ha mához egy hétre azt a pár forintot elküldik kegyelmetek azon emberséges ember házához, a ki ide vezette, a másik héten ott leszek Várad alatt mind a tizenhét zászlóaljammal.

– De ha mi előre fizetünk, szól aggódva Raining, s kegyelmed nem talál eljönni?

A rabló végig mérte büszke tekintettel a kvártélymestert.

– Hát országcsalónak néz engem kegyelmed?

Azzal biztos hivatkozó mozdulattal vonatkozék a másik két urra.

– Itt már jobban ismernek engem. Isten megáldja. Alhatnak kegyelmetek bátran.

Ezzel megfordult s elnyargalt a sötétségben. A három úr újra visszavezetteté magát Ladányba.

– Csodálatos ember ez a Kökényesdi; szólt Raining, még folyvást alig térve magához bámulatából.

– Nem kell ám azt mind elhinni, a mit elbeszél; mondá rá Topay.

– Hogy-hogy? kérdé megütközve Raining. Hát nem volna neki összeköttetése a franczia és angol udvarokkal?

– Az öregapja se hallotta hirét.

– Hát az a sok kincs, a mikről beszélt?

– Maga se látta ő azt soha, csak azért mondta, hogy drágán tarthassa magát kegyelmednek.

– Hát az a sok puszta vár, a tizenhét zászlóalja zsivány s a hirneves csaták?

– Mind a kegyelmed épületére gondolta ő ki azokat, hogy bámuljon rajta. A zsivány sem bolond, hogy a puszta várban lakjék, hanem benn él a faluban, miként uri maga Kökényesdi uram, s az a tizenhét zászlóalj alig lesz több tizenhét száz embernél.

– Azért egyezett hát bele a tizenhétszáz tallérba oly könnyen.

– Hiszen abból sem ad ő a legényeinek egy batkát is, hanem utasítja őket a legális prédára.

– Tehát a megveendő puszta ország is lelemény, sőt tán az sem igaz, hogy Rákóczyt ő ültette volna lóra?

– Hisz ez Bécsben nevekedett gyermeksége óta.

Raining megcsóválta a fejét s hazáig morgott magában.

* * *

Egy hét mulva megküldték Kökényesdinek a kialkudott pénzt. Raining azonban attól tartván, hogy az ember elfeledi a határidőt, nem restelte személyesen elmenni Vásárhelyre, hogy őt tulajdon portáján felkeresse.

Ott állt Kökényesdi uram a szérüs-kertben, s fogát piszkálta egy szalmaszállal.

– Jó napot gazda! köszönte be a szállásmester.

– Ha jó, edd meg; mormogá magában Kökényesdi.

– Nem ismer kend engemet?

– Ismer a szélvész.

– Hát nem emlékezik, mit igért a barátfai vendégfogadón?

– Azt sem tudom, merre van?

– Hát nem kapta kend az ezerhétszáz tallért?

– Bár azt tudnám, hogy miért?

– De ne tréfáljon, kend, mert a határidő itt van!

– Miféle határidő?

– Miféle határidő? Hát a mikor kendnek meg kell jelenni Várad alatt azzal a tizenhétszáz lovassal.

– Ha csak ezt a hat bérest fel nem ültetem erre a hat tinóra.

– No szépen vagyunk! mondá Raining nagy boszusan visszabaktatva Debreczenbe, s a mint ott Rákóczy szobájába belépett, azzal a szóval, hogy: no minket szépen rászedett Kökényesdi! hát már akkor ott állt Kökényesdi.

– Hát kend itt van?

– Itt ám. Hanem máskor tudja meg kegyelmed, hogy mikor én otthon vagyok, akkor én nem vagyok otthon.

* * *

Pünkösd előtti péntek volt, – alkonyat után az idő, – körül a vidéken nagy csendesség, csak a váraljai mecsettornyokból felelget egyik imám a másiknak s a temetőkből egyik komondor a másiknak; alig lehet egymástól megkülönböztetni, melyik üvöltött?

A bástyákon nagy lustán jár-kel egy pár turbános őr, a palánk kapuja felett egy szegletes fejű tatár féltermete látszik, ki oda könyökölt a párkányzatra, hosszu puskáját készen tartva, melylyel nem tudom hogy lőne meg valakit három lépésnyiről? miután a puska maga harmadfél öl hosszu s csak olyan formán használható, ha a végit le lehet valamire tenni, s valami készen tartott kanóczczal nagy ovatosan elgyujtani, jól vigyázva, hogy az ember ki ne lőjje vele saját két szemét.

A tatár őr kerekre nyilt szemekkel néz ki a sötét éjszakába, lesve, ha nem jön-e valaki abban az irányban, a melybe a puskájával czéloz? s fujva erősen a kanóczot, hogy el ne alugyék. A mint így kinlódnék, egyszerre úgy tetszik neki, mintha valami lovas alakot látna a város felé közeledni.

Az ilyen esetekre nagyon egyszerű utasításuk szokott lenni az ozmán őröknek: minden éjjeli közeledőt szó nélkül agyonlőni.

A tatár csak arra várt, hogy az ember közelebb jőjön, akkor végig fekteté a kapu párkányán hosszu puskáját s elkezde czélozni vele.

Hanem a közeledő oly különösen ült a lovon, a hogy csak magyar csikósokat lehet lovon ülve látni, szüntelen hajlongva jobbra balra, s bukdácsolva előre hátra negédesen.

– Allah koppaszszon meg, részeg gyaur! mormogá magában tusakodva a tatár, a mint hasztalan czélozgatott, mert mire felfútta a kanóczot, már megint nem ott volt a csikós, a merre a puska vége állt. Hogy a pokolnak mind a hetvenhétezer pitvarába jusson belőled egy darab. Egy pillanatig sem tud veszteg maradni, hogy ráczélozhassak.

Az alak e közben lassankint egész a kapuig jött.

– Ne jőjj már közelebb! kiálta rá a tatár, mert rád sem lőhetek.

– Vagy úgy! monda emez. Hát mért nem szóltál hamarább? No ne tartsd olyan közel azt a puskát, mert túl lősz rajtam.

A csikósban Kökényesdire ismerünk, ki alatt oly tánczolást kezdett elkövetni a ló, hogy most már igazán nem tudott rá czélozni a tatár.

– Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól; szólt a csikós, azalatt míg lova ficzánkolt, előkeresve valamit a ködmöne zsebéből. Vedd át, ha be nem akarsz ereszteni a kapun.

– No hát hajítsd fel, morgá az őr, aztán eredj, de szépen eredj, hogy rád czélozhassak.

– Köszönöm, érdemes kutyafejű vitéz ur, vigyázz hát, a mit felhajítok, kapd el.

Ezzel elővont egy kerek pergamen göngyöleget s felhajitá a kapupárkányra. A tatár a hajított tárgy után nézve, nem látta meg, hogy a csikós azzal egyszerre hosszu pányvakötelét is felhajította s csak akkor vette észre a tréfát, midőn a csikós rárántva a hurkot, azt dereka körül érzé összefúlni. Kökényesdi ezzel hirtelen megfordult, a pányvát a lova szügye körül kanyarítá s sarkantyuba kapva, elkezdett vele vágtatni.

A tatár természetesen egy percz alatt lenn volt a kapu tetejéről, puskástul, kanóczostul, a derekára levén hurkolva a pányva, elébb leesett az árokba, onnan megint egy percz alatt felrántatott a partra s vitetett villámsebesen tüskön, bokron keresztül.

A tatár, kit még ilyen forsponton sem vittek soha, hasztalan iparkodva kézzel lábbal megkapaszkodni az utjába akadt fűbe, fába, elkezde ordítani teljes erejéből, mely rémséges zajra felriadtak a palánk többi őrei s meglátva, hogy valami lovas egyik bajtársukat mily kényelmetlen módon szállítja tovább, lóra kaptak s kirontva a kapun, utánna eredtek, számra mintegy huszan, Kökényesdinek.

Az nyargalt előttük, szüntelen maga után vonszolva az ordító tatárt, míg egy fűzeshez ért, s a mint ide jutott, megfordult s egy füttyentésére ötven ficzkó ugrott elő a rekettyésből, gyors paripákon, csákánynyal kezökben, s közre kapták a meglódult törököket.

Azok vissza felé is jól tudtak futni, s nem szeretvén a csákányt, a kapuig meg sem álltak, azon belül pedig roppant zajt ütének, hogy itt vannak a Kökényesdi rablói! kik az első rohammal keresztül ugratva a baromállás árkán, kiszakasztának egy jó csomót a gulyákból s terelték maguk előtt.

E zajra feltámadt nehány száz spahi s üldözőbe vevé a vakmerő kalandorokat. Azok mintegy ezer lépésnyire haladva a Körös mellett, szembe álltak üldözőikkel s a spahik tapasztalni kezdék a támadt viadalban, hogy elleneik, kik eleinte alig voltak ötvenen, százra, kétszázra, majd öt-hatszázra felszaporodnak; a fűzesből, a nádasból, a sötétből szüntelen új, meg új alakok nyargalnak elő társaik segélyére, míg a várból szinte tizével, huszával nyomakodnak elő a törökök, a spahikat szaporítani s ilyenformán már az őrség nagyobb része kitódul a síkra Kökényesdi portyásait zaklatni, midőn egyszerre megzendül minden oldalról a harczi riadó s a honnan senki sem várta, a Körös tulsó oldaláról előrontanak a báródsági nemesség bandériumai, keresztülusztatva a vizen, míg Várad-Olaszi felől dobok pörgése közt jő Rákóczy László a szathmári gyalogsággal.

– Előre! kiált az ifju, kezébe kapva a zászlót s az első, ki az ostrom-hágcsóra lép, ő maga. A felriadt őrség a levegőbe lődözi fegyvereit s oda hagyva a palánkot, tódul a várnak.

Rákóczy elébb benn van a városban, mint a spahik, kik Kökényesdivel harczoltak, s most a támadt zajra menekülni akartak a városon keresztül vissza a várba s épen szembe jutnak Topay lovasaival, ki velök ugyanazon pillanatban ért a város kapujához, s ott megrekedve a kapu előtt, mindkét fél elkeseredetten törekedik a kapukat elfoglalni, mely tusa közt egy percz alatt összebomlanak a csapatok, egy őrült tömkeleggé válva, hol a küzdők csak a kiáltásokról ismernek egymásra, midőn egyszerre kavarogva lobban fel a város közepén egy magas tűzoszlop, megvilágítva a küzdők orczáit. Kökényesdinek jött az a jó gondolatja, hogy egy égő szurok-kanóczot behajítson egy házfödélre s világot gyujtson, hogy legalább láthassa az ember egymást.

A rémvilágnál egyszerre megpillantják a spahik, hogy Rákóczy gyalogsága már egy oldalon keresztül tört a palánkon s a szűz Máriás lobogót egy magas szál hajdulegény épen akkor tűzi ki a keleti kapu fölé.

– Ez a halál napja! kiálta kétségbeesve a spahik agája (Dicsértessék az, ki soha nem látja a halált!), azzal elveti kardja hüvelyét s egyedül állva a kapuban, addig harczol kétségbeesve, míg társai a városba menekülnek s ő maga sebektől elborítva elesik.

A magyarság nyomban tódul a kapukon át a futó spahik után.

A vár felől új kiáltás hangzik e pillanatban: Haly! Haly! Ő maga jön válogatott testőreivel, a délczeg janicsárokkal, a czélbalövő szarácsiakkal, kik ellövik golyóval a felvetett tallért, s a harczedzett mamelukokkal, kik dárdával és karddal harczolnak egyszerre.

Ő maga jő serege élén, harczos lován ülve, nagy vörös arcza ég a düh miatt, előtte viszi a jelhordó a hármas lófarkat, mellette két felől két néger hóhér léptet, széles pallosokkal.

– Ide, ide! ti hitetlen kutyák! Hát szűk volt a föld, hogy ide jöttetek meghalni? Allah árnyékára esküszöm, ma mind a pokolra küldelek s tiz mérföldnyi kerületben felégetem az országot. Ide, ti sertésevő tisztátalanok! Vásárra hoztátok fejeiteket; ime minden keresztyén fejért egy aranyat igérek az átadójának, a ki pedig egy foglyot hoz, meghal!

Igy dühöng, lármáz, dúlfúl egyre a basa, míg Topay az üldözés miatt szétzavart embereit iparkodik a törökök tüzelése közepett rendbeszedni, egyik utczából a másikba nyargalva s ha itt szétriasztották egy csapatját, amott ujjal tör elő, minden oldalról csapkodva az egy tömegben haladó török seregre, mely gyorsan kezd ismét tért foglalni, miután Kökényesdi zászlóaljainak csak a rablásra van gondjuk.

– Száz arany annak, ki azt a kutyát lelövi, ordít dühében a basa, a szüntelen előkerülő Topayra mutatva, s miután sehogy sem birja közre fogni, dörgő hangon kiált utána: Te gyáva czenk! Hová futsz még? Nézz szemembe!

Topay meghallotta a kiáltást s nagy röviden visszakiált:

– Láttam a hátadat Bánfi-Hunyadon![7]

Haly basát e gúnyra elfutja az epe, kapja a buzogányát s maga vágtat Topay felé, midőn egy keresztutczából egyszerre dörgő sortüzelés roppan szemközt vele s az oszló füstfelleg közül Rákóczy muskétásai törnek elő, kilőtt fegyvereikbe az akkor divatozott dákost dugva, mely később szuronynyá alakulva, oly döntő hatalom lett a csatában. A szűk utczában megszorult török lovasság nehány percz alatt eszét veszté e szabályos rohamra. A szuronyos fegyver zavarba hozta a vivókat, sem kard, sem dárda nem használt ellene.

– Allah nagy! kiálta Haly. Siessetek a várba, huzzátok fel a hidat, mi hadd veszszünk itt; csak a vár maradjon meg.

De kisérői akaratja ellen zablájába kaptak s ragadták magukkal, s midőn egy bátor muskétás, közel jutva hozzá, leszúrta paripáját, a basa ijedten kapaszkodék fel egyik hóhérja nyergébe s annak háta mögött menekült tova.

Egy fiatal magyar lovag volt mindenütt nyomában, senki sem mondá Halynak, hogy az kicsoda? de láthatta arczából, hogy annak legdühödtebb ellenségének kell lenni, kit több, mint puszta harczvágy lelkesít a csatában, ki nem ügyel sem lövésre, sem vágásra, mely ellene intéztetik, csak az öldöklésre.

Az ifju Rákóczy az, kinek az elkeseredés százszoros erőt adott; beleveti magát a futó ellenség tömkelegébe, mindig közelebb közelebb nyomul Halyhoz, egyenként lesujtva, a kik közte és a basa között elzárják az utat, s a török lekötve érzi kezeit ez ádáz tekintet által.

Végre el van érve a hid, mely, czölöpökre verve, a mély sánczokon keresztül a várba vezet s melynek a kapu előtti része vaspántokkal és szegekkel kiverve, kerekes lánczokkal volt felhuzható a torony kapujába, melynek tetején még látszott Szent László ledöntött lovagszobrának gúnyul meghagyott két csonka lába.

Magyar és török egyszerre ér a hidra, ugy össze vannak keveredve, hogy nem lehet egyebet látni, mint egy összevert tömkelegét a turbánoknak, sisakoknak, csalmáknak és kalpagoknak, egyenes és görbe kardok villogó erdejével: a szűz Máriás lobogót a félholdas lófark mellett.

A várkapu alól két hosszú, tizennyolcz fontos csatakigyó tátong a hidra, lánczos golyókkal és vagdalt szegekkel töltve, de a komparadzsik nem merik használni kanóczaikat, mert akármerre czéloznak, épen annyi mindenütt a török, mint a magyar, magán a hidon ember ember ellen küzd. Rákóczy épen a három lófark jelhordójával harczol, balkézzel mind a kettő a lobogó nyelét fogja, egymástól el akarva azt ragadni, míg jobb karral ellenére csapkod.

– Lőjjetek ide, semmirekellők! ordít Haly basa hátrafordulva a tétlenül veszteglő komparadzsikra, ne törődjetek vele, ha a golyó annyi muzulmánt hord el, a hány magyart, akár engemet is! söpörjétek le a hidat! Az élet olcsó, a paradicsom drága!

De a tüzérek átallanak társaik közé lőni, s midőn Haly a két bakót küldi rájuk a parancscsal, akkor a magasba irányozzák ágyuikat s a levegőbe lőnek.

A hidon makacsul foly a viadal, a janicsárok a karfáknak vetették hátaikat s meg nem mozdulnak helyökből, meztelen markaikban a széles pallosok, mint egy eleven kaszabörtön, tépik rongyokká a közükbe jövőt. Ekkor egy csoport német drabantnak az jut eszébe, hogy a hidlábakon felkapaszkodva, a janicsárokat elűzze a karfáktól, tizen, huszan már felkapaszkodtak a hevederre, midőn a karfa egyszerre leszakad kettős terhe alatt s janicsárok és drabantok a mély vizárokba esnek, még ott is fojtogatva egymást, s ha felbukik egy-egy turbános fő, azt a hidlábakon álló németek verik keresztül alabárdjaikkal.

A két viaskodó bajnok ezalatt a hid közepén már szinte kifárad a tusában, kardja mindkettőnek darabokra tört már s most mindkét kézzel megragadták a vitatott zászlónyelet s csavargatják elkeseredett dühhel.

A török zászlótartó ekkor egyszerre megszorítja paripáját térdeivel, s az elkezd alatta felágaskodni, úgy hogy a török féltesttel magasabban áll Rákóczy fölött, s vagy kiveti őt a nyeregből, vagy kitekeri kezéből a lobogót.

E pillanatban fenn a torony párkányzatán egy fehér hölgy-alak jelen meg, sötét hajzata repked a szélben, arczát az égés fénye világítja.

– Úr Jézus segítsen tégedet, László! kiált le a hölgy a torony ormáról s az ifju meghallva a magasból, mintegy a mennyből érkező hangot, megismeri azt, feltekint, meglátja menyasszonyát, ember fölötti erő gyűl szivébe, karjaiba, s a mint a török zászlótartó felágaskodtatá paripáját, egyszerre elbocsátja Rákóczy a zászlónyelet s mindkét kézzel megragadva a hortyogó mén zabláját, azt egy herkulesi lökéssel hanyatt taszítja urastul, zászlóstul, a karfákon keresztül a mély sánczárokba.

– Nincs segedelem, egyedül az úr Istennél! kiált erre kétségbeesve Haly, kit ezen eseten elrémült népei akaratja ellen ragadtak magukkal.

– László! László! Kedvesem! hangzik a kiáltás a magasból; az ifju tiz férfi helyett küzd; három lovat lőttek már ki alóla s a harmadik kard most villog kezében. Már a felvonó hidon áll, kedvese egy fehér kendőt hajíta le hozzá, azt már magasan lobogtatja diadaljelül, midőn egy jól czélzott golyó szíven találja az ifju bajnokot s ez czélja küszöbén, a már szinte elfoglalt vár kapujában épen kedvese lábainál, holtan rogy össze.[8]

E pillanatban szívszaggató sikoltás hangzik s a torony magasából egy fehér alak hull alá a hidra; a szép menyasszony az, ki a tiz ölnyi magasságból kedvese holttestére veté le magát, s ott meghalt ugyanazon pillanatban, melyben ő, vérük összefoly, s ha karjaik nem ölelheték, legalább lelkeik ölelik egymást.

E lélekrázó jelenet annyira meghatá az ostromlókat, hogy az elfogulás perczeiben ideje maradt Haly basának rögtön felvonatni a hidat s megmenteni a várat és seregei maradványát.