Part 5

De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rosz termés és vizáradások miatt a török sereg is nagy szükséget szenved széna dolgában s ugyanaz, a mi nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Im ebből láthatjuk, mint épülnek a világesemények holmi szénaboglyákon is!)

– A második levelet czimezd méltóságos báró Mendingi Kopp és főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szathmári várőrség főparancsnokainak; folytatá Teleki s tovább mondatolt Cserei tolla alá, az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő láz sajtolt ki kebléből.

«Örömmel értesültünk kegyelmetek czéljáról, miszerint hitünk ellenségeinek egyik bejáró kapuját, melyen át szüntelen készen állhat megrontásunkra, iparkodnak elfoglalni: segítse kegyelmeteket e szándékukban az irgalmas Isten! Ha ez alkalommal kegyelmetek egyuttal Erdély ellen is ráérnek látszólagos fegyverzajt intézni, hogy ez által a törököktől kivánt hadjáratbóli elmaradásra okszerű mentségünk lenne,[5] nekünk nagy könnyebbséget szereznének általa: egyébiránt is, ha bár kényteleníttetnénk is hitünk ellenségei mellett a keresztyénség ellen hadsereget szolgáltatni, biztosítjuk kegyelmeteket, hogy annak csak neve lesz hadsereg. Egyébiránt Isten oltalmába ajánljuk kegyelmességteket stb.

P. S. Ezen levelünk vivőjét használhatják kegyelmetek postának s más affélének.»

Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni látszott a test lázas állapotján.

– Fogj egy harmadik levelet. Czimezd méltóságos Ebéni László uramnak, Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.

«Sietünk kegyelmeddel tudatni, miszerint a szathmári várőrség vezére részéről oly előkészületek tétetnek, melyek gyanítani engedik, hogy általa beütés terveztetik Erdélybe. Lehet ugyan, hogy ez nem egyéb merő ostentatiónál, de mégis jó lesz kegyelmednek fegyvereseit a végett készen tartani, ha netalán eszébe juthatna vak lármánál egyebet is intézni ellenünk. Mi addig is felfüggesztjük a hadaknak Magyarországba kiindítását, nehogy míg mi egyfelől támadunk, addig másfelől Erdélyt védetlen hagyjuk. Még egyszer tanácsoljuk kegyelmednek a legfigyelmesebb felvigyázást stb.»

Cserei az utolsó szót leirván, egész megnyugvással veré ki a nádjából a tintát.

– Most fogd e leveleket s vigyed át a fejedelemhez, hogy írja alá.

– Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet dictálni hagytam? monda az apród megijedve.

– Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek elégszer, míg gyermek voltam, mégis megnőttem. Ezzel befelé fordult és magára voná takaróját.

* * *

Cserei szerencséjére a fejedelem-asszony szobáiban találta Apafit s így kikerülte a pofont, a levelek aláirattak s rögtön szétküldettek minden irányban s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy mi siker követte őket, azt majd meglátjuk.

A Kiuprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta s esküdött erősen, hogy ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!

Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik irt levélre; a kormányzó szakállába mormogta: «én nem bánom, csak te ne bánd.»

Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta, boszúsan mormogván: «ha én minden kószahírre, vak lármára és azt-mondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet sem tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem volt Telekinek, mint untában nekem irdogálni.»

A NAGYVÁRADI NAP.

Hogy a láthatár tisztán álljon előttünk, szükségesnek találjuk elmondani, miszerint ezen időben két nevezetes pont vala Magyarországon Erdély közelében: Nagyvárad és Szathmár-Németi, melyeket úgy szólván Erdély kapuinak lehete nevezni; – jó menedék, ha kulcsaik az ország kezében voltak, de annál nagyobb veszedelem, ha idegen kéz rendelkezett velök.

Ez idő szerint Szathmárt német sereg tartja megszállva, Nagyváradot a török, s amannak sisaktaréjai ép oly fenyegetőleg tekintgetnek be az ország határán, mint ennek félholdjai.

Azon helységek és puszták lakói, kik e két vár közé szorultak, soha sem tudhatják, melyik úton várják az ellenséget? mert oly felfordult világban, mint az akkori, minden fegyveres ember ellenség, akár kurucz, akár labancz, akár török, a ki elől rejteni kell buzát, marhát és szép feleséget, s a barátság éppen annyiba kerül velök, mint az ellenségeskedés, sőt néha két annyiba; mert ha Szathmártt megtudják, hogy valaki szép szerével szénát és gabonát engedett elvinni a váradi portyázóknak, a nélkül, hogy a fejét elébb beverette volna, másnap büntetésül ők látogatják meg, s viszont, ha a török megtudja, miszerint valamely úri háznál szivesen fogadták a szathmáriakat, sőt tán a ház kisasszonya még beszélgetett is valamelyik tiszttel: csak azt várja, hogy azok odább menjenek, azonnal rajta üt az úri lakra s felgyújtja azt: hogy alatta szathmári tisztek többet ne hálhassanak; a házi kisasszonyt pedig elviszi háremébe: hogy szathmári tisztekkel többet ne beszélhessen.

Végezetül maradt még egy harmadik ellenség. És ez az ecsedi láptól az alibunári mocsárig lakozó minden nemzetbeli betyárok és rablók számbavehetetlen gyülevésze, kik aztán az okot sem keresik, a miért valakinek a gulyáit elhajtsák s házait is feltörjék; s kik közül néha egy-egy bátrabb és szerencsésebb legényt felkap a hír: merényleteket beszélvén felőle, mik a hihetetlenséggel határosak, s a kit azután a betyárok mintegy vezérökül, tekintélyül tartanak, bárha soha nem látták is.

Ezen években valami Kökényesdi Feri a hírre kapott haramjafőnök, kiről minden faluban, minden pusztán tudtak valami hallatlant, valami csodálatost, valami rendkivülit mesélni: a tizenhét zászlóalja zsiványról, kik egy szavára készen voltak a leghihetetlenebb merényletekre, elsánczolt földvárairól a bélaborai, az alibunári mocsárokban, miket semmi halandó ellenséges szándékkal meg nem közelíthetett, s a hol ha körülfogták volna is, itéletnapig elélhetett öt-hat ezred magával, – a kunsági buczkák között elrejtett kincses tárházairól, mikre maga is csak lova szaglása után tud rátalálni, és egy jó paripáról, mely egy itatással fut el a Tiszától a Dunáig s kétezer lépésről megérzi az ellenséget, s nyerít, ha az ura alszik, vagy szeretőjével a kocsmában dőzsöl; óriási erejéről, hogy tíz pandúrral egy maga megbirkózik, és sem kard, sem golyó nem járja, s valahányszor üldözésére mennek, tengert áraszt maga és kergetői közé, hogy azok kénytelenek visszafordulni.

A ki azonban e mondák után akarna magának e rablóvezérről fogalmat szerezni, az meglehet, hogy igen regényes, de nagyon valótlan alakját látná annak maga előtt.

Kökényesdi uram se nem óriás, ki az embereket gúzsnak facsarja, se nem bűvész, ki üldözőinek szemefényét veszti, – legfeljebb is némi cseh pandurok nézhették az utána keletkezett délibábot hullámzó tengernek: – ő egy jámbor tekintetű, alacsony, szikár alakú hódmező-vásárhelyi polgár, kinek ott helyben öt háza és két tanyája van, miktől ő becsületesen fizeti a porcziót s magának vannak gulyái és ménesei, de a miket ő darabról-darabra be tud bizonyítani, hol és mikor és kitől vette? Azok közt egy darab sincs lopott.

És mégis mindenki jól tudja felőle, hogy házai, gulyái, ménesei mind nem Isten hirével szereztettek és senki sem vonja kétségbe, hogy az elhírhedt harámbasa, kiről az ország minden szélében annyit beszélnek, senki sem más, mint ő.

De ki birná ezt rá bizonyítani?

Látta-e őt valaki valaha rabolni?

Ismertek-e rá valaha rablások, feltörések, gyújtogatások alkalmával?

Nem mentette-e ki magát mindenkor a legfényesebben, ha vádoltatott?

Mikor híre volt, hogy Kökényesdi Mármaros vármegyét végig rabolta, nem bizonyította-e be öt-hat élő tanú által, hogy ő ugyanakkor odahaza tanyáján szántott, vetett? s lehetett-e a birónak nagyon kutatni, ha vajjon hitelesek-e az előállított tanúk?

Hallotta-e valaki, hogy valaha Vásárhely határában loptak volna az ő nevében, vagy adtak volna el vásárhelyi szabadságon általa lopott jószágot?

A kik őt Vásárhelyen felkeresték, egy tisztességes, jámbor gazda embert találtak benne, a ki maga hányta a szénáját, hogy csak úgy izzadt bele a tenyere; a kiket pedig Kökényesdi maga keresett fel, távol az ország tulsó szélében, azok nem látták az ő arczát soha; utána menni pedig, hogy őt üldözzék, nagyon fáradságos munka lett volna. Legény legyen az, a ki neki nyomába hág, ha egyszer lován ülve a puszták végtelenjének veszi az utat, a kinek szive vissza ne döbbenjen, ha őt a tekervényes homokbuczkák s a járatlan ingoványokba követni akarja! s végtére, ha két-három vármegye egyesül is, hogy őt kifogja, engedi magát hajtani a negyedik vármegye határáig s mikor azon átugratott, akkor elkezd lassacskán ballagni s üldözői szeme láttára legelni ereszti lovát s maga lefekszik mellé a bundájára; – az ott már török határ, s jól tudja, hogy Lippán túl nem mernek üldözői jőni, mert ott már a temesvári basa parancsol.

Sőt az is gyakran megesik, hogy ha vagy egyik, vagy másik párt nem bír ellenfeleivel, odaizen a buczkák közé, a hol mindig talál valakit, a ki magát Kökényesdinek nevezi, nem egyet, nem is kettőt, s előadván neki a maga ügyét, ráuszítja ellenfele vármegyéire s Kökényesdi uraimék az ilyen dolgokban nem igen scrupulosusok; ha a német fizet, megrabolják a törököt, ha a török fizet, megrabolják a németet; – mikor pedig azt mondom: «törököt vagy németet», érteni kell alatta azokat a magyar és oláh falvakat, mik a német vagy a török hatóság alá tartoznak.

Azonban, hogy a történet folyamára térjünk, vala ez időben a szathmári várőrség között egy Rákóczy László nevezetű százados. A Rákóczy-család tudniillik Zrínyi Ilona férjének pápistává létele után nagyobbára odafenn Bécsben neveltetvén, közülök egynémelyek a császári armádiában foglalának tiszti hivatalokat, s azon helyeken velök született vitézségök miatt igen kedveltek valának. Így lett Rákóczy László is muskétások századosa, s hogy századja nagyobb részt magyar legényekből állott, azon éppen úgy nem kell csodálkozni, mint hogy az erdélyi fejedelem német ezredeket tartott, még pedig legfontosabb váraiban, Kolozsvárott, a fővárosban, Székelyhidán és maga mellett, a merre járt.

Történt, hogy ezen Rákóczy László, ki igen formás, jó termetű, de hallgatag és jószivű legény vala, beleszerete Rékason lakó Rhédey Ádámnak Krisztina nevű hajadon leányába, s miután a leány apja beleegyezett, hogy azt elvehesse, gyakorta lejárt hozzá Szathmárból, – már mint menyasszonyához, – több tiszttársával együtt s mint magától értetődik: ott a háznép által mind ő, mind társai mindig vendégszeretettel lőnek fogadva.

Fülébe megy ez a nagyváradi basának, hogy egy rékasi földesúr német katonatiszthez akarja adni a leányát, még tán azt is megsúgták neki, hogy a leány igen szép és kellemetes. Nosza lelopódzik egy éjszaka Haly basa a maga spahijaival Nagyváradból s meglepvén a rékasiakat, ott Rhédey Ádám házát felgyújtja, prédára ereszti, magát megvereti korbácscsal s kikötteti a kútkámvához, leányát pedig az ijedtségtől félholtan, maga mellé vetve a nyeregbe, az égő falu világánál visszanyargal Nagyváradra.

Rákóczy László, ki másnap menyegzőre és vigalomra jött, torra és pusztulásra érkezék, elbujt cselédek, kik sövények mellől, honnan bújtak elő, mondák el neki, hogy mi történt az éjszaka? s hogy Haly basa elrabolta menyasszonyát.

A vőlegény különben is szótalan volt, de meg magyar embernek nem is szokása sokat beszélni, mikor valami nagyon bántja: egy szót sem szólt társainak, hanem visszament a kormányzóhoz, s arra kérte, hogy engedje őt a maga századjával elmenni Nagyvárad ellen.

A tábornok látva, hogy arról le nem beszélheti: a fiú, ha máskép nem, egy maga kész a törökségnek neki rontani; komolyan vevé a dolgot, megigérve, hogy nemcsak a maga századját, de az egész várőrséget kezére adja, csak hogy ő meg iparkodjék a környékbeli nemességet rábirni, hogy mellette fölkeljenek a váradi török ellen.

Azoknak pedig csak egy szót kellett szólni, hogy mindnyájan fegyvert fogjanak, mert alig volt egy, kit meg ne raboltak, meg ne vertek, vagy legalább meg ne csúfoltak volna. Számtalannak megölték valami rokonát, vagy elrablák nővéreit, s csak azt kellett látniok, miszerint tekintélyesebb rendes haderő készül a török ellen, hogy rögtön csatlakozzanak hozzá.

Ez volt azon tervezett vállalat, melyről Teleki báró Koppnak írt, előre tudósítva levén felőle, s mely okot adott neki a magyarországi hadjáratból elmaradni, úgy viselhetvén magát a török szeme előtt, mint a ki veszélyben forgó szövetségesét, a váradi basát, segíteni szándékozik, s az onnan fenyegető veszély ellen védi az országot; egyúttal azonban arra is gondja volt a bölcs tanácsos úrnak, hogy ha netalán báró Koppnak eszébe jutna, azt, a mit ő csak tréfa és látszat fejében kért, oly formán teljesíteni, hogy valósággal ráüssön Erdélyre, azon esetre a torkában fekvő Kolozsvár is el legyen készülve a tréfát a maga korlátai közé visszautasítani; e végett írt tehát Ebéni uramnak.

Hogy Ebéni uram mily bölcsen veté félre e levelet, azt már láttuk, míg a szathmáriak, megértve, hogy Telekinek jól esnék, ha egy kicsinyt ráijesztenének, meg sem engedék pihenni magister Szénásit, hanem menten elküldék Kökényesdi uram fölkeresésére.

* * *

A török egyszer elfoglalván Nagyváradot, abban annyira megfészkelte magát, mintha igazolni akarná a muzulmán traditiót, hogy soha el ne hagyjon egy várost, melyet elfoglalt, önkényt, és fel ne adja azon helyet, hová templomot épített;[6] nem is igen sűrűen emlékezik a történetirás olyan esetekre, hogy török capitulatio útján engedett volna át valami várat, ha csak erővel el nem vették tőle.

1660-tól fogva, midőn Haly basa e várat elfoglalá, a közte és az ó-város közti téren egy egész új török város keletkezett, bekerítve erős palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Ez új várost merő török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt portékákkal, s egész Bagdadig le kereskedtek a Haly basa spahijai által szépen összegyűjtögetett marhákkal és rabszolgákkal. Már akkoriban Magyarországon nem igen volt mit rabolni mást, mint gulyákat és rabszolgákat; hanem hisz a szép, deli termetű hajadonokat, s az izmos, munkára termett legényeket folyvást a legkelendőbb árúczikknek lehete tartani, miket a váradi portyázók potom pénzért vesztegettek az erzerumi kalmároknak s ezek viszont méregdrágán adhatták el nekik kivülről hozott kelméiket és füstölőiket.

Így lett évről-évre nevezetesebb vásártere a török szatócs-világnak a váradi Váralja, egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába, kinek hogy eszébe jutott; úgy hogy utoljára utcza is alig maradt benne, hanem az emberek szomszédjaik házain keresztül jártak a magukéba: szóval az egész egy török csiflik alakját vette magára, a hol czifraság és ragyogvány fedezte a szennyet, a fából össze-vissza tákolt épületek beterítve pompás keleti kelmékkel, az utczákon esztendős szemét és gazdátlan kutyák csordái, s ha a szűk sikátorokban két teve összetalálkozott, ki nem kerülhette egymást.

Az összegyűjtögetett gulyákat nem volt elégséges e kerített város elfogadni; a gazdáik is alig fértek benne; hanem e czélra volt a Pecze partján egy körülárkolt nagy térség, a hol lovas baskirok őrzötték hosszú dárdákkal a csordákat s ugyancsak nyitva kellett tartaniok a szemeiket, ha azt nem akarták, hogy Kökényesdi minden éjszaka megtizedelje, kinek ravaszsága nevezetesebb volt az egyiptomi Aliénál, ki képes volt vásár előtt két héttel eladni német tiszteknek Haly basának lakat alá zárt paripáit, s ha nagyon vigyázott a lovász, nem csak a lovat, hanem őt magát is ellopta.

A sok eset közül csak egy párt említek meg. Egy napon megjelen Kökényesdi kifordított bundában, kerek pörge kalappal a fején, kezében nagy furkós bottal az árokhányáson túl, melyen belül egy hosszú süvegű kurd őrizte Haly basa legkedvesebb Shebdiz nevű paripáját.

– Ejnye, de szép paripád van! szól a csikós a kurd legénynek.

– Szép ám, de nem ebfogra való.

– Bizony pedig ellopom én azt az éjjel.

A kurd gondolta magában: «hiszen én is ott leszek» s azzal felült a lóra és kezébe fogta a harmadfél öles dárdát. «Már most gyere, ha ló kell.»

– Hiszen nem mindjárt lopom el, ne busulj, biztatá Kökényesdi; ráérek vele reggelig s azzal leült az árokpartra; belehuzta magát a bundájába s megtámasztá az állát a nagy botnak.

A kurd csak nézett rá. El nem merte róla venni a szemeit, alig mert pillantani, attól tartva, hogy azalatt a csikós valami babonát követ el.

De az meg sem mozdult helyéből, fejébe huzta a kalapját s nézett alóla farkasszemet a kurddal.

Ezalatt beesteledett; a kurdnak majd kiugrottak már a szemei, a hogy a sötétben Kökényesdi alakját nézte. Végre megunta a dolgot.

– Hallod-e, eredj el már!

Kökényesdi nem felelt rá.

A kurd ujra várt és nézett. Már a világ is forgott vele, s a szemei kék és zöld karikákat hánytak.

– Elmenj, ha mondom; mert ha széles nem volna az árok, átugranék hozzád s keresztül vernélek a dárdámmal.

A bunda meg sem mocczant.

A kurd erre dühbe jött, leszállt a lóról, fogta a dárdát s lemászva az árokba, beledöfte nagy mérgesen a kopját az előtte ülő alakba.

S ime mily nagy vala megütődése, midőn tapasztalá, hogy a mit ő a sötétben embernek nézett, nem egyéb egy leszúrt botnál, melyre bunda és kalap van akasztva! Míg ő Kökényesdit nézte, az csaknem szeme láttára kibujt a bunda alól s elrejtezett az árokba.

A kurd még fel sem ocsudott bámulatából, midőn ostorpattanást hall a háta mögött, s már akkor Kökényesdi, Haly basa Shebdiz paripáján ülve, ugrat a feje fölött keresztül az árkon, visszakiáltva rá:

– Nem széles ennek a lónak az árok, fiam!

Másszor megkerítették a rablót a macedon szarácsiak, elzárva mindenütt előle az utat, mikor ott aludt valamelyik pusztai csárdában. Ő hirtelen lóra kapott, de akármerre nyargalt, mindenünnen tíz-húsz agyarkodó török iramodott vele szemközt; a határ közepén volt egy nagy széles tó, utoljára annak neki szorították. Kökényesdi bele ugratott a tóba; erre a lovasok körülfogták a tavat, hogy a csikósnak sehova sem lehetett belőle menekülnie. A tó szerencséjére nem volt mély, úgy hogy paripája könnyen meglábolhatá. A szorongattatás e pillanatában, midőn a törökség csatárlánczra oszolva fogta körül, egyszerre kiszemeli magának a csikós üldözői főnökét, egy kövér, potrohos csauszt s egyenesen neki vágtat ki a vízből, megcsóválva feje fölött hosszú pányváját s elordítja magát:

– Meghalsz ma pogány, ha száz lelked van is!

A csausz megboszankodott, hogy éppen őt választá ki a betyár s rákiálta:

– Ne én rám jőjj kutya, hanem amarra menj!

Többet aztán nem is mondott, hanem bölcsen kitért az útból, mielőtt a többiek oda kerülhettek volna, helyet adott a csikósnak, ki mint a szélvész nyargalt a támadt résen keresztül, neki a pusztának! Mehettek aztán utána!

* * *

Magister Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útba igazíttatván, elérkezék Demecserbe, a hol akkoriban a hires harámbasa leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a szathmári urak küldék hozzá a végett, hogy a török elleni hadjárásukban szálljon segítségükre.

Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a magistert, ki fel sem mert rá tekinteni s mikor elvégezte beszédjét, rárivalt:

– Kend hazudik! kend kém! – kendnek a pofája nekem nem tetszik! kendet én felakasztatom…

Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, majd összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi felmosolyodva mondá:

– No ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az urának, a ki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jőjön maga, én nem szeretek olyan beszéd után indulni, a mit eb mond kutyának, kutya a farkának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspök-Ladányba, ott szóljon be a legutolsó házhoz jobbra s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a barátfai vendégfogadó: az majd útba igazítja; most Isten hirével, pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.

A magister úgy cselekvék s haza érve, elmondá az uraknak az izenetet, mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség hadnagyát, és magát Rákóczy Lászlót.

Az urak szerencsésen értek Püspök-Ladányba, a hol be kellett várniok a biró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal találkozni Kökényesdivel s Rákóczy is égett, minél előbb áteshetni ez előzményen.

Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a birótól meg ne kérdezze, messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?

A biró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken olyan nevű csárda, nem is volt.

A szállásmester azt gondolá, hogy a biró tán idegen e tájon; s még két vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták rá: hogy ha még volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem létezik.

– No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk, mondá magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az ajtóban nyugodtan üldögélt:

– Adjon Isten földi! – Merre van a barátfai vendégfogadó?

Az ember elébb végig mustrálta a kérdezőket, azután mondá csak: fogadj Isten. Arra ni! – S intett fejével a bizonytalan irányba.

– Oda akarnánk menni, nem mutatná meg kend az utat? szólt Topay.

Az ember megfogta a kérdezőt s a kezével egy távolban égő pásztortűzre mutatott.

– Ott világít az ablaka, ni.

– Melyik út vezet arra?

– Erre közelebb, arra hamarább.

– Mit tesz az?

– Hát a ki arra megy, könnyen eltévedhet, a ki erre indul, belefulhat a mocsárba.

– Vezessen kend bennünket odáig; szólt közbe Rákóczy, egy aranyat nyomva az ember markába.

Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat s visszaadá Rákóczynak azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette, hogy valaki aranyat ajándékozzon, a mi nem hamis.

Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vizi szárnyasok ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, néhány száz lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.

Vezetőjük itt elmaradt s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely azon perczben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes nádkévéket vetettek volna rá.

Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul s közelebb léptetett.

– Kegyelmetek harmad magukkal jönnek, szólt óvakodva. Hanem azért se baj! folytatá felvagdalva hetykén a szavak végeit, nekem mindegy volna, ha még tíz annyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy pisztoly, a melyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymásután, s minden golyóban mágnes van, hogy ha oda nem czélozok is, beletalál az emberbe.

– Jól van jól, Kökényesdi uram, szólt Topay, mi nem azért jöttünk, hogy kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség megtörésére van czélozva.

– Oh uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal s addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem rakok hasonló szerekből.

– Elhiszem. De dicsőség is jutna.

– Van én nekem dicsőségem is már elég. Ismernek engem a külső országokban is. A franczia király régen kinevezett volna főcolonellusnak egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy meghallotta az anglus király, mint furtam ki a tiszai munitiós hajók fenekeit, megkinált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy buvárregementet, a ki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.

– Tudom, Kökényesdi uram. De lesz ám itt préda is elég.

– Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban fürödjem s igaz gyöngyön háljak.

– S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? szólt közbe Raining kiváncsivá téve.