Part 4

Karjai nem látszottak tulságosan megterhelve lenni izmokkal, de az első mozdulatnál, melyet tett, kardját könnyedén megsuhintva, egyszerre mintha aczél-rugók s kemény ideg-húrok rezzentek volna meg karjában, előtünt annak egész kifejlett idegegysége, duzzadó erek hálózata támadt kiülő vaskemény izmai felett. Arcza szilárd volt és komoly.

Csak Imre látszott könnyelmű mulatságul venni a dolgot, mosolyogva tűré fel csipketászlis hollandi gyolcs ingét, haját felgyűrte kalpagja alá, s összefonta gömbölyű karjait, miknek nőies fehérsége, plastikailag szabályos idomzata, karcsu körrajzai legkisebb férfierőt sem látszottak elárulni. Kardja az akkori newcastlei fegyvergyárból került, valódi sötét lilaszin acur poule aczél, kevéssé hajlott, vége mindig vékonyabb.

– Bajtársak, szólítá meg Imre ellenfeleit, hárman vagyunk a viadalhoz, s miután mind a hárman kettő ellen állunk, csináljunk valami rendet, mely szerint megverekedjünk.

– Én vívok egyszerre mind a kettőtökkel, szólt a herczeg büszkén.

– Kettő ellen én is, veté utána Feriz.

– Tehát kiki magának, és mindenki a többi ellen, magyarázá Imre, ez elég mulatságos és igen új neme lenne a viadalnak, de legkevésbbé lovagias; én sokkal nemesebbnek találnám, hogy víjunk meg egymással külön, ha egyikünk kidől, a győztes kezdhet új harczot a megmaradottal.

– Azt sem bánom, csak mentül elébb, szólt a herczeg türelmetlenül s kiállt a síkra.

– Megállj még barátom, azt nem tudhatod, hogy a viadalt nem mi fogjuk-e kezdeni Ferizzel?

– Ejh! én nem nézőnek jöttem ide! kiálta fel a herczeg indulatosan, aztán nekem semmi közöm a béghez.

– De van nekem hozzád; szólt közbe Feriz.

– No látod, monda Thököli, hisz én sem tudom, mivel sértettem meg? de ő felszólított s az ilyen felhivásnak ki kell állanunk a nélkül, hogy kérdeznők, miért? – Lehetnek gyöngéd okok.

– Ne tovább! szólt közbe Feriz, határozzon a sors.

– Helyesen, mondá a gróf, három pénzdarabot véve elő, mikre Zsigmond király képe volt verve, egy arany, egy ezüst, egy réz, s oda inté a török borbélyt. Fogjad becsületes férfi e pénzdarabokat, s hajítsd fel a levegőbe. Az arany a herczeg, a réz én vagyok. Három közül a melyik kettő egyforma lappal fog leesni, azé a viadal.

A borbély felhajítá a pénzeket, az arany és az ezüst esett egyformára.

A herczeg boszúsan inte Feriznek.

– Tehát jer te hamarább. Látszott, hogy szeretne túl lenni az elsőn, hogy minél elébb Thökölivel állhatna szembe.

Thököli inte a borbélynak, hogy tartsa meg a felszedett pénzdarabokat s álljon készen kötelékeivel.

– Minek az? szólt gúnynyal a herczeg, én nem vívok első vérre, hanem utolsóra.

Azzal szembe állt a két bajvívó.

Sokáig néztek egymás szemeibe, mintha elébb villogó tekintetök nyilaival kezdenék a harczot s azzal egyszerre összecsaptak.

A herczeg ádáz rohanással támadta meg ellenfelét, mintha egy lélekzet alatt le akarná azt gázolni s sűrű és heves csapásokat intézett reá teljes erejéből, de Feriz bég megállt azon a nyomon, melyben lábait legelőször megveté, s bár kissé hátra kelle hajolnia az iszonyú csapások rohama elől, de karcsú damaszk szablyája, mintha villámokból vont volna maga körül sátort, védte őt köröskörül, szikrát adva, mikor ellenfele kardjával majd itt, majd amott találkozott.

A herczeg arcza égett a dühtől. «Nyomorult kölyök!» ordíta fogait csikorgatva s még egy nyommal közelebb férkőzve hozzá, két-három oly irtóztató csapást intézett reá, hogy a bég féltérdre bukott, a midőn egyszerre sebes vérsugár szökelt valahonnan a herczeg arczába, mire az megdöbbenten lépett hátra s leereszté kardját.

A viadal hevében nem vevé észre, hogy sebet kapott.

Vigyázatlan heves csapkodásai közben úgy szólván maga ütötte belé kezét Feriz bég kardjába, épen az ököl alatt, hol az életerek vannak, s a rándulás, melyet megmetszett inai tőnek, kényszeríté kardját elejteni.

Thököli odaugrott.

– Herczeg, te meg vagy sebesítve.

A borbély elősietett a kötelékekkel, a megvágott erekből, mint a szökőkút, lövellt föl a sötétvörös vér, s a herczeg arcza sápadt lőn egy pillanatra.

De alig kötötte be sérült jobbját a sebész, midőn újra fellángolt tekintete s Imrének fordulva kiálta:

– Még van egy kezem! – még meg tudok víni veled. Adjátok balkezembe a kardot! vívok az utolsó csepp vérig!

– Ne nyugtalankodjál, herczeg, szólt Imre udvariasan. A balszerencse ma ellened volt. Mihelyt sebed begyógyul, parancsolj velem; szolgálatodra állok.

A herczeg szédülve rogyott elősiető csatlósai vállára, kik őt eszméletét vesztve vivék alant váró hintajához; sebe sokkal gonoszabb volt, mint előre látszék s még azt sem lehete tudni, hogy nem lesz e halálos?

Csak ketten maradtak a küzdtéren: Imre és Feriz.

A bég még ott állt elébbi helyén s szótlanul inte Imrének, hogy jőjjön.

– Megbocsáss derék bajtárs, szólt a gróf, kissé ki vagy fáradva s egyenlőtlen lenne köztünk a harcz, ha én pihenten vívnék most veled. Dőlj le kissé ide mellém a fűbe: csatlósom hideg étket hozott utánunk, falatozzunk elébb együtt; azután majd ráérünk verekedni.

Feriz bégnek tetszett a fesztelen ajánlat s kardját egy fának támasztva, leheveredék a fűbe, melyre azalatt Imre csatlósa kiraká a hideg sültet és gyümölcsöt, melyet ura után hozott, egy lopótök-alakú ezüst úti kulacscsal együtt, mely tele volt borral.

Imre visszaadá a csatlósnak a kulacsot.

– Nesze fiam, igyátok ki belőle a bort s merítsétek tele forrásvízzel, mert Feriz bég nem iszsza a bort, több ivóedényünk pedig nincsen; tehát a kedvéért ma én vizet iszom, már csak azért is, hogy egyenlők legyünk.

Feriz bégnek megtetszett a bajtárs fesztelen viselete s szivesen fogadá az előrakott étket, és ivott vele egy kulacsból, sőt még felelt is neki, ha kérdezé.

Egy vékony sebforradás látszott a fiatal bég halántéka körül, melyet a turbán tekercse nem fedezett el.

– Te azt a sebet nem magyartól kaptad? kérdé a gróf.

– Nem: olasztól. Candia szigetén.

– Mindjárt gondoltam. Magyar nem vág így a kard hegyével. Olasz vivómester keze látszik rajta. Még azt a helyzetet is meg tudnám mondani, a milyenben kaptad; ellenség volt melletted jobbfelől, balfelől és szemközt. Te azon remek körvágásokkal, miket az imént mutattál, védted magadat egyszerre minden oldalról. Ekkor az előtted álló egyszerre felemelkedett nyergében, s egy bevágással, melyet te a legtökéletesebben hittél elhárítani, megcsapta kardja hegyével homlokodat.

– Egészen úgy volt.

– Ez Basanella tanítványainak mesterfogásuk. Erre vigyáznod kell nagyon, mert e vágás csaknem védhetetlen: a kard egy percz alatt föl és le vág, mintha sarlóval csapott volna; bármily magasan tartsad kardodat, keresztül csap rajta. Ez ellen csak egy védelem van, az pedig a legegyszerűbb a világon: kapd vissza a fejedet tőle.

– Valában igazad van, szólt Feriz bég mosolyogva s azután megmosva kezeit, újra elővevé kardját. Végezhetünk.

– Nem bánom, szólt Thököli s felvevé könnyedén kardját, oly kecsesen, mintha egy etuis játékszert fogna meg finom fehér kezeivel, azt egy delnőnek nyujtandó.

Kiálltak a síkra.

– Még egy szót bajtárs; szólt Thököli barátságos nyájassággal. Mikor csak másodmagaddal vívsz, ne hadakozzál úgy, mintha csata közepén tíz ember ellen harczolnál, mert e miatt sok erőt elvesztegetsz s közelebb bocsátod ellenfeledet magadhoz; inkább mereszd ki a karodat, hogy csak az öklöd mozogjon.

– Köszönöm a tanítást; szólt Feriz elmosolyodva. Másnak bizonyosan a szeme közé vágta volna a tanítást, de Imre oly hűséges pajtáskodó hangon közlé azt vele, mintha csak tréfálni jöttek volna ide.

Megkezdődött a viadal; Feriz bég szokott hevével nyomult ellenfelére, mintha vissza akarná neki adni a nyájas tanítást, míg Thököli nyugodtan, szeliden mosolyogva hányt ellent hevesebb ellenfelének, mintha csak játszana vele, oly könnyeden, oly biztosan forgott kezében a kard, annyi kellemmel volt párosulva minden mozdulatja, alig látszott rajta legkisebb erőtetés; a leghevesebb csapásokat, miket Feriz bég ellene intézett, kardjának legkönnyedébb csúsztatásával hárította félre s egyetlen egyszer sem csapott rá vissza, úgy, hogy utoljára Feriz bég, mintegy önkénytelen haraggal lépett hátra és kardját leereszté.

– Te csak kötekedel velem, miért nem vágsz vissza?

– Kétszer is megkaphattad volna tőlem Basanella mestervágását, igen hevesen harczolsz.

Párbajban semmi sem oly megölő, mint az ellenfél nemes magatartása. Feriz bég egészen dühbe jött Thököli hideg nyugalmán s csaknem magán kívül veté magát ellenfelére.

– Lássuk hát, hogy te ördög vagy-e?

Azon pillanatban, midőn egy lépéssel közelebb lépett Thökölihez, az egyszerre kimereszté karját s azon perczben, midőn ellenfele csapását elhárítá, egy alig észrevehető suhintást tőn kardja hegyével vissza felé, s azon pillanatban egy égő veres vonal látszott Feriz bég homlokán.

A török ifju meglepetve ereszté le karját, a mint az észre sem vett csapás után arczára kezde folyni a vér; Thököli elveté kardját s fehér kendőjét ragadva, rohant egyszerre ellenfeléhez, a legőszintébb részvéttel törölve annak arczáról a vért, s a legnaivabb ijedtség remegő hangján mondva:

– Látod: mindig mondtam, hogy vigyázz e vágásra.

Erre a borbély is oda futott kötelékeivel s megvizsgálva a sebet, vigasztalólag mondá:

– Katona dolog! csak a bőr van megsértve. Három nap alatt beheged.

Thököli örvendve szorítá meg Feriz bég kezét.

– Ezentúl jó barátok maradunk. Én Istenemre mondom, eddig sem adtam tudva okot arra, hogy rám neheztelj.

– Örülni fogok barátságodnak, szólt Feriz komolyan; de ha azt kivánod, hogy ez tartós legyen, e szómat hallgasd meg: soha se közelíts oly leányhoz, a kit nem szeretsz, hogy téged szeressen; és ha szereted, akkor ám szeresd, de boldoggá tedd.

– Becsületszavamra mondom, Feriz, viszonza Imre, mind azon hölgyek közül, kiket azóta láték, mióta téged ismerlek, egyet sem szeretek s egytől sem kivánok szerettetni.

Feriz bég nem állhatá meg, hogy fejcsóválva el ne mosolyodjék.

– Úgy látszik, elfeledted, hogy menyasszonyod is azok közt van.

Thököli zavarodottan ajkaiba harapott s nem adott feleletet, tréfa számba hagyva menni e nyelvbotlásnak vélt vallomást.

Azzal összeölelkeztek egymással a kibékült bajtársak s a keresztig visszahaladva, Imre kényszeríté a béget kocsiját elfogadni s azon utazni Ibrailba, maga pedig lóra ült s elbúcsúzva tőle, megindult a bozzai szoros felé vezető úton.

A levélhozó csatlós végre azt hivé, hogy csakugyan lesz ideje elolvasni a sürgős iratokat s e végett megszólítá urát.

– Nos, hol van az a két levél? kérdé a gróf nagy restül.

– Már nem kettő, uram; hanem három.

– Hogy szaporodott meg?

– Flóra kisasszony bízta rám e harmadikat, hogy ezelőtt félórával erre kocsizott haza felé.

– Tehát előre ment? Lássuk, mit irnak?

Legelső volt Teleki levele, melyet Imre átolvasott; hirtelen keresztül futotta, mintha nem találná oly érdekesnek, minőnek igényelve van. Mikor azon pontra jutott, a hol a Flóra feletti vigyázat ajánltatik neki, egy kicsint megállapodott: «no de majd utolérjük», gondolá magában s a második levélhez fogott, mely Ilona névvel volt aláirva.

Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzá fogott, arcza láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajta, s a levelet eldugá keblébe épen szive fölé s mélázva tekinte maga elé, mintha önszive dobogását hallgatná.

Azután feltöré a harmadik levelet.

Jegygyűrűje volt benne, egyéb semmi. Egy szó, egy betü sem azon kívül.

Imre nehány perczig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt vele. Arcza nehány pillanatra elsápadt s feje aláhajlott.

Percz mulva ismét felegyenesedék; s elég fenhangon, hogy más is meghallhassa, kiálta:

– Istenemre, ez jobbkor nem jöhetett!

Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt s azon iratot, melyet keblébe rejte, elővevé, abba tekergeté azt bele s visszatéve ismét szive fölé, arcza kigyuladt, keble kitágult s megfordítva lova fejét, jó kedvvel mondá csatlósainak:

– Nem megyünk Erdélybe. Vissza Mehádia felé…

ORSZÁGOS GONDOK.

Néhány héttel idősebb az év, a mióta Rumnikból távozni láttuk Thökölit a három levél olvasta után, és íme Teleki Mihály még mindig Gyulafehérvárott időzik és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.

Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait valami tolvaj-láz állta el, arcza elvesztette szinét, alig birja magát fentartani, s minden ize fáj, ha mozdul.

Nyugalomra volna szüksége, de egy perczig sem lehet szabadon; mikor már minden panaszost és ügyesbajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.

Most is épen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélekzete forró és arcza sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.

Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe huzódva, egy alig észrevehető alak kuczorog, ki oly megszontyolodott képpel huzódik a falhoz, mintha bele kivánna bujni. A sötétség és a szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, ha csak Teleki meg nem nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, a nélkül, hogy oda nézne: csaknem háttal levén felé fordulva.

– Kegyelmed, Szénási mester, egy véghetetlen ügyetlen ostoba ember.

– Kérem alássan…

– Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed a helyett babonákkal bolondítja a közönséget.

– Én úgy gondoltam, kérem alássan…

– Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem szolgálatot tesz vele?

– Nekem Naláczi úr ő kegyelmessége mondta.

Naláczi a fejét csóválta s szemre főre nézett.

– Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? vágott közbe Teleki. Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit mondott – miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon felhasználni, hogy előtte a történt Isten-csodáit felemlítvén, azt egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjeszsze, s a népet harczi jóslatokkal rémítgesse.

– Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett mondatot bevégezhetni.)

– Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy szolgálatot tesz vele, ha háborút predikál? Azt szeretném, ha minden kardot eláshatnék a föld alá.

– Engedelmet…

– Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap mulva elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki s azt nem köszöni meg.

– Instálom alássan, rimánkodék az ember, mi tevő legyek, ha méltóságod megvonja tőlem kegyelmét?

– Tegyen kegyelmed, a mit akar. Menjen el Szathmárba, szegődjék be báró Kopp uramhoz inasnak, vagy Kászonyihoz iródeáknak. Most épen irni fogok nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s azt maga elviheti.

– De hátha nem fogadnak fel.

– Maradjon el kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom meghalni. Hanem csak mentül előbb pusztuljon előlem.

A magister nagy remegve eltávozott, zsebkendőjével törülve szemeit.

– Uram, mondá Naláczi egyedül maradva, árt ez a hevesség.

– Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, a mit tesz, mert különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játszon ki.

– Nem úgy értettem. Méltóságodnak árt az indulatoskodás.

– Sőt inkább ez tart fenn; ha boszuságaim elfogynának, rég ágyban fekvő beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, hogy várjon a kapuban az irandó levélre s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve. Említse meg neki, hogy a kolozsvári piaczon történt dolgait még nem tudom, mert ha tudnám, korbácscsal veretném ki az országból; akkor legalább sietni fog.

Naláczi nevetett és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke vánkosára s kérte apródját, hogy egy flanelldarabbal nyakacsigáját dörzsölje erősen.

Ezalatt jön a fejedelem maga. Arcza a részvéttől haragos. Még az ajtóban elkezd pörölni Telekire.

– Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makranczos gyerek? miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret vágatni?

– Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis hæmorrhoidalis alteratio az egész. Megszoktam már. Minden æquinoctium közeledtekor előfordul.

– Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagy beteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez keresztyénhez? így megilletődni azon a házasság-elmuláson, mintha Flóra hugom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint Imre úrfi, kinek «mind a vízig szárazon!»

– Bizony eszemben sem tartom én azt.

– Kegyelmed rosz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent, sem embert, sem családját, sem engemet.

– Uram! szólt könyörgő hangon Teleki.

– Mert ha szeretne bennünket, megkimélné magát és lefeküdnék, s nem kelne fel, míg meg nem gyógyul.

– De ha én lefekszem…

– Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek, míg kegyelmedet az ágyban nem látom.

Telekinek mit volt tenni? le kellett feküdnie felsőbb meghagyásból.

– Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni, szólt a fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahoz intézé szavait: «te fiú, gondod legyen reá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? ezt én parancsolom! és a míg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem irást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én felhatalmazást adok neked és annak szigorú teljesítését követelem. Sem pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki Mihály uram, takaródzék be jól, s dörzsöltessse meg egész testét gyapjuszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt s hagyja rajt, a míg kiállhatja, este felé pedig vegyen jó forró lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat pióczát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne resteljen ezekből a «pilulæ de cynoglosso»-ból szedegetni, csalhatatlan hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem, tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor «árnős labdacsok» neve alatt házi orvosságképen tartottak divatban.

– Mind jól lesz, nagyságos uram.

– Így ni. Este felé ismét meglátogatom kegyelmedet.

Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól megijesztgette.

Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek, hogy hozza oda az érkezett leveleket.

Az apród tétovázva tekinte rá.

– A fejedelem ő nagysága meghagyta… szólt figyelmeztetőleg.

– A fejedelem szereti a tréfát, viszonzá a tanácsúr. Magam is szeretem, mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket s olvasd fel előttem.

– De mit fog mondani a fejedelem?

– Neked én parancsolok fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak és ne törődjél velem, ha engem nyögni hallasz.

Cserei megnézte az egyik pecsétet s nem merte azt feltörni.

– Kegyelmes uram, ez secretum sigillum.

– Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.

Cserei felbontá a levelet s megnézve az aláirást, alig hallhatóan rebegé: «_Leopoldus_».

Teleki félkönyökre dőlve, hallgatá.

«Fenséges fejedelem! Nekem őszinte kedveltem!»

«Hírül vevém báró Mendingi Kopp és tisztelendő Kászonyi uraiméktól, mily nagy jó akarattal viseltetik nagyságod irántam és az egész keresztyénség ügye iránt, s nagy kedvvel fogadom nagyságodnak e részbeni készségét, s valamikép a jelen mozgalmak kezdetén minden törekvésem abban határzódott, hogy a keresztyénség fejedelmei jogaik és szabadságaikban megtartassanak, aként nem legkisebb oka ez annak, hogy a mostani török háború kigyuladt, s az egész ottomán hatalom engem és birodalmaimat felforgatni készül; de reménylem, hogy e barbarok dühének a külső királyok és választó fejedelmek egyesített erejével s Istennek segítségével oly akadályt gördítendek elé, hogy hitszegő harczaiknak büntetésével térendnek vissza. Egyébiránt fenségedet s Erdély karait és rendeit királyi védelmemről mind addig biztosítom, míg az irántami jó akaratban megmaradnak; s e jó egyetértés fentartására a fentisztelt báró Kopp és tisztelendő Kászonyi uraimékra bíztam az összeköttetést. Többire nézve jó egészséget és minden szerencsét kivánok fenségednek stb.»

Cserei félve tekintgetett ajtóra, ablakokra, ha nem hallgatózott-e valaki?

(Tehát Thököli eltávozta óta sok dolog megváltozott, a miről nem is álmodott senki!)

Most lássuk a másik levelet.

Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított levél alatt a fővezér aláirását megismeré, ki Nándorról irt a fejedelemnek ily szókkal:

«Legdicsőbb fejedelem!»

«Őszinte szeretettel teljes üdvözletünk után, jelentjük te neked barátságosan kedveltünknek, miszerint a hitetlen ellenség a mi urunknak, a leghatalmasabb szultánnak várát, Nyitrát, megszállván, az ott berekesztett vitézek segélyére hadseregünk egy részét megindítottuk. Melyre nézve szükséges, hogy ti is egész haderővel s az illető hadi készülettel minden időhaladék nélkül siessetek, észszel és erővel a mi hadainkhoz csatlakozván, az ellenség törekvéseinek szemközt menendők. Hiszszük, miként ti Isten kedvezése mellett a hatalmas szultánnak hasznos szolgálatokat fogtok tenni s eként részesülendtek az ő kegyében és bőkezűségében. Mi pedig az ünnepek bevégeztével, melyek után bőjtjeinket szoktuk teljesíteni, követni fogjuk az előreküldött hadakat megszámlálhatatlan seregeinkkel, azalatt ti férfiasan feküdjetek neki a dolognak, s hűségeteket teljes hadi tettek által tegyétek ragyogóbbá. Béke azokkal, a kik Istennek engedelmeskednek stb.»

A szegény Csereit, mire végig olvasta a levelet, jobban lelte a hideg, mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr arczát, de a mi annak vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki szorongattatás.

A vér arczába volt tolulva, halántékaiban láthatólag lüktettek az erek.

– Eredj fiam, szólt alig érthető hangon, hozz egy pohár vizet, tégy bele két késhegynyi rheumot, s add innom.

Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a visszatérő láz miatt s néhány percz alatt elkészítve a rhebarbarás vizet, oda adta neki inni, mire Teleki takarója alá bújt. Attól azonban semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele. Cserei futni akart orvosért.

– Hová indulsz? kérdé Teleki. Hozz tintát és pergament, és irj.

Az apród bámulva teljesíté a parancsot.

– Huzd ide a gömbölyű asztalt s ülj mellé. Ird, a mit mondok.

Az ifju kezében reszketett az irónád, melyet zavarában tinta helyett a porzóba mártogatott.

Teleki szaggatott szóval mondatolt, a hogy a láz engedé.

«Méltóságos fővezér! Nekem legkedvesebb uram!»

«Miszerint a hatalmas szultán ellenségei ellen, kik Nyitra várát ostromolják, a már megindult hadakkal egyesülni törekedjünk, azt méltóságodnak hozzánk küldött leveléből megértettük, melyet is ez országnak bárha kevesecske hadi maradványaival teljesíteni a legpontosabban készek volnánk, ha-ne-ha e nem eléggé meleg tartományban mindennemű takarmánynak, szénának, úgy mint abraknak hiányával nem volnánk, melynek mihelyt bővében leszünk, méltóságod rendeletének készen fogunk engedelmeskedni. Ezenkivül híre kezd terjedezni, mintha Erdélyország határain ellenséges hadsereg kezdene mutatkozni, mely törekvés ámbátor nem titok, mégis ha valósulni fog, szükséges leend, hogy teljes erőnkkel és feszült vigyázással kisérjük. Annak idejében tudósítni fogjuk kegyelmedet, kit addig is Isten kegyelmébe ajánlunk stb.»[4]

Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hát ha azt felelik, hogy lesz ott zab is, széna is?