Part 2

– Micsoda magister? pattant föl a lelkész, ördögök mestere vagy, pokol orgonistája, Belzebub pedellusa! Kukta voltál Nagy-Váradon, de elszöktél egy gazdag zsidó leánynyal, s hogy hozzá juthass, zsidóvá lettél érte. Kiszöktél Törökországba, ott eladtad feleségedet a thessaliai basának, s hogy ne reclamáljanak, áttértél az Izlam hitre, onnan megszöktél és voltál czinczár sok ideig Belgrádon, mikor legutoljára bejöttél Erdélybe, már akkor unitarius voltál, mert pénzt gyüjtögettél a szamosujvári templom számára; s mi vagy most? sehonnai, ki sehol sem lakik és mindenütt található; mindenki szolgája, ki hordod a mendemondát Henczidától Bonczidáig, Béldi Páltól Teleki Mihályig és visszafelé, te családok összeveszítője, népek felháborítója, vallásfelekezetek Erynnise! kit mindenféle alakban láttunk már, jónak, rosznak, kevélynek, alázatosnak, jámbornak és vérengzőnek, vendégségekben mint tányérnyalót, piaczokon mint demagogot, békesség idején mint harczi hőst, háboru alatt mint zarándokot, ki még külső alakodat is úgy tudod kiforgatni, beforgatni, hogy ha ma soványnak látunk és betegesnek, holnap kihízott képpel állsz elénk, s ki most mankó után húzod a lábadat, ősz kopasz fejeddel, holnap kipödrött bajuszszal lovon fogsz nyargalni, hanem a míg akármivé mássá változhatnál, most megállj előttem és felelj nekem az összegyűlt nép előtt: ki adott te neked hatalmat holtakat és rossz lelkeket idézni elő? ki tett tégedet az idők prófétájává?

A megszólított felemelé kezeit az égre s hosszasan felsóhajtott:

– Oh én uram, én erős kősziklára építtetett váram, ím lássad az én ellenségem minő vermet ás én alám, hogy benne elejtsen! az én üldözőim, mint az erős bikák, környűlvettenek engem és kapálják a földet, és orrlikaikból égő tűz lövell én reám, az én lábaim meg vannak kötözve kemény tőreikkel, s hasonlatos vagyok a halottakhoz, kiket az éhes fenevadak sírjokból kiástak, de te, oh uram, ki világ vagy a sötétségben, oszlasd el az én ellenségeim elméjének homályát, nyisd meg azoknak ajkait, a kik némák és azoknak füleit, a kik süketek, és önts félelmet azoknak szíveikbe, a kik felfuvalkodtanak magukban és orczájuk megtelvén kövérséggel, így kiáltanak, mondván: kicsoda a mi urunk?

A mint a magister elvégzé patheticus beszédét, fölemelkedék a kőemelvényre fektetett ördöngös, s rémséges szemforgatással végig tekintve a sokaságon, csuklások és hörgések által szakgatott hangon megszólala:

– Jaj! háromszor jaj néked Assurnak és Edomnak népe! Eljön az urnak rettenetes napja és elvesznek az ég világosságai! elvész fegyver által, kit a nap készen nem talál és azok, kik megmaradnak, torkig fognak járni az elhullottak vérében! és a kik elfutnak, olyanok lesznek, mint a bujdosó madár! Sirjatok Moáb leányai és öltözzetek zsákruhákba, mert a jajgatás egyik hegytől a másikig fog hangzani s a hegyek oldalain a kősziklákhoz paskolt kisdedek vére omlik alá! Azért készüljetek, hogy a ti dárdáitok meg ne rozsdásodjanak és a ti kézíveitek idege meg ne lankadjon, hogy a midőn eljön a rettegéseknek napja, a felemelt zászlók ébren találjanak!…

– Tehát dárda és kézív! monda Magyari László. Tisztában vagyunk; s azzal odalépett az ördöngös elé, ki véres szemeit ijesztően hordozá végig a megrémült tömegen. Jámbor próféta, valjon nem tudnád még, hogy a mai világban nem szokás kézíjjal lövöldözni, hanem puskával?

E comicus észrevétel halk nevetést kezde gerjeszteni a körülállók bátrabbjai közt, melyet elfojtandó egyszerre fölegyenesedék a dæmoniacus s összeszedve arcza minden borzasztóságát, a pap felé fordult s reszketeg tíz újjával felé mutatva, kísértetes hangon kiálta rá; miközben magister Szénási is kárörvendő arczczal irányzá mutató újját a megszólított felé.

– Jaj te neked Ákhábnak főpapja, Hámán örököse, Béliálnak fia, gőgös Akhitófel!

De Magyari László uramnak se kellett több! nosza odaugrék s minekelőtte más kigondolta volna, úgy ütötte pofon az ördöngöst egyszer jobbról, másszor balról, hogy az majd lebukott, harmadszor pedig, hogy egyenesen álljon a kettős igazítás után, belemarkolt annak üstökébe s megrázá emberűl, mondván:

– Hát ki fia vagyok én, beste kölyke?

– Jajajaj! nagytiszteletű Magyari László uram! ordítá az exorcisált, elfeledve phrasisokat és kisértetes hangot, s rövidségnek okáért csak az üstöke eleresztését instálta.

– Hát te ki vagy trifurcifer! riadt rá újra Magyari.

– Nem vagyok én senki, csak a magister kályhafűtője. Ereszsze el a hajamat, nagytiszteletű uram.

Az exorcisáló e szóra elereszté az ördöngöst s míg az a nép szitka és kaczaja és ütlegei között elszaladt, Magyari a magisternek fordult.

Futott volna már ez a nyavalyás is, de a pap megragadá köntöse szélét s épen akkor érkezvén oda az egyházfi a nádpálczával, ilyen szép tanítást kötött a lelkére:

– Te Istent gúnyoló tarkahitű zsidóból musulmánra fordított edomita, tudd meg azt, hogy én semmiféle ördögtül nem rettegek, legkevésbé pedig az olyantól, a ki emberekben lakik. Ha tehát valahol kóboroltodban még egy ily atyádfiával összetalálkozol, elmondd neki, hogy adott nekem az ég egy hatalmas ördögűző eszközt (s itt felemelé a nádpálczát), melylyel a hasonlatos rosz lelkeket nemcsak az emberekből, hanem az országból is ki tudom kergetni.

Szénási szeretett volna már menni.

– Még egy szót. Ha a fejedelmi halastóban még valaha ütközetet mernek tenni a halak, én valamennyi kertészt és halászt mind elcsapatok a hivatalából. Végtére: mondja meg kegyelmed azoknak a kísérteteknek, kiknek kegyelmed éjszakánként orgonálni szokott, hogy ki ne próbálják többet az orrukat ütni a lakásaikból, mert én magam oda állok egy fustélylyal s fogadom, hogy úgy helybenhagyom őket, hogy vissza nem kívánkoznak többet az árnyék világra, a míg én itt vagyok. Ez szóm és mondásom. Többire nézve az Isten javítsa meg kegyelmedet.

Az elbocsátott renegát köpönyegébe huzódva, iparkodott elveszni a néptömeg között, mi alatt nagytiszteletű Magyari László uram nagy diadallal tért vissza a parochiára, melynek lugasa alatt nagy csendesen üldögélt tisztelendő collegája, nem vévén részt sem pro, sem contra a viadalban.

AZ ARANYOS KAFTÁNY.

A S*a család egyike volt Oláhország leggazdagabbjainak s ennélfogva legnevezetesebbjeinek.

A majoresco tizenkét bojárnak parancsolt, ötvennégy faluból szedte a dézmát és füstpénzt, esztendőn át kilencz hónapig lakott Stambulban s tartotta a szultán kengyelét, mikor az lóra ült, s háború idején kétezer lándzsással csatlakozott a macedoniai basa dandáraihoz s szabad volt neki lehuzni a papucsait, mikor a serail külső udvarába lépett.

Ennyi kitüntető előny mellett a kisebbik testvér sorsa épen nem volt valami ragyogó: annak pappá kellett lenni, vagy kiskereskedővé, vagy valami jó házasságot csinálni, mert azt a család tekintélye meg nem engedheté, hogy úri bátyja udvarában a többi csatlósokkal együtt inaskodjék.

Ezerhatszáz és egynehányban S*a György volt a családi első szülött, kivel nem sok bajunk fog lenni; hanem fel fogjuk keresni S*a Mihályt, a másod szülöttet, kit ideje korán felküldött a család Bukarestbe, hogy ott a seminariumban pappá növeltessék; minthogy azonban az ifjunak igen nehéz feje volt, s a tudományokban igen kevés előmenetelt tudott tenni, már szinte megvénült az iskolázásban, midőn elvégre egy hypodiakonus leányát nőül vevén, valahogy egy kis havasalföldi faluba eldugaték papnak.

Ott vesződött sok éven át az élettel, fizetése ruháira is kevés volt neki, s ha saját kezeivel nem töri a földet, a málékenyérből sem látott volna eleget.

Házassága első évében egy kis leánykája született, több nem is lett aztán; hanem ennek a számára türt, kuporgatott a jó ember feleségestül együtt: hogy ha ők meg találnak is halni, annak maradjon valamicskéje. Ilyenformán minden forintjából félretett egynehány batkát, hogy majd ha abból szép kerek somma lesz, vesz belőle leányának – egy tehenet.

Egy tehén! Ez volt vágyainak netovábbja. Ha neki egy tehene volna, ki volna nálánál boldogabb? Vaj és turó kerülne az asztalra bőséggel, még el is lehetne belőle adni. A borjuját fölnevelné s eladná a mészárosnak jó drágán, kikötve belőle egy fertályt husvéti ünnepekre; egy tehén annyi mulatságot adna az egész családnak: reggel megitatni, megtörölgetni, kivezetni a mezőre, a csengetyűje szólna egész nap a legelőn; este bejönne az udvarra, odafenné az oldalát a szederfához, bedugná fejét a konyhaajtón, csillag volna a homlokán, meg hagyná a fejét vakarni, a nyakát megveregetni, s elvenné a kis Mariska kezéből a nyújtott málépogácsa-darabot. Csak ő egy tehenet vehetne valaha! Ez volt a család utópiája, mindennapi óhajtása, György már szederfát is ültetett az udvarra, hogy legyen a Csákónak mihez dörzsölni az oldalát s a kis Mari mindennap letört a pogácsájából egy darabkát s eldugta a fészer alá: majd jó lesz a kis boczinak.

S ime, midőn már annyira mentek volna a takarékfillérkék, hogy a legközelebbi vásár alkalmával már megvehették vala a tehenkét: már mindennap arról beszéltek, milyen lesz? kese lesz? barna lesz? fehér vagy tarka? előre nevet is adtak neki, s a ház mellé leveles szint készítettek számára; – ekkor történik, hogy valami kóbor sheik a Stambulban lakó majorescót, a miért az ruhájához mert érni az utczán, brevi manu agyonütvén, a szegény pópa egy napon hosszú levelet kap Drinápolyból, melyben tudtára adatik, hogy megholt bátyja után ő következik a család elejére s ez órától fogva hetvenezer arany évi jövedelemnek leend birtokosa.

Hogy megsiratták azt a tehenkét! a mit még meg sem vettek.

Mihály úr rögtön elhagyá régi állomását családostúl együtt, szekéren utazott egész Bukarestig (először történt vele életében ez a méltóság), ott átvéve a család okiratait, birtokába helyezé magát a roppant uradalomnak, melynek kiterjedéséről azelőtt fogalma sem volt.

Rumnik mellett volt a családnak egy ősi lakhelye, melybe Mihály úr bele is költözött. A tisztes ősi ház rozzant volt már és kényelmetlen, hajdani birtokosai szüntelen az országon kívül lakván s csak látogatni járva bele; ámde palota volt ez az új örökösnek, ki alig tudott megszokni szűk fagunyhója után e nagy pajtányi szobákban, s utóbb is beérte egyik felével, a másik szárnyat üresen hagyva, minthogy nem tudott vele mit csinálni?

Élete delén át sanyaru munka és nélkülözéshez levén szokva, az annyira második természetévé vált, hogy milliomos létére sem tudott jó izüen enni másból, mint a málépogácsából, s ünnep volt nála, ha puliszka került az asztalra.

Korán kelt és munkásaival együtt versenyt dolgozott, s ha a bérbe szegődött ködmenek közül, a mit a béresei közt kellett volna kiosztani, egy-egy megtetszett neki, megtartá magának, a béresnek pedig oda adta az árát, hogy vegyen másikat.

Csizmája töretlen borjubőr volt, s egy-egy báránybőr süveget évekig elviselt, s drága ló volt alatta, a melyért ő ötven tallért adott.

Tiszttartóit, kasznárait elcsapogatta egyenként, mert hintóban jártak s nyusztot és asztrakánt viseltek bekecseiken; betölté helyeiket béresekkel, kiket maga tanított számadolni.

Felesége meghalván, leányát a szomszéd faluba járatta a kántorhoz abéczét tanulni gyalog, két hajdu kisérte, hogy a kutyák az úton meg ne tépjék.

Mikor megnőtt a lányka, a konyha és háztartás gondjai bizattak reá. Néha a szomszéd faluból átjárt egy fiatal hányiveti bojár, ki szerette volna a leányt elvenni, s úgy is volt, hogy az apja hozzá adja.

Ily igények mellett azonban csakhamar oly összegre kezde szaporodni Mihály úr pénzbirtoka, hogy utóbb maga is elszörnyedt bele. Hisz ő egy századrészét sem birta elkölteni évenkénti jövedelmének, s akárhová gondolt, hogy mivé fordítsa a megmaradt tömeget? nem akadt helyére. Vett már teheneket egész gulya számra, sertéseket vásált ezerével, de az megint mind pénzzé vált nála, beruházott tőkéi egy év alatt visszafordultak dús kamatban, és a jámbor ember kétségbe volt esve, ha e minden kivánságán felül szaporodó kincshalmazra gondolt, melyet sem elkölteni nem tudott, sem élére verni nem akart.

Szeretett volna már urat is játszani, csak a pénze fogyjon, de az sehogy sem ment neki. Mikor palotát akart építtetni, annyira utána járt, hogy miből, mi úton és ki által lehet olcsóbban építtetni? hogy alig került neki valamibe; hanem az igaz, hogy nem is lett palota. Mikor vendégséget adott, úgy ki tudta válogatni a legszegényebb bojárokat s a mi a lakomához kellett, bor, hús, kenyér, méz és dudás, annyira kitelt saját tárháza és faluiból, hogy szinte kétségbeesék, ha arra gondolt, miként és mi úton tudták elődei iszonyú jövedelmeiket nemcsak elkölteni, hanem még adósságokkal is terhelni? Ez megfejthetlen problema maradt előtte, s miután sokáig törte azon fejét, hogy mit kövessen el az örökké rászaporodó pénzzel? végre csakugyan akadt egy jó gondolatja. Rozzant kastélyának nagy kiterjedésü kertje saját parancsára be lévén ültetve mindennemű ritka és gyönyörködtető növényekkel, mint bazsalyikom, levendula, bárzsing, komló, vadsáfrány és uritökkel, mik felett egy béresből promovealt kertész viselte a felügyelést, egy esztendőben oly roppant uritökök termettek ugyanott, mint egy-egy akós hordó, hogy a szomszédság összecsődült bámulására és a fennemlített hányiveti bojár százszor megesküdött, hogy ilyen derék tököt maga a török szultán sem látott soha életében!

Ez adta az eszmét Mihály úrnak. Föltevé magában, hogy elküld egy tököt a szultánnak ajándékba. Kiválasztá tehát közülök a legszebbet, a leggömbölyűbbet, szép testszinű héjjal, sötétszinű csíkokkal átreczézve, tetején turbánalakú sipkával s abba egy kis lyukat furván, azon keresztül a belét kivájta, s tökmag helyett megtölté azt valóságos jó vert aranyokkal, s ekép föltétetvén a legjobbik hat ökrös szekerére, kiválasztá két legokosabb béresét s szájukba rágva jól: hol, kinek, mit mondjanak? elindítá őket az uritökkel Stambul felé a magas portához.

Három hét telt bele, míg a szekér Byzanczot elérte.

A jó öreg béres mondván, hogy ajándékot hoz a nagyúr számára, könnyen bebocsáttaték annak orczája elé s miután megcsókolá a nagyúr köntöse szélét, levette a tarka pokróczot az ajándékba hozott tökről, s a magas diván előtt letevé.

A szultán dühbe jött az ajándék láttára.

– Hát disznó vagyok én, te hitetlen kutya, hogy nekem tököt hozasz?

És rögtön parancsot adott a Kiaja bégnek, hogy vitesse ki előle mind a tököt, mind az embert, a tököt vágják a földhöz, a hozónak verjenek száz botot a talpára, a küldőnek pedig vágják le a fejét.

A Kiaja bég úgy cselekedék, kinn az udvaron földhöz csapatta a tököt s csak elbámult, a mint abból tökmag helyett a fényes aranyokat látta kihullani; mind a mellett parancsához hiven lefogatá a szegény bérest s olyan százat veretett talpára, hogy nem adta volna kétszázért.

Csak azután tért vissza a szultánhoz megjelenteni, hogy a tök földhöz van csapva, a száz pálcza lefizetve, a selyemzsineg bepakolva, hanem a tök tele van aranynyal.

A nagyúr orczája e szóra ismét felderüle, mint a mosolygó tavaszi ég, s visszavétetvén a selyemzsinórt, megparancsolá, hogy mind a megbotozott béresnek, mind az ajándék-küldő bojárnak a legpompásabb kaftányokat kell kiszolgáltatni, s őket a nagyúr legkegyelmesebb szemhunyorításáról biztosítani.

A béresnek volt annyi esze, hogy a kapott czifra öltözetet, a mint Bukarestbe ért, eladta valami zsibárusnak, hanem az uráét szépen haza vitte s elbeszélve nagy viszontagságait, átadta neki, a szultán kegyelem-levelével együtt.

Mihály úr megörült a viszontajándéknak, fölvette a hosszú, sarkig érő kaftányt, mely finom sötét vörös tibeti kelméből volt készítve, s átszőve arany és selyem virágokkal, s úgy megrakva a két szélén, vállain és háta közepén arany sujtással és tenyérnyi paszománynyal, hogy a posztója alig látszott tőle, a szegletébe pompás arabeszkek, s más aféle czikornyák voltak csodálatosképen hímezve skófiummal és mindenféle pillangókkal és drágakövekkel.

Mihály úr egészen más embernek érzé magát e kaftányban. A szultán neki levelet küldött. A szultán világosan megirta neki, hogy ezt a kaftányt viselje. Ez tehát parancs, s meglehet, hogy a szultán ma vagy holnap itt terem, hogy meglássa: valjon viseli-e ő a kaftányt? s haragudni fog, ha nem lesz rajta. Azt tehát viselni kell szüntelen.

Ugy de az aranyos kaftány alá nem lehete többé fölvenni a festett bőr-ködment, sem a szíjas bocskort, sem a bárány-süveget nem lehetett hozzá föltenni. El kelle tehát küldeni Tergovistba szabóért, a ki selyem dolmányt, mellényt és himzett harisnyát készítsen az arany kaftány mellé. Brassóból bogláros övet kelle hozatni, Ibrailból sarut és szattyán papucsot, Tekusból nyusztkalpagot kócsagtollal együtt.

Ily ékesen fel levén ruházva, azonban többé nem lehetett a fakó szekérre ülni, sem az ötven talléros mokány paripára; kelle tehát Bessarabiából hozatni pompás paripákat s készíttetni Erdélyben aranyos hintót, s mikor hintó, ló megvolt, azokat meg ismét nem lehetett a vályog akolba s a veréblakta nádtetejű félszerbe eltenni, hanem jóra való aklot és szint kellett építtetni kőből. Az pedig ismét nagyon különös lett volna és igen visszatetsző, ha az akol és kocsiszin különb lett volna a lakó kastélynál, melynek tarka volt a teteje a zsindely-foltozástól s kilátszottak a téglái a hol a vakolat lehullott; nem volt mit tenni mást, mint lerontani a régi kastélyt, s a legelső pallérra rábizni, hogy építsen a helyére egy újat, olyan szépet és pompásat, a milyenről csak fogalma lehet.

Igy változott meg a világ rendje egy aranyos kaftány miatt.

A pallér elkészíté a kastélyt, aranyos rácsokkal, tornáczokkal, kandallós pitvarokkal s tekergő lépcsőkkel, a kertbe üvegházat rakott, s a házszegletekre kiülő rondellákat, dúczos belvedéreket, a közepére egy formális tornyot, s belül kifestett mindent zöld erdőkkel s görbe orrú madarakkal.

Ide már most megint nem lehetett a régi falóczákat s paraszt pokróczokat berakni, hanem be kelle vásárolni a nagy, fényes, magas hátú karszékeket, az aranynyal préselt bőrpamlagokat és oroszlán lábú márvány asztalokat, a minők akkor legjobban divatban voltak.

A pompás asztalok alá újra levantei szőnyegeknek kellett jönni, rájok ezüst gyertyatartóknak és billikomoknak, a levantei szőnyegekre ismét nem gázolhattak a béresek sáros csizmáikkal, tehát újra tiszttartókat kellett fogadni, a kik csézában járnak, meg szakácsot és az üvegházhoz kertészt, a ki a sok becses czitromfű és uritök helyett kaktust és egyiptomi bogáncs-kórókat tenyészszen cserepekben; s miután szakács és kertész volt, a szép Marinak sem illett többé a konyhával és kerttel vesződni, a falubeli rectorhoz sem járhatott többé olvasást tanulni, hanem hozatni kellett neki franczia nevelőnőt, kitől szép izlést, előkelő modort, himzést, hárfázást tanuljon. És midőn a szép Mari gyönyörű vonásai, termete, szellemi mivelődése által százszor kellemesebbekké téve, napról napra nevelték szeretetreméltóságát, ugyan ki tűrhette volna el, hogy holmi hányiveti bojár ásitozzék utána a szomszédból, ki csak a kutyáiról, meg a lovairól tud beszélni, s csupán az ivásban virtuoz? Biz annak kiadta Mihály úr az utat.

– Majd hát! nem neked való az én leányom. Nem adom senkinek, ha csak herczeg nem jön érte. Még abban is válogatok. Bosznya herczegnek nem adom, mert az nekem kicsiny. Adom csak Ghyka herczegnek; az is megköszönheti, ha megkapja. Több pénzem van, mint az egész országának, s ha akarnám, megvehetnék minden házat, a mi Moldaviában építve van, hogy neki nem maradna más, mint az emberek rajta. Ti tehát az én leányom körül ne ólálkodjatok.

… És mind ezen dolgokat egy aranyos kaftány szülte.

HÁROM SZŰZ.

Ugy lőn, miként Mihály úr előre elgondolá.

Alig húzatott fel az új kastély magas tornya felé a czimeres zászló, alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde udvara a legelőkelőbb supánok, vajdák és herczegek pompás kiséretétől és hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mind ezen urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován herczeg maga jön érte, aként megtartá szilárdul kimondott szavát.

A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes csomó adósságot is örökölvén s zűrzavaros ügyei, az örökös tatár-zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről-évre bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon jól meghallott hir után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szivén és ó-nemes czímerén kívül egy pár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.

Fölkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, a holott is igen jól fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele s elegendő időt hagyván az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a husvét utáni hetekre.

Mihály urnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy kitelhetőképen kitegyen magáért. Összehivatta a lakodalomra Moldva, Szerbia és Erdély minden celebritásait s nem restelte Versaillesból elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze: «mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nem csak ő járt Franczaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a franczia király asztalára főzni?»

A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos kalpagját, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornáczon és termekben parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos, bogláros lovagok kisértek s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes uri hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyem ruhák úgy suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek s e pompás, deli alakok oly délczegen léptettek végig a tornáczokon, hogy csupa gyönyörűség volt nézni.

Mihály úr majd ide, majd oda futott, arczán csodálatos keveréke volt az alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végtelen szerencsésnek érzi magát az által, hogy kegyeskedett őt szegény lakában meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem hiszi, hogy «szegény» lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.

Majd befutott a menyasszony öltöző teremébe, hol Máriát reggel óta öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és kösöntyüket illesztgetett. «Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a lánczot, ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? hát a nyakra?» Ha azt mind felrakta volna a szép menyasszony, a mit apja hordott neki, nem birt volna megmozdulni az ékszerek súlya alatt.

Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú terem volt két soros asztalokkal elrendezve.

– Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karos széket a patriarchának! őt illeti ez a hely; emitt balfelől Apafi Mihály uram fog ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal; a vőlegény a patriarcha jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak kettőjök közé azt a kék bársony széket. Ide átellenbe egy selyem zófát Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A diakonusnak azt a festett keményfa lóczát, mert más letörik alatta, s egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminczhárom pópának, nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne felejtsetek az ezüst tálakra virágkoszorukat rakni; Teleki Mihály uram elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának pedig sorbethes csészét kell a kanta mellé tenni, abból iszsza a bort, akkor azt hiszi, hogy nem vét a Korán ellen. Az asszonyságok elé velenczei kristály poharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat, a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, hogy baja ne essék, mert neki mindenkivel kell koczczintani. Igy ni!