Part 19

Mentül sötétebb lett az idő, annál több ember csődült a kapuk elé; s mentül többen csődültek össze, annál világosabb volt mindannyi előtt, hogy az éjjel kívül fognak hálni.

A fejérvári kapunál torlottak meg legtöbben, mely fő bejárási hely volt; zúgolódó csoportok dühöngtek a korlátok körül, egy pár örmény kereskedő le is feküdt már a kapuban, szűrét feje alá gyűrve, készek ottan virradni meg; egy pár agyafúrt török katona dühösen döngette a kaput, hol sarkával, hol öklével, hol meg a fejével esve neki; egy puttonos német kofa valami lyukat találva a kapun, arra tartotta a száját, s már egy óra óta beszélte, hol sírva, hol könyörögve, hogy ő neki mily fontos okai vannak a bejuthatásra, hogy tyúkjai, libái nincsenek megetetve, hogy tejet visz a gazdájának, s reggelre mind megsavanyodik, hogy a kenyeres-láda kulcsa nála van s cselédje éhen marad s több eféle; ezalatt a kapu egyik szögletében ott állt mozdulatlanul egy magas férfialak, barna boér-köpönyegbe burkolva, fejébe nyomott csalmája csak sötét szemeit engedé villogni.

Már éjfél körül járt az idő, az emberek egyre vártak és nyugtalankodtak, midőn mintegy tizenkét spahiöltönyű lovas érkezik a kapuhoz s keresztül gázolva a népségen, egy közülök, kit a sötétség daczára karcsú délczeg ifjúnak lehete kivenni, megkopogtatá dárdája nyelével a kaput.

– Dejszen zörgethetsz annak uram reggelig; szólalt meg egy budai csizmadia, ki ott hasalt a gyöpön s nyugalmasan szalonnázott. Azok ki nem nyitják.

– Hát ti miért vagytok itt? kérdi az ifjú tiszta magyarsággal.

– Mert kicsuktak bennünket esti hat órakor s nem eresztenek be.

– Miért történik ez?

– Mert úgy mondják, hogy hajnalban valakit ki fognak végezni a várban.

– Kicsodát? kérdé az ifjú láthatólag megdöbbenve.

– Biz aligha nem a moldvai herczegasszonyt.

– Oh azt semmi esetre sem! kiáltá az ifjú spahivezér, épen most jövök a szultántól, kezemben a fermánja, melyben felkivánja őt Stambulba, annak egy haja szála sem görbülhet meg.

– Akkor jó lesz uram, ha iparkodol bejutni a várba, mert meglehet, hogy ünnep után érkezel a prédikáczióval; zsebedben lehet aztán a levél, ha egyszer levágták a fejét.

Az ifjú egy perczig gondolkozni látszott; azután a körülállókhoz fordulva, kérdé:

– Melyik kapun szokott az őrjárat bejárni?

– A szombati kapun.

– Az ifjú erre megfordítá a kantárszárát, s inte társainak, hogy kövessék.

Már a legelső szavaknál, miket kiejtett, meglepetve lépett elő ama köpenybe burkolt alak a kapu szögletéből, s midőn a herczegnéről és a fermánról kezde beszélni, nagy érdekkel furakodott egészen közelébe, s a mint az visszafordult, hirtelen sebes léptekkel követé, míg a népség közül, lépést haladva, kiért s ott egyszerre odaférkőzve hozzá, a lovag térdére tevé kezét s halk hangon megszólítá:

– Thököli!…

– Csitt! szisszent föl az ifju önkénytelen megdöbbenéssel s lehajtá fejét, hogy arczába láthasson megszólítójának, mire csodálkozással vegyült ijedelemmel veté magát nyergében hátra. – Herczeg, te vagy?

Ghyka herczeg állt előtte.

– Lehetnék-e másutt, mint itt, midőn nőmet meg akarják ölni? mondá leverten.

– Még ne búsulj, holnapig sok idő van; nekem sok bizalmam van jó csillagzataimban; a mit még valaha igazán akartam, ha táborszámra állt is az ördög előttem, ki tudtam vinni, s igazabban soha sem akartam valamit, mint Máriát megmenteni.

A herczeg könyezve rázta meg az ifju kezét s nem neheztelt érte, hogy ez nejét Máriának nevezte.

– Hiszen a fermán kezedben van, s ha a szultántól jösz kiséretével…

– Fermán? barátom; biz az én kezemben egy csepp fermán sincsen, s ezeknek a jó atyafiaknak, a kik itt velem vannak, csak a ruhájok török; jó magyar pajtásaim, a kik felfogadták, hogy megtesznek velem mindent, a mi eszembe jut; hanem van nálam valami, a mivel lehet fermánokat, athnamékat csinálni, a mit használhatok börtönkulcsnak, hadseregnek és kormánybotnak; – egy tarisznya arany.

– S mit akarsz azzal kivihetni?

– Mindent! Megvesztegetem az őrjáratot, hogy vigyen be magával a várba, ha egyszer benn vagyok, megveszem Hasszán basát Olaj bégtől, vagy Olaj béget Hasszán basától, a ki a másikat eladja; – ha nem sikerül a szép szó, előveszem a fenyegetést, s ha minden tervem dugába dől, tudja isten mit nem teszek? leaprítom Hasszán basát s testőreit tizenketted magammal, vagy felgyújtom a várat, tüzet vetek a puskaporos toronyba, egy szóval meg nem nyugszom, a míg feleségedet ki nem hoztam.

– Mivel köszönjem meg nemes buzgalmadat?

– Épen ne nekem köszönd barátom, hanem köszönd Teleki Flórának, a ki nődnek barátnéja s tőlem azt kivánta.

– Tehát újra összekerültetek?

– Nem, barátom. Ilonával járok jegybe! Hejh az az asszony a kerek világon! Most nála kellene lennem, ha ez az ügyem nem akadt volna, s mihelyt ezt végeztem, menyegzőt ülünk egymással, a milyet nem látott még Magyarország.

A könnyűvérű ifju oly hangon mondá mind ezt, mintha nem is gondolna arra, hogy még ez órában fejét vesztheti, oly merénylethez fogva, mely az egész török birodalom statuspolitikáját zavarhatná össze. Az ész nem korlátozza nála a szivet, az ő jelszava volt:

«Virtus nescia freni!» (Zablát nem ismer a vitézség.)

A herczeg búsan hajtá le fejét, gondolva, hogy egy jóakaratú, de kevés reménynyel biztató segítőre akadt.

– Hát te mit szándékozol itt tenni? kérdé Thököli amúgy mellékesen Ghykától, mintha épen azt találná legkülönösebbnek, hogy őt találja itten.

– Én is Máriát akarom megszabadítani; monda a herczeg; s reményem van nekem is.

– Mondd el, mi úton? Tán egyesíthetjük mindkettőnk terveit.

– Alig hiszem. Az én utam egyenesen magamat adni át feleségem helyett. Őt miattam akarják kivégezni; illő, hogy én jelenjek meg a vérpadon, midőn ő érte jőnek.

Az erős férfi hangja reszketett, midőn ezt mondá. Komoly, elhatározott szándéka volt ez.

– Rossz gondolat! kiáltá Thököli. Balgatag eszme. Ha feladod magadat, ott fognak feleségestül s levágnak mindkettőtöket. Különb dolog lesz ennél, velünk együtt lóra ülnöd, s beiparkodnod a várba, karddal a kézben többet végezhetsz, mint békóval a lábon. A vakmerőké a sors!

– Tudod Thököli, a török emberségre én sem sokat adok, s elkészültem rá, hogy, ha feljelentem magamat váltságdijúl feleségemért, engem is megölnek, őtet is; de együtt halunk meg. És ez vigasztal.

– Nem jól beszélsz, ha mondom; kiálta türelmetlenül a magyar ifju. Ki látta veszély órájában ily csüggedtnek lenni? Hát még egy oly balgatag embernek sem tudnánk túljárni az eszén, mint ez a Hasszán? Megállj. Egy jó ötletem akadt. Igen, ez helyes lesz, te velünk jösz, és mi közrefogunk. Mi fennhangon elmondjuk a kapu előtt, hogy a híres szökevény moldvai herczeget hozzuk fogolyképen. E hírre okvetlenül bebocsátanak bennünket nemcsak a várba, hanem Hasszán elé is. A basa engemet igen jól ismer s ha én azt mondom neki, hogy én fogtalak el, kell neki hinnie; különben beverem a fejét. Meg fog örülni nagyon, ha téged meglát. Én azonban nem foglak neki átadni, én vagyok felelős érted, nekem kell téged őriztetnem; a dolog elhalasztandja nőd kivégeztetését, mert előbb Stambulba kell majd írni, hogy a férj kézre kerülvén, ne ő áldoztassék-e fel? s míg a levél visszajön, addig tízszer megszöktetlek benneteket.

A herczeg keble tágulni kezde: Thököli oly könnyelmű legénykedéssel beszélt e merényről, mintha csak tréfás kalandot tervezne. A herczeg kezet adott rá.

– Most már csak az a kérdés, hogy minél előbb bejussunk a várba. Közelítsünk a legelső őrhöz, ki a hídnál, vagy a kertkapuban áll, s várjuk ott, míg az őrjárat felváltására megérkezik.

A lovagok erre közrefogták a herczeget s mint foglyot kisérték parthosszant.

Késő éjszaka volt már az idő; a Duna feketén hullámzott partjai közt, hintálva az idomtalan nagy török hajókat, miknek vitorlaforgóit csikorgatá az erős déli szél.

Alig lehete látni, pedig a kalandorcsapat szüntelen fürkészve tekinte körül, ha nem akad-e valahol az őrre? s csendesen tarták magukat, hogy meghallhassák, ha az őrszem kiált.

Egyszer hallatszott valami kiáltás, de annak hirtelen vége lett, mintha a szó közepén ütötték volna el a kiáltó fejét.

A mint azonban a várkert falai mellett elhaladtak, egy közülök észrevevé, hogy annak keskeny ajtajába valami fegyveres alak huzódik. – Ahol az őr! mondá Thökölinek.

– Bizonyosan alszik a gazember, hogy el hagyott bennünket maga mellett menni s ránk nem kiáltott, monda Thököli s odaléptetett a fegyvereshez, ki mozdulatlanul állt az ajtóban, megszólítva őt török nyelven:

– Hej timariota! vagy mi vagy! Te őrzöd itt ezt az ajtót?

– Láthatod, felelt a megszólított egyhangúan.

– Hogy van az, hogy az előtted elhaladókat meg nem szólítod?

– Az nincs rám bízva.

– Hát mi van rád bízva.

– Hogy itt álljak, a míg föl nem váltanak.

– S mikor fognak felváltani?

– Akármikor.

– Ezen a kapun jön hozzád az őrjárat?

– Épen nem ezen jön.

– S melyik kapun lehetne most a várba jutni?

– Egyiken sem.

– Nagyon rövid feleleteket adsz, barátom, pedig nekünk még az éjjel okvetetlenül be kell jutnunk Hasszán basához.

– Tanuljatok repülni.

– Ne tréfálj jó ember, igen fontos tudósítást kell a vezérrel közlenünk, te hihetőleg könnyebben a várba jutsz, mint mi; száz darab aranyat kapsz tőlem, ha rögtön tudatod a basával, hogy én, Thököli Imre, fogolyképen hozom magammal a szökevény moldvai fejedelmet; meglásd, a vezér is gazdagon megjutalmaz érte.

A mint a gróf saját nevét mondá, s a fogoly herczegre mutatott, hirtelen előlépett a kapu bolthajtása alól a vele beszélő török fegyveres, s Thököli és Ghyka ajkairól egyszerre hallatszott a meglepetés hangján:

– Feriz bég!

– Én vagyok az. Legyetek csendesen. Ti Máriát akarjátok megszabadítani, én is.

– Úgy van; szólt Thököli. Én megigértem egy nőnek, a ki szeretett, és megtartom.

– És én megigértem egy nőnek, a ki szeretni fog, ha megtartom.

– Nincs titkunk előtted, mert segélyedre van szükségünk.

– Nekem nincs a tietekre.

A herczeg lecsüggesztett fővel hallgatá a két ifju beszédét: akkor közbelépett ő is, megfogá mindkettő kezét, s elérzékenyült hangon szólt:

– Feriz! Thököli! Egykor mint hármas ellenség álltunk egymással szemben, s most mint önfeláldozó barátok tartjátok kezeimet kezetekben. Én sem akarok kisebb lenni, mint ti. Egy vérpad van már ütve a budai várudvaron, e vérpad áldozatára vár, bár ki legyen az, mert a kard, melyet a szultán haragjában kihúzott, szomjan nem maradhat. E vérpad nőm számára készült, engedjétek, hadd váltsam én meg őt. Jól tudom, hogy annak, a ki őt megszabadítja, magának kell helyette elveszni. Hadd veszszek én. Te, Feriz, könnyen a várba juthatsz. Mondd meg Hasszánnak, hogy asszony helyett férfit kap a vérpad, a nő helyett a férjet; – adja vissza a nőt.

– Hagyd a vérpadot herczeg; az is megkapja a magáét; a ki legjobban megérett rá.

– Ne hallgass a herczegre, monda Thököli Feriznek, ő elvesztette fejét, mert Hasszánnak akarja ajándékozni. Csak annyit tégy meg, hogy juttass be engem a várba, ha egyszer én benn vagyok, akkor semmi baj sincs. Burokban születtem: a szerencse jár velem.

– Jó. Várjatok itt, míg a muezzim éjfélt kiált, úgy hiszem, nem messze van már, mert az éj régen beállt, addig vigyétek le lovaitokat a part alá, hogy ha valaki erre megy, észre ne vegyen.

A férfiak azt vélték, hogy Feriz bég az éjféli felváltó őrjárathoz akar velök csatlakozni, s szót fogadva, elrejtőztek lovaikkal együtt a magas part alá.

Az éj mind jobban elsötétült, nehány magányos csillag nézett imitt-amott alá a széltől korbácsolt felhők közül.

* * *

Hasszánnak nyugtalan éje volt. Rémálmai minden perczben fölébresztették s még sem bírt fölébredni egészen, zavart agyában egyik kisértet űzte a másikat.

Az üvöltő szél kiszakítá egyik ablakát s erőszakosan a falhoz vágta, hogy a színes üvegek csörömpölve hulltak a padozatra.

E zajra fölriadt, s a mint félálmosan az ablakra tekinte, a hosszú függöny elkezde lassan közeledni felé, mintha valami dzsín vette volna magára s jőne őt ijeszteni alatta.

– Ki az? kiálta fel Hasszán ijedten s kardjához kapott.

Semmi sem volt az, csak a szél feszült neki a függönynek, kiterjesztve azt, mint egy zászló s egészen befúva a szobába.

Hasszán fogá a függönyt s leszorítá azt az ablak mellé, ráakasztva aranyos bojtjait, s azzal ismét lefeküdt. A szél újra neki fordult, s addig bolygatta a függönyt, míg újra kibontá bojtjai közül s ismét befújta a szoba közepére.

Az ajtók és divánok kárpitjai mind úgy lobogtak, repkedtek, mintha valaki rángatná végeiket, s a háromlábú mécses lángja kanyargott jobbra-balra, nyargaló árnyékokat vetve a falakra.

– Mi ez? hát ördögök szabadultak-e e palotába? kérdé Hasszán önmagában, elborzadva.

A zárt ajtók úgy durrogtak a keresztül fuvó széltől, mintha valaki rugdalná kivülről, s néha egy-egy ablakszárny csapódása üdvözlé a szél bömbölését.

Vannak néha rémeszméi az embernek, melyek egyszerre keresztül világítanak lelkén. Hasszánnak e pillanatban azon gondolat ütődött lelkébe, hogy az épület túlsó szobáiban egy ablaknak nyitva kell lenni, ez okozza a szokatlan légvonatot, mely a palota függönyeit lebegteti, ajtait rázza, s ez ablak nem lehet más, mint Azraëleé, s ha az nyitva van, akkor a két nő megszökött.

Hirtelen talpra ugrott e rémgondolatnál, kirántá ágya mellett heverő kardját, s felszakítva az ajtókat, őrültként rohant keresztül a szobákon Azraële hálóterméig.

Szökésük perczében Azraële keresztbe fordítá a hosszú kerevet talapját a befelé nyiló ajtó előtt, mely ilyformán egyik végével az ajtóhoz, másikkal a túlsó falhoz ért, s a mint Hasszán nyitni akará az ajtót befelé, ez lehetetlenné volt téve.

Minden világos volt a vezér előtt.

Nem kiáltott senkinek, hogy nyissa ki az ajtót! tudta, hogy elszöktek; a kétségbeesés dühével ragadott egy harczbárdot a falról, s elkezdé vele vagdalni a kemény tölgyfaajtót, hogy az egész palota felriadt a csapások hangjára, s az őrök, a cselédség, mind összeszaladtak.

Az ajtó végre bedűlt, Hasszán keresztül rohant a szobába, egy pillanatot vetett körül, s szemével láthatá, hogy rabja megszökött.

Nagyot ordítva futott az ablakhoz, s a mint meglátta az alábocsátott növény indáit, homlokára csapott öklével és felkaczagott, hogy szinte megszakadt bele.

– Rohanjatok szét! kiálta kétségbeesetten az összefutott őröknek. Elszöktek, ellopták életüket tőlem; ellopták az én életemet! Fussatok utánuk, a világ minden részei felé, üldözzétek, kötözve hozzátok vissza, megkötözve, hogy a vér folyjon kezeikből, oh Azraële, Azraële! Mivel érdemlém ezt tőled!

Ezzel ismét sírva fakadt az öreg ember, s megpillantva az odaliszk övét az ablakfán, melylyel a növény volt odakötve, azt leoldá, összecsókolá százszor, könyező arczát elrejté bele s ájultan rogyott le a földre…

* * *

… «Siess, herczegné, siess!»…

Az odaliszk megszorítá társnője kezét s ragadta magával előre a bokros várhegy oldalán alá. Már a lépcsőzethez értek, mely a sötét földalatti út kezdetét képezé, a dunaparti kert kapujain végződve.

Az odaliszknak sikerült e titkos lépcsőzethez vezető ajtók kulcsait Hasszántól kilopni, ideérve, elővoná azokat kebléből.

Míg a kettő közül keresné azt, mely ez innenső ajtó zárjába illik, hirtelen egy ordító hang kiált le a várablakból; végig hangozva az éji csendbe – mindkét hölgy egyszerre kiálta megijedten: «Hasszán!» Megismerék a hangot.

– Észrevették futásunkat! monda Azraële.

– Isten! ne hagyj! rebegé Mária, kezeit összekulcsolva. Gyermekem…

Azraële hirtelen felnyitá a csikorgó zárat. Azon nehány percz alatt, mely ebbe telt, az első ordításra zűrzavaros robaj támadt a várban, ijesztő kiáltások, mik egyik bástyafaltól a másikra terjedtek; az egész várőrség felébredt, s éktelen kiáltozás hangzott a vár belsejéből is.

– Siessünk! kiáltá Azraële, sebesen felnyitva az ajtót, s maga után rántá a herczegnét a vak-sötét folyosóba.

Ezen pillanatban egy ágyúlövés dördült el a várfokon, lármajelül.

Mária a lövés hangjára az ijedelemtől ájultan rogyott le Azraële lábaihoz, s mozdulatlan terült el a lépcsőzeten, utolsó pillanatban is gyermeke elé tartva kezét.

– Hah! ez asszony elalélt, kiálta ijedten az odaliszk, midőn észrevevé, hogy az élettelen alak kezénél fogva engedi magát a földön húzni.

– Mindketten itt veszünk; rebegé kétségbeesetten. A várbeli zaj nőttön növekedék, a vár minden bástyáiról durrogtak a jeladó ágyuk.

– Nem, nem szabad elvesznünk; kiálta akkor a delnő, s a végveszélytől sokszorozott erővel hirtelen karjaiba vevé az elalélt asszonyt és gyermeket, s ölébe emelve, elkezde velök futni a fedett lépcsőzeten alá.

Vak sötétség fogta mindenütt körül, csak tapogatózva haladhatott a folyosó nedves falához simulva, majd-majd összeroskadt elalélt társnéjának élettelen terhe alatt, de egy újabb lövés hangja mindig újra felriasztá s nem engedé megpihenni.

Csak előre, mindig előre! az utolsó lehelletig, a végső szívdobbanásig! A felriadt gyermek úgy sírt!

Azraële térdei roskadoztak, keble elfulladt a kettős teher alatt, nyitott szemekkel nem látott semmit, és lelke előtt is oly sötét volt a világ, mint szemei előtt.

Nehéz volt vállának a teher, de nehezebb volt szivének a gondolat: hogy azon nő, kit éltével szabadít meg, annak kedvese, a kit ő szeret… És mégis meg kellett őt mentenie, mert annak igérte meg…

Minden lépésnél fogyni érzé erejét, szédelegve támaszkodott a falnak, a lépcsők még mindig nem akartak véget érni; csak addig tartson az élet, míg az ajtóhoz ér vele, s azután még egy perczig, míg Ferizt megláthatja s hallhassa ajkáról: jó nő valál! – Azután jöhet Izrafil lángalakú pallosával.

Nemsokára a léptek tompább döngése sejteni engedé a sötétben, hogy az ajtó már közel van, végső erejét összeszedve, tántorgott még néhány lépést társnője terhével, s midőn az ajtó kilincse kezébe akadt, térdei megtörtek alatta, a herczegnével és gyermekével együtt a küszöbre roskadt, alig maradt annyi képessége, hogy a kulcsot a zárba taszítsa és kettőt fordítson rajta.

* * *

Feriz bég, a magyar urak félrevonultával, ismét behúzta magát a kertkapu mély bolthajtása alá, s feszült figyelemmel hallgatózott, mikor fog éjfélt kiáltani a muezzim? Ekkorra mondá Azraële, hogy el fog jönni.

Hogy el ne jőjjön e nő, arra nem is gondolt, oly mélyen látott e nő szivébe, úgy látta annak szörnyeit és nemtőit születni és harczolni, hogy bizonyosnak hivé igérete teljesültét.

Csak a muezzim kiáltana már a mecsetből.

Végre hangzott a csendes éjben a kiáltás; de ez nem a muezzim szava volt a mecsetből, hanem Hasszán rémordítása a várablakból, s a zaj, mely rögtön utána támadt, tanusítá, hogy veszély van a várban.

Feriz megrendült szivében, de helyéről meg nem mozdult. – Jól tudá, hogy e zaj mit jelent? A herczegnét megszökteték s szökése észrevétetett. Csak az volt a kérdés: későn-e, vagy korán?

Feriz azt érzé, a mit még soha: szivét remegni.

– Mi zaj ez? kérdé remegő hangon a herczeg, felütve fejét a part mellől.

Feriz nem akarta őt elrémíteni: «semmi baj», válaszolt; valaki a bástyákra lopódzott talán, s azt üldözik.

Ekkor hallatszott az első ágyúlövés.

Feriz bég először éltében rendült össze ágyú hangjára.

– Ez lármajel! szólt Thököli, kardját kivonva.

– Maradj csendesen! súgá Feriz. Tán a kapuk előtt zajgó népre lőttek.

Azonban a lövések a vár minden bástyáin ismételve lőnek, a zaj, a lárma növekedett, hangzott a lármadob pörgése, a trombiták vészriadója, s lehete látni, mint futkosnak egész csoportok a bástyákon, a csigautakon, fáklyákkal és villogó kardokkal kezökben.

– Ezek valakit üldöznek! kiálta a herczeg, tovább nem állhatva s felugorva a partra.

– Nem tudom; rebegé Feriz, s hideg borzadás állta el egész testét.

Ghyka kardot kapva, a hegynek akart rohanni, mintha valami ösztön sugallata pótolná merev gondolatait.

– Mit akarsz? kiálta suttogón Feriz, s megkapva a herczeg kezét, berántá magához a kapu alá… Mindkét férfi keze remegett egymás kezében.

Nehány pillanatig mereven hallgatva álltak ott, a zaj, az egyes kiáltozások mind közelebbről kezdettek hangzani… Ha utolérik őket!

– Csitt! csendesen; suttogá Feriz, fülét az ajtóhoz tartva, úgy tetszék neki, mintha közelgő lépteket hallana belülről, és nyöszörgő gyermeksírást.

Nehány pillanat mulva megcsördült a kilincs, s a kulcs a zárba taszíttatva, kétszer elfordult abban. Feriz sietve nyomta befelé az ajtót, s két élettelen hölgy-alak hullott lábaihoz.

Hirtelen odarántá magával az ifjú a herczeget, s megismerve az alélt Máriát, ki még akkor is Azraële ölében feküdt, odatevé őt annak karjai közé, síró gyermekével együtt.

– Itt nőd és gyermeked!… Most siess!…

– Máriám! rebegé a herczeg magán kívül, s forrón kebléhez ölelve őt és gyermekét, kit most látott először, s ennek piros, amannak halvány arczát őrjöngő örömmel csókolá össze.

E hang, e csók, ez ölelés fölébreszté az alélt nőt, s a mint fölveté szemeit, karjait hirtelen, szenvedélyesen fonta férje nyaka körül, ki gyermekét tartá karján. A nő ajkára nem jött hang, szivében volt minden élet.

– Gyorsan, gyorsan, sürgeté őket Feriz, szálljatok ide a csónakba, a túlparton majd örülhettek egymásnak, addig még félnetek kell, az egész budai part felzendült. Gondoskodtam rólatok. A túlparton két gyorsfutó paripával vár reátok egy rabszolgám, említsétek nevemet s át fogja adni a vezetéket. A váczi partok előtt egy másik szolgámat fogjátok találni friss vezetékkel, váltsátok fel a lovakat, s azután el Nógrád felé. Onnan könnyű lesz Lengyelországba futni. Ne hálálkodjatok; a pillanat drága. Előre!

Ezzel levezette a menekvőket a készen álló csónakhoz, melynek fenekén mind ez ideig két izmos szolgája feküdt látatlanul; ezek beemelték őket, Feriz eloldá a csónak kötelét, a csáklyák egyet taszítottak rajta, s az belódult fejedelmi terhével a zajgó hullámsíkra. Nehány nyomás az evezőkkel, s messze voltak a parttól.

Feriz bég csak ekkor lélekzett fel szabadon, mintha sziklák estek volna le szivéről.

– Nem fognak-e utánok mehetni? kérdé Thököli aggódva.

– Mehetnek; viszonza Feriz; de lovat nem vihetnek át csónakon, odaát nincs több, mint melyre a menekvők fognak ülni, a híd pedig ki van bocsátva, s ilyen szélben éjszaka alig lehet egyhamar beállítani.

A menekvők már a Duna közepén jártak, midőn Máriának, ki aléltságából, ijedelméből és öröméből csak lassan tért magához, eszébe jutott társnője, ki őt oly megmagyarázhatlan önfeláldozással és erélylyel szabadítá meg, s felállva a csónakban, kendőjével integetett vissza, mintha azzal akarná kipótolni a búcsúüdvözletet, melyet öröme és siettében mulasztott.

– Mit cselekesztek?! kiálta Feriz haragosan, átlátva, hogy ezáltal magukra vonják a figyelmet.

Szerencsére sötét volt az éj, a bástyákról lerohanók nem láthatták a Dunán keresztül vágó csónakot; nemsokára a két ifju szemei elől is elkezde annak alakja enyészni.

Feriz bég megdicsőült arczczal tekinte fel a magasba. Két csillag nézett alá nagy fényesen egymás mellől a futó felhők közül. Nem Aranka szemeit látta-e ő a két csillag ragyogásában?

Thököli megragadá az ifju bajnok kezét s megszorította azt hevesen.

– Másodszor állunk egymással szemközt; szólt szívből jövő érzés hangján hozzá. Akkor én győztem, most te győztél. Isten veled.

Ezzel lovára szökött az ifju gróf, s társainak intve, velök együtt a Gellérthegy felé vivő úton elrobogott.

Feriz összefont karokkal állt ott a parton egyedül, s szemeivel a sötétségben elvesző csónakot iparkodott még egyszer kivehetni.

A szegény odaliszkra, a ki megmenté őket, nem gondolt senki…

Egyszer forró kéz érintését érzi az ifju karján. Hátranéz. Megtört lélekkel és erővel odavonszolá magát hozzá térdein az odaliszk, s kezét megragadva, odavoná kebléhez, ajkaihoz. Nem tudott szólani, csak sírt, csak zokogott.

Feriz érzékenyen tekinte rá.

– Te jó nő vagy… mondá szeliden.

A hölgy átkarolta az ifju térdeit, s oly jól esett neki, hogy az megengedé azt.

– Köszönöm neked, hogy szavadat megtartád; mondá Feriz; lásd, e nő nem volt kedvesem. Hisz férje van, a kit szeret.

Nem mondhatott e szavaknál édesebbet a delnőnek. Küzdéseért, önfeláldozásáért legnagyobb jutalma e szavakban volt, tehát Feriz nem szerelemből mentette meg ő általa e nőt!…

A lárma e közben már a parton is elterjedt, az üldözők úgy látszék, hogy nyomára jutottak a szökevényeknek.