Part 18

– Higyjed, hogy szeretem, s e hittel áldozd fel magadat érte. Ma éjszaka várni fogok reá, a hol kivánod, s átveszem őt, ha elhozod. Kivántad, hogy megismerjelek, én meg akarlak ismerni. Mehetsz tőlem és visszajöhetsz, ha akarsz.

Az odaliszk a padozat szőnyegeibe rejté könyes arczát, s kínos vonaglással csúszott Feriz lábaihoz, fájdalmasan zokogva.

– Oh Feriz, te kegyetlen vagy hozzám!…

– Nem első vagy, ki szerelemért föláldozá éltét.

– De ily kínosan egy sem, miként én.

– S nem vagy-e erre büszke?

A nő felemelé e szóra sápadt arczát, nagy szemei holdasan világítottak, mint egy álomjáróé. Megragadá Feriz kezét, hogy annál fogva fel birja magát emelni.

– Igen. Büszke vagyok, te érted meghalni. Megmutatni, hogy itt… belül… volt egy szív, mely nemesen tudott érzeni… mely meg tudott szakadni azért, a kit szeretett, azért, a kit gyűlölt!… ez büszkeség lesz nekem. Úgy teszek…

S azután, mintha gondolatjai elől akarná eltisztítani a gyülöngő felhőket, végig simítá homlokát kezével s alantabb, csendesebb hangon, nyugodtabb kebellel folytatá:

– Ma éjjel, midőn a muezzim éjfélt kiált, légy a várkert előtt leggyorsabb paripáddal. Nem soká fogsz várakozni, egy kis ajtócska van ott, mely egy rejteklépcsőzetet zár el, a mely a várból a sáncz alatt vezet le. Eljövök, és… elhozom őt magammal.

Feriz bég önkénytelen nyujtá kezét az előtte térdepelő asszonynak, s az egy forró szorítást érze kezén, s midőn fölnézett az ifju arczára, annak gyönyörben ragyogó vonásain magasztos kéj mosolyát látta derengeni.

Szegény asszony! Azt hivé, e mosoly, e meleg kézszorítás őt illeti, pedig távol keleti bérczeken túl volt egy szőke kékszemű szűz, annak képe lengett az ifju előtt; midőn ő reá mosolygott, annak örömére gondolt, midőn az ő kezeit megszorítá, őt üdvözlé akkor.

Szerelem tévedései!

Azraële egész lényéből kiforgatva vált el Feriztől, más szív dobogott keblében, más vér folyt szívén keresztül, eget földet más szinben látott maga előtt. Azt hivé, hogy az ifju mégis szeretni fogja őt, ha meg fog halni érte… s e hit boldoggá tevé.

Feriz bég pedig azonnal maga elé hivatá Biró Gergelyt s megajándékozva őt, visszabocsátá úrnőjéhez ez izenettel! – A mit kivántál, _megtörténik!_…

Oly bizonyos volt felőle, hogy Azraële szavát be fogja váltani, – ha életével is.

* * *

Hasszán basa várva várta már Azraëlét, ha az odaliszk nem volt körüle, oly gyámoltalannak érzé magát, mint egy gyermek, ki egy nagy városban dajkája mellől eltévedt. Az utóbbi napok, a vesztett csata keserve, a mellőztetés gyalázata, az életérti aggodalom egészen megzavarták elméjét, s a miket e kór orvoslására használt, a dobzódások éjei, a dervisekkeli imák, a hárem örömei s a mákony, csak tökéletes szétbomlását sietteték idegzetének. Ha egy óráig egyedül kellett lennie, mindjárt elaludt, s azután ijedve ébredt fel ismét s kapkodva tekinte szét, mint ki borzasztó álmokat látott. Néhány nap óta elhagyta ugyan a mákonyt, de mint rendesen szokott lenni, ha valaki a megszokott méreggel élést abban hagyja, egyszerre szétbomlanak annak hatása alá kényszerített életműszerei, az opiumtól megválás nagyobb baj volt reá nézve, mint a vele élés.

Midőn Azraële belépett hozzá, akkor is aludt, a láncz ki volt esve kezéből, melyen a herczegnét tartá, s a mint fölébredt, alkalma lőn meggyőződhetni felőle, hogy Mária nem szökött meg azalatt tőle, míg ő aludt.

Hasszán mereven nézett rá egy ideig, úgy látszott, hogy idő kellett neki, míg gondolatait csak annyira is rendbeszedi, hogy valakire ráismerjen. Hanem Azraële valami csodálatos delejes hatást gyakorolhatott reá, ha őt a legmesszebbről megismeré, léptei dobogását, ruhája suhogását meghallotta, s fölébredt legmélyebb álmából, ha őt közelítni érzé.

Azraële odaült mellé a kerevetre, s átölelte a vezért. Mária gyöngéd szeméremérzettel fordult el tőlök, melyet észrevéve Hasszán, odavoná Azraële fejét ajkaihoz, s fülébe súgva mondá:

– Gonosz álmaim voltak ismét. Hamaliel, az álmok angyala, jelent meg előttem, s tudtomra adá, hogy ha én nem ölöm meg ez asszonyt, ő fog megölni engem. Az én életem meg van mérgezve, mióta ő itt van. Eszem nincs rendén. Sokszor elfelejtem, hogy ki vagyok? Azt hiszem Stambulban élek, s az ablakon kinézve, csodálkozom, hogy nem látom a Bosporust. Ennek az asszonynak meg kell halni. Ez meg fog gyógyítni engem. Megöletem őt még ma.

Mária nem hallá e szavakat, csupán gyermeke gagyogására figyelve, s Azraële csábító mosolylyal veté magát a vezér keblére, átölelve annak ingatag fejét, és csókjaival halmozva el arczát, s nagy sötét szemei mosolyával bevilágítva annak elkomorult lelkét…

Szegény Hasszán! Azt hivé, e csábmosoly, ez ölelés, e csókok őt illetik, pedig akkor egy deli ifju képe lengett az odaliszk lelke előtt, azért csókolt oly édesen, azért ölelt oly forrón, azért mosolygott oly csábítóan, őt vélte látni és ölelni.

Szerelem tévedései!…

JÁTÉK EGY VAK EMBERREL.

Azraële remegett, midőn Hasszán azt mondá: «megöletem ez asszonyt még ma!» A vezér lelkét kisértő rém ijesztgeté, meg kelle őt e rémtől szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse.

Azraële sajátszerű játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára.

A heted nap elmult már, melyre Hasszán kiterjeszté tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatá, hogy az előszobában tömérdek fényes követ, hírnök és könyörgő várakozik, a kik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérről, egy pedig a többek között a nagyvezértől érkezett, valami fontos izenettel a szultán parancsából.

E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú tetszelgő mosolygás látszott elterülni arczán; «bocsásd be őket, jőjjenek elém», szólt örvendezve a hölgynek, «és azután mellettem légy s mutasd be őket egyenként, tied legyen a dicsőség!»

Voltaképen az előszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem valának ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hirnökök; senki más, mint a vezér saját rabszolgái.

Ezeket tehát Azraële felöltözteté egyenként fényes nagy uraknak, falusi biráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt irásokat, erszényeket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a herczegnének egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgeté be egyenként az ajtóőrök által felöltöztetett rabszolgákat.

A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy gyorsszárnyú dæmon játéka volt ez egy lomha mamuthtal, kinek bár ereje van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha amaz szerencsés, emez szerencsétlen.

Az otrombaképű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arczra vetve magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá róluk; hogy ez kicsoda és mit akar.

– Ez itt Ferhad aga, szólt az odaliszk egy lovászra mutatva, ki hallva hét világra szóló harczi hiredet, idejött hozzád s arczra borulva kér, hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.

Hasszán malasztteljesen nyujtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy kivánsága teljesüljön.

Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüst gombos kék mentébe öltözve, megjárhatta debreczeni polgármesternek, s görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany és ezüst pénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.

– Ez Debreczen város birája, szólt az odaliszk, ki csekély ajándékot hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa leendesz, ne felejtkezzél meg róluk s ejtsd útba városukat is.

Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak tartalmát lábaihoz s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.

Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök mindenestül belefulaszták.

Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy embereit meg nem ismerte szokatlan ruhában; s mentül rendkivülibb dolgokat mondtak neki, annál inkább hitte.

Így mutogatott be neki Azraële követeket, hírmondókat és hadvezéreket, míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy ügyes eunuchra bizta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betüket nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemné életét őrizni igyekezzék, miután azt kevés nap mulva maga a nagyvezér kivánja életben átvenni.

Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete következzék, fenhangon kiálta az ajtóőröknek:

– Hadd jőjjön be a nagyvezér követe a nagyúr izenetével!

Az őrök szétvonták az ajtófüggönyöket, és belépett – Olaj bég…

– Valóban el kell ismernem, monda a bámulatban és ijedelmében kővé meredt odaliszkhoz fordulva, miszerint te a falakon keresztül láthatás erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert hivatál, mielőtt jelentettem volna magamat s a fermánt megláttad keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.

Azraële fölemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát, hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.

– Te a szultán fermánját hozod? kérdé Olaj bégtől megfeszült figyelemmel.

– Úgy is tudod mi van benne, varázshatalmú nő, szólt ez hódolattal. Tehát ne kérdezz.

Volt valami Olaj bég száraz sárgult arczában, a mi őt oly félelmessé, oly fenyegetővé tette, midőn épen legmeghunyászkodottabbnak látszék.

– Mit parancsol nekem a felséges szultán? kérdé Hasszán, gondolattalan képpel bámulva el maga elé.

– Készíttess egy vérpadot palotád udvarán holnap reggelig.

– Kinek a számára? kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre a szóra ő ijedt meg, nem a jelen volt herczegasszony.

– Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és olvasni, belőle megtudod, ki hal meg holnap.

E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arczokból akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. A kiket látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy török birodalomban, s Azraële arcza hideg volt és mozdulatlan, mint a márvány, arról nem lehetett olvasni semmit.

De Azraële olvasott a bezárt fermánból – Olaj bég szemein keresztül.

Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a herczegné meg nem szabadul, akkor az ő számára épült az a vérpad, ha pedig megmenekült, akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, a ki megszabadítá.

… Sietnie kellett, hogy megszabadítsa…

A HALÁL ELŐTTI ÉJ.

A halál angyala már kiterjesztette szárnyait Hasszán palotája felett. Az már tudva volt, hogy holnap reggel valaki elhagyja a földet azok közül, a kik ama födél alatt laknak, – csak a meghaló neve nem volt még kimondva.

Késő estig ott kopácsoltak az ácsok a vár kapuja előtt, minden kalapácsütés felhangzott a szobákba, melyet a vérpad építésében tettek. Mikor készen volt az állvány, leterítették vörös posztóval, feltettek rá egy háromlábú széket, mellé támasztva egy fényes görbe pallost; egy nagy óriási termetű kurd felment a lépcsőkön az állványra, körüldobogtatva lábával annak párkányait, ha nem szakad-e le alatta? A szék rosszul volt állítva, azt észrevevé, s fejcsóválva igazította meg. Hogy még ehhez sem értenek az emberek. Azután felgyűrte nagy izmos karjait vállig, markába vette a pallost, megpróbálta, ha jó fogás esik-e rajta? ujjaival végig pöngette az élét, mint valami hangszert s megelégedését nem iparkodott eltitkolni. Azután nehány fekmentes vágást tett vele s azzal, mint ki szénáját jól rendezé, ismét visszatámasztá azt a székhez, s önelégülten leszállt a hágcsón.

Hasszán basa kezei szokatlan reszkettek, midőn ez este az arany bilincseket Azraële és Mária kezeire kulcsolá. Százszor is megtapogatá a kulcsot öve tekercsében, míg meggyőződött róla, hogy az onnan nem eshetik ki.

Alig hagyta a két nőt egyedül, ismét visszatért hozzájuk, megtudandó, ha vajjon csakugyan rázárta-e a lakatot kezeikre? mert mire az ajtóhoz ért, már elfelejtkezett róla.

Majd ismét visszajött, körülnézte a szobát, megtapogatta a falakat, mert úgy rémlett előtte, vagy álmodta, hogy ott még valahol egy ajtó van, mely másfelé vezet. Meggyőződött felőle, hogy nincs. Az ablakhoz lépett, azon is kitekintett, onnan a bástyáig több mint öt ölnyi mélység volt s az árok hegyes karókkal beültetve; köröskörül a teremben semmi, a mit kötélnek lehessen használni. A szőnyegek mind állatok préme és madártollból, az öltönyök mind a legvékonyabb, átlátszó csalánszövetből, a shawlok, miket Azraële turbánja és dereka körül tekert, mind sokkal finomabbak voltak, minthogy egy embert megbírjanak, s azonkívül a mi ruhát az odaliszk magán viselt, az mind selyem volt és oly lenge, hogy mindenütt testéhez tapadt.

Azraële a vezér lelkén keresztül látott.

– Mit nézesz rajtam? kiálta rá, hogy az szinte összerezzent. Te gyanakodol bennem. Ha félted e nőt, a kit rám bíztál, vigyed tőlem, s őrizd magad.

– Azraële! szólt Hasszán engesztelőleg; ne haragudjál rám, ne ma.

– Te nem gyanakodtál bennem soha.

– Nem szerettelek-e mindig? Ha volna még egy életem, nem rád bíznám-e azt is.

– Tehát ne jőjj minduntalan szobámba vizsgálódni. Nyugodni akarok.

– Nyugodni ez éjszaka? A halál követe a kapu előtt!

– Mi gondom nekem a halál követére? Én tudom, mikor fogok meghalni? s addig nem húnyom be szememet a halál előtt.

– Hát Hasszán mikor hal meg? kérdé a vezér, megfogva kegynője kezét s nyilt ajkakkal figyelve annak feleletére.

– Egy nappal fog túlélni engem, és nem többel, szólt Azraële. Hangja megindulástól reszketett, mert a mit mondott, érzé, hogy igaz.

Hasszán szemeiből kicsordult a köny, kezeit arczára tapasztá.

Miért is élne Hasszán tovább, ha Azraële nincs, miért jönne fel még reám a nap, ha Azraële szemei lehunytak? Mire volna nekem az élet, ha a szívnek nincs miért dobogni többé!

A gyámoltalan öreg összecsókolá az odaliszk köntösét s magához ölelve őt forrón, sokáig zokogott felette. S mindig csak azt rebegte: «te meghalnál előttem!»

– Úgy van a jövendőkben írva; szólt Azraële búsan, míg engem élni látsz, addig a haláltól ne félj. De a halál angyalának kürtszava, mely engem innen elszólít, jelszó lesz neked, hogy készülj!

Hasszán könyeit törülgetve ment el Azraële szobájából s saját termébe érve, ott egy divánra ledőlt s menten elnyomta az álom.

A mint eltávozott, Mária letérdepelt ágya elé, melyen kis gyermeke aludt csendesen és kebléből egy kis elefántcsont keresztet elővonva, elkezde imádkozni.

Azraële kezéhez nyúlt.

– Ne imádkozzál most, ráérsz imádkozni később.

Mária csodálkozva tekinte rá.

– Én? Nincsenek-e életem órái megszámlálva?

– Nincsenek. Te szabadulásért imádkozál, midőn én egy boldog pillanatot kértem. Valami nagy lélek jelen volt akkor előttünk; meghallá, a mit én kértem, meghallá a tiedet is. Hallgass szavaimra és tégy azok szerint. Meg foglak szabadítani. – A fejedelemné bámult, nem tudva, ha nem álmodik-e?

E szavaknál egy kis finom aczélráspolyt vont elő az odaliszk övéből, s kezébe fogva a fejedelemné kezét, elkezdé arról a lánczot lefürészelni.

Az első néhány fogásnál sebesen mélyedt az éles ráspoly az ezüst karikába, hanem ott egyszerre megállt s bármily erővel nyomta is azt, nem akarta tovább fogni a lánczot.

– Mi ez? nem akar a munka haladni? Miből van ez a láncz? Hisz ha aczél volna, elreszelné a másik aczél.

Azraële hirtelen körülreszelte az egész lánczszemet, melyet Hasszán basa ötvöse jónak látott csupán kívül formálni ezüstből, gondolva, hogy csalását sohasem fogják észrevenni; s ez meglevén, lefeszíté a külső ezüst lemezt róla s ime a kemény, áthatlan anyag, mely a ráspolynak ellenállt, nem volt egyéb, mint – üveg. A jó ezüstműves úgy gondolá, hogy az üveg csengése legkevésbbé hazudtolja meg az ezüstöt.

– Ah! monda Azraële; ez még legjobb nekünk. A munka rövidebb, s felkapva egy ércz gyertyatartót, annak egy ütésével darabokra törte az egész üveglánczot, mely csak vékony ezüst lemezzel volt borítva, csak a lezárolt két arany-perecz maradt kezeiken.

– Így még hamarább készen leszünk, suttogá Máriához. Most segíts menekülésedet siettetni.

Mária még mindig úgy állt előtte, mint a ki nem tudja elhinni, a mi vele történik.

– Hogy gondolod azt? kérdé Azraëlétől. Merre menekülhetnék? Minden ajtóban Hasszán basa őrei állnak, az ajtókat ő maga zárta be egyenként. A várkapuk előtt meg vannak kettőzve az őrök, hallám a kiadott parancsokat.

– Nincs nekünk dolgunk sem ajtókkal, sem őrökkel, az ablakon keresztül menekülünk.

Mária hihetlenül nézett Azraëlére, azt vélte, meg kellett őrülnie. A teremben semmi sem látszott, a min az ablakból leereszkedhessenek s oda alant sűrű sánczkarók hegyei.

– Segítsd e gobeát hágcsójáról lebontanom. Monda Azraële s maga gyorsan, mint az evet, felszökött a nagy porczellán-veder szélére, eloldozva az erős növény indáit, mellé dugott hágcsójától, melyen egész a boltozatig felfutott s onnan ismét lehajlott egész a gyökeréig.

Volt-e az valaha az odaliszk eszében, hogy a felfutó növény gúzsnál erősebb indái könnyen megbírnának egy embert, ki a várablakból le akarna ereszkedni? s tán azért ápolá azt oly különösen szobájában? míg Hasszán, bár mennyire bízott is rabnőiben, minden módszert eltávolíta tőlük, mely azokat a szökésben elősegíthetné? De ki gondolt volna arra, hogy e szolgálatot egy felfutó folyondár venyigéi is megtehessék?

Mária kezdé látni, hogy társnője tudja, mit akar? Gyorsan segédkezet nyújtva neki, lebonták a folyondárt, s elébb széttekintve, ha nem néz-e valaki oda? lebocsáták annak indáit az ablakon.

Még mindig rövid volt. – A leghosszabb venyigék sem érnek a pallisadok hegyéig, s a legvégső hajtások zöld venyigéire nem lehete számítani. Ha a hágcsót, mely a virágot tartá, hozzá köték is, még úgy sem érte el az árok fenekét.

Azraële széttekintett a szobában: mit találjon? Hirtelen meglelé! – Add ide amaz ollót, monda Máriának, s mire ez visszajött hozzá, az odaliszk leereszté hajfürtei tekercseit. Négy hosszú fonadék, oly fekete mint az éj, térdein alól érve kigyózott alá termetén, női szépségei koronája, a miért a férfiak úgy őrjöngtek utána.

– Add az ollót! szólt Máriának, kezébe fogva egyik fonadékát.

– Te hajfürteidet akarod levágni? kérdé meghatva a fejedelemné.

– Igen, igen, mit tesz az? kötélre van szükség s ez elég erős fog lenni.

– Inkább az enyimeket vágjuk le; szólt nemes versenyzéssel Mária, lekapva fejéről kis gyöngyös főkötőjét, hogy kontyát megoldja, melynek tekercsei, ha színre és hosszúságra nem is, de tömöttségre nézve versenyeztek az odaliszkéivel.

– Jó, legyen mind a kettő, annál erősebben fog tartani, szólt Azraële, s azzal elkezdé a két delnő a kisded ollóval gyönyörű hajfonadékait egyenkint levagdalni. Egyik csodaszép tekercs a másik után omlott le az odaliszk fejéről. Midőn az utolsó is lehullt, egy könycsepp esett utána szeméből.

– Úgy is minek már? suttogá magában.

Ekkor fölszedék a gyönyörű hajfonadékokat s erős csomókkal egymáshoz kezdék azokat kötözni. A középkor legbüszkébb lovagja örömmel viselhette volna e drága tekercset öv helyett.

– Hm. Hitted volna-e valaha, szólt Azraële, hogy hajfürteink így fognak összevegyűlni?

Mária hálateljesen szorítá meg az odaliszk kezét.

– Mivel hálálhatok meg ennyi jóságot?

– Ne gondolj rá. Tartozom vele a sorsnak… és még valakinek; suttogá utána halkan.

Most már elég hosszú volt az eresztvény, hogy a rákötött hágcsó a pallisadok tövéig érhessen. Ekkor még a kerevetek párnáit és vánkosait szórták alá, mik a karókon fennakadva, megóvták a menekvőket attól, hogy azok hegyeiben magokat megsértsék.

Ezenfölül Azraële a gobea-venyige fonadékát öve és turbánja tekercseivel hozzá kötözé erősen az ablak keresztfáihoz.

– Most engem hagyj elébb lemenni, szóla az odaliszk, midőn mind az készen volt, ha alattam el nem szakad e venyigefonadék, akkor jöhetsz utánam bátran, mert gyermekeddel együtt nem vagy nálamnál nehezebb.

Az ég sötét volt és fellegekkel elborítva, senki sem veheté észre, hogy a vár egyik sötét ablakából egy fehér alak bocsátkozék le a falon, mindig lejebb, végre leér s az árok mélyében eltünik.

Mária ott állt fölötte és dobogó szívvel várta, míg az odaliszk leér, egy rántás a gobea-fonadékon tudósítá, hogy már ő alant van, s Mária utána jöhet.

A fejedelemné elszorult kebellel fohászkodék fel Istenhez a kisérlet végperczében, melyben lelke minden erejére s Isten minden oltalmára volt szüksége, azzal kebléhez kötözé öltönye szárnyaival kisdedét, ki szerencsére mélyen aludt s kilépve az ablakon, az ingatag venyigefonadékra bízta magát.

Valóban a legnagyobb Istenben való bizalom kellett e merénylethez, mert ha a gyermek fölébred, a legelső sírás hangjára észreveszik a bástyákon járó komparadzsik s futásuk fel van fedezve.

Nem történt semmi. Mária szerencsésen lejutott az árokba gyermekével együtt. Azraële segített neki leszállni s azzal elkezdtek a sánczkarók között végig bujkálni partmentében. A sánczra felkapaszkodniok nem volt tanácsos, mert ott minden pillanatban találkozhattak az őrökkel.

Végre az árok végéhez jutottak, a hol két bástya összeér, egy keskeny harántos nyilást képezve, melyen keresztül Pest városra lehetett lelátni.

Tehát ez volt a várnak Dunafelőli meredek oldala.

E keskeny nyilás előtt állt egy komparadzsi, hosszú dárdájára támaszkodva. Ő háttal levén fordulva, nem vette észre a nőket, míg ezek ijedten döbbentek vissza, midőn őt meglátták. Az ember egészen a nyilás elé állt, elzárva előttük az útat s bámulva Pest felé, a meredek fölött állva.

Azraële hirtelen megragadá Mária kezét, fülébe súgva:

– Maradj itt. Ülj le gyermekeddel s vigyázz rá, hogy neszt ne adjon.

Ezzel elhagyva társnéját, maga a bástyafal mellé húzódva, lassankint, nesztelenül oda kezde lopózni a komparadzsi háta mögé.

Az őr mozdulatlanul állt ott, mint a szobor, elbámulva az előtte folyó Dunán s talán azon csendes folyókra gondolt, mik mellett apja, anyja kunyhója áll, vagy azon harczokra, mikben nagy hírt, nevet, kincseket fog magának szerezni; midőn egyszerre, mint a prédájára rohanó leopárd, odaszökik az odaliszk s a háttal fordult komparadzsit, mielőtt annak ideje volna kiáltani, oly erővel taszítja meg, hogy az hanyatthomlok bukik alá a mélységbe.

Azzal hirtelen megkapja Máriát kezénél fogva.

– Már most előre, gyorsan!

Mint két szellem, suhan keresztül a bástyán a két hölgy-alak. Azraële kezében a várkert kulcsa, néhány pillanat mulva a földalatti lépcsőzeten vannak, s midőn annak ajtaját Azraële maguk mögött bezárta, akkor Máriához fordult.

– Most már imádkozhatsz; mert meg vagy szabadítva.

* * *

A hír elterjedt már mind a két városban, hogy korán hajnalra kelve, valakit ki fognak végezni, s itt-ott azt is rebesgeték, hogy az a moldvai herczegné leend.

A váron kívüli lakosság képzelődésének egészen szabad tér volt e tekintetben hagyva, mert a várkapuk Hasszán basa parancsára még esti hat órakor körül mind bezárattak, s azontúl nem volt szabad azokon sem ki-, sem beereszteni senkit, kivéve a váron kívüli őrállásokat ellátó katonai csapatokat, azoknak is egyedül a szombati kapun lehetett ki- s bejárni, módtalan vallatások és ellenőrködések mellett.

Az ily véletlenül bezárt várkapuk előtt azonban mentül később lett az idő, annál nagyobb néptömegek kezdtek megtorlani, a benlakók mindenrangú osztályaiból, kik odakünn rekedve, várták a jó szerencsét, hogy ismét házaikhoz juthassanak.

A vállalkozóbbak, kik resteltek egy kapu előtt ácsorogni, sorba járták a többieket s mindeniken bezörgetve, szerencsét próbáltak majd itt, majd amott, s káromkodva mentek odább, ha megunták a dörömbölést. A kapuőröknek még az is meg volt tiltva, hogy a zörgetőknek feleljenek.