Part 17

A mint a hajnal első sugara a magas ablakon besütött, fölébredt Mária s kezeit kis gyermeke fején összekulcsolva, elkezde imádkozni.

Azraële nézte őt sötéten.

Midőn Mária elvégzé imáját, akkor gyermeke kis kezeit is összetevé, mintha tudná, hogy az, ki a néma szívre hallgat, a gyermek gagyogását is megérti.

– Mit cselekszel? kérdé tőle Azraële, ki álmatlanságtól bágyadtan feküvék a közös kereveten.

– Imádkozom.

– Hisz néma vagy.

– Csak lelkemben mondom az imát.

– S van a ki meghallja azt?

– Az Isten! szólt Mária kezével égre mutatva. Te nem szoktál imádkozni soha?

– Miért imádkozzanak a nők? Nekik nincs sorsuk. Velök az történik, a mit uraik akarnak, ha uraik boldogok, ők is azok, ha uraik elvesznek, ők is elvesznek. Ez sorsuk a földön, s tovább nincsen semmi. Nekik Allah nem adott lelket, hogy az életen túlról legyen gondjuk. A paradicsomban elvégzik az ő kötelességeiket a húrik, a kik örökké fiatalok maradnak. A nők lehellete az őszi köddel elvész, mint a holt állat párája, s rájok Allahnak semmi gondja.

Mária oly félreismerhetlen szánalommal tekinte e nőre, ki rosszabbnak akart látszani, mint a milyen volt.

Azraële közelebb csúszott hozzá fektében.

– És te azt hiszed, hogy van valaki, a ki meghallgatja azt, a mit a férgek mondanak, a mit a madarak csevegnek, a mit az asszonyok imádkoznak?

– Valóban van; monda az ifju keresztyén nő; térj hozzá, és jóságát érezni fogod.

– Hogy lehet az? Minő szertartás kivántatik hozzá, hogy engem észrevegyen?

– Nem elég az összetett kéz és a becsukott szem. Szükség, hogy szívedből érezd, a miért könyörögsz, s lelkedből hidd, hogy azt meg fogod nyerni.

Azraële arczát könnyű pir futá el. Hirtelen térdre veté magát kerevetén s összetett kezeit keblére szorítva, rebegé félig hallhatóan:

– Isten! adj nekem egy pillanatot életemben, melyben azt mondhassam: boldog vagyok.

Még csukva tartá szemeit, a midőn felnyílt a hálószoba ajtaja, s belépett rajta nagy titkolódzva a hárem legvénebb duénája, Hayat, egy összetöpörödött aggcsont, hajdan Hasszán pasa első kegyencze, most a kegyencznők szolgálója és titkos megbizottja, ha úgy jön a sor.

Azraële félrehajolt, kilátva a duéna arczából, hogy az számára hozott izenetet, mire ez mellélépett s körültekintve, ha nem lesi-e ki valaki, odahajolt Azraële füléhez, még tenyerével is eltakarva száját, nehogy egy áruló hang elszabadulhasson abból, a mit csak neki kell hallani, s néhány szót súgott fülébe.

Az odaliszk meghallva e szókat, örömtől kigyuladt arczczal szökött fel helyéből, térdre emelkedék, oly tiszta, oly boldog mosoly derült végig arczán, szemeiben mondhatlan gyönyör könyei reszkettek. Kezei önkénytelen borultak össze hullámzó keblén, ajkai valami néma imát látszottak mondani.

Valami nagy, szokatlan öröm érte őt, öröm, mely után örökké vágyott, de melyet remélni nem mert soha, boldogság, melyre azon perczben gondolt, melyben legelőször imára nyitotta ajkát egy láthatatlan lényhez, ki a mohamedán hölgynek csak mostoha atyja, mert számára nem tart túlvilágot; s mely azon perczben teljesült, midőn imádkozott érte.

Örömével alig birva, fordult az odaliszk társnéjához, ki hallgatva, értetlenül nézett reá s megszorítá kezét halkan, de erős meggyőződéssel mondva:

– Tehát mégis van, a ki meghallgatja, a miért imádkozunk.

Mária felfohászkodék, az ő imái gyermekeért szálltak a magasba, és a kihez szálltak, oly közel volt hozzá!…

Azraële vidáman kezdé felölteni ruháit, s segíté Máriát is felöltöztetni, azután elküldé a duénát Hasszánhoz azon izenettel: hogy ma ismét imádkozni menend a vén dervis mecsetjébe, mert Hasszánról álmodott.

Nemsokára maga jött hozzá Hasszán, leoldá kezéről az arany békót, mely őt Máriával közös lánczra fűzte, s eléparancsolva palankinját, elbocsátá őt a vén dervishez, a herczegnét pedig lánczánál fogva saját szobájába vezette, gyermekével együtt; ott leült maga vánkosára, olvasóját övéből kihúzva s mormogta a naáma első imáit, bárhová indult, a herczegné láncza végét szüntelen kezében tartva.

Már akkor nagyon ráért a vezér az imádkozásra, mert a csatavesztés óta senki sem látogatá őt; a szultán küldöttei, a vármegyék könyörgő népe, az idegen követek, az alattvaló basák, a kolduló barátok, mind, mind úgy elmaradtak küszöbétől, mintha már meghalt volna.

Első nap megdöbbenté e jelenség, másnap azonban parancsolatot adott ajtóőreinek, hogy hét napig senkit szine elé ne bocsássanak. Így legalább azt hitetheté el magával, hogy ha senki sem látogatja, az mind saját tilalma miatt történik.

Azt tudta jól, hogy egy halálitélet már alá van írva, és hogy az kettőjük közül egyet illet, vagy a fejedelemasszonyt, vagy őtet, a hol kettőjük árnyéka összeért s kettős sötétséget vetett, a halálangyal Izrafil ott állt kihúzott pallosával!

Hasszán jól tudta ezt, s görcsösen szorítá markába az ezüst lánczot, melyre a fogoly volt fűzve, kit élte váltságdíjául vetend.

SZERELEM TÉVEDÉSEI.

Ama siralmas jelenet után, melyben Erdély asszonyai hasztalan idéztek elő könyeket és szégyenpirt férjeiknek arczaira, csak egy kebelben maradt még csillagsugára a reménynek. A szép Béldi Aranka volt az, ki midőn mindenkinek szeme saját könyeivel volt tele, tudott biztató szavakat suttogni barátnéjához, s midőn mindenki elhagyá, utolszor ölelte meg és erős hittel mondá neki: «ne félj, megszabadítunk».

Erdély ifjai is mondták ezt: «ne félj, megszabadítunk», de a sors vakot vetett, a lesben állt alakosok csak a kiséretet fogták el, nem a foglyot, s kárba dőlt a szép fáradság.

Béldi Aranka azonban anyjától elkérezve elment Gernyeszegre barátnéját, Teleki Flórát meglátogatni, ott a két nemes hajadon összebeszélt, hogy ők irni fognak két levelet ismerőiknek Magyarországra.

Mind azon hang, melyen a levelek írva voltak, mind pedig a személyek, kikhez intéztettek, erősen rajzolják e két szűz jellemét. Az egyik írt Thökölinek, a másik Feriz bégnek: hogy melyik ide, melyik amoda? azt mondanunk sem kell.

Midőn készek voltak leveleik, felolvasták egymás előtt.

Teleki Flóra levele így szólt Thökölihez:

«Kegyelmes jó uram! Azon eset, hogy én soraimat kegyelmedhez intézem, mutatja azon végső állapotot, melyben el kell takarnom az arczpirulást s felkeresnem kegyelmedet, kit kerülnöm illenék. De élet és halál forog kérdésben. Emlékezzék kegyelmed vissza azon pillanatra, midőn a rumniki kastélyban három hajadont látott egymást átölelve, kik közül egyik én valék. Akkoron mi egymásnak hű barátságot esküvénk s részvevőst egymás sorsában. Egy közülünk e perczben a halál révén áll, s az Sturdza Mária, kinek balsorsa nem lesz ismeretlen kegyelmed előtt, s nem első út ez, melyet megkisérténk az ő megszabadítására, – de utolsó. Kegyelmed hatalmas és nagyeszű férfiu, ki sokat tehet a szultán előtt, s nem egy alkalma van segíthetni ott, hol másnak ereje megtörött. Kegyelmed előttem úgy áll mindenha, mint derék, becsülésre méltó lovag, s hogy egyenesen kegyelmedtől van a legnagyobb bizalmam a boldogtalan moldvai fejedelemné megszabadítását várni, eléggé bizonyítja, mennyire felette áll kegyelmed becsülésemben mindazoknak, a kiket ismerek. Cselekedje kegyelmed, hogy e becsülést egy forró áldással is tetézhessem, mely egy szívből sem jött igazabban érezve, mint jöend

Teleki Flóráéból.»

Flóra a leghelyesebben számolt. Thököli a szultán legmagasabb kegyében állt akkor, ismeretségben volt basákkal és vezérekkel, s gyakran egy odavetett szó tőle többet segített, mint mástól a hosszú könyörgés. S nagyon jól ismeré jellemét Flóra, midőn épen ő, kit Thököli annyira megbántott, folyamodott annak nagylelkűségéhez, bizonyos lehetvén felőle, hogy épen e miatt, bárhol legyen is Thököli, nem ismerend előbbvaló kötelességet, mint egy hölgy kérelmét teljesíteni, ki iránt ezáltal nemes nagylelkűséget, mintegy lovagias elégtételt tanusíthat, s épen akkor, midőn a megszabadítandó nő ugyanaz, ki elválásuknak oka volt.

Aranka összevissza csókolá barátnéját, midőn levelét elolvasá, s azután elkomorult.

– Oh az én levelem nem lesz ilyen szép, szégyenlem megmutatni.

Flóra kedves szemrehányással tekinte barátnéjára, mire Aranka átengedé levelét Flórának, piros rózsává pirulva, míg az azt végig olvasá.

«Nemesszívű Feriz! Mikor még mindketten gyermekek voltunk, akkor te azt állítád, hogy szeretsz (itt utána tevé zárjel között a leányka: «mint testvéredet», s nagyon jó volt, hogy zárjel közé tette), ha emlékezel még e szóra, most bizonyítsd be azt. Legkedvesebb barátném Sturdza Mária Budán van, Hasszán basa fogságában. Nekem nincs reményem másban, mint te benned, hogy őt kiszabadítod. Te rólad annyi szépet hallottam. Ha látni fogod őt, a kiért könyörgök, esdeklő arczával, kisírt szemeivel, gondold, mintha én volnék ott, s ha vissza adod őt nekem, s keblemre ölelve őt, mosolygó szemébe nézhetek, én is rád fogok gondolni.

Béldi Aranka.»

A leánykák meghitt nemes szolgákra rábízták a leveleket, elküldve az elsőt Temesvárra, hol akkor Thököli időzött, a másikat Feriz béghez, ki még Budán feküdt betegen.

Thökölit épen esti lakománál érte az izenet. A mint a levelet megkapva elolvasá, letevé poharát, kardot kötött s azt mondva társainak, hogy egy kis kalandra indul, lovára ült s eltünt a városból.

Feriz bég még lábbadozó félben feküdt kerevetén, egészsége, mint erős testalkatuaknál szokott, igen nehezen tudott helyreállni, s a legkisebb balhir, mely a törököket érte, oly izgatottságba tudta hozni, hogy minduntalan visszaeséstől lehetett félni; úgy hogy végtére csak azért nem eresztének a körüllevők semmi hirnököt hozzá, hogy fel ne háborítsa, mert mikor azt hitték, hogy jó hirt hoznak is neki, ő mindig úgy ki tudta annak keresni rossz oldalát, hogy minden ujság valódi méreggé vált reá nézve. Utóbb görög orvosa úgy tett, hogy minden levelet, a mi Ferizt érdeklé, maga olvasott el, még az apjától irottakat is, s ha a legkisebb izgató tárgy fordult elő azokban, meg sem említette érkeztöket Feriz bég előtt; különösen bosszantá Ferizt minden irat, a mely nőtől érkezett, ezeket egyenesen visszaküldék.

Ilyenformán Aranka levele is könnyen az elnemolvastatás sorsára jutandott, ha annak átadása Biró Gergely uramra nem lett volna bízva, egy hirneves lófő székelyre, a kit méltó volt arról a becses tulajdonságáról ismerni, hogy ha valahová küldték, akármint tehette szerét, oda ugyan elment, s ha azt mondták neki, hogy magának a török szultánnak adjon át valamit, befurakodott hozzá, és hiába volt minden kérés, minden ijesztgetés, vele magával kellett neki beszélni, ha mindjárt a fejét leütötték volna is.

Ez a derék Biró Gergely tehát egy napon megjelenik Feriz bég kioszkja előtt s kérdezi, hogy be szabad-e menni?

E szóra kilép hozzá egy szerecsen s galléron fogva bevezeti egy szobába, hol valami tűzhelyen egy felkötényezett ember főzött fekete leveket mindenféle görbenyakú üvegekben.

A szerecsen bemutatá Gergelyt a doktornak, mint hirnököt.

– Hogy hínak? kérdezé az mérges pofával tekintve félvállról a góbéra, s kitelhetőleg ijesztő képeket metélve rá.

– Biró Gergelynek, felele a székely, kétszer is bicczentve fejével, hogy úgy van.

– Gergely, Gergely, mit akarsz?

– Feriz béggel akarok beszélni.

– Én vagyok az, mit hoztál?

Gergely csunyául félrehúzta a száját e szóra, mindjárt gondolva, hogy ez nem jó kimenetelre készül, mert a hogy ő előtte Feriz béget leirták, ahhoz ugyan az előtte álló alak sehogy sem hasonlított.

– Levelet hoztam – egy szép leánytól.

– Adsza szaporán s aztán eredj.

Gergely körülhányta magán a zekéjét, hogy a tarisznyájához juthasson, de a míg benne kotorászna, oly okos volt, hogy a levél tartalmát szépen kihúzta a borítékból, s csak azt nyujtá át üresen az orvosnak.

– Jól van Gergely, most elmehetsz; szólt az nyájasan, s az átnyujtott papirt a nélkül, hogy felbontaná, bele dugta a kandallóba, egyik retorta alá gyujtva vele.

– Hát itt így szokták elolvasni a levelet? kérdé fejét megvakarva Gergely, s az ajtó felé somfordált, ott pedig ismét megállott, s a mint féllábbal kinn volna, belenyúlt könyökig a szűre ujjába, s kikotorászott belőle egy boglárt s azt két ujja közé fogva mondva: Nini! ezt a boglárt itt találtam nem messze az úton, talán Feriz bég vesztette el.

Az orvos elvevé a pompás rubintos ékszert, s miután meggyőződött felőle, hogy azt csakugyan valamely főúrnak kellett elvesztenie, azt mondá, hogy majd mindjárt megmutatja Feriz bégnek.

– Né! hát nem kend Feriz bég? kiáltá rá a góbé.

Az orvos elnevette magát.

– Gergely, Gergely, ne tréfálj én velem. Én vagyok a szakács, s ha megszeretlek, itt marasztallak ebéden.

Gergely nagyszerű orrokat fintorított a doktor főzelékeire.

Az orvos ezzel bevitte a boglárt Feriz béghez, meghagyva az ott maradt szerecseneknek, hogy semmiből se igyanak, a mi ott üvegben áll, mert meggebednek tőle.

Kevés idő mulva nagy csodálkozással tért vissza az orvos, s levont szemöldökkel neki állt Gergelynek, s olyat kiáltott rá, hogy maga is megijedt bele.

– Hol vetted azt a boglárt?

– Hát hol vettem? szólt Gergely vállat vonva, kinek nagyon tetszett az, hogy őtet meg akarják ijeszteni.

– Megmondod-e hamar?

– Ma nem.

– Nem-e? kérdé neki agyarkodva az orvos.

– Kendnek nem, ha kerékbe törnek is.

– Talpadra veretek.

– Ha karóba huzatnak, sem!

– Ember! Gergely! Ha engem megharagítasz, megitatok veled egy pint orvosságot.

– Ide vele hát, na! kiáltá Gergely tűzbe hozva, s odaugratott az orvosságos üvegek közé, s egyet felkapott közülök, hanem annyi esze volt, hogy az alkoholt választotta ki s kirántva a dugóját, olyat hörpentett belőle, hogy maradt is benne, nem is.

– Hagyj benne valamit, kutya! jajveszékelt az orvos, elkapva tőle az üveget; s ne idd ki mind.

– Megiszom én az egész patikáját, de nem szólok, ha nem akarok.

Az orvos látta, hogy emberére akadt.

– Hát Feriz bég előtt fogsz-e szólani?

– Az igazi előtt akármennyit.

Az orvosnak mit volt tenni mást, mint kinyitni Feriz bég ajtaját Gergely előtt s betaszítani rajta a követet.

Feriz bég ott ült a kereveten: halvány arczán valami lázas pirosság égett, még mindig kezében tartá a boglárt, szemeit reá függesztve; ugyanazon boglár volt az, melyet ő Béldi Arankának adott, midőn még mindketten gyermekek voltak.

– Hogy jutottál ez ékszerhez? kérdé Feriz szelid, bánatos hangon a hirnöktől.

– A kinek te adtad, az adta nekem, hogy elhidd, miszerint ő külde hozzád.

Feriz bég felvillanyozva kelt fel e szóra helyéről.

– Ő külde tégedet hozzám? Ő? Emlékezik rólam? gondol reám valaha?

– Levelet küldött számodra általam.

Feriz bég reszketve nyujtá ki kezét.

– Hol van a levél?

– A tűzbe vetettem; szólt közbe az orvos.

– Hogy merészelted azt tenni? kiálta haraggal Feriz.

Az orvos nem ijedt meg.

– Én orvosod vagyok s egészségednek árt minden levél.

– Panajot! Te vakmerő vagy! ordítá Feriz biborvörösre gyuladt arczczal, s olyat ütött az asztalra öklével, hogy minden orvosság leesett róla.

– Ne haragudjál, uram; szólt Gergely kétfelé törülve bajszát, míg Panajot hidegvérrel szedé fel a legurult phiolákat és katulyákat a szőnyegről; nem a levelet égette el a derék ember, csak a borítékját. Volt annyi eszem, hogy a belsejét nem bíztam rá.

E szóval elővoná táskájából a negyedrész ívre irt levélkét, s odanyujtá azt Feriznek, ki mielőtt elolvasná, csókjaival halmozá el a kedves kéz vonásait, míg Panajot uram elbámulva szólt Gergelyhez:

– Ejnye te ravasz Gergely, máskor ha jösz, mindenestől tűzbe vetlek.

Gergely pedig gyönyörködve legelteté szemeit az ifjú arczán, míg az a levelet elolvasá.

Mintha a lelket cserélték volna ki benne, mintha a szenvedések országából egyszerre a paradicsomba lépne, mosolyra, gyönyörre vált az ifju arczán minden vonás. Mentül tovább olvasott, szemei annál jobban ragyogtak, s midőn az utolsó szóhoz ért, szívéhez szorítá a lapot, a legnagyobb gyönyör kifejezésével, s ott tartá azt sokáig, szemeit mintegy boldog álomban lecsukva, mintha azért hunyná be, hogy más tárgyat ne lásson, a midőn az ő arczát idézi lelke elé.

Panajot uram bámult, azt gondolván, hogy betegének valami baja lett s Gergelyre förmedt fogcsikorgatva:

– Micsoda ördöngős irást hoztál te Gergely?

Feriz ezalatt mosolyogva integete fejével, mintha valamely látott képnek köszöntgetne s lágyan suttogá:

– Úgy leend, úgy leend.

– Uram, te rosszul vagy; szólt hozzá az orvos.

Feriz bég föltekinte, s arcza kigömbölyült.

– Én? nagyon is jól vagyok. Vidd asztalomról orvosságaidat s hozass nekem bort és drága ételeket, a mi a szájnak és szemnek kedves, a lelket és az ínyt gyönyörködteti. Hivass zenészeket s nyittasd fel a kapumat. Virágokat rakass ablakomba, virágillattól részegen jőjjön a szellő hozzám. Mindenki vigan legyen körülem, ma születtem én másodszor.

Panajot azt hivé, hogy betege eszén kívül van, ez azonban életvidoran kelt föl fekhelyéről, lehányta magáról meleg gyapju öltönyét, könnyű selyem ruháit ölté helyettök magára, patyolat turbánt kötött a meleg bolyhos shawl helyett, melyben feje izzadt, s ki addig minden mozdulatnál morgott, panaszkodott, oly könnyű lett egyszerre, mint a madár, gyors léptekkel járt végig termében, büszkén hordozta arczát, melyről egy percz alatt eltünt a kór halványsárga szine, s szemei villogtak, mint a tűz.

Panajot nem birta mire vélni e változást, szentül kezdé hinni, hogy veszélyes paroxismusba esett, s ebbeli ijedtében bekurjantá a bég cselédeit. A vén egyiptomi ajtóőr, egy fiatal nubiai vadász, s chinai szakács egymás lábát taposva, rohantak be e kiáltozásra.

Feriz bég legénykedő tréfával állta útjokat, mielőtt az orvos szólhatott volna velök.

– Te Ali, szólt a vén ajtóőrhöz, menj a mecsetbe s oszd ki ez erszény pénzt a koldusok és dervisek közt, hogy adjanak hálát Allahnak meggyógyulásomért. Te készíts ebédet tizenkét ember számára, borról, virágokról és énekesekről is gondoskodva; te hozd elő legtüzesebb paripámat, s tedd rá ünnepi czafrangjait, és ti többiek fogjátok meg ezt a jámbor orvost s csukjátok be orvosságai közé, hogy ki ne jöhessen onnan, s hívjátok fel barátaimat, a kik ismerőseim, mind; mondjátok, hogy meggyógyulásom ünnepét fogjuk ülni.

A szolgák újjongatva fogadták Feriz rendeleteit s legelébb is betuszkolák a jó Panajotot orvosságfőző konyhájába, azután szétszaladtak a parancsolatokat teljesíteni.

Feriz akkor kézen fogá az izenethozó székelyt s megrázva jobbját férfiasan, szilárd hangon mondá neki:

– Te addig maradj nálam, míg úrnőd parancsát teljesítem. Mert parancs az nekem, és teljesítve fog lenni.

A lovászok ekkorra előhozták a paripát. Tüzes fehér arab mén volt az, tízszer nyugtalanabb a hosszú pihenés miatt, egy perczig sem volt egy lába is nyugton, ketten fogták a fejét, s mégis alig birták tartani, kerekre nyílt rózsaszinű orrlyukain fújta a forró gőzt, fehér sima szőrén keresztül látszott a telivér piroslása.

A szerencsétlen Panajot kidugta fejét officzinája kerek ablakán, s onnan nézte rimánkodva, mint ül fel betege most mindjárt a táltosra, ki nehány órával ezelőtt, ha csak az ajtót becsapták is, arról panaszkodott, hogy a feje ezerfelé szakad.

A paripa rúgott, kapálózott, az orvos sírva könyörgött a körülállóknak, hogy ha van bennök becsületérzés, ne hagyják a béget erre a griffmadárra ülni. Kinevették. Feriz oly könnyen, mint a szöcske, veté fel magát a nyeregbe. A két lovász elereszté a kantárszárat, a paripa felágaskodott egyenesre, s két lábon ment néhány lépést szökellve. Ekkor a bég belevágta éles kengyelvasát, s a mén hangosan fölnyerítve, levágta szügyébe a fejét, s nyargalt előre, mint a villám.

Az orvos siránkozva nézett utána, minden perczben várva, hogy Feriz holtan esik le lováról, az pedig ült a nyeregben, a hogy mindig szokott, mintha hozzá volna nőve. Midőn az út felkanyarodék a várba, arra fordítá a kantárszárat s eltünt az utána bámulók szemei elől.

Nehány percz mulva a várudvaron volt a lovag. A vezér elé kiván bocsáttatni s azon választ nyeré, hogy az most senkit sem akar elfogadni. Helyette kedvencz eunuchjaihoz fordult. Tele erszénynyel jött a várba, üres erszénynyel ment vissza, de mindent megtudott, a mire szüksége volt.

Hogy Hasszán a fogoly fejedelemnét Azraëlével őrizteti, a két hölgyet kezeiknél fogva egymáshoz lánczolva; hogy nagyon fél minden embertől, nehogy ellopják tőle a herczegnét, de annál jobban bízik a kedvencz odaliszkban. Hogy éjjel tízszer is felkel sorban járni a termeket, ha nem lopózott-e valaki a palotába? s a mióta Mária kezei közt van, sem bort nem iszik, sem mákonyt nem szí, és ételt senki kezeiből el nem fogad, mint kedvencz hölgyeéből.

Feriz bég eleget tudott. Ismét lovára ült s visszanyargalt kioszkjához, útközben a szomszéd mecsethez érve, ott lováról lekiált a vén dervishez, ki szavára rögtön megjelent.

– Mondd meg annak, ki helyetted engemet meg szokott látogatni, hogy holnap reggel látni akarom és beszélni vele.

Ezzel néhány aranyat vetett a dervisnek s elvágtatott.

A dervis bámulva nézett utána s felszedve az aranyokat, rögtön felkullogott a várba, egész éjjel ott ólálkodott a kapuk előtt, korán hajnalban találkozék Hayáttal s elmondá neki az izenetet Azraëléhez.

Ez volt azon örömhír, mely az odaliszk legelső imájára érkezett, s mely őt oly boldoggá tevé!…

* * *

Másnap reggel meghagyá szolgáinak, hogy senkit be ne bocsássanak hozzá, a vén dervist kivéve, s a mint ezt belépni látták, zárjanak be minden ajtót.

Nemsokára megérkezék Azraële kisérő rabszolgáival a mecsethez, s néhány pillanat mulva, hogy annak rostélyai mögé eltünt, megjelent a vén dervis alakja az utczán, mankóján biczegve a míg a kioszkhoz ért. Feriz bég észrevette őt ablakán keresztül s kikülde mindenkit szobájából, hogy vele egyedül maradhasson.

A dervis benyitott hozzá, az ajtót bezárta maga mögött, a szőnyegeket leereszté és azzal leszórta magáról ál-szakállát, ál-köntösét, s ott állt Feriz bég előtt reszketve, pirulva, szemlesütve – az odaliszk.

Feriz bég kerevetén ült, legpompásabb öltözetében.

Soha sem volt az ifju oly szép, mint most. A hosszú betegség gyengéd halványságot ada arczának, melyre a visszatért egészség és öröm rózsákat kezde festeni. Hajfürtei török szokás ellenére nem voltak lenyirva, hanem hosszú omlatag fürtökben göndörültek vállaira; finom metszésű ajkain boldogság volt kifejezve, mintegy meghazudtolásaul az összevont szemöldökben ülő gondnak.

Azraële úgy állt előtte, mint egy szemérmes hajadon, kinek arcza először van leleplezve férfi előtt.

– Hivattál, rebegé halkan, és im eljöttem hozzád.

– Kérni akarok tőled valamit; szólt Feriz, félkönyökére nyugtatva fejét.

– Éltemet kérd! viszonzá hévvel az odaliszk, s lábaidhoz teszem; és remegve omlott e szavakkal a kerevet lábaihoz, melyen az ifju ült.

– Nem kevesebbet kérek tőled, mint életedet. Egykor azt mondád nekem, hogy szeretsz. Igaz-e még ez most is?

– Lehet-e téged szeretni s meg nem halni a szerelemmel?

– Mondád akkor, hogy ha jobban ismernélek, én is szeretnélek téged. Jó. Én ismerni akarlak.

A hölgy reszketve tekinte az ifjura: várta, hogy mit fog mondani.

Az ifju felállt s komoly, magasztos hangon mondá:

– Előttem nem az arcz rózsái, nem a szemek tüze, nem a termet bájai teszik széppé a nőt, hanem az, a mi a lélekben szép, mert én elismerem, hogy a nőnek lelke van és nem játékszere az a férfinak. Engem megragad a nemes érzés, az önfeláldozás, a hűség, a lemondás. Tudsz-e meghalni azért, a kit szeretsz?

– Kéj az nekem.

– Tudsz-e meghalni azért, a kit gyűlölsz, hogy bebizonyítsd, miként szeretsz?

– Nem értelek; szólt Azraële tétovázva.

– Meg fogsz érteni mindjárt. Egy fogoly nő van Hasszán kastélyában, a kinek őrzése te reád van bízva, e fogoly nőnek meg kell szabadulnia… Meg fogod-e őt szabadítani?

Azraële szíve minden szónál lázasabban kezde dobogni. Minden vér eltünt arczából. Kétségbeesve tekinte az ifjura fel, s fuldokolva mondá:

– Te e nőt _szereted?_

– Hidd, hogy szeretem, és szabadítsd meg úgy.

A nő odarogyott Feriz bég lábához s átkulcsolva kezeivel annak térdeit, zokogva szólt:

– Oh mondd, hogy nem szereted, mondd, hogy nem ismered őt, és én meg fogom őt szabadítani, megszabadítom önnön életemmel.

Feriz bég kegyetlen hidegséggel válaszolt: