Part 16

Ez időben Azraëlét nagyon megszállotta a buzgóság, szüntelen ijesztő álmai voltak, melyekben Hasszán basát látta fej nélkül sétálni alá s fel, s minden reggel elkérezkedék tőle, hogy bocsássa őt a vén dervishez, a gonosz álmak jelentősége ellen imádkozni. Hasszánt megindította ez iránta való ragaszkodás s igaz muzulmáni kegyesség, s épen semmi ellenvetést nem tett, hogy kegynője a mecsetet korán reggel meglátogassa s onnan csak késő este térjen vissza, csupán az őt kisérő szolgáknak kötvén lelkükre, hogy az idő alatt ugyan vigyázzanak, hogy a leány mit cselekszik. Ezek tehát bebocsátván a kegyes Azraëlét a jámbor dervishez, földig sűrű fátyollal letakarva, hogy csak a két szeme látszott ki belőle, nemsokára látták a kegyes öreggel együtt visszatérni. Ősz fehér szakálla volt a vén dervisnek, fehér szemöldökei, mintha zuzmara volna rajtok, borzasan hajlottak szemeire, irtóztató turbánjából a füle gombja sem látszott ki. Nem volt pazarló a szóval: némán mutatta a lefátyolozott hölgynek a nagy kitárt könyvet, az letérdepelt elé s olvasni kezde buzgóan magában, rá-ráfektetve homlokát, a dervis pedig fölemelvén kezeit, megáldá egyenkint az ajtón kívül álló rabszolgákat, s mutatva néma jelekkel, hogy ő most a kioszkban fekvő beteg Feriz béget megy imádságai erejével gyógyítani, elbotorkált öreg biczegéssel.

A rabszolgák mind a négyen belekapaszkodtak a vasrács-ajtóba, bedugva pofáikat annak czifrázatain, úgy nézték, mint imádkozik a térdeplő hölgy a nagy kitárt könyv előtt. Kegyetlen nagy kedve lehetett imádkozni, mert késő estig fel nem kelt helyéről, a míg a dervis nagy mankójára támaszkodva, ismét vissza nem biczegett Feriz bégtől. Akkor ismét bement vele a mecset belsejébe, s egy rövid éneklés után visszatért, a hogy jött, a várba.

Ez így folyt már tíz nap óta. A kisérő szolgák már azt kezdték gondolni, hogy Azraële könyv nélkül akarja megtanulni az alkoránt s elfáradtak őt nézni, mint imádkozik, hajlong és bókol megtörhetlen buzgósággal.

Hagyjuk őket ott bámulni s keressük föl azalatt Feriz béget, kit most is, mint egyébkor, a vén dervis ápol.

Ott ül a jó öreg a szép halvány ifju ágya fejénél: kívüle senki sincs a szobában. Nincs szükség másra ott, hol az ő gondja virraszt. Kezével a csurgó izzadságot törli az ifju forró homlokáról, óránként arany kanálkából piros gyógynedvet töltöget szájába; minden nyögést, minden sóhajt megért, mire van szüksége. Gondja van rá, hogy feje kényelmesen feküdjék. Ha alszik, legyezővel hajt rá hűs levegőt, ha ébred s forró kezeit kinyujtja, megérinti lüktető üterét, lágy, suttogó szóval biztatja, enyhíti, s ha lázai közepett nyugtalanul hánykódik, gondosan takargatja, mint egy édes anya, szomját enyhíti hűsen tartott czitromvízzel, feje tüzét mustárral lohasztja, s ha arcza lángolásáról látja, mint szenved, fölemeli fejét, égő homlokát kebléhez szorítja, s mintha oltani akarnák annak lángjait, könyei hullanak reá.

Tizednapra megfordult az ifju betegsége. Korán reggel hogy felébredt, már tisztán kezde magáról eszmélni.

Ott ült akkor is a tisztes ősz férfi ágya mellett, szemei az ifju arczára függesztve: Feriz bég emlékezék hagymáza tisztább perczeiből e szemekre, melyek oly gondteljesen, oly mély bánattal virrasztának betegágya felett, a sűrű fehér szemöldök alatt oly ifju tűz égett e sötét szemekben.

– Te voltál ápolóm? suttogá hálateljesen az ifju s kinyujtá kezét, hogy a dervisét megfogja vele. Oh e kezekre is jól emlékezék! homlokának tüzét ezek simíták le, lüktető erein lágy, szelid tapintással ezek jártak végig. Az ifju áhitattal voná ajkaihoz az ősz kezét s egy hosszú forró csókot nyomott arra, szemeit áhitatteljesen lezárva.

És a mint újra kinyitá szemeit, a megcsókolt kezet folyvást kezei közt tartva, íme nem a vén dervis ült ágya szélén, hanem egy ifju, reszkető leány, vállaira omló fekete fürtökkel, elpiruló arczczal, félénken mosolygó ajakkal… Azraële volt az.

Feriz azt hivé, álomkáprázat, vagy varázstünemény játszik vele, s csak a mint kábultan széttekinte, s meglátta az elszórt álszakállt, turbánt, a vénség hazug jeleit, tért lassankint eszméletéhez. A nagy sötét szemek ugyanazok voltak, melyek a zuzmarás szemöld alól világoltak szét, de mennyivel több tűz égett azokban most. – A nyári nap, a téli naphoz!

Feriz bég arczáról egyszerre eltünt a hála, az áhitat kifejezése, arczvonásai szigorú kifejezést vőnek, visszahúzta kezét amannak szorításából. Nem szólhatott, lélek és test meg volt törve benne, csak kezének mozdulatával inte némán a hölgynek, hogy távozzék.

– Te ismersz engem, mert gyűlölsz; rebegé Azraële; ha nem ismernél, nem gyűlölnél, s ha jobban ismernél, szeretnél.

Az ifju tagadást inte fejével.

– Úgy… mást… szeretsz… szólt reszketve a delnő.

Feriz bég igent inte.

Azraële felszökött helyéről, mintha mérges pók csípte volna meg, arczán égő fájdalom vonaglott végig, kezeit szívére szorítá, tán hogy meg ne szakadjon; azután lassankint megtört büszke alakja, szemei elveszték vad villogásukat, arcza átszelidült, remegve rogyott az ifju ágya elé, arczát annak párnáiba takarva, s alig hallhatóan susogá: «azért én mégis szeretni foglak téged».

Azzal ismét magára vevé álöltönyét, nyugodtan rakta magára egyenkint a vénség jeleit, míg újra a szelid, jámbor dervis állt a beteg előtt, ki mankóján biczegve távozék, megáldva mindenkit, a kit elől utól talált, míg a mecsethez visszatért.

Azraële eltávozta után rögtön hivatá Feriz bég a dervist, ki az ifju parancsszavára mindent kivallott előtte, hogy a vezér kegynője már tíz nap óta jár a mecsetbe ima ürügye alatt, s annak rejtekében öltönyt s alakot cserélve vele, naphosszant ápolja kedves betegét, míg a dervis az ő fátyola alatt imádkozik a rabszolgák láttára.

Feriz bég halállal fenyegeté a dervist, ha mindent ki nem vall, s mint lovaghoz illik, megajándékozá őt, midőn őszintén bevallá a titkos ármányt, megtiltva annak további folytatását.

E naptól kezdve Azraële megelégelte az imádkozást, s ha elment is a mecsetbe, azonnal ismét visszatért.

* * *

Néhány nap múlt el ismét.

Hasszán basa a napokat mecsetjében, az éjeket háreme rostélya mögött tölté, minden újon érkezőben egy rossz hír hozóját sejtve, senkivel sem kivánt összejönni. Egész nap imádkozott, egész éjjel mákony-részeg volt, reggeltől estig a papok és az alkorán foglalták el; ez volt az út a paradicsomhoz, estétől reggelig aztán hölgyei közt szédelgett, éneket és dobszót hallgatott, ambravízben fürdött, bort és mákonyt ivott s testét gyapottal dörzsölteté, hogy elaludjék; ez volt maga a paradicsom.

Gyakran rossz álmai voltak, valami gonosz sejtelem boszorkány-nyomása ült szivén, s ha fölébredt, mindent elevenen képzelt látni, s nem mert aludni többé, hanem felöltözött, felkereste Azraële szobáját, maga mellé ülteté a delnőt, s víg meséket mondatott vele magának.

Az odaliszk határtalanul uralgott Hasszán kedélyén, tetszése szerint tudta őt jó és rossz kedvre hangolni, az által, hogy mindig gondolatjai előtt járt. A basa végtelenül bízott benne.

Régi rossz szokásuk a keleti nagy uraknak, hogy ittas fővel mindenfélét összevissza szoktak álmodni s bölcseiktől azután azt követelték, hogy ezekből a ködös dolgokból nekik okos magyarázatot vonjanak ki.

Így lépett be egy reggelen Hasszán basa Azraëléhez, ki épen ezüst öntöző kannával egy pompás gobéa földét öntözé, melynek dús hajtásai egy hágcsó alakú támaszon egész a boltozatig kapaszkodva, onnan ismét leereszték a földig kötélvastagságú indáikat, egymásba szőve, fonva, kapaszkodó kacscsaikkal.

– Az éjjel éppen e növényről álmodtam, melyet itt e nagy vederben ápolsz; szólt Hasszán oly hangon, mintha valami különös esetnek tartaná azt, hogy saját szavait hallja. Azt álmodám, hogy a milyen hosszú e virág folyondár indája, olyan hosszan volt az felfutva egy magas fára, s a mint annak az ágáról ismét visszahajolt, egy nagy arany gyümölcs csüggött le a végéről. Ekkor úgy tetszék, mintha valami különös nagy oknál fogva nekem azt az arany gyümölcsöt le kellene onnan szakítanom, s felküldék érte egy fehér szakállú majmot a fára. Az ott elérve a gyümölcsöt, sokáig tépte, rángatta azt, de nem birta leszakasztani. Végre vele együtt leesett lábaimhoz, az arany gyümölcs kettészakadt s belőle egy piros alma gurult ki; és én mind a kettőt felvettem és úgy örültem neki. Mit jelent ez?

Azraële leszedegeté a sárga leveleket ápolt növényéről s azokat az ablakon leszórva, oda inté maga mellé a basát és annak vállára dőlve, szép ujjain elkezdé neki számlálni.

– Amaz arany gyümölcs a moldvai herczegné, és a fehér szakállú majom, a kit érte küldtél, nem más, mint Olaj bég; álmod azt jelenti, hogy ma el fog érkezni a bég a herczegnével, ki az alatt fiat szült és te nagyon fogsz annak örülni.

Hasszán nagyon meg volt elégedve a magyarázattal, midőn a belépő eunuch arany tálczán levéltekercset hoz elé. Irta azt a váradi basa.

Benne nem volt semmi örvendetes dolog. Ali basa rövideden tudósítá a vezért, miszerint az erdélyi rendek Olaj bégnek kezébe adván Studza Máriát, a mint azzal Olaj bég a Királyhágóhoz ért, ott az erdőben elrejtőzött alakosok hirtelen reá rohantak, kiséretét az utolsó emberig leapríták, s a herczegné hintaját ott hagyták üresen az útfélen, magát fiastul hihetőleg férje után sikerült szöktetniök Lengyelországba.

Hasszán basa kezéből kiesett a levél, ezeket olvasván belőle.

– Álmomat visszásan magyaráztad; hörgé Azraëléhez fordulva. Fonákul történt minden. A majom leesett a fáról a gyümölcscsel együtt, de agyonüté magát.

E pillanatban belépett az ajtónálló, jelentve:

– Olaj bég megérkezett a moldvai herczegnével.

Hasszán őrjöngő kedvvel szökött fel e szóra kerevetéről s elébb Azraëlét csókolta össze-vissza, azután az érkező Olaj bég elé rohant, s azt az ajtóban kapva, nyalábra fogá, magán kívül örömében kiáltva:

– Tehát még sem ütötte magát agyon a majom!

Olaj bég mosolyogva tűrte a czímet és ölelgetést, hanem a mint körültekinte a szobában s meglátta Azraëlét ott állni az ablakban, elkezde mélyen áhitatos hajlongásokat tenni előtte.

– Elhoztad őt? Hol van? Nem vesztéd el? Jól rávigyáztál-e? kérdé Hasszán egy lélekzet alatt.

Olaj bég épen térdéig hajtá le fejét e pillanatban a delnő előtt s édes hangon mondá:

– Nem fogunk-e unalmára lenni a szépség királynéjának, ha előtte ily komor tárgyakról beszélünk?

Azraële észrevette a nagy bókolásnak czélját. Olaj bég szerette volna őt eltávolítani.

– Szólhatsz előttem, derék Olaj bég. Bár mit mondasz, az előttem nem titok, mert én a jövendőkben olvasok, s a mi titok nekem, azt tőlem meg nem tudja senki.

Erre Hasszán is közbeszólt:

– Bátran beszélhetsz előtte, derék Olaj bég, ő életem fájának gyökere, Azraële.

Olaj bég hosszasan meghajtá magát előtte.

E névről annyit hallott beszélni, hogy további ajánlatra alig volt szükség. Annyit feltett magában, hogy Hasszánra, ki e hölgy ördögi hatalma alatt áll, semmi egyebet bízni nem fog, mint a mi őt magát érdekli; ám lássa, mit cselekszik vele.

– Tehát elhoztad magaddal a fejedelemnét? sürgeté Hasszán, örömét rejteni nem tudó arczczal. Átadták őt az erdélyi urak minden baj nélkül?

– Átadták őt, de jobb szerettem volna, ha nem teendik. Jobb szerettem volna, ha fellázadnak érte, ha Kolozsvártt zendülést intéztek volna ellenem, és agyonvertek volna. Ez mind igen dicsőséges esemény lett volna rám nézve. De hajh, romlik a magyar faj; eszük kezd lenni. Elmultak a drága szép idők, midőn egy elrabolt leányért az egész falu felzendült, s egy zendülő faluért el lehetett foglalni az egész vármegyét; ha ilyen bölcsek maradnak a magyar urak, megérheti a ki nálunknál fiatalabb, hogy gyökeret vernek saját országukban.

– Megrémültem miattad, mert csak az imént kaptam levelet a váradi basától, melyben arról tudósít, hogy a herczegnét szállító kiséretet, a mint a Királyhágót átlépte, alakosok támadták meg s legyilkolák.

– Azt én jól tudtam előre, felelt Olaj bég ravaszul. Midőn az oláh herczegnét nagy könyhullatások közt kezeimbe adák, láttam, mint suttogtak fülébe, hogy ne féljen; s jól értesültem róla, hogy azok az urak, kik a tanácsházban bölcs előrelátással a szökevény asszony kiadatását elhatározák, még az nap ebéd felett nagy pohárcsörgés között elvégezték, hogy a mint Erdélyből kiértem, utamban lesbe állván, megrohanjanak s a herczegnét kiszabadítsák, kit rögtön nem vihettem el, mert még az nap, midőn átadták, szörnyű kínok közt lebetegedett. Az idő alatt, hogy felgyógyulására vártam, udvarhölgyein kívül senkinek sem volt szabad hozzá bemenni, s a mint fellábadozott, másnap reggelre megtevém az úti készületeket, minden hintót és podgyászszekereket az udvaron felállítva; magam azonban egy rossz gyékényes szekérre felültem éjjel a herczegnével és fiával s kiindultam Déva felé. A kiséret az üres hintókkal másnap reggel Nagyvárad felé mehetett. Őket vághatták le az alakosok, de a herczegné fiával együtt jó kézben volt. Olaj bég vén róka s a rókának sok útja van.

Hasszán basa kezeit dörzsölte örömében.

– Azonban jó vezér, folytatá Olaj bég, sohase véld, hogy miután kezeid között van, birod ezt az asszonyt. Álmatlanságot fogadtál házadba, a mint előtte megnyitád annak ajtaját. Ha nehéz asszonyt őrzeni, ezt az egyet bizonyára nagyon nehéz leend. Egy egész ország férfia, asszonya van összeesküdve, hogy őt megszabadítsa, erőszakkal, csellel és vesztegetéssel fognak törekedni megmenekülésén, tolvajkulcsot szereznek hálószobáidhoz, börtöneidet kiássák, álomport kevernek esteli italod közé, megvesztegetik leghívebb szolgáidat, s ha semmi méregnek nem volt rád hatása, a legerősebb mérget töltik be szívedbe: könyörgő asszonyok könyjét. A kincset elhoztam s átadom kezedbe. Allah azzal jutalmazza fáradságomat, hogy kezeimet leveszi róla. Te őrizd tovább s rejtsd el, a hova tudod. Legnagyobb baj rád nézve az, hogy meg nem ölheted, a föld alatt legjobban lenne elrejtve. De neked vigyáznod kell reá, hogy élve jusson a szultán küldötteinek kezébe, vagy ha téged ajándékozand meg a nagyúr határtalan kegye azon választással, hogy őt megöld, magad tehesd a selyemzsinórt nyakába. Addig is béke veled és mindazokkal, a kik a próféta árnyékában bíznak.

E szavakkal kilépett Olaj bég a mellékszobába s bevezetvén a herczegnét, annak kezét Hasszán kezeibe tevé, égre emelt ábrázattal mondva:

– Allah tanum, hogy kezedbe adtam őt, gyermekével együtt!

ELLENTÉTEK.

A herczegné ott állt azon ember előtt, kinek élete az ő halálától függ.

Mária jól tudta azt: itt szánalomra nem lehete számítani. Ez embertől kérni kegyelmet, annyi lett volna, mint arra kérni, hogy haljon meg helyette.

Nyugodt, kiszenvedt arczczal állt a vezér előtt, kis gyermekét karján tartva, s a mint az alvó kisded szőke aranyfürtös fejecskéjét keblére hajtá, ő is fejére hajtá le arczát. Oly jól illett szép orczájának az anyai gyöngédség kifejezése a méla búval, a szende ragaszkodással.

Hasszán basa első pillanatra meg volt lepetve a hölgy szépségétől, és sajnálkozva gondolt reá, hogy ezt neki meg kellend ölni.

Olaj bég még egy jó tanácscsal kivánt neki szolgálni, s e czélból közelebb lépett hozzá, hogy fülébe súghassa azt; de még akkor is, mintha nem érezné elég bátorságnak a távolt, arab nyelven adá tudtára szándékát.

– Legbiztosabban megőrizhetnéd e nőt, ha gyermekét elvennéd tőle s külön záratnád el. Az anya bizonyára nem fogna elszökni gyermeke nélkül.

Ghykáné nem értette ugyan e szavakat, de látta, mint inte szemeivel a ravasz vén kisdede felé, s mily mohó tekintettel nézett Hasszán, s mindinkább félve szorítá gyermekét kebléhez, a mint látta, hogy közelebb lép hozzá. A szerencsétlen anya reszketett, midőn Hasszánt mosolyogni látta gyermekére, a mint csak egy éhes farkas tudna mosolyogni, ha azt az útfélen találta volna. Az arczvonásokból sejteni látszott azon iszonyító gondolatot, melyet e két férfi idegen nyelven beszélt, s kétségbeestében Azraëlére veté fel szemeit, mintha azt remélné, hogy tán egy nő szivében viszhangra találnak fájdalmai.

Az odaliszk úgy tett, mintha észre sem venné őt, s legkisebb gondja volna, hogy a jelenlevőket figyelmére méltassa; midőn azonban Hasszán háladatosan ölelé meg a béget az adott tanácsért, Azraële kicsinylő mosolylyal szólt közbe:

– Úgy cselekesztek, mint a ki terhet visz a hátán, s hogy meg ne görbüljön alatta, a mellére is terhet akaszt.

Hasszán kérdőleg tekinte kegyhölgyére, míg Olaj bég, ki nem volt ahoz szokva, hogy asszonyok beszéljenek olyankor, midőn férfiak tanácskoznak, megütközve nézett félvállról vissza.

Azraële hanyagul nyúlt el hanyatt a kereveten s csak úgy beszélt az urakkal, egyik lábát a másik térdén lógázva.

– Jámbor Hasszán, te két bajt akarsz csinálni egyből, elválasztod egymástól foglyaidat, hogy míg egyikre szemközt nézesz, az alatt a másikat ellophassák a hátad mögül.

Hasszán zavarodtan tekinte Olaj bégre, az pedig hosszú ritka szakállát simogatá, mosolyogva.

– Ha megengeded hölgyeidnek, hogy kérdezzenek, felelj nekik.

Azraële e szóra felugrott fektéből s vakmerően odalépett a férfiak közé; sötét villogó szemeivel végig mérte a béget, s azzal határozott, megdöbbentő hangon mondá:

– Igen is, hallgat rám Hasszán, s elsőbbséget ad minden barátai felett, épen azért, mert asszony vagyok! a férfi csak tanácsot ad, de az asszony szeret, s mielőtt a férfi gondolna a veszélyre, az asszony már megsejtette azt, s míg a férfi ravaszszá vénül, az asszony már úgy születik. Hasszán nagyon jól tudja azt, hogy mind azok közt, a kik emberarczot viselnek, csak egy van, a kiben bízni lehet, kinek szerelmét megtörni, gyűlöletét elaltatni India minden kincse nem elég, ki virraszt, midőn ő alszik, s ha alszik, az ő sorsáról álmodik, – s az én vagyok.

Hasszán igazat adott a delnőnek, a mennyiben vállait átkarolva, magához voná.

– Ha őr kell e nőnek, álmatlan, megvesztegetlen, folytatá Azraële, az leszek én. Csináltass számunkra egy hosszú lánczot, melynek egyik vége az én karomra, a másik az övére legyen zárolva. Így a rab a porkolábhoz lesz lánczolva, s akár alszom, akár ébren vagyok, tőlem meg nem menekülhet. Én jó őre fogok neki lenni. Én ki nem bocsátom kezemből, sem őt – sem gyermekét.

A hölgy oly ördögi fenyegető arczczal mondá e szavakat, ajkait beszíva s szemeit karikára nyitva, hogy Olaj bég szinte visszarezzent tőle, míg Hasszán egészen el volt ragadtatva a hűség e jeles példája által. Csak Mária arczán terült el édes nyugalom, az odaliszk fenyegető szavaiból megértvén: hogy gyermekét nem fogják tőle elválasztani.

Olaj bég összehajtá száraz mellén kaftánja két szárnyát, s hol az egyik, hol a másik nőre pislantva, mondá Hasszánnak:

– Ám lássad, ha asszonyra bíztad az asszonyt.

Azzal kihátrált a szobából, megáldva annak mind a négy szögletét, a kapuban minden szolgának, ki számára valamit tett, nagy leereszkedéssel papirosba takargatott pénzeket osztott (melyeket, mellesleg mondva, a midőn kibontottak, egy-egy réz asper[14] volt mindegyikben) s felülve gyékényes szekerébe, magára húzta annak leppentyűit, meghagyva a kocsisnak, hogy addig hátra ne nézzen, a míg Buda várát láthatja.

Hasszán még azon órában hivatá ötvösét, megparancsolva neki, hogy készítsen rögtön egy négy sing hosszú lánczot ezüstből, mindkét végére arany békókkal Azraële és Mária számára. Az ötvös mértéket vett a két hölgy kezéről s estére készen hozá a vert ezüstből készült lánczot, melynek békóit mesterséges nyitú lakatokkal lehetett bezárni; azokat Hasszán basa saját kezeivel kapcsolá a hölgyekére s a kulcsot, melylyel a lakatokat bezárta, övébe tekergeté, számtalanszor megtapogatva, ha vajjon csakugyan ott van-e még?

Ekkép elbocsátá mindkettőt Azraële hálószobájába. Mária tűrt mindent, lánczot, megalázást és durva szavakat, hogy gyermekét ölelheté. Lefekvék nyugodtan a kerevetre, a mennyire a láncz engedé, Azraëlétől távol, gyermekét túl tevé magán s szép kezeit imára kulcsolva, annak ártatlan feje fölött imádkozék Istenhez buzgó szívvel; férjére gondolt és atyjára, emlékébe hozá barátai vigasztalásait s gyermekét keblére ölelve, nyugodtan elszenderült.

Az odaliszk könyökére emelkedve nézte, mint alszik el társnéja, a kis gyermek szép kövér kezeit oda tevé anyja nyakára, az ártatlanság és isteni bizalom mosolygó álma ült mindkettőnek arczán.

* * *

Éjfélen túl járhatott már az idő, midőn a kis gyermek neszezni kezdett. Sírása legelső hangjára felébredt Mária, s a mint kezét megmozdítá, megcsörrent rajta a láncz. Erre fölpillanta Azraële.

– Rossz álmaid vannak, úgy-e? kérdé az odaliszk Máriától. A lánczcsörrenés fölébreszt.

– Gyermekem sírása ébreszt fel; szólt Mária szeliden, s kisdedét keblére voná s míg az kis kövér kezeivel anyja szép bársony keblét ölelé, a legédesebb forrásból szíva az élet nedvét, a fiatal anya oly mondhatlan gyönyörrel tekinte rá, nevetett, mosolygott, szájába fogta a gyermek picziny ujjacskáit, mik arczán tévedeztek s hangos csókokat csattanta kövér, piros orczácskáira. Nem jutott ekkor eszébe sem láncz, sem börtön.

Azraële valami dæmoni fájdalmat érze szívében. Azon irigység az, melyet a szerencse ölében ringatott érez, ha egy megtört szerencsétlenhez hasonlítja magát lelkében, s látja, hogy az nálánál boldogabb.

– Miért örülsz oly igen? kérdé kigyózó szemöldökkel nézve az asszonyra.

– Mert gyermekem nálam van.

– De el van tőled véve az egész világ.

– Ő több nekem, mint az egész világ.

– Még férjednél is több?

Mária gondolkozott egy perczig, azután felelet helyett még erősebben szorítá keblére gyermekét s ajkait homlokára nyomta.

– Soha sem voltál anya? kérdé akkor Azraëléhez fordulva.

– Soha; rebegé az odaliszk, s önkénytelen sóhaj emelé keblét.

Mária arczán meglátszott, mint sajnálja ezt a szegény némbert. Azraële észrevette e pillanatot, s szívét sértette az, hogy őt sajnálják.

– Nem tudod-e, hogy ti mindketten meg fogtok halni? kérdé tőle elsötétült arczczal.

– Készen vagyok reá.

– S nem borzadsz vissza e gondolattól? gyermeked nyakát selyem zsinórral fogják összehurkolni, s úgy akasztják őt holtan kebledre s azután tégedet fojtanak meg s letesznek mindkettőtöket a sírba, a hideg földbe.

– Egy jobb világban ismét látni fogjuk egymást; szólt buzgó áhitattal Mária.

– Hol? kérdé bámuló tekintettel Azraële.

Mária szent bizalommal emelé karjaira csecsemőjét s szemeit felvetve, mondá:

– Az Isten magához vesz bennünket.

– S mi szüksége Istennek reátok?

– Ő atyja a szenvedőknek s jutalmat ad azoknak a túlvilágon, a kik itt alant bántalmat tűrtek.

– S ki mondta ezt neked?

Mária keblére tevé kezét s ihletten felelt:

– Szívembe van írva.

Azraële zavartan tekinte e nőre. Hisz a szívben annyi titkos szó van írva; miért, hogy nem tudja mindenki olvasni? Ő is hallott olykor rejtélyes hangokat, de kiáltó szavak voltak azok a pusztában, keble sivatagján, nem lakott abban szerelem, mely megmagyarázta volna azoknak értelmét.

Mária letevé ismét gyermekét a kerevet szélére.

Azraële nyugtalan kebellel szólt hozzá:

– Ne tedd gyermekedet oda, könnyen leeshetik. Tedd kettőnk közé.

Mária megfogadta az ajánlatot s kisdedét odahelyezé maga és Azraële közé.

A gyermek öntudatlan ösztönnel bújt oda anyjához, annak éji öltönyébe rejtve el orczáját. Azraële felsóhajta magában: «miért nem téveszti el anyját, miért nem jön én hozzám!»

Nem sokára csendes álom szállt anya és gyermek szemére, egymást ölelve aludtak mind a ketten s ha olykor nyöszörgött a kisded, Mária is elkezde suttogni álmában megnyugtató szavakat, s ha gyermeke leverte magáról a takaróját, betakarta szépen álmában, a nélkül, hogy tudna róla valamit.

Azraële félkarjára emelkedve nézte sokáig az alvókat; az ő szemeit kerülték az álom tündérei. Úgy látszott ott félig reájok hajolva, mint a halál halvány angyala, kit kérlelhetlen ura elkülde áldozataiért s ki láttokra elfeledi küldetését.

Végre lassanként, vigyázva, hogy neszt ne költsön, oda közelíte arczával a gyermek arczához, s a mint annak szép hosszú szeme pillái le voltak csukódva, egy könnyű csókot nyomott szemére.

A megcsókolt kisded elkezde sírni, melyre anyja még mindig álmában közelebb voná őt, karjaival elfedte, s arczát megcsókolá, mire a gyermek nyögve elhallgatott.

– Miért nem sír akkor, ha anyja csókolja? kérdé magában az odaliszk.