Part 15

– Így vagyunk tehát? Hajdan a bátorság volt honfierény, most a gyávaság az. Ha elfogadtátok a díszes polczot, legalább ne vettetek volna nőt magatoknak, vagy ha tudjátok azt, mi sors vár reánk? tudjátok nejeiteket megölni elébb. Hisz a mi megtörténhetett egy Ghyka herczegnén tegnap, megtörténhetik Kornis és Csáky és Béldi nejein holnap, hogy férjeik hibája miatt őket viszik rabságra, őket a vérpadra, s még csak Isten sem könyörül rajtatok, mert ti magatok mondátok, ez jól lesz így. Mit néztek reánk? te Béldi! Teleki! Kornis! Csáky! Bethlen! itt állnak nejeitek, leányaitok, húzzátok ki azt a gyáva kardot, s ha férfit nem mertek ölni, öljetek asszonyt! gyilkoljátok meg őket, mielőtt egy török padisahnak eszébe jut őket hajaiknál fogva hurczolni háremébe!

A mint Apafiné sorba nevezé a férfiakat, ott levő nejeik, leányaik nagy sírva rohantak hozzájuk s kebleikre borulva, szenvedélyes zokogással könyörgének a szerencsétlen herczegasszonyért, és ime a férfiak szemei is mind könybe borultak, és a zokogás hangja betölté a termet, hogy hallani nem lehete más hangot kívüle, a férfiak könye a nőkével vegyült.[13]

Ott függött Teleki keblén is a szelid Veér Judit és leánya Flóra, s a nagy keményszívű tanácsúr reszketve állt közöttük, s bár vonásaira vaskemény szigort erőszakolt, egyszerre két visszatarthatlan könycsepp gördült végig szemeiből arcza barázdáin.

A fejedelem félrefordult trónjában s eltakarta arczát, könyörögve: «ne tovább Anna, ne tovább e beszéddel!»

– Oh Apafi! kiálta keserűen a fejedelemné. Ha veszni kell, nem szorultam a te kezeidre. Bornemisza Anna karjában van erő megtalálni a halált, ha közte s a szégyen közt kell választani. Légy nyugodt: ha engem fog Olaj bég tőled halálra követelni, én megkíméllek azon kellemetlenségtől, hogy lábaid előtt láss könyörögni… És most mondjatok határozatot, de gondoljatok rá, hogy minden szó, melyet kimondtatok, az egész keresztyén világban visszhangzani fog!

Teleki letörlé könyeit arczáról, eltávolítá magától nejét és leányát, és szólt megindulástól reszkető hangon:

– Hiába tagadnám, az arczomon végig folyó könyek elárulnának, hogy szívem érez. Ember vagyok, és apa és férj, s látnom a fájdalmat rosszabbul esik, mint éreznem azt. Ha senki más nem volnék, mint Teleki Mihály, fel tudnám magamat áldozni az üldözött ártatlanért, s ha e társaim nem volnának egyebek, mint hadczimborák körülem, azt mondanám, kössünk kardot, álljunk lesbe, rohanjuk meg a herczegnét kísérő törököket s vegyük ki kezeik közül; ha elveszünk, áldás rajtunk: de e helyen, e székeken nem miénk sem szív, sem szó; általunk Erdély él, vagy hal. Az én utolsó szavam az, hogy Sturdza Mária herczegasszonyt haladéktalanul át kell a porta küldöttének szolgáltatnunk. Ha társaim mást határoznak, én megnyugszom benne, viselem annak következményeit; de lelkemet kimentém. Szóljatok uraim; s ha tetszik, mondjatok ellent.

Halálos csend következett. Senki sem szólt, mindenki hallgatott.

– Tehát senki sem szól? kérdé bámulva Apafiné. Senki? Sehonnan sem jön hang? Ah menjünk e helyről. Nincs férfi ebben az országban.

E szavakkal eltávozott a delnő a tanácsteremből. Szomorúan követték társnői egyenként, könyek közt búcsúzva el a szerencsétlen herczegnétől. Legutolsó vált el tőle Béldi Aranka. Csodálatos tüneménye a szívnek! Az egész gyászjelenet alatt egyedül az ő szemei maradtak könytelenek, mintha oly erős hite volna barátnéja megmeneküléséről, hogy a félelem gondolatja még csak meg sem ingathatná azt. Folyvást ott térdelt Mária mellett s őt szorosan átölelve tartá, és biztatá, hogy ne remegjen, az Isten jó, meg fogja szabadítani.

Midőn minden hölgy eltávozék s Béldiné szemeivel inte leányának, hogy kövesse őt, gyöngéden megcsókolá barátnéja arczát, s fülébe súgva: «még nekem van reményem, ne félj, megszabadítlak!» átölelte őt gyöngéd karjaival s szemébe mosolyogva derült kék szemeivel, mint egy vigaszt igérő angyal, fölkelt és eltávozott.

A herczegné szótlanul, könytelenül engedé magát a teremőrök által elvezettetni.

A férfiak leverten, szomorúan ültek székeiken mind, sziveiknek dobogása a sértett önérzet szemrehányása volt.

Oly elszorult volt minden kebel és oly üres minden szív, a megmentett hon gondolatja hideg vigasztalása volt azon fájdalomnak, hogy Erdély rendei egy üldözött ártatlan asszonyt az üldöző szörny torkába vetettek.

Még tartott a csend, midőn hirtelen durván felszakíttatik az ajtó, s a teremőröket jobbra-balra taszigálva, belép a tanácsterembe Yffim bég, kit beküldött Hasszán basa, hogy nyomozásokat tegyen a fejedelem s népe között.

A pimasz török hadnagy pórias kevélységgel tekintve végig a hallgatag urakon, kiket az elmult percz indulatai még mindig leverten tartának, s észrevéve, hogy itt alázatos emberekkel van dolga, egyet ránta kabátján elől-hátul, s a nélkül, hogy magát meghajtaná, egyenesen a fejedelem elé lépett, s egyik lábát feltevé a trón zsámolyára s fejét nagy büszkén hátravetve, e szókat intézte hozzá:

– Az én uram, a hatalmas Hasszán basa nevében kérdőre vonlak téged, gyaurok fejedelme, mi oka volt annak, hogy tartozott adódat oly későn küldéd fel a portára? Ki volt okozója a késedelemnek, te-e, avagy adószedőid, avagy az adófizető nép? Erre felelj nekem egyenesen és gondod legyen rá, hogy ne hazudj.

A fejedelem leránczolt szemöldökkel nézett körül, hogy mit vágjon a fejéhez ennek az embernek? Sajnálta, hogy a tintatartó olyan messze van.

Teleki egy ív pergament nyujta Sárpataki itélőmester elé.

– Irja kegyelmed válaszunkat e levélre. Te pedig kegyelmes nem tudom hogy hívnak uram! hallgasd, hogy mi leend belé irva: «Emberséges Hasszán basa! nagyon sajnáljuk, hogy olyan dolgokkal fárasztod magadat, a mik már el vannak végezve. Mi nem kérdeztük tőled, hogy miért érkeztél későn a szentgotthárdi csatába? te se kérdezd mitőlünk, hogy miért érkeztünk későn az adóval? majd a hol téged kérdőre fognak vonni, ott mi is megfelelünk magunkért. Addig is áldjanak meg az egek, s engedjék, hogy a magad baját meg ne sokald, midőn a máséval vesződöl…» Irja alá kegyelmed s adja oda a fejedelem ő nagyságának aláirásra.

A jelenlévő urak egyik csodából a másikba estek. Teleki Mihály, ki egy percz előtt szive lelke ellenére engedelmeskedni kényszeríté az országtanácsot Olaj bég akaratának, a másik perczben ily hangon küld izenetet a hatalmas budai basának!

Ámde Teleki jól tudá, hogy azon vihar, mely a moldvai herczegnő kiadatása által az ország fölül elvonult, minden villámaival a budai vezér fejére szálland vissza. A szultán tárgyat keres haragjának a csatábani vesztesége miatt, s ha a budai vezérnek nem sikerül Erdély kormányát tenni azzá, ő maga marad áldozatul.

Yffim bég nem tudta, hogy a mennykő ütött mellé, vagy hogy álmodik? Úgy állt ott, mint egy sóbálvány, egy szónak sem levén ura, s csak nézte nagy elmeredten, mint irják meg előtte a levelet, hogy serczeg a tolla Apafinak a pergamenten, mikor a nevét alákanyarítja, mint öntik rá a porzót s összehajtogatván, ütnek rá egy rettenetes nagy pecsétet s nyomják a markába.

Csak akkor kezde valahogy elhüledezéséből magához téregetni.

– Hát azt gondoljátok ti, hogy én olyan eszeveszett fogok lenni, hogy ezt a levelet magammal viszem Budára?

Ezt mondva, fogá a levelet két fülénél fogva s repeszté azt kétfelé, és vágta az asztal alá.

– Irjatok másikat! Irjatok szépen, mert különben mindnyájatokat megzsinegeltet az én uram, a hatalmas Hasszán basa.

Teleki hideg vérrel fordult hozzá.

– Ha ez a levél nem tetszik, jámbor müderrisz, akkor levél nélkül fogsz visszamenni.

– Én nem vagyok müderrisz! hanem Yffim bég! tanuld meg ezt, kutya. És levél nélkül innen el nem megyek, és benneteket sem bocsátlak, míg másikat nem irtok.

E szavakkal leült a fejedelem trónjának lépcsőire, keresztbe szedve lábait, úgy hogy egyszerre ketten ültek a trónon, a bég és Apafi.

– Teremőrök! kiáltá Teleki parancsoló hangon. Ragadjátok meg ezt a szemtelen úri embert, s kötözzétek egy lóra s hajtsátok ki a városból.

Ezeknek sem kellett több szó. Egy közülök menten odaugrott, s a mint Yffim bég keresztbe font lábakkal ült a zsámolyon, aláveté a karját, egy másik azon pillanatban gallérját ragadá meg, s ilyenformán felkapva a levegőbe, kezénél, lábánál fogva egy percz alatt kiszállíták a teremből. A bég rúgott, harapott, de mind ez semmit sem használt. Az irgalmatlan drabantok az udvaron felültették egy ló hátára nyereg nélkül, lábait a ló hasa alatt átkötötték, azzal egy lovas legény kezébe fogá a paripa kötőfékjét, a másik háta mögé állt egy karikás ostorral, s annyira szót fogadtak a tanácsúr parancsának, hogy nemcsak a városból terelték ki az érdemes urat, hanem az ország határáig elhajtották.

Olyan jól esett, hogy valakin mégis tölthették boszujokat.

KÜZDELEM A SAJÁT FEJÉRT.

Budán az alatt, míg Hasszán basa a német császár seregeivel csatázott, Yffim bég előre elkészíté a diadal-kapukat, miken majd győzelmi utjából visszatérve, keresztül vonuland, azokat felczifrázta zöld ágakkal és drága szövetekkel, helyet hagyva azon zászlóknak, miket a németektől és magyaroktól elfoglalandnak; a hidat is jó állapotba helyezé, hogy megbirja a nagy nehéz társzekereket és kerekes ágyukat, miket Montecuculi ott hagyand; egyszersmind nagy piaczot korlátoltatott el a Rákoson, a hová be fognak rekesztetni a mindenféle nemzetből való rabszolgák, gyermekek és hajadonok.

Azonban mind e kedves előkészületek után érkezik a rémizenet Hasszántól a derék Yffim béghez, hogy hirtelen helyezze szaladható állapotba a basa lábas és lábatlan, ezüst és arany marháit, a várat torlaszolja el, a hidat köttesse ki, hogy az ellenség át ne mehessen rajta, s egész háremével jőjjön utána a Rába mentében, mert ki tudja, fogják-e valaha Budavárát látni, vagy soha sem?

Yffim bégnek ez izenet épen semmi örömére nem szolgált, nem is várakozott sokáig, hanem hirtelen kocsira ülteté a hárem-hölgyeket, alant a vízi kapunál lévő fedett folyosón bocsátva le őket, hogy zajt ne gerjeszszenek, s a mint túl volt velök a hídon, parancsot adott, hogy szedjék fel azt hirtelen s készüljenek a várat védeni, a hogy tudják.

Párkány körül érte el a török hadat, a hol a két ellen-tábor folyvást követve egymást, huzódott a két part mellett, egyre ágyuzva a vizen keresztül, mely által nem sok kárt tett egymásnak.

A basa sátora jó hátra volt verve, a hol a golyók nem jártak; nagyon megörült, midőn Yffim béget megpillantá, s nem győzött betelni Azraële csókjaival, ki szebb és kedvesebb volt, mint valaha.

– Maradjatok itt; monda kegyenczeinek, mindkettőt megölelgetve. Én most sátorom rekeszébe távozom, a hol egy óráig fogok a dervisekkel imádkozni; mert nagy és terhes hivatal vár rám ez óra lefolytán: két magas török főúr elítélése, Kucsuk basa és fiáé!

Azraële összerázkódott, mintha kigyó csúszott volna keblébe.

– Mit vétettek? kérdé, rémületét alig birva rejteni.

– Ők kezdték a próféta ellenére a harczot gonosz napon; ők ejtették a mocskot a mindig győzedelmes félholdon, vérüknek kell e szennyet lemosni.

Hasszán eltávozott; Azraële egyedül maradt a sátorban a béggel.

– Láttalak összeborzadni; szólt Yffim, éles szemeit Azraële arczára szegezve.

– A halál számlálja a tizenhármasokat; az ugrott keresztül rajtam e pillanatban.

– S valjon kire esett a tizenhármas szám?

– Valakire, a ki mellettem vagy mögöttem áll.

– Mögötted a sátoron kívül Feriz bég.

– De mellettem te vagy.

– Még fiatal vagyok a halálra.

– Hát ő nem az?

– A kire Hasszán azt mondja: «vétkezett», az aggott emberré lett legottan, a ki meg van érve a halálra, bárha szakálla akkor pelyhedzik is.

– S te nem vétettél semmit, a miért meghalj?

– Megfehérülhet szakállam hűségem miatt, Hasszán árnyékában hosszú az élet.

– De meddig fog Hasszánnak árnyéka lenni?

– Míg éje el nem jő; de az messsze van!

– Hallottad-e Ajász basa esetét, Yffim! ki a leghatalmasabb volt minden basák között?

– A szultán veje volt.

– Tulajdon leányát adta neki a nagyúr feleségül s minden kegygyel elhalmozá, mit kedvesei számára szokott tartogatni. Egyszer csatát veszte a Zrínyiek ellen Ajász; nem nagy veszteség volt, de a szultán haragba jött érte és Ajász basát lefejezteté.

– Hm. Erre emlékezem, szomorú történet volt.

– Hát a hű Hiasszár történetére emlékezel-e? kire rábízta Ajász, hogy halála előtt legkedvesebb nejét vezesse hozzá; nem egész háremét, – mint te tevéd Hasszán basának, – csupán kedvencz nejét, hogy elbúcsúzzék tőle; és tudod, hogy ezért a szultán a réz ökörben süttette halálra Hiasszárt? mert a kegyvesztettnek semmije sem tulajdona többé, az a szultáné; kincsei, nejei és gyermekei, s a ki azokhoz nyúl, a szultánt lopja meg… Ki tudja, Yffim bég, nem vagyok-e énis e perczben a szultán rabnője? s a rabnőtől a kegyenczig csak egyetlen lépés van: s te azt tudod, hogy e lépés nekem milyen rövid?

– Te átkos dolgokat beszélsz.

– Ajász basa neje már akkor kegyencze volt a nagy úrnak, midőn Hiasszárt megégeték, s csak egy szavába került volna őt megmenteni, de nem tevé, mert haragudott rá; úgy gondolom, szeretett valaha az asszony, s a szolga meggátlá szerelmét… Adj egy mandolint, Yffim, hadd daloljak.

Az odaliszk végigveté magát a kereveten, míg Yffim töprengve járt alá s fel, mint a verembe esett hyéna. E történet nagyon hasonlított az övéhez s nem sok kellett hozzá, hogy épen olyan kimenetele legyen.

Egyszerre megállt a leány előtt, ki egykedvűen pengeté a hangszer húrjait.

– Mit akarsz, asszony?

– A mit tudsz, ne kérdezd.

– Meg akarod szabadítani Ferizt?

– Meg fogom őt szabadítani.

– Allahra esküszöm, azt nem teended! Meg kell neki halni, hogy te megszelidülj, mert ha élve marad, minket vesztesz el elébb-utóbb. Nem akarom, hogy addig étel vagy ital érje ajkaimat, a míg fejével nem játszom; csak akkor mondhatom: nyugodtan alhatunk. Ah az ördög a varázslóba szeretett.

Azraële reszketve rogyott a bég lábaihoz, a nő, a szerelmét féltő asszony ereje megtört a vigasztalanság eszméjénél. Zokogva ölelé át Yffim térdeit.

– Oh légy irgalmas. Engedj érte szólnom a vezérrel. Én szeretem az ifjút, hiszen látod, hiszen tudod jól. Oh te nem ismered, mi az: szeretni annak, ki eddig csak gúnyból szeretett, most szeretni őrületből. Ne engedjétek őt megölni.

Yffim bég minden kis lelkek szokása szerint csak bátrabb lett a könyörgő szavakra, megfogá Azraële karját s durván felrántva őt, vad kárörömmel súgá fülébe:

– Fejével ajándékozlak meg.

A nő felemelé e szóra fejét, szemei, mint a dühödt farkasé, zöld tűzben látszottak villogni, hajfürtei kigyózva omlottak keblére. Egy szót sem szólt; de nyilt ajkai nyilásán az összeszorított fehér fogsor egy egész poklot rejte el, melynek nem volt szabad hangot adni.

E perczben visszajött a vezér.

Azraële egyszerre mosolyra vonta arczát. Hasszánnak nem volt szabad észrevenni azt, a mi szivében forr.

Yffim bizalmasan közeledék a vezérhez.

– A szultán tudja-e már veszteségedet?

– Meghallá azóta.

– Jó volna ajándékkal küldened engemet a portára.

– Ne kivánd magadnak e tisztességet, Yffim, sőt tanuld meg, hogy a kit most Stambulba küldök, az a paradicsomba van küldve. A szultán haragja lángol, s azt csak vérrel lehet eloltani.

Yffimnek minden vére eltünt arczából, mintha attól tartana, hogy még az lehet oltószerré.

– Úgy félned lehet, uram.

– A haragnak vér kell; még pedig nagy embernek vére. Hogy melyiké? az mindegy; csak főember legyen. Ha nem tudok most helyettem mást áldozatul adni, akkor én vesztem el, de vannak embereim, kiknek árán megváltom magamat. Kettő, Kucsuk és fia. Ők kezdték a harczot; ha nem kezdik, nem lesz harcz, s ha nincs harcz, nincs minek elveszni. Ők halál fiai. Harmadik a moldován herczeg. Ő futott meg legelébb a harczból; egyetértett a keresztyénekkel. Halál fia. Ráadást is adok, az erdélyi fejedelem az: a miért elmaradt a harczból s későn küldte az adót. Ha korábban küldi, lesz pénzünk, ha pénzünk van, vehetünk szénát, ha szénánk van, a katonák nem sürgetik a harczot, és így nem vesztjük azt el. Ő is halál fia. Te fogsz érte menni Erdélybe s nekem elhozod.

Azraële figyelemmel hallgatott. Yffim bég örömsugárzó arczczal tekinte olykor reá, mintha mondaná: látod, nekünk a fejünk sem fog fájni.

Az odaliszk azonban nem reszketett többé, ajkait összeszítta s mintha bizonyos volna már felőle, mit teend? odasimult édes mosolygó arczczal a vezérhez, s karjába fűzve magát, forró hangon rebegé:

– Oh Hasszán, mint örvend lelkem, midőn szemeim ellenségeid vérét folyni látják.

Hasszán térdeire ülteté a leányt, s ujjai annak kigyózó hajfürtjeivel játszottak.

Yffim bég széles jó kedvében volt Hasszánnak azon vigasztalására, hogy az erdélyi fejedelemért ő fog elküldetni, s e kedve azon vakmerő gondolatra birta, hogy Azraëlet merje kinozni.

– Míg távol valál, uram, hölgyed esengve kért egy kegyre, de az olyan dolog, a mit megegyezésed nélkül nem mertem megigérni.

Azraële villámló szemekkel tekinte a mosolygó bégre, aggodalmasan várva, ha lesz-e annak bátorsága őt elárulni.

– Mely dolog az, beszélj Yffim bég; szólt Hasszán nyájas arczczal.

– Egy ifjut fognak ma elitélni a veled levő basák, az ifju Feriz béget.

– Nos? szólt Hasszán összeránczolva szemöldeit, míg a karja közt tartott odaliszk megrándult egész testében.

– Azraële szeretné látni az ifjunak kivégeztetését.

A leány elsápadt e szóra; szíve egy perczre elállt s azután gyorsan kezdett el dobogni újra.

– Bohó kivánság, szólt Hasszán, de ha akarod, legyen meg. Légy jelen a basák gyűlésén, állj a függöny mögé mellettem, innen mindent fogsz látni és hallani.

Azraële hosszú, forró csókot nyomott Hasszán homlokára hálateljes arczczal, s a függöny mögé állt, kezével összefogva annak nyilását.

– Ha eltalálsz ájulni, sugá utána Yffim bég gúnyosan, fogd e pézsma-edénykét tőlem.

Azraële felkaczagott, hogy Yffim bég azt hivé: meg kellett őrülnie.

– Most hívjad a basákat s vonasd fel a sátor függönyeit; parancsolá Hasszán.

Yffim bég hivására bejöttek a tábor alvezérei s körül mind helyet foglalának a kereveteken, melyre széttárulva a sátor külső leplei, meglátszott a szabad vidék, az egész távol, az ellenfél táborával, melynek ágyúi a vizen keresztül dörögtek.

Legutoljára érkezék a Küprili, kövér, nagytestű, haragos ember, ott senkire sem nézett, szótlanul leült a kerevetre Hasszán mellé, s hátat fordított neki.

Erre közeledő dobszó hallatszott s zárt karély közepett két ellenkező oldalról eléhozattak Kucsuk basa és Feriz bég.

Kucsuk jött balról, Feriz a jobb oldalról, mert külön voltak elzárva.

Midőn már mindketten láthatók valának, Azraële suttogva szólt ki Hasszánnak:

– Nézd, milyen büszke mind a kettő! balról a fiú, jobbról az apa. Egymást látszanak biztatni tekintetökkel.

Hasszán fejével bólintott, mintegy köszönetül kegyencznőjének, hogy rosz szemeinek utasítást adott, s a mint a két alak sátora homályába lépett, a hol szemei különösen rosszul láttak, a vett tudósítás szerint elébb inte Kucsuk basának.

– Te éretlen ifju, maradj hátul, míg szólítlak…

Azután pedig Feriz béghez fordult.

– Lépj elébb te ide, vén, megrögzött áruló, ki oka vagy annak, hogy a hatalmas szultán fegyverei csorbát szenvedének.

Feriz bég, mint a ki egyszerre fegyvert kapott kezébe üldözője ellen, merész tekintettel lépett Hasszán basa elé, egész oda szemei elé s bátor, csattanó hangon mondá:

– Te vagy az áruló magad, nem én! Mert vezéri hivatalt mersz viselni, holott vak vagy és tiz lépésnyiről nem tudod megkülönböztetni az apát a fiától, s az ellenséget a jó baráttól…

Hasszán ijedtében felugrott kerevetéről, a mint Kucsuk helyett fiát hallotta megszólalni.

– Ez nem igaz; hebegé, szinét változtatva.

– Nem igaz? szólt Feriz keményen, tehát ha szemeid jók, mondd meg nekem, miféle ezred az, mely most sátorod előtt harsogó zenével elvonul?

Épen akkor egy tábori zenekar léptetett el nem messze a sátortól, – egyedül. Semmi ezred sem vonult utána.

– Úgy gondolom, hogy te neked, lázadó kölyök, nem szükség engem kérdőre vonnod, hogy miféle ezred vonul itt előttünk; mert meglehet, hogy én azt jobban ismerem, mint te, de az is meglehet, hogy ezen ezred most érkezett ide, és még nekem nincs bemutatva; különben is nem volna kötelességem névszerint ösmerni minden csőcseléket, elég, hogy trombitájukat hallom, és zászlóikat látom.

A basák egymás szeme közé néztek. Nem vala ott sem zászló, sem ezred.

– Hát így vagyunk! szólt nagyot köpve maga elé Küprili, azzal felállt a helyből s a nélkül, hogy Hasszánra ránézne, karon fogá Ferizt és Kucsukot. Gyerünk, mondá a többi vezéreknek, ti pedig elmehettek; szólt a poroszlókhoz s azzal az egész gyülekezet kitakarodott a sátorból.

Hasszán csak hanyatt dőlt a kereveten. Nagy baját önmaga árulta el.

Azraële reszketve rohant elő rejtekéből.

– Ah uram! rosszul hallgattál szavamra, melylyel előre figyelmeztettelek s mindent megfordítva tettél.

– El vagyok veszve; hebegé az, magánkívül rohanva el sátora rejtekébe, a dervisekkel imádkozni.

Yffim bég, mintha a lelket lopták volna ki belőle, állt ott, a mint Azraële ördögi gúnymosolylyal lépett hozzá s kezével végig simítá arczát.

– Gondolod-e, hogy szükséged lesz még egy jó szóra tőlem?

– Elárulhatlak.

– Azt tennéd bizonynyal, ha előre tudnád, melyikünk él tovább: Hasszán-e, vagy én?

* * *

E jelenet után két óránál tovább tartó titkos beszélgetése volt Hasszánnak Yffim béggel, melyből még Azraëlét is sikerült kizárniok. Az értekezés végeztével Yffim bég rögtön elutazott a táborból. A vezér Erdélybe küldte őt azon utasítással, hogy ott elébb az ő nevében faluról-falura járván, vizsgálatot tartson, birákat esküdtessen; ha vajjon a községek nem adták-e be az adót a rendes időre? ez megtörténvén, menjen fel a fejedelemhez, s vonja őt kérdőre, ha nem a községek voltak-e okai az adófizetés késedelmének? így akár a fejedelem, akár a nép lesz a mulasztás oka, Hasszán kiviheti rég fejében forgatott tervét, miszerint Erdélyt erőhatalommal elfoglalja, egyfelől a portának kedveskedvén az által, hogy szolgatartományaihoz kapcsolta, másfelől magának, hogy az ingadozó vezéri nyereg helyett egy jó nyugalmas fejedelmi székben vetheti meg a hátát.

Ugyanakkor már ott ült Apafi nyakán Olaj bég, hogy a Moldvából kiriasztott herczeget elfogja s Hasszánhoz elhozza, ki mindaddig bizton érzé magát a selyemzsineg elől, míg talált embert, kinek nyakát a magáé helyett odaadhassa.

Kucsuk és fia ugyan kiszabadultak körmei közül, de Olaj bégtől már kapott tudósítást, hogy a moldvai herczegné Apafinál van, még pedig Istentől megáldott állapotban, tehát kilátással egy születendő ifju herczegre: szükség esetében ez is valami, ha kiadják; ha pedig elszöktetik, akkor Apafi nyakában marad a selyemzsinór. Egy szóval ez egy kivetett pányva elleni küzdelem volt, melyet mindenki két kézzel iparkodott saját nyakából kiölteni, s melyet a nagyúr haragja annak a torkára volt fojtandó, ki legutoljára benne marad, legyen az Kucsuk vagy Hasszán; Apafi vagy Ghyka herczegné.

E szerencsétlen hölgyet, mint láttuk, feláldozák Erdély rendei országuk üdveért, s bár mindent elkövettek érte, alig volt valami remény, hogy őt megszabadíthassák.

Néhány nap mulva Yffim bég eltávozta után hirtelen megköttetett a béke a porta és a római császár között. Ez által kikerülé Hasszán a többi vezérekkeli összeütődést s elhagyva őket, a maga seregeivel visszavonult Budára. Küprili elhuzódék egész Nándor-Fehérvárig, Kucsuk a székelyhidi vár ellen indult; csak Feriz bég maradt Budán egy természetes véletlen következtében, mely nem volt egyéb, mint hogy áthülés miatt forrólázba esett s kénytelen volt az ágyat őrzeni; Küprili parancsára a vizivárosban, hol most a Császár-fürdő áll, létező kioszkot foglalva el.