Part 14

– Soha se bántsd, édes fiam! Meg nem engedem, hogy kezet csókolj! kiálta Olaj bég, visszakapva kezeit s oly módon ellenkezve, miszerint mindenki azt hiheté, mintha Apafi dühösen rajta volna, hogy valamikép kezet csókolhasson neki.

– Hivatni méltóztattál, uram; szólt Apafi egy lépést hátralépve. Mondd el kérlek, a mit akarsz, mert időm rövid, országos ügyeim sürgetnek.

Ez utóbbi szavait iparkodott Apafi a legtekintélyesebb hangnyomattal adni elő.

– Oh szerelmes fiam, monda erre összetéve kezeit Olaj bég, bizony terhes hivatal a fejedelemség, jól látom azt, nem is csodálom, hogy olyan igen szeretnél megszabadulni tőle; de légy jó reménységben, akkor jön az áldás az égből, a mikor nem imádkozunk érte; midőn nem is várnád, akkor könyörülend rajtad a felséges szultán s felszabadít e nagy tehertől, melyet vállaidra rakott.

Apafi leránczolá szemöldeit, gondolván, hogy a bevezetés elég gonosz. Sietett a végére jutni.

– Hallottad talán kegyelmes Olaj bég, hogy az a szerencsétlen Sturdza Mária hozzánk menekült.

– Nem tesz semmit; sietett ez felelni, megnyugtató kézmozdulatokkal.

– Tudtom nélkül menekült palotámba, uram, szabódék Apafi, s mit tehettem, mikor már egyszer ott volt? Ki csak nem vethettem a házamból.

– Semmi esetre sem. Úgy cselekedtél, a hogy emberséges emberhez illik.

– Ha látnád, magad megszánnád őt, betegen, félholtan, kétségbeesetten rogyott lábaim elé, irgalomért könyörögve s mielőtt válaszolhattam volna neki, elájult. Talán meg is hal.

– Oh szegény gyermek! kiálta kezét összecsapva Olaj bég s szemeit égnek emelve.

– Férje elhagyta őt nyomorultan, s egyedül taszítá a veszélybe; toldá Apafi, mindenkép ki akarva tisztítani az üldözött asszonyt.

– Oh szegény boldogtalan gyermek! sóhajtá Olaj bég, fejét rázogatva.

– És pedig, suttogá tovább Apafi, a szegény nő teherben van.

– Ah, mit mondasz?

– Igen uram; s ily állapotban éjjel nappal annyi időn keresztül idáig üldöztetve, képzelheted, mily nyomorú helyzetbe jutott, inkább a halál küszöbén van, mint az életén.

– Allah legyen ő néki kegyelmes s irgalma szárnyait terjeszsze ki reá.

Apafi azt kezdé hinni, hogy Olaj béget emberbaráti kedvében találta.

– Tudtam, hogy te nem fogsz ő rá haragudni, uram.

– Nem haragszom, édes fiam, nem haragszom. Szemeim sírnak sorsa felett.

– Hiszen ő nem oka férje hibájának.

– Távolról sem az.

– S az nem volna helyes, hogy egy ártatlan nő bünhödjék azért, a mit férje vétett.

– Bizonyára nem.

– Tehát gondolod, uram, hogy a felséges szultán kegyelmet adand e nőnek?

– Kérdést sem szenved. Semmi bántása sem lészen.

Apafi nem volt oly együgyű ember, hogy e túlságos engedékenység meg ne döbbentette volna; mentül biztatóbban hangzottak a bég válaszai, ő annál nagyobb aggodalmat kezde magában érezni. Elvégre nagy szorongva e kérdést merte hozzá intézni:

– Kegyelmes bég, ily áldott kedvben lévén, megengeded úgy-e bár, hogy e szerencsétlen asszony magát házamnál kipihenhesse, s hogy a felséges szultánnál ügyét pártolni fogod.

– A szentkönyv azt mondja, legyetek irgalmasok azokhoz, a kik szenvednek és kegyelmesek azokhoz, a kik könyörögnek. Azért ime megadom a te kivánságodat: legyen a te házadban a szegény ártatlan nőnek háborítatlan pihenése, nyugodja ki magát szenvedéseiből teljes mértékben s használja a békesség malasztját, mind addig az ideig, míg én őt a nagyúr parancsára át nem veendem tőled.

Apafi valami szédelgést érze agyában, oly csodálatos, oly félelmes volt rá nézve a kegyesség a töröktől.

– S mikor gondolod, hogy e nőt át kivánod venni? kérdé elszorult kebellel.

Olaj bég megnyugtató tekintettel veregetett Apafi vállára, és mondá malasztteljes hangon:

– Ne búsulj, szerelmes fiam. Holnap reggelnél hamarább semmi esetben sem…

Apafi majd lerogyott ijedtében.

– Holnap reggelt mondál, uram?

– Megigértem, hogy addig nem háborítom.

Apafi átlátta, hogy ez az ember mindeddig csak játékot űzött vele! A düh kezdett forrni szivében…

– De uram, én nem egy napot kértem tőled: Ez csak siralomházi idő.

– A napok Allahtól jőnek és senki azokat nem osztogathatja.

– (Veszsz meg kegyes mondásaiddal együtt), mormogá fogai közt Apafi. – Hogy vinnél uram magaddal egy beteg nőt, kit csak gondos ápolás hozhat a halál révéről vissza, s kinek ha most Budáig kell utazni, az út másik felét már nem éri, mert meghal?

Olaj bég áhitatosan emelé kezeit az ég felé.

– Az élet és halál ott fenn van megírva a Thora könyvében, és ha ott az van megírva a rózsákkal és tulipántokkal ékes betükben, hogy Sturdza Mária holnap, vagy holnapután meghaljon, meghal az bizonynyal, ámbátor pézsmákon feküdjék, s az élet balzsamával kenessék is, és sem a szentek imádkozása, sem a tudósok írjai rajta nem segítenek; ha pedig az van róla írva, hogy megéljen, akkor jöhetnek ellene a halál angyalai mindenféle fegyverrel, nem árthatnak ő neki.

Apafi látta, hogy e furfangos öreggel nagyon egyenesen kell beszélni.

– Derék Olaj bég. Jól tudod, hogy ez országnak alkotmánya van, mely azt teszi, hogy a fejedelem maga nem hozhat határozatokat fontosabb ügyekben tanácsurai kihallgatása nélkül. Már pedig e jelen eset elannyira fontosnak tetszik előttem, miszerint határozott szándékomat neked addig tudtúl nem adhatom, míg az országtanácscsal ez iránt nem értekezem.

– Helyesen van, édes fiam, én azt sem bánom. Beszélj szolgáiddal, kiket uraiddá tettél; üljetek tanácskozásba, s hányjátok vessétek meg a dolgot magatokban, a mint megérdemli; s ha azután azt határozzátok, hogy a herczegnő nekem kiszolgáltassék, átveszem azt és búcsut veszek tőletek nagy tisztességgel; ha pedig azt végezitek, hogy őt ki ne adjátok, szerelmes fiaim, avagy elszöktessétek előlem… akkor tégedet viszlek el helyette, derék tanácsosaiddal együtt, én édes gyermekem…

E szókat a legédesebb, nyájasabb hangon mondá a bég, a hogy öreg apák szoktak beszélni kis unokáikkal, s leszállva vánkosáról, megczirógatá két kézzel a fejedelem orczáit s nagy jóvoltából megcsókolá annak homlokát, sűrű fehér szakállával egészen eltakarva fejét.

Apafi úgy érzé, mintha a szoba tánczolna mellette köröskörül. Egy szót sem szólt, megfordult, a hol állt, és ment kifelé. Maga sem tudá, hogy jutott ki az első ajtón? De a mint a másodikat betevé maga után; eszébe kezde jutni, hogy ő már csak még is Erdély fejedelme volna, s valamennyi őse első nemes ember Erdélyországban; ez az Olaj bég pedig egy piszkos, lompos török hadnagy, ki fiatal korában tevehajtsár volt, s az mert így beszélni vele! Míg a harmadik ajtóig ért, elgondolá, hogy midőn ő nem volt még más, mint ebesfalvi compossessor, ha akkor mert volna vele Olaj bég uram ily csúfosan kötődni, ugyan kopasz fejébe rontotta volna gerézdes buzogányát. Hát nincs-e az a buzogány most is az oldalán? Úgy van! vissza fog menni és oda fogja azt verni Olaj bég uramnak – no nem fejéhez, de legalább a hátához, hogy megemlegesse a míg él, az erdélyi stylus curialist.

S azzal visszafordult a harmadik ajtóból, ily komoly szándékkal.

De midőn a második ajtót kinyitá, ismét meggondolá, hogy az ily hevesség nagy bajt szerezhetne az országnak s aztán egy nyolczvan esztendős öreget megütögetni, nem is dicsőség. Hanem legalább megmondja neki, a mi az első perczben eszébe nem jutott, emberül.

És benyitott az első ajtón Olaj bégre, s ott megállva a kinyitott ajtó küszöbén, mondá neki mennydörgő hangon:

– Hallod-e Olaj bég! csak azért jöttem vissza, hogy megmondjam neked…

Olaj bég ránézett.

– Mit mondj meg, jó fiam?

– Hát azt… folytatá Apafi, jóval alább kezdett hangon, hogy az országtanács összehivására idő kell, mert Béldi Bodolán lakik, Teleki Gernyeszegen, Csáky Déván. – A míg tehát ezek összegyűlnek, addig tehetsz a mit neked tetszik: itt maradhatsz, vagy elmehetsz…

Ezzel visszafordult, s becsapta az ajtót, csak akkor mondva utána:

… a pokolba!…

NŐK VÉDELME.

Nagy szomorúságuk lőn az erdélyi rendeknek e történet felett. A tanácsurak felgyülekezének a kirendelt időre a fejedelemhez, ki e perczben tán még tatárfogoly is örömestebb lett volna, mint Erdély uralkodója.

Az ülés napján oly arczczal jelentek meg mindannyian a tanácsteremben, mintha saját halálitéletükre jöttek volna szavazni.

Szótlanul foglalták el helyeiket, s mindenki ügyelt a kardjára, hogy meg ne zördüljön.

Ott ült a vén Bethlen János és az ifjú Miklós, Béldi Pál, Kornis Gáspár, Csáky László, Kapi Józsa, Sárpataky Ferencz itélőmester. A fejedelem számára épen akkor készült egy új mennyezetes trón, három lépcsővel, még soha sem ült benne. Mellette egy üres szék volt Teleki Mihály számára fenhagyva.

Midőn a teremőr bejelenté, hogy a tanácsurak együtt vannak, mindjárt jött a fejedelem is, vele együtt Teleki Mihály és Naláczi István.

A fejedelem arczán meglátszott, hogy Teleki már két óra óta beszéli tele a fejét; Naláczi udvarias mosolygással üdvözöl mindenkit, de senki sem mosolyog rá vissza. Teleki hideg komolysággal vezeti a fejedelmet trónjáig. Az, a mint felpillant a trónra, megdöbbenve áll meg előtte s nehány pillanatig azon látszik tanakodni, ha ne vitesse-e el azt, s egyszerű széket hozasson helyébe? Majd elgondolkozva lép fel annak lépcsőire, s nagyot sóhajtva foglal benne helyet.

Teleki Mihály egy ideig hallgatva áll helyén, mintha gondolatait rendezné. Szemei nem járnak sorba, mint máskor szoktak, a jelenlevők arczain, míg beszél, fürkészve szavai hatását, hanem kalpagja boglárjára vannak szegezve, s szava sokkal tompább, mint egyébkor, s néha a reszketegségig mélyed alá; bár olykor észrevéve magát, iparkodik annak erősebb hangozatot adni.

– Nagyságos fejedelem, méltóságos tanácsurak. Isten különös próbatételeket tarta fenn szegény nemzetünk számára. Még nem mult el egy veszély, midőn a másikba bukunk, a mely úton kikerültük a kisebbet, azon jön ránk szembe a nagyobb, s a mi kezdődik ránk nézve örömmel, az végződik búval. Csak alig nyugodtunk meg azon vett hírben, hogy a szentgotthárdi csatában, melyből elmaradhatni ismét siralmas okaink voltak, a török birodalom nagyravágyó szándékai megtörettek s a két nagyhatalmasság között, kiknek harczolásai, mint üllő és kalapács, minket, szegény közbeszorult nemzetet sújtolának, a béke megköttetett; már is új és az eddigieknél nagyobb okunk van a bánkódásra. Ugyanis a török szultán fővezérei csatábani veszteségük hibáját a korán megfutamodott Ghyka herczegre tolván, s egyuttal minket is okolván, mert nagyon helyesen következtetik, hogy ha az oláh hadak helyén a mieink állottak volna, bárha nem kedve szerint való volt is a magyarnak e harcz, de ha egyszer benne van, el nem fut, akkor a csata nem vesz el; a felséges szultán haragja mindkét szomszéd nemzet ellen annyira fölgerjedt, hogy a moldvai fejedelemre csauszokat küldene, a kik őt megfogdosván, bilincsekben kisérjék Stambulba minden családostól együtt. Erdélyt pedig az Isten irgalmán kívül csak egynehány velünk barátságos török országnagy jóvolta őrzötte, hogy rögtön szandzsáksággá nem változtatá, s azon trónban ott kegyelmetek Apafi Mihály ő nagysága helyett nem kontyos basát látnak ülni. És ime aként kelle annak történni, hogy a moldvai herczeg kiragadva magát és nejét üldözői kezeiből, egyenesen Erdélynek vevé útját. Mi visszaizentük neki, hogy ide semmi esetre se próbáljon bejönni, mert futása drágább lenne ránk nézve a tatárfutásnál. Ő tehát maga a hegyek közt elmenekülvén, nejét útjára bocsátá, ki is ránk nézve és magára is szerencsétlenül e napokban ide megérkezék, a szultán teljhatalmú követének tudta és szeme láttára. A férj megmenekülvén, a szultán egész haragja ez asszony fejére szállott és a mienkre, ha őt védeni akarjuk. Mit tegyünk tehát! ha gyalázat és halál között kellene választanunk, hamar meg tudnám mondani, melyiket fogadjuk? de itt csak két gyalázat között van választás: vagy kiadni azt, ki hozzánk védelemért futott, ártatlan, gyönge nőt; vagy török padisaht látni fejedelmeink trónjában ülve.

– Még van egy harmadik út, szólt erre Béldi Pál, szelid nyugalmas arczával, és ez: a kérelem útja.

– De iszen kérhetik azt kegyelmetek; vágott közbe Apafi. Én már tudom, hogy mit fog felelni?

– Én nem a követet értettem; viszonzá Béldi. Ki alázná meg arra magát, hogy a szolgának könyörögjön, mikor az urával beszélhet?

Apafi nagyon elhallgatott e szóra, elő sem hozva, hogy épen ő maga könyörgött azon embernek.

– Én is úgy hiszem, hogy Béldinek igaza van, szólt az ifjú Bethlen Miklós; s ez az egyedüli út, melyet követnünk kell. Én ugyan ismerem azon lélekállapotot, melybe egy keleti dynasta szokott jönni, mikor megharagszik, s hogy ilyenkor nem példátlan eset nála egy várost a földdel egyenlővé tétetni s alkirályait lenyakaztatni; de azt is jól tudom, hogy Erdély szerencsére Európában fekszik, hol egyik országnak gondja van a másikra, s Európa minden fejedelmeinek érdekükben van az, hogy köztök és az ozman uralom között egy szabad ország létezzék, bár ha oly kicsiny is, mint Erdély; s úgy gondolom: hogy ha mi kérelmeinket a portán levő ausztriai, frank és lengyel követek közbejárulásával egyesítjük, ez nemcsak hogy ok nem lesz arra, hogy a szultán, kivált oly megveretés után, mint a legutóbbi, Erdélyre basát küldjön, sőt tudtára adandja, még ha akarna is ilyesmit, hogy azt elkövetni nehéz. – És végtére, – ha könnyűnek találná is, még a mi kardjaink sem rozsdásodtak hüvelyeikbe annyira, hogy meg ne mutathassuk, miszerint azt kivinni – lehetetlen.

Az ifju lelkes beszéde új bizalmat kezde önteni a lelkekbe, az arczok általán derültebbeknek látszottak.

Teleki megcsóválta fejét nagy lassan.

– Keserű dolgokat kell kegyelmeteknek mondanom, méltóságos uraim! kénytelen vagyok benneteket fölébreszteni egy kedves álomból egy igen szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk; nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatainkra van szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Való, hogy egy időben ellenkező dolgokat mondék, de az idő olyan jó mester, hogy egy nap alatt többre tanítja az embert, mint a mennyit kilencz iskolában tanult. A szentgotthárdi csata következtében a béke a két császár között megköttetett, én olvastam annak pontjait, rólunk, magyarokról, egy pont sem szól belőle, egy comma sem, ki vagyunk feledve az egészből, mint figyelembe sem vehető nemzet. Pedig ott volt a frank, az angol, a lengyel követ, s mondhatom, hogy saját udvarától egyik sem húz annyi fizetést, mint húzott mi tőlünk. Ha háborura kellünk, oh akkor nagy és dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, ha vagyunk-e? A harczban mehetünk legelől, a jutalom-osztásból akár el is maradjunk. Hogy a multkor Raininger itten keresztül ment, keserves somma pénzt fizettünk neki, hogy legalább az évi adót szállíttassa le a portánál; minden jót igért, s Stambulba érve, azt a jó tanácsot adta követünknek, hogy fizessük ki mentül elébb az adóilletéket, s örüljünk rajta, hogy az nem két annyi. Kifizettük azt. Erőnkbe került, de megtevénk. És most a budai basa, ki minden úton vesztünkre törekszik, s szeretne Erdélybe is ő ültetni basát, a legutóbbi vesztesége után leküldé hozzánk Yffim béget, hogy faluról falura járva, bizonyságot vegyen a köznéptől, hogy ők rendes időben megfizették-e az adót, s mi vagyunk-e az okai, hogy az elkésett? azután pedig hozzánk fog jönni, kérdőre vonandó a fejedelmet, hogy a köznép-e az oka az adó elkéstének? hogy így vagy minket, vagy a népet találva bűnösnek, a szerint büntethesse azt, ő! – a budai basa.

Általános szörnyűködés hangjai hallatszottak mindenfelől.

– Ah uraim, valljuk meg egymás közt, hogy mi csak játszuk az urat e honban, de valóban nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni, igazságunkra támaszkodni, rajtunk többé nem segít, pártfogónk nincs sem jobbról, sem balról, csak uraink vannak: akár melyikhez folyamodunk, csak urat cseréltünk, nem frigyet kötöttünk. E titkot magunknak megsúgni jó, de megőrizni még jobb, hogy más meg ne tudja, s az uralkodásunk csupa látszat, e látszat nekünk sokat ér, s gondunk legyen rá, hogy el ne enyésztessük. A hatalom, mely felettünk áll, csak okot vár, hogy tervét foganatosítsa rajtunk, s nem teend neki senki jobb szolgálatot Erdélyben, mint a ki legelőször fölemeli ellene fejét… Nekünk egy nagy kötelességünk van: ismerni azt, mily kevéssel birunk s rajta lenni, hogy azt megtarthassuk, s ha jön idő, hozzá foglalhassunk. Nekünk senki sem jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek. Ha a kénytelenség előtt meghajolunk, meg fog bennünket vetni a világ? Hátha a túlerő előtt megállva összetöretünk, tesz-e egyebet? Tőlünk nagylelkűséget követel a világ; volt-e valaha nagylelkű mi hozzánk, volt-e csak igazságos is? Igen is, míg kezünkben volt a kard, védtük vele egész Európát, de a kard szét van törve, országunk szétdarabolva; népek szeme láttára gázolt bennünket össze a pogány, másfél századig vérzettünk, s nem jött segítségünkre senki, országunk kapuit ellenségeink őrzik, s mint a tűzzel kerített scorpio, szívünk keserűségét csak magunk ellen fordíthatjuk! okai vagyunk-e, ha nem védhetjük többé a hozzánk menekült üldözöttet? Velünk bevégezte számadásait sors és világ; ez ország nem tartozik senkinek többé, csupán magának. Azért a dolgok ekként állván, hogy ha az említett moldvai herczegnét Olaj bégnek bárminemű okból ki nem szolgáltatjuk, legyen az bár kegyelemkérő küldötteink visszatértének bevárása, ő utasítva van a budai és váradi basák seregeit rögtön behívni az országba s azt a porta szolgatartományává tenni; itt minden szánalom, minden emberiségi tekintet elenyészik, csak egy kötelesség marad fenn: az önfentartásé, s ez azt parancsolja, hogy a mit megváltoztatnunk nem lehet, azt tegyük meg önkényt…

Alig végzé szavait Teleki, midőn a teremőr jelenté, hogy a moldvai herczegné kíván a tanács elé bebocsáttatni.

Apafi tagadó választ akart adni, de Teleki inte, hogy csak hadd jőjjön.

Néhány percz múlva ismét visszajött a teremőr, kérdezve, hogy megengedtetik-e a herczegnőnek, hogy kisérő hölgyei is vele jőjjenek, miután maga oly gyönge, hogy egyedül járni nem bír?

Teleki azt is helyben hagyá.

A tanácsurak lesüték szemeiket maguk elé, midőn az ajtó megnyílt. De van valami neme az igézetnek, mely az embert kényszeríti oda tekinteni, a hova nézni nem akar, a mitől fél; s ime, a mint felnyílt az ajtó, s belépett rajta az üldözött nő, kiséretével együtt, a bámulat felkiáltása hangzék minden ajkon.

Kikből állott e nő kisérete? Erdély legelőkelőbb hölgyeiből… Mindazon tanácsuraknak nejei, leányai, kik ott jelen voltak, kisérték a szerencsétlen asszonyt, ki legelől jött a fejedelemné és Teleki Mihályné vállaira támaszkodva, utána Kapiné Teleki Flórával, Béldiné leányával, Bornemisza Zsófi, Csákyné, Kornisné, s az öreg Bethlenné, galambfehér hajával. Mind az ország legtisztesebb matrónái, legdélczegebb delnői s legbájolóbb hajadonai és gyászba öltözve mind…

A szerencsétlen herczegné halvány, szenvedésdúlta arczczal járult vezetői karjain a fejedelem elé; a testi fájdalom letört virággá tette szépségét. Térdei megrogytak alatta, csak alig tarthatá magát, egész termete reszketett, mint a falevél, ajkai megnyíltak, de hang nem jött reájok, keble elszorult.

– Bátorság, gyermekem, sugá fülébe Bornemisza Anna, megszorítva kezét; erre a boldogtalan nő szemeiből egyszerre megeredtek a könyek, egy megrázkódtató, convulsiv zokogás rohama tört ki kebléből, kiragadá magát társnői kezéből s a fejedelem lábaihoz rohanva, átkarolá annak térdeit vonagló karjaival s könyben fürösztött arczát fölemelve hozzá, rebegé szívfacsaró hangon: «irgalom!… irgalom!»

Oly hideg némaság ült minden ajkon, e zokogáson kívül mit sem lehete hallani sok ideig. A fejedelem megmerevedten ült trónjában, melynek lépcsőit Sturdza Mária könyei nedvesíték. Úgy fájt e hallgatás mindenkinek, és még sem merte azt senki is megszakítani.

Teleki elsimítá nagy homlokáról üstökét, de nem a ránczokat, melyek arra gyűltek. Megbánta, hogy e jelenetre alkalmat engedett.

– Irgalom! suttogá még egyszer a szegény nő s félaléltan csusztatá le kezeit Apafi térdeiről. Béldi Aranka odafutott hozzá s lehajtott fejét gyermeteg szép keblére fekteté.

Ekkor előlépett Bornemisza Anna, és végigjártatva kemény tekintetét a jelenlevő urakon, a mint azok egyenként lesüték szemeiket előtte, végre Apafi szemébe nézett, éles, átható, lelket kereső szemeivel, hogy férje bámulva, mintegy eszméletlenül nézett reá vissza.

– A kérelem rövid. Szólt Apafiné tompa mély hangon, de meghallotta azt azért mindenki jól. A kérelem rövid: ki nem értette azt meg? Egy szerencsétlen nő, kire a sors ura nem tartá elégnek csak egy csapást mérni, elvesztve egy napon férjét, hazáját, birtokát; a puszta életért könyörög előttetek. Oly állapotban látjátok őt a porban heverni, nem kérve mást, mint hogy engedjétek megnyugodni ott, mely még Dzsingiszkán hóhérjait is kíméletre birná. Csupán ennyit kért ő, de többet kérünk mi! Erdély sorsa a tiétek, de becsülete a mienk is, a ti hivatástok elhatározni, fiaitok boldogok legyenek-e vagy boldogtalanok? de szólnunk szabadjon nekünk is, ha azt kérdik: becsületesek legyenek-e, vagy gyalázatosak? És kérdem azt: melyik nőnek volna kedve egy Kornis, egy Apafi, egy Csáky nevét viselni, ha e nevekről azt mondandja az utókor, hogy ők egy ártatlan asszonyt kiadtak pogány üldözőinek, s kényszerítendik fiaikat, hogy apjaik nevét megtagadják? Ne vessen rám oly sötét szemeket Teleki Mihály uram, mert lelkem elég sötét azok nélkül is. Egy szerencsétlen nő térdel előttetek, azt remélve, hogy embereket fog találni; Erdély tisztelettel megőszült matrónái, erényeikre büszke hölgyei s hajadonai állnak előttetek, remélve, hogy hazafiakat találnak itt. Ő irgalomért könyörög, mi fiaink becsületéért esedezünk.

Teleki, mint kire legtöbbször villantak e beszéd közben a fejedelemné szemei, hideg, kemény hangon kívánt megfelelni.

– Mi csak igazságot osztani vagyunk itt, asszonyom! és nem irgalmat, és nem becsületet.

– Igazságot! kiálta fel Anna. Tehát ha egy férj vétkezett, ártatlan neje, kinek egyéb bűne nincsen, minthogy szereti az üldözöttet, helyette bűnhődjék? Hol itt az igazság?

– Igazság gyakran az, a mi kénytelenség.

– Tehát kik vagytok ti itt?… Erdély főurai vagytok-e? vagy a török rabszolgái? Magyar nemes emberek vagytok-e, kik országot kormányozni ültök itt ország törvényei szerint, vagy czifra poroszlók, kiket csak azért tart egy önhatalmú kényúr szeszélye, hogy izenetét adjátok tovább, s rabjait őrzeni, adóját behajtani segítsetek? Kérdem, és mi mindnyájan akarjuk tudni: Erdélyország szabad alkotmányos tanácsának terme-e ez, a hol állunk, vagy pedig Olaj bég előszobája?

Az urak mélységesen hallgattak. Ez oly kérdés volt, melyre egyenesen nem lehetett felelni.

– Kérdeztem és feleletet várok! Kiálta dörgő hangon Apafiné.

– S mit fog kegyed e felelettel csinálni asszonyom? kérdé Teleki mutatóujját ajkai elé szorítva.

– Meg fogom tudni belőle, méltó-e ezen hely hozzánk, melyen állunk?

– Nem méltó, asszonyom. Nem azon idő van jelen, midőn a magyarnak büszkesége volt Erdélyért élni; szégyen reánk nézve, hogy egy összetört, elhagyott, elfogyott nemzet első hivatalnokai vagyunk. Ezt kegyelmed igen jól tudhatja, mert férjét török padisah avatta fejedelmi székébe. És mi bizonyára sokkal kevesebb fájdalommal ejtenők fejeinket lábainkhoz, minthogy meghajtjuk azt alázatosan, azon gúnyolódó czímeket elfogadva, melyek bennünket egy romjai közt fekvő nép vezetőivé tesznek.

És valóban szabadabb és büszkébb lehet egy deszkavágó neje férjének nevére, mint kegyelmed mi reánk, kikről a történet csak azt fogja feljegyezni, hogy meghajlottak alázatosan a kényszer előtt, viseltek méltatlan jármot, szivük érzései, lelkük meggyőződései ellen cselekedtek, felvették orczájukra a gyalázatot, és azt nem jegyzendi utána, hogy: ámde e megalázás menté meg Erdély életét, s az a szégyenfolt, mely kezeik után marad e hon történetének lapjain, utolsó vérfoltjaitól óvta meg a hazát. Az időknek vetett áldozatok vagyunk asszonyom, titkoltuk a szégyenpírt, kegyelmed kérdezte, most osztozzék velünk.

Apafiné elhalaványult feje csüggedten hajlott alá, kezeit összekulcsolá.