Part 13

A herczeg eltávozott a szobából, Mária kinyitá ablakát s kihajolt rajta, hogy utána nézzen, midőn lovára ül.

Míg a herczeg a lépcsőkre került, azalatt egy piszkos öltönyű ronda török csausz jött be az udvarra, milyentől máskor is szokás volt leveleket küldeni, s ott a csatlósok közt elvegyülve, alig látszott azok által figyelembe vétetni.

Kevés percz mulva leérkezett a herczeg, s erős csengő hangon lovát parancsolá.

Erre eléje lépett a csausz s szurtos dolmányából egy összegyűrt levelet vont elő, s azt homlokához értetve, átnyujtá neki.

A herczeg felszakítá a levelet és arcza elsápadt egyszerre; levevé fövegét a csausz előtt, s mélyen meghajtva magát, üdvözlé azt.

Ő! Moldva fejedelme, levenni fejéről azt a sastollas föveget egy szurtos török szolga előtt s meghajtani büszke férfias homlokát! Mi lehet ez?… Mária szívdobogva nézte ablakából.

A herczeg erre egész tisztelettel mutatá kastélya ajtaját a csausznak, s azt elől akará bocsátani, de a török ember egész paraszt gőggel inte neki, hogy menjen ő elől.

Mária előtt egyszerre átvilágosult a rejtély. A veszély pillanatában érkező ritka lélekjelenléttel futott szekrényéhez, hol erszényei álltak. Első gondolatja az volt, hogy a csausz férjeért jött, azt tehát meg kell vesztegetni, hogy engedje őt menekülni.

Ekkor sietve látá belépni ajtaján a vén lovászt, Jovát. A vén szolga arczán ijedelem, szemeiben köny volt.

– Ugy-e férjemért jött a csausz? kérdé tőle remegve.

– Igen, asszonyom, rebegé a szolga; miért nem siettetek?

– Adjunk neki pénzt.

– Nem fogadja el. Mit érne az neki; ha a herczeg nélkül megy vissza, saját fejét vesztette.

– Irgalmas Isten! Mit tegyünk tehát?

– Uram néhány szót sugott a fülembe. Úgy hiszem, jól megértettem őt. Téged előre kell szállítanom Erdély felé, asszonyom. Uram addig itt marad a csauszokkal és kisérőikkel, kik már az udvaron állanak. Uram addig velök marad s addig húzza, halasztja az időt, míg gondolandja, hogy mi hintóval a Sereth szakadékán túljutottunk. Ott van egy hid két meredek sziklahasadék között, mely alatt a folyam elfut. Azon hidat magunk után felszedjük. A herczeg ekkor Gryllus paripáját fogja elé hozatni, melyen oly vakmerő ugrásokat szokott tenni, s a török csauszokkal ugyanazon úton megindul. Midőn a lerombolt hidhoz közel jutand, ott megsarkantyúzza paripáját s átugrat a nyiláson, míg a törökök túl maradnak. Ott aztán majd ád az Isten új tanácsot.

Mária átlátta, hogy itt nincs idő fontolgatásra, hirtelen magához szedé kincseit, s Jovától segítve, a rejtett lépcsőn leszállt a kápolnába, ott nehány pillanatig megállt a szent szűz képe előtt, imádkozni, hogy férjének adjon szerencsés szabadulást. A kápolnaajtó előtt állt hintaja, négy izmos fekete ménnel. Abba hirtelen felült s mellékutakra kerülve, szerencsésen eltávozott.

A herczeg az alatt legnagyobb önmegadást színlelve, iparkodott kelletlen vendégeit mindenféle ürügy alatt visszatartani. Előbb az erőszakosságig kinálta őket étellel, itallal, esküdve menyre földre, hogy ily becses vendégeket el nem bocsáthat étlen szomjan kastélyából, azután következett a megajándékozás: minden csausznak jutott külön-külön vagy egy kard, vagy egy serleg, s a kardnak, serlegnek, ismét históriája volt, ki viselte azt! ki ivott emebből? honnan került oda? hol veszett el, hol találtatott meg? mi vége lett legutóbbi tulajdonosának? s több efféle; s a mellett annyiszor bele tudta a beszédbe szőni e neveket: szultán, Allah és Mahomet, mikre meg kell várni, míg mindenki utána mondja: «áldassék annak neve!» hogy a csauszok untalan sürgetései mellett is bele telt egy óra, míg arra került a sor, hogy hozzák elé a paripát.

Eléhozták tehát a Gryllust. A herczeg még arról is akart egy szép történetet közre bocsátani, de a főcsausz nem hagyott neki békét:

– Csak üljön fel kegyelmed, majd elmondhatja azt az úton.

A herczeg felült a lóra, s elkezdett panaszkodni rögtön, mennyire megviselte őt a sok lovaglás az utóbbi napokban, s kérte a kisérőket, hogy ne ügessenek vele oly nagyon, mert alig ül a nyeregben.

A főcsausz hasznára fordítá a szót, oda kötöztetvén a herczeg lábait a kengyelhez, hogy le ne essék a lóról s csufondárosan mondá:

– Ha ingadozni fog kegyelmed nyergében, itt leszek én mellette, rám támaszkodhatik.

(Hiszen majd rád támaszkodom, csak várj, gondolá magában a herczeg, de akkor te nem maradsz a lovadon.)

A főcsausz kivont karddal lovagolt mellette, a többiek egy lófejjel hátrább.

Midőn a hídhoz közelít az út, a sziklák miatt oly keskenynyé lesz az, hogy csak két ember lovagolhat egymás mellett. A herczeg már látta a hidat s bár annak dobogója egy eléje hajló fa által egészen el volt szem elől takarva, egy fára akasztott fehér kendő tudósítá, hogy hintaja feleségével már túl van rajta, s a gerendák fölszedetvék.

Itt egyszerre elgyengültnek szinlé magát, s a főcsauszhoz fordulva, mondá:

– Jer közelebb, hadd támaszkodom rád.

A mint ez balgatag oda hajol hozzá, a herczeg egyszerre úgy üté főbe iszonyú öklével, hogy keresztül esett lova nyakán; és most «rajta Gryllus!»

A derék paripa egy szökéssel kivált a kisérők tömegéből, s míg azok dühös ordítással veték magukat utána, szélsebességgel rohant a híd felé.

A herczeg fegyver és sarkantyú nélkül ült lovához kötözve; de a nemes paripa, mintha érezné, hogy urának élte most ő rá van bízva, tízszeres erővel vágtatott előre.

Egyszerre kitünt az üldözők előtt, hogy a híd gerendái le vannak szedve, csak karfái állnak; «megállj!» ordítának ijedten a herczegre, saját paripáikat visszatartva; Ghyka ekkor visszafordítá merész homlokát, s lehajolva lova fejére, térdeivel átszorítá annak vékonyait s azon pillanatban, midőn az örvény hajborzasztó meredekéhez ért, kaczagva emelé meg sastollas fövegét, visszakiáltva rájok: «most jőjjetek utánam!»

A paripa e pillanatban szügyébe vágta fejét s egy kimért szökéssel, mely könnyű volt, mint madáré, átvetette magát a letört híd felett. A herczeg a légben repülve, kezében tartá sastollas fövegét, fekete hajfürtei körülrepkedték merész arczát.

A csauszok rémülten kapkodtak paripáik zabláiba, hogy utána ne rohanjanak, egyet közülök magával ragadt az elvadult paripa s utána akarta csinálni a merész szökést, de a túlpartot csak első lábaival érte a mén s halálos nyerítéssel bukott vissza lovagjával együtt a hegyi patak sziklái közé hullva.

A herczeg itt leoldá lábairól a kötelékeket a túlparton szitkozódó csauszok szeme láttára s még arra is időt engedett magának, hogy a fenhagyott karfákat egyenkint letördelje, s a vízbe hányja, nehogy átkapaszkodhassanak rajtok.

Azzal ismét felülve lovára, szép csendesen, a tehetetlen dühökben tomboló csauszok elől elvágtatott. Egy pár órai sietség után elérte neje hintaját, ki meghagyása szerint minden megállapodás nélkül sietett Erdély felé, egyedül a vén lovász kiséretében.

A hintót elérve, felülteté a lovászt saját paripájára s elküldé előre Erdélybe a fejedelemhez, azon kérelemmel, hogy engedje őt nejével együtt Erdélyen keresztül vonulni a római császár birtokába. Maga pedig a hintóban foglalt helyet Mária mellett, kit egészen megvigasztalt férjének megmenekülése, s feledteté a jövő iránti aggodalmát.

A legszigorúbb számítás szerint föl lehete venni, hogy üldözőik akár más útra kerülnek, akár új hidat raknak a Serethen, ezáltal egy napot nyertek előlük s ez az egy napi előny pedig elég lesz arra, hogy a legcsendesebb haladással is elérhessék Erdély határát, hol a moldvai seraskiernek nincs többé parancsolni valója.

E reményben látták föltünni nemsokára a székely havasokat, s mentül közelebb jutottak hozzájok, annál könnyebben érzék kebleiket, mintha azoknak minden bércze egy-egy ments-vár volna rájuk nézve.

Már belevágtak azon mély utakba, mik a borgói szorosba vezetnek, felkanyarulva a kopasz, páfrányos hegyoldalakba s ismét alákigyózva, árnyékos virágos völgyek mélyébe, egy-egy hegyi patak fut néhol az út mellett, fölötte mint egy keskeny rovátka látszik a veszélyes út, melyben a terhes szekér lassan végig döczög, a sziklák fölötte szinte egymásra hajlanak.

Itt egy vágtató lovag jött rájuk szemközt, kiben a herczeg előre küldött követjére ismert.

Tikkadtan ért hozzájuk a vén Jova, a Gryllus reszketésén látszott, hogy le sem nyergelé azóta.

– Ne menj tovább, uram! kiáltá a szolga ijedten. Pihenés nélkül jövök Szamosujvárról, hol a fejedelem tanyáz. Elmondám neki kérelmedet. Az Istenért! kiálta a fejedelem kezeit összecsapva. Ide ne jőjjön urad, vagy végveszélybe ránt mindnyájunkat magával együtt. Épen ma érkezett ide Olaj bég a szultán parancsával, hogyha a moldvai fejedelem erre találna szökni, azt neki kiszolgáltassuk.

A herczeg elkomorodva nézett maga elé, ajkai remegtek. Azután visszafordítá arczát, s kezeit szemei fölé tartva, a távolba nézett. Ugyanazon úton, melyen jöttek, sebes porfelleg látszott közeledni.

– Azok ott üldözőink, nyögé kétségbeesve. Itt nincs mit mást tenni, mint meghalni.

– Még van, uram. Erre oldalvást nyilik egy hegyi ösvény, mely csak gyalogoktól járható. Jámbor székelyek, oláhok elvezetnek erdők, hegyek között egész Lengyelországig, miért is nem menekültél arra?

– Hát nőm? kérdé vadul körültekintve a fejedelem s ajkaiba harapott fájdalmában. Ő nem jöhet velünk.

Mária e perczig eszmétlen, szótlanul nézett férjére, lelke, szive megállt az ijedelmes hirnél, de midőn azt hallá, hogy férje megszabadulhat nála nélkül, kirohant hintajából s lábaihoz vetve magát, erőszakos hévvel könyörge neki:

– Fuss! Mentsd meg magadat, ne időzz én miattam egy perczig.

– S téged áldozzalak fel magamért, ellenségeim dühének?

– Ők nem fognak engem bántani, miért üldöznének egy nőt, ki nem vétett senkinek? Isten megvédelmez engem. Bemegyek Erdélybe, ott jó barátnéim laknak, kiknek férjeik, atyjaik az ország első férfiai, ott van a hőslelkű fejedelemné; a szelid Béldiné, angyal leányával; Teleki Mihály leánya, Flóra, kikkel örök barátságot fogadtunk egymásnak, ők közbevetik magukat értem, s azután atyám gazdag, üldözőink örömestebb veendik pénzét vérem helyett. És ha szenvednem, meghalnom kellene is, te érted szenvednék, te érted halnék meg, oh férjem! Mentsd meg magadat! Az égre kérlek, menekülj meg értem.

Ghyka egy perczig gondolkozott.

– Jól van. Megmenekülök, hogy megmenthesselek.

S ezzel keblére ölelte halvány nejét, két férfiköny esett annak homlokára. A herczeg arra gondolt, hogy hátha soha sem látandja őt többet?

– Siess, monda Mária férjének. Én is sietni akarok. Ha meg kell halnom, inkább keresztyének között legyen az, jó ismerők, jó barátok szemei előtt. De fuss innen, ha előttem ölnének meg, nem kellene kard szivemnek, a kétségbeesés szakítaná meg.

– Jer uram, jer! szólt a lovász is, megfogva a herczeg kezét s erőszakosan voná őt magával, ki fájdalom dúlta arczczal tekinte vissza nejére.

Mária hirtelen hintajába ült s a kocsisnak gyors haladást parancsolt. A herczeg engedé magát lovásza által a gyalog ösvényen vezettetni, mindig hátra nézve, míg csak a hintót láthatá, szomorúan megállva, midőn azt egy hegykanyarulat végkép elfedé szemei elől.

– Csak előre uram, előre még! unszolá őt a szolga, majd ha azon hegytetőt elértük, ott megpihenhetünk.

Ghyka oly nehezen tántorgott előre, mintha az a hegy egész súlyával keblén feküdnék. Engedé magát vezetni öntudatlanul a sziklás meredeken, kiálló bokrokba, fagyökerekbe kapaszkodva. Az Isten őrzé, hogy százszor le nem esett.

Félórai fáradság után feljutottak a mutatott hegytetőre, s a mint a lovász felsegíté urát s az széttekinte, a természet nagyszerűségének képe állt előtte, s a mint e roppant panorama mélyébe tekinte, meglátta a kisded kanyargós utat, melyen nejét elbocsátá, a mint tovább nézett, ime épen akkor kapaszkodott fel a hintó egy hegy lejtőjén, félórányi távolban.

Ah, e látás visszaadta lelkét. Elkisérte szemeivel a haladó kocsit s valahányszor azt egy magasabb dombra vivé az út, mindig újra látta előtünni s úgy tetszék neki, mintha mindig látná benne nejét, s arczán gyönyörködnék s könyeit felcsókolná.

E pillanatban zajos hangok üték meg füleit. A meredek bércz alatt, melynek tetejéről neje után merengett, egy csoport lovas látszott nagy sietve ügetni. Ezek voltak üldözőik. Alig látszottak nagyobbaknak apró hangyáknál, mik egy foltban sietnek valamerre.

Ha! mily kedve támadt e hangyákat ott alant eltiporhatni.

– Ti üldözni akarjátok őt? Én majd megállítlak benneteket!

S azzal fogott egyet azon nagy szürke kövek közül, melyek a bércztetőn elszórva hevertek, s a mint a törökök a szűk hegytorkolatba értek, neki lódítá azt a meredeknek.

Iszonyút dördülve vágtatott alá a szikla a meredek lejtőn, nagyokat szökellve, a hol valamiben megakadt. A herczeg utána nézett, egy kiálló fához dülten a meredekbe hajolva. Hah, mint törte magát keresztül a nyargaló szikla a rémült csoporton. Csak egy véres vonal maradt utána; lovagot lovastul ott zúzott.

Majd a másik és harmadik szikla köszöntött alá. A csauszok ész nélkül futottak vissza s addig meg sem álltak, míg az átelleni lejtőre felkapaszkodva, biztosságban nem érzék magukat a hengerített kő elől s ott azon látszottak tanakodni, merre lehetne az utjokat álló háta mögé kerülni?

E szándékot megsejtve, elküldé a herczeg lovászát, hogy egy követ hajítson a tulsó hegyoldalba, mely a mint csörtetve futott végig, a csauszok azt hivék, hogy ellenfelük sokad magával van ott, s még magasabbra hágtak.

– Ezek onnan estig meg nem mozdulnak, mondá magában a herczeg, akkor pedig utól nem érik többé Máriát.

Helyesen következtetett: a csauszok, miután sokáig hasztalan tanakodtak magukban, hogy mely uton lehetne a veszedelmes szorost kikerülni? elkezdtek felkiabálni a a hegytetőn álló láthatlan ellenségre, fenyegetve őt a szultán legmagasabb haragjával, ha őket keresztül nem engedi békével vonulni, s a mint erre feleletül újra nehány kő érkezett alá, lenyergelték paripáikat s kikötve azokat legelni, tüzet raktak és leültek.

* * *

Az üldözött nő azalatt a legelső székely faluban négy uj paripát vásárolva kifáradt lovai helyett, pihenés nélkül hajtatott tovább. Egész éjjel utazva, másnap reggel tájon beérkezék Szamosujvárra. A fejedelem nem volt többé ott. Mint mondák, a legnagyobb sietséggel költözött előtte való nap Kolozsvárra vissza.

Mária le sem szállva hintajából, váltatott uj lovakat. Már ekkor három nap, három éjjel utazott pihenés nélkül, betegen, kétségbeesve. És ismét sietve kellett odább haladnia. Midőn Szamosujvárról kiindult, akkor jutott eszébe, hogy Deésről már könnyű lett volna Magyarországra kijutnia, hol a szathmári várparancsnok oltalma alatt legbiztosabb menhelyet találhatott. Oh hogy e gondolat nem tudott nehány órával hamarább jönni! Mit tegyen most? Visszaforduljon-e? Hátha üldözőivel épen szembe találkozik? oh hogy elébb nem jutott az eszébe. De csak Szamosujvár volt mindig gondolatjában, s most már csak előre menni volt idő.

Egy órával előbb ez ötlet megszabadította volna; most már késő volt: menni kellett a merre fátuma vivé.

Alkonyat lett, mire Kolozsvárt elérték; kocsisa, a mint a tornyokat meglátta a távolból, hátrafordult asszonyához azon vigasztalással, hogy nemsokára Kolozsváron lesznek. A nő e szóra kérte a kocsist, hogy ne hajtson oly sebesen, s miután az még jobban a lovak közé vagdalt s félénken tekintgete hátra, ő is kinézett a hintó hátulsó ablakán s látta, hogy mögöttük az úton egy csoport lovas jő nyargalva.

Tehát üldözőik épen annyira voltak mögöttük, mint előttük Kolozsvár.

Egy pillanat sem volt a késedelemre. A kocsis egyre vágta a lovakat, azok tajtékzó gőzt lövellve orrlyukaikon, vágtattak előre, a kavics szikrázott patkóik alatt, a hintó sebesen gördült a felvágott göröngyökön, az üldözött nő egyik szegletébe húzta magát annak, Istentől kérve megszabadulását.

Csodálatos bűvereje a veszélynek, mely a leggyöngébbeket fenn birja tartani, hogy egy ideg-gyönge hölgy veszélyes állapotja végső idején napokat, éjeket birjon kiállani pihenés nélkül, a legfárasztóbb uton. Szemei előtt sötétül a világ, és neki nem lehet, nem szabad elalélni, mert akkor veszve van! – Kétségbeesve hajol ki hintaja ablakán, kiáltva: «Siess! siess!» A paripák vágtatnak előre.

OLAJ BÉG.

A fejedelem épen künn állt palotája tornáczán a fejedelemnével beszélgetve, kinek arczán nagyon meglátszott az utóbbi napok szenvedése. Nemsokára a nagyenyedi rémnap után egy kis leánykája született, s az akkor érzett ijedelem nagy hatással volt mind az anya, mind a gyermek egészségére.

Apafi homloka is felhős volt. A fejedelem szive nemcsak magáért érez. A hol csak fájdalom van az országban, az neki is mind fájdalom, pedig az övében nem osztozik senki.

Napok óta nem volt már nyugta, akár hová fordult. A török minden nyomon zsarnokságát éreztette vele, s a küludvarok önző hidegséggel hallgaták panaszát, s míg országnagyjai zsarnoknak nevezték, a köznép gúnydalokat énekelt ablakai alatt gyöngesége felől, s ha családja körébe menekült, ott egy beteg nő fogadta, ki oly életvidám volt valaha, míg férje fejedelemmé nem lett.

Egy beteg feleség mindenható a férj felett. Ha Anna ekkor azt kérte volna férjétől, hogy hagyja el fejedelmi palotáját s térjen vele vissza az ebesfalvi csendes kastélyba, hol nem volt országa, de volt menyországa: tán azt is megtette volna érte.

A mint a fejedelmi pár tornáczán állva, a város egyhangú zajára elméláz, hirtelen vágtató hintó gördülése veri fel merengését, mely egyenesen a fejedelmi palota udvarára hajtatva be, annak lépcsői előtt megáll; a kocsi ajtaja hirtelen felszakíttatva, egy halvány nő rohan ki abból, ki erejének végső megfeszítésével fut fel a lépcsőkön s az eléje siető fejedelmi pár lábai előtt e szavakkal rogy össze: «Én Sturdza Mária vagyok!»

– Az Isten szerelméért! kiált föl ijedten a fejedelem. Miért jön kegyelmed ide? Semmivé tesz engem, semmivé az országot. Elveszti magát és minket.

A szerencsétlen nő nem válaszolhatott többé. Ereje idáig tartott. Ott aléltan omlott le a márványra.

Apafiné udvarhölgyeit kiáltá, kik e szóra elősietve, felkarolák az elalélt hölgyet s arczát királyné-vizzel kezdék locsolni.

– Meg nem engedhetem, hogy házamba vigyék! kiálta rémülten Apafi. A végromlást hozná rám és családomra.

Apafiné méltóságteljes tekintetet vetett férjére.

– Mit akarsz? Ki akarod vetni ezt a szerencsétlen nőt üldözői elé? ily helyzetben? Gondolj reá, midőn hasonló esetben én is futni kényszerültem, ha akkor engem is az útfélre dobtak volna menedék helyett.

– De a szultán haragja…?

– Hát az utókor meggyalázása?

– Asszony! azt akarod-e, hogy trónomat, éltemet veszítsem egy asszony miatt?

– Inkább veszítsd el azt egy asszony miatt, minthogy ez asszonyt megöld. Ha te kizárod őt szobáidból, én megnyitom előtte az enyimeket, s akkor, ha akarod, mondhatod a szultánnak, hogy én vétettem!

Apafi éktelen megszorulva érzé magát neje elhatározásán. Ez a vakmerő asszony semmit sem akart országos kérdésekről tudni ez emberiséget érdeklő ügyben.

Mit tegyen? Az üldözött hölgyet ő is szivéből sajnálta, de a porta küldöttje, Olaj bég, teljhatalmú fermánnal jött reá. Ha be nem fogadja az üldözött nőt, meg van gyalázva a világ előtt, ha menhelyet ad neki, a porta semmivé teszi.

A mint így tusakodnék magában, jő nagy sietve az egyik kapuőr s jelenti, hogy épen most kanyarodott be az utczába egy csoport török katona, kik fenhangon tudakozódnak az oláh herczegné felől.

Apafi megnémulva támaszkodott egy márvány oszlopnak, míg Anna hirtelen parancsot adva udvarhölgyeinek, hogy az öntudatlan nőt vigyék legbelsőbb szobáiba s hivassák orvosát, kilépett az erkélyre s látva, hogy a csauszok épen a palota felé tartanak, lekiálta a kapuőrökre:

– Zárjátok be a kapukat!

Apafi szeretett volna ellenkező parancsot adni, de míg rágondolta magát, a kapuk csukva voltak a csauszok orra előtt.

Azok dühösen kezdtek el kopogtatni dárdáik nyelével a zárt ajtón, mire Apafiné a palota erkélyéről, hatalmas, dörgő szóval lekiálta rájuk:

– Semmirekellők! Mit dörömböltök itt? Ez nem kaszárnya, hanem a fejedelem lakhelye! Tán azért nem tudjátok azt, mert a ti fejedelmeitek kapui fölé minden nap friss emberfők szoktak kiszegezve lenni, ismertető jelül. Ha ehez vagytok szokva, könnyen megérhetitek azt is!

A csauszok nagyon meghökkentek e szavakra, s feltekintve a parancsoló nőre, át kezdék látni, hogy ez aligha komolyan nem beszél. Egy darabig aztán tanakodtak egymás között s azzal megfordultak és elmentek.

Apafi nagyot sóhajtott.

– Ebből aztán furcsa valami lesz; de hogy mi? azt a jó Isten tudja.

Nehány percz mulva egy müderrisz érkezék Olaj bégtől a fejedelem kapui elé s egyedül jövén, bebocsáttatott hozzá.

– Tisztel Olaj bég, hogy jelenj meg nála, de rögtön.

Anna vendégét ápolni ment, de megértve, hogy a fejedelmet Olaj bég hivatta magához, haragra gerjedve jött elő.

– Mióta parancsol a szolga urával, hogy egy követ magához rendelje a fejedelmet, kinek udvarához küldve van?

Apafi csupán egy tisztességes hazugsággal birt menekülni.

– Beteg szegény Olaj bég nagyon: nem mozdulhat az ágyából; s igen alázatosan kéretett, hogy látogassam én meg. Hisz ebben semmi lealázás nincsen, ha megteszem is. Ő egy nyolczvan esztendős öreg ember, unokája lehetnék: úgy is szokott velem bánni, mint édes gyermekével, én bizony elmegyek hozzá, s eligazítom vele ez ügyet. Eredj csak beteg vendégedhez és vigasztald meg. Szavamat adom, hogy mindent elkövetek érte, hogy megszabadíthassam. Ő érte alázom meg magamat.

Apafinénak ugyan megsugá előérzete, hogy e megalázás bizvást el is maradhatna, de átlátva, hogy a lelki erő nem ragadós, engedé őt menni a követhez.

Apafi Olaj béghez készülvén, különös gyöngéd érzelemből nem vevé magára a zöld bársony fejedelmi dolmányt, hanem csak egyszerű nemesi köntösét, gondolván, hogy így nem a fejedelem lesz az, ki Olaj béget meglátogatja, hanem az ebesfalvi közbirtokos, s a hogy Ebesfalván szoká, ha valami török urnak ment udvarolni, ezüstös kardot kötött, s a kard háta mögé oda akasztá azt a historiai nevezetességű buzogányt, mely akkor is oldalán lógott, midőn azzal az adófizetést megtagadó szebeni követséget saját fejedelmi kezeivel eldöngeté.

Így ment gyalog, csupán egy csatlósától kisérve, kinek szinte hétköznapló ruháját kellett felölteni, az Olaj bég lakására.

A kutyák majd lehuzták az udvarban, mert a bég nagy pártfogója volt ez állatoknak s nyílt asztalt tartott minden városban lakása előtt, a kósza ebek számára.

Ezeken átlépkedve, egy tornáczon és egy előszobán kellett keresztül hatolnia, melyek mind csordultig valának imádkozó dervisekkel, kik keresztbe vetett lábaikon guggolva, nagy kapcsos könyvekből olvastak fenhangon, egymásra csak annyiban ügyelve, hogy ki birja a másikat túlkiabálni?

A fejedelem nem is szólt hozzájuk, világos levén előtte, hogy itt feleletet nem kap; hanem csak benyitott egyenesen a harmadik ajtón.

Az is tele volt pókokkal és dervisekkel; hanem a szoba közepére volt egy veres párna kitéve, azon ült egy ősz halovány ember, bő, sárga lompos kaftánban. Az is egy nagy könyvet tartott maga előtt s olvasott keservesen.

Apafi oda járult hozzá és meg merte szólítani.

– Emberséges Olaj bég. Kegyelmes uram. Találj valahol punctumot a könyvedben, s fület csinálván benne, tedd be azt és beszélj velem.

Olaj bég meghallva a fejedelem szavát, félretevé a könyvet s édes nyájas mosolygással fordítá orczáját felé, áhitatos hangon mondva:

– A próféta angyalai hordozzanak tégedet a te utaidon, én édes gyermekem. Az ég figyelmezzen szakálladnak minden szálára s az arkangyal Izrafil járjon előtted és seperjen el minden követ, hogy lábaid meg ne üssed bennök.

E szavakkal kegyesen nyujtá a bég kézcsókolásra jobbját, áhitatos hunyorgással a fejedelemre, s nem állok jót érte, hogy Apafi meg nem csókolta volna azt, ha négyszem közt lett volna vele, de ennyi dervis előtt még is csak derogált neki e tisztelgés; a helyett megfogá a bég kezét s tempóra végig fektetve balkezében, jobbjával egy hangos csattanós parolát csapott bele s azután megrázta azt emberül, a mint illett.