Part 12

A német-magyar tábor csak ekkor vevé észre ellenfelei szándékát s hirtelen három ezred muskétást lerendelve a janicsárok ellen, azok bátran megütközének a törökökkel s őket egész a hídig visszaverve, ott dühös tusába keveredtek velök, majd visszanyomva elleneiket, majd új csapatok ellen védve magukat.

Ez alatt elkészült a másik híd, melyen Kucsuk basa lovassága keresztül nyomulva, egyszerre a muskétások háta mögött terme.

A meglepett harczolók, meglátva a túlnyomó erőt, mely ellen segélyükre a főtáborból senki sem érkezett, hirtelen elhajigálták fegyvereiket s hanyatt-homlok rohantak vissza sánczaik közé.

A következő pillanatban egy zavart tömkeleggé vált a két csapat. A keresztyén gyalogság útját elvágták a sánczoktól Kucsuk basa gyors spahijai, néhány perczig tartott csak a küzdés, még a zászlók körül volt keményebb tusa, végre azok is ingani kezdtek, egyik a másik után elesett, a három ezer keresztyén lelke együtt szállt fel a magasba, üldöztetve még ott is a muzulmán had diadalittas ordításától, kik elfoglalva az elősánczokat, feltűzték azokra félholdas lobogóikat s prédát tőnek a sátorokban, mik védtelenül maradtak előttük.

A keresztyén sereg e pillanatban közel volt a végpusztuláshoz, s ha a Küprili átkel a vizen s Hasszán basa osztja a Kucsuk által kezdett harczot, hirmondó sem marad belőle.

De a két fővezér még akkor is makacsul a túlparton tanyázott. A Küprili, ki tegnap este maga akarta kezdeni a harczot, hogy akkor visszautasító választ nyert, ma még csak föl sem nyergeltetett, hanem nézte agyafurt hidegséggel, mint verekedik a tábor túlsó szárnya? Hasszán pedig sokkal inkább szerette volna, ha a janicsárok s az őket segítő Kucsuk ott vesznek a parancsa ellen kezdett harczban, mint hogy segélyükre sietett volna, s tornya magasában ülve, bár semmit sem látott a harczból, de hallá a kiáltást s azt hivén, hogy az a janicsárok halálordítása, vevé olvasóját övéről s elkezde buzgón imádkozni, hogy a próféta tartsa számukra nyitva a paradicsom kapuját.

– Uram! uram! kiáltoz fel rá Yffim bég. Köss kardot és ülj lovadra.

A basa nem hallott semmit. Yffim bég elvégre kétségbeestében megragadá a harang kötelét s meghúzta az öreg harangot Hasszán feje fölött, mire az ijedtében majd kiugrott az ablakon.

– Ki az? mit akarsz?

– Siess uram! ordítá Yffim bég. Kucsuk basa veri az ellenséget, már sánczaikat is elfoglalá s sátoraikat felprédálta. Ne engedd, hogy övé legyen egyedül a dicsőség! s egy maga verje szét a keresztyéneket.

Hasszán felugrott helyéből. Ha azt hallotta volna, hogy Kucsuk embereit leaprítják, tovább imádkozott volna, de Kucsuk győz! Győz egyedül egy magában. Ez éles sarkantyú volt lelkének. Föl mindenki, a ki mozog! Elő spahik, szarácsiak! A harczba minden igaz hivő! A dervisek menjenek fel a toronyba s énekeljék a csatában elhalók énekét. Villogjanak a muzulmán szablyák! Reszkessen a föld az ágyúk gördülése alatt! Hirdessék a kürtök, hogy ma a dicsőség napja van!

Egyszerre megelevenült a tábor, a harczkarélyok vágtatva rohantak a híd felé. Ember ember hátán gázolt, a kit letaszítottak a vízbe, úszva iparkodott áthatolni, egész csapatok úsztattak lóháton keresztül, s a nehéz vaságyúk oly sebesen haladtak előre, mintha szárnyaik volnának. Keresztül terelték a moldovánok hatezer emberét is s felállíták egy emelkedettebb helyre népet ijeszteni. Most tünt még csak ki az ozman hadsereg roppant mennyisége, mintha mindenünnen a földből támadnának elő e szokatlan fegyverzetű hadak; a kisded, összetömött keresztyén tábor úgy látszott ellenükben, mint sziget az árvízhez.

A hadsorok legeslegközepén lehete látni Hasszán basát fényes kiséretével, húsz lófarkos lobogó vette körül, pánczélos hadsorok, a sereg legjobbjaiból válogatva. Balról álla Ismail basa hadserege, jobbról a moldvai hadak. A legszélsőbb helyen, a már elfoglalt sánczokban Kucsuk basa.

A táborhomlok előtt látjuk e perczben keresztül nyargalni Yffim béget, a vezér parancsával Kucsuk basához.

– Ti maradjatok azon helyen, melyen most álltok, és tovább ne nyomuljatok, míg erre új parancs nem jő. Feriz bég és dandárja a tulsó szárnyra vonuljanak.

Hasszán nem tűrhette, hogy két ily hős a csatában egymás segélyére legyen s elválasztá az apát a fiútól. Azok engedelmeskedtek. Kucsuk takarodót fuvatott, Feriz bég átvonult a baloldalra, ott is a tartalékot képezve.

Ekkor megszólalt a riadó; éktelen ordítás tölté el a levegőt, a muzulmán had vérszomjú dühvel rohant a keresztyén tábor homlokának. Nincs hatalom, mely megmenthesse őket!… Mi ez?… Egyszerre megáll az ostromlók rohama. A keresztyén tábor gyalogsági homlokzata előtt csillagalakú árkok vannak vonva, miket egy éjszaka készítének, tele verve hegyes karókkal. Az ostromlók legelső sorai rémülten állanak meg az árok előtt s egy perczre feltartóztatják a rohamot. De a percz rövid. A hátuljövők erőszakos tódulása beletaszítja őket a halálos árokba, egyik a másik után hull a hegyes sánczkarókba, a harczkiáltás túldörgi a halálsikojt, perczek múlva a csillagsáncz holttestekkel van betemetve, s a rohanó tömeg társai holttestén keresztül gázol a túlpartra. Most megdördülnek az ágyúk. E pillanatig tétlenül vesztegeltek a keresztyének ágyúi, elrejtve sánczkosaraik mögé. Most épen torkaik előtt áll az ostromló had. Egyetlen jelszóra nyolczvan ércztorok bömbölése hallik, irtó tekék, lánczos golyók süvöltenek a tömött sorok közé, másutt makkokkal tölt zsákot röpít a tömegekre az eldurranó taraczk, míg a tűzokádó granát a legtávolabbi sorokat ijeszti.

A muzulmán had rémülten rohan vissza, holtakat és futni akaró sebesülteket hagyva maga után. Undorító látvány. Az iménti fényes hadsorok helyett nyavalygó, véres tetemekkel van a föld behintve, mik úgy vonaglanak, mint férgek a porban. Másik pillanatban újra fényes hadak lepték el a tért, s a holtakat nem látni: rajtok állanak. A vert csapatok hátra küldettek s pihentek jöttek helyökbe; a roham ismételtetik. Most már az ágyútűz sem tartja vissza őket. Szemeiket behunyják. Allaht kiáltanak és rohannak előre. Itt egy földrendítő pukkanás hangzik, a küzdők lábai alatt rejtett tűzakna vetteték föl; az égnek lövellő füstfelhők közt széttépett emberi tetemek, viharragadta zászlók repülnek szanaszét. A második roham is vissza van verve, s ez alatt sikerül a keresztyén tábornak szekérsánczot vonni maga előtt. Most egy harmadik, majd egy negyedik roham következik és ismét új és mindig dühösebb, a keresztyének kétségbeesve küzdenek már: a török tábor minden csapatja harczba keveredett velök, csak Kucsuknak nem adatott parancs előnyomulásra. Nála nélkül akarja Hasszán az ütközetet megnyerni.

Ott áll ő maga kiséretével együtt s rendezi fonákul a csatát, rohamokat küldve megmászhatlan sziklák ellen, lovassággal ostromoltatva árkolt helyeket, elállt csalitokat, majd parancsokat osztva oly ezredeknek, melyek már el vannak pusztulva, s rendelkezve hadvezérekkel, kik szemei előtt hullottak el. Környezői bámulva hallják szavait s egy sincs, ki merné neki mondani: szállj le lovadról, hiszen te tíz lépésnyire sem látsz. A megújuló rohamok zaja mind meg annyi diadalkiáltás az ő füleiben: «nézzétek, mint bomlanak a keresztyének hadsorai, zászlóik a porba hullanak! Lőjétek, lőjétek őket!» és senki sincs, ki meg merné neki mondani: «Azok saját seregeid, melyeknek halálordítását hallod, s a lövések a keresztyének ágyúiból jönnek s soronként seprik tennen hadaidat!»

Már a tizedik rohamra indul az ozmán tábor, ekkor egy hírnököt küld Hasszán a túlparton veszteglő Küprilihez ezen izenettel:

«Visszamehetsz már Paphlagoniába! Kivívtuk nálad nélkül a diadalt. Beszéld el otthon, hogy mit láttál?»

A Küprili komolyan megijedve, hogy a harcz dicsőségéből kimaradt, rögtön felülteté egész lovasságát s hidat veretve maga előtt, az átkeléshez készült.

Ez történt ugyanazon pillanatban, midőn Ismail basa a tizedik rohamra vezette az ozmanokat.

A keresztyén sereg vezére, Montecuculi,[12] észrevéve a Küprili mozdulatát, rögtön összehivá vezéreit s tudtokra adá, hogy ha a Küprili megérkeztét bevárják, akkor menthetlenül veszve vannak.

Az ágyúkba akkor tömték az utolsó töltést. Csak egy lövés volt még védelmükre.

Több arcz elsápadt e hírre, s Montecuculi szavait mélységes csend követé. De hiszen szava csak a bátorságnak van. Három hőse volt a hadseregnek, egy közülök, a frank vezér, marquis de Briançon, már a csatatéren hevert, csak kettő volt még jelen: Toggendorf, a német vértesek vezére, s Petneházy, a magyar lovasságé.

A felszólításra e kettőnek arcza maradt szilárd, Toggendorf hidegvérrel lépett elé:

– Ha két halál közt kell választanunk, miért ne választanók inkább a halált előre törve, mint a halált futás közben?

– Nem úgy pajtás, szólt Petneházy lelkesülten ragadva meg társa jobbját. Halál és dicsőség között választunk, s ki a dicsőséget keresi, megtalálhatja a diadalt is.

– Ti mondátok, szólt hideg nyugalommal Montecuculi s zsebébe dugva perspektiváját, kihúzta vékony kardját, s míg a két vitézt a két szárnyra küldé, maga a sereg élére állt s parancsot adott, hogy egy pillanatban hárítsák félre a szekérsánczokat.

Az utolsó lövés eldördült, a szétvonuló füstfellegből két tömött hadoszlop látszott sebesen előrohanni: Toggendorf vértesei s Petneházy huszárjai.

Petneházy egyenesen a még pihenő moldvai seregnek vágtatott, mely Ghyka herczeggel élén, ez ideig részt nem vett a harczban. Ez ötlet Istentől adatott neki. A moldvai herczeg régóta csak arra várt, hogy valaki által megtámadtassék, hogy elhagyja a csatát, melybe keresztyéni érzelmei ellen kényszeríttetett jőni, s a mint Petneházy ötven lépésnyire ért csapatjaihoz, azok mintegy jeladásra egyszerre visszafordultak s kardjaikat össze sem mérve ellenfeleikkel, vágtattak végig a Rába balpartján, odahagyva a csatatért.

E futás a török had egész csatarendjét zavarba hozta. Még ugyan ügyesebb vezér visszahúzhatta volna az egész sereget, de Hasszán nem látta rossz szemei miatt, hogy a moldovánok megfutottak, s hírül adni senki sem meré azt neki.

Ismail basa rögtön sietett a támadt hézagot betölteni, de mielőtt odaérhetett volna, megrohanták Toggendorf vértesei s egy pillanat alatt két tűz közé lett szorítva. A vértesek és huszárok kardjai közre kapták a janicsárokat, s a legelső összecsapásban maga Ismail basa lebukott lováról. Egy huszár odaugrott hozzá, s nagyszakállú fejét leszelve, feltüzé kopjája hegyére, ijesztő jelképen emelve azt fel a rémült törökök előtt. A janicsárok nem birták többé erejöket kifejteni, mindenütt keresztül törve, csak a kétségbeesés adott még erőt felbomlott harczsoraiknak. A futó gyalogok elzárták az utat, saját segítségökre siető lovasságuk elől.

Mindez Hasszán basától alig kétszáz lépésnyi távolban történt, de ő mindebből semmit sem látott.

– Dicsőség Allahnak! kiálta, kezeit égre emelve. A diadal miénk! Fut a keresztyén és elhajigálja zászlóit. Legjobb vitézeik omlanak a porba. A többi fut fegyver nélkül és sápadtan…

A kik körüle álltak, borzadva hallák szavait. A keresztyén sereg már ekkor levágta táboruk virágát, a janicsárokat.

– Énekeljetek Allahnak dicsőítő dalt! szóljanak a dobok és trombiták. Bocsássátok a pihent tatárokat a futók után. Gyújtsátok fel falvaikat, verjétek le a keresztet templomaikról, vágjatok le mindent, a ki a férfikort elérte. Allahé a diadal!

– Őrjöngsz uram! kiálta Yffim bég, Hasszán lovának zabláját megragadva. Fuss innen és mentsd meg magad. Sereged java elveszett, a janicsárok elhullottak, a moldvai had fut. Ismail basa feje dárdára szúrva!

– Nem, nem lehet! ordítá magán kívül Hasszán. Jőjjetek velem. Előre rohanjunk. A diadal miénk.

Vezérei azonban megragadták, s erővel kitekerve kardját kezéből, lova kantárát megfogák kétfelől s visszafordítva azt, ragadták magukkal a hid felé, mely már akkor tömve volt futókkal.

– Zászlóim! zászlóim! hörgé kétségbeesetten a vezér.

Hajh a zászlók! a szép félholdas lobogók, a hármas lófarkak, azok egyenként vesztek el vivőik kezéből, a szép válogatott vitézek ezüstpánczélokban, napos kolcsagos turbánokkal, gyémánt markolatú kardokkal egyenként hullottak el a zászlók védelmében. Nem jutott azokból vissza több hétnél. Ott veszett tizenhárom.

A koczka fordult. Az üldözők futókká lettek. Egy óra előtt a keresztyén tábor sorsa volt semmivé lenni, most a töröké lesz az.

A Küprili, látva a veszteséget, ismét felszedette hidjait s a túlparton maradt.

A végveszély e pillanataiban két csapat áll még a győzedelmes üldözőknek ellen, társaik futását védve. Kucsuk és daliás fia.

A tábor két ellenkező szárnyán állva, a felbomlás pillanatában, nem várva új parancsot, egyszerre a csatatéren termett mindkét bajnok, s míg Kucsuk Petneházynak állta útját, addig Feriz bég Toggendorfot kereste fel magának.

Ah, ott küzdenek az amazonok kedvenczük oldala mellett. Az ifju szemei megnemesíték keblökben a szivet, s megerősíték karjaik idegét. Úgy harczolnak, mint a nőoroszlán hímje mellett… «Milyen fiatal gyermekek», szól magában Toggendorf, midőn egy-egy nehéz kardcsapása alatt lehull: nem is gyanítja, hogy az női szív volt, mely az ércz pánczél alatt vezéreért oly hőn tudott dobogni, és tudott elvérzeni.

Elvérzenek egyenként. Lehajtja szép szőke fejét a csatatér párnáira az északi szigetek virága, arany hajával beterítve kemény ágyát, megtörik a karcsú termet, a szép chinai leányé, mint a megroppant liliom, ajkát összezárva hal meg a néger gyermek, s arczánál sötétebb éj száll le szomorú vonásaira.

– Ne bántsd őket! velem harczolj! kiált kétségbeesett haraggal Feriz bég ellenére. Nők ezek!

Toggendorf megrettenve rántotta vissza kardját e szóra s elfeledé kikerülni a csapást, mely e perczben ellene mérve van: a cserkesz leányka két kézzel fölemelve harczbárdját, lesujt reá, s a rosszul irányzott csapás a lovag paripáját éri, mely ketté hasadt fővel rogy össze alatta.

Feriz bég dühösen veti magát a vértesek tömegébe, mely vezérét bukni látva, ismét hátrálni kezd. A zavart viadalban egyszerre sebet kap jobb kezén Feriz, hirtelen balkezébe kapja kardját, s nehány lépést hátrál visszafelé. Toggendorf is újra lóra kapott s új összecsapáshoz készül mind a kettő, midőn egyszerre mind a két táborból megszólal a takarodó szava.

A szomorú kürthangok lassankint szétválasztják a küzdőket. Csatasorba válnak a végső csapatok, csak egyes csoportok harczolnak még, végre csak egyes emberek, azok is elhagyják egymást kifáradtan, s visszavonul csendesen táborhelyére a két ellenséges sereg. Mindkettő érzi, hogy ereje kimerült. Négyezer halottat veszte a keresztyén, tizenhatezeret a török, és legjobb vezéreit, nehéz ágyuit, zászlóit és harczi hirét; de senki sem veszte annyit, mint Feriz bég. Elhullt az amazondandár. Az ő önfeláldozásuk menté meg a török hadat a teljes szétveréstől.

Magára maradt már a tér, – viadal mezeje elébb, sohajtások mezeje most. Haldoklók, kínzott tetemek forognak a gázolt fűben. Egy-egy meglőtt paripa emeli még végerővel fejét a búcsuzó alkonyfény felé, egy-egy elesett spahi keresi szemeivel az ég kapuit, miken át a paradicsom mosolyg felé s búcsuzik a szép tájaktól, hol ős sátrait, nejét, gyermekét hagyta, kiket nem fog látni többet. Az éj elfedi őket lassan. A csillagok mosolyognak a föld borzalmain. Ha minden halottért lehullana egy csillag, most sötéten maradna az ég. A sóhajok is elnémulnak. – Csendes a táj. – Csak egyes merész martalóczok száguldoznak a holtak mezején, meglopva az elestek köntöseit.

Hát az kicsoda, ki felkötött karral késő éjszakán sorba járja a vérmezőt, itt és ott keresve halottait, s a hol egyre rátalált, lehajol hozzá, s megcsókolja halvány arczát? – A bánatos Hariri az, kinek ajkán megfagyott a dal örökre, azon jéghideg csókoktól, melyeket holtak ajkaira hinte.

AZ ÜLDÖZÖTT NŐ.

Talán el is feledtétek őt már? kedves ismerőnket, a szép Máriát, az oláh herczeg nejét?

Ah ő boldog!… Bár férje távol van, e bánatot egy új öröm közelléte feledteti, az anyai élet közelgő öröme.

Ott ül alkonyatkor kastélya kertjében s boldog jövendőről szövi álmait, udvarhölgyei apró ruhácskákat szines szalagokkal készítnek mellette. Úgy örül, mosolyg, midőn azokat látja.

Ha a parasztnők kis gyermekkel karjukon mennek végig az utczán, elveszi tőlük a gyermeket, s ölében ringatja, csókolja és beszél hozzá. Minden ujdonszülöttnek ő a keresztanyja s mily gyöngéd keresztanya? naponként eljár a templomokba s a szűz anya előtt édes fogadásokat tesz, hogy ezen boldogságból, mit Isten legfőbb örömül adott a nőnek, őt is részesítse.

A boldog szenvedés kedves halványságot vont azelőtt oly életvidor arczára. Olykor a szenvedés is édes.

A szent-gotthárdi csata után gondja volt Ghyka herczegnek egy futárt előre küldeni, ki nejének hirül adja, hogy férje miatt ne aggódjék, mert az él és nemsokára honn lesz.

Így Mária előbb vevé a megnyugtató tudósítást, mint a vesztett csata rémhírét, melyre kétségbe fogott volna esni.

Hálát adott Istennek érte.

Mit bánta ő, hogy ha a csata elveszett, török császár dicsősége csorbult, csakhogy férje megmaradt, vele együtt szegény oláh nők férjei. Mint sietett rögtön tudósítani az eltávozottak nejeit, hogy ha hallani fogják, hogy a török tábor levágatott, meg ne rémüljenek, mert férjeik megszabadultak mind és közelgenek.

Mennyit örült a viszontlátásnak! Mint várta férjét reggeltől estig, és éjjel a legkisebb zajra fölébredt. Ha ló vágtatott el az utczán, ha távol trombitaszót hallott, mindig azt hivé, hogy férje jön.

Egy éjszaka arra ébredt fel, hogy hálószobája ajtaján koczogtatást hallott, s kérdésére férje szava hangzott vissza.

Az álomból ébredő meglepetése, öröme oly nagy volt, hogy az első pillanatban nem tudta, mit tegyen, mire a férj türelmetlenül ismétlé: «nyiss ajtót, Mária».

A nő sietett férjét ölelhetni, bebocsátá őt, nyakába veté magát, s csókjaival halmozá el; de az első pillanatban észrevevé, hogy a csókok, miket a férj vissza ad, oly hidegek, a kar reszket, midőn ölel; megdöbbenve tekinte arczára: komoly volt az s tele aggodalommal.

– Férjem! szólt reszkető hangon a túlérzékeny nő, ily hidegen ölelsz-e engem?… minket? igazítá ki lesütött szemmel.

A herczeg fájdalmasan érté át a gyöngéd figyelmeztetést s felsóhajtva szólt:

– Annál rosszabb rám nézve.

Kezei, egész termete úgy reszketett neje karjai közt: pedig a herczeg izmos, bátor férfi volt.

– Mi történt? mi bajod? kérdé aggodalommal a nő.

– Semmi. Szólt a herczeg, megcsókolva neje homlokát. Légy nyugodt. Fölösleges aggodalom az egész. Feküdjél le. Nekem némi dolgaim vannak még, miket az éjjel el kell intéznem. Azután majd eljövök hozzád s beszélgetünk, a miről tetszeni fog.

Mária szót fogadott, lefeküdt, de most már ő is reszketett. Maga sem tudta, miért?

Férjének valami bajának kell lenni, nagy bajának, hogy a viszontlátás perczében oly hidegen fogadja nejét.

Nehány pillanat mulva, mely alatt ott künn hallá félig halkan beszélni férjét, belépett az, leoldott kardját kezében hozva, s miután valamit látszott keresni: végre Máriához fordult:

– Nálad vannak a kincstár kulcsai?

– Igen, szekrényemben állnak.

A herczeg fogá a kulcsokat és eltávozott.

Mária könnyebben lélekzett. Tehát csak pénzügy a baj? Hála Istennek, hogy nem nagyobb; – bizonyosan sokat vesztett a táborban, vagy adót csikarnak tőle. Hisz azért van nekem.

Kevés idő mulva visszajött ismét a herczeg s egy ideig, mintha szó és hallgatás közt válogatna, végre megszólítá nejét:

– Máriám! van neked is pénzed?

– Van édesem! sietett Mária felelni. Épen tizezer tallér. Kell neked?

Nem, nem. De tartsd készen magadnál s ha ékszereidet is összegyűjtenéd, jól cselekednél.

– Mi végre, férjem?

– Mert, szólt Ghyka megakadozva, meglehet – hogy igen hirtelen el kell majd utaznunk.

– Utaznunk? – az én helyzetemmel? kérdé Mária, szenvedő arczát férjére emelve.

Ghyka lelkén keresztül villámlott e tekintet. Neje ily állapotban közelebb a halálhoz, mint az élethez.

– Nem! egy tappot sem megyek! Kiálta egyszerre magán kívül, s asztalhoz vágta kardját, hogy hüvelye szétrepedt, s ha az ég rám szakad, sem megyek.

– Az Istenért! férjem, mi bajod? kiálta Mária megrémülve, mire a herczeg büszkén fölemelt homlokkal, mosolyogva lépett hozzá, s keblére ölelve a nőt, biztatólag mondá:

– Semmitől se félj. Egy gondolatom volt, de már letettem róla, s már most nem gondolok rá többet. Vedd úgy, mintha semmit sem kérdeztem volna tőled.

– De e nyugtalanságod?

– Már elmult. – Okát ne kérd, mert kinevetnél érte. Álmodjál édesen. Álmodjál én felőlem.

A férj hizelegve csókolá össze nejét, s keze nem reszketett többé, arcza nem volt halvány, s ajkai nem voltak hidegek, mint azelőtt.

De most a nőé maradt az. Midőn férje gyöngéden lecsókolá szemeit, hogy aludjék, úgy tett, mintha elnyugodnék; de a mint az eltávozott szobáiból, felkelt, felölté hálóköntösét, s felköltve egy udvarhölgyét, vele együtt leszállt a tornáczba s felhivatá magához férje hű cselédjét, ki vele mindig együtt járt, egy vén moldován lovászt.

– Jova! szólj igazat! mit láttál, mit hallottál, mi lelte a herczeget?

– Nagy baj van, asszonyom. Isten szabadítson ki bennünket belőle. A szent-gotthárdi csata aligha a miatt nem veszett el, hogy mi helyt nem álltunk a magyarok előtt. De hát, hogy is tettük volna? keresztyén keresztyén ellen harczoljon? Vétettünk volna az Isten ellen. A török tábort nagyon megverték ott. Most a budai vezér, hogy magát kimossa a bajból, mert a szultán nagyon haragszik, az egész hibát a herczeg fejére akarja róni.

– Az Istenért! s mi következhetik abból?

– Bizony nem volna rossz, ha egy időre elvonulnának kegyelmetek valamerre innen, míg a szultán dühe elforrja magát.

– Talán atyámhoz, Oláhországba?

– De bizony, valamivel odább.

– Igaz, hisz Erdélybe is mehetünk. Annyi jó ismerőnk van ott.

– Még ott sem jó lesz megállani. Jól tennétek, ha elutaznátok Lengyelországba.

– S gondolod, hogy oly nagy volna a veszély?

– Adja Isten, hogy rosszul gondoljam.

– Köszönöm tanácsodat, Jova. Reggel mindjárt megmondom férjemnek.

– De asszonyom: jól tennél, ha nem várnál vele reggelig.

A nő elsápadt.

– Mit beszélsz?

– Azt mondom, hogy ha jót akartok magatokkal, fogassatok hintóba még az éjjel, még ebben az órában, én lámpással majd a lovak előtt megyek, egy csatlós mindenütt friss vezetéket rendelend előre, hogy mire szürkülni kezd, hegyet se lássatok erről a vidékről.

A fejedelemné ijedten tért vissza hálótermébe s hirtelen összeszedve értékesebb holmijait, mindent elkészíte az útra. De a férjéhez vezető ajtók zárva voltak s nem merte őt felkölteni, hanem ismét lefeküdt ágyába, mondhatlan szívszorongás közt várva a végtelen messze maradó reggelt. Szemeit nem birta lehunyni egész éjjel, s félálmában őrült zavaros rémképek töltötték el lelkét. Az álmatlanul átvirrasztott éj után testben, lélekben kifáradtan kelt fel, a mint világosodni látta a nappalt, s szédelgő fővel ült le ablakába, honnan az udvarra lehetett látni.

Az udvari zaj lassankint feléledt, a járókelő cselédség megnépesíté a tornáczokat. A lovászok paripákat jártattak az udvaron, a pórleányok korsóval fejükön jöttek meg a a távoli kútról; valami vidám hang könnyelmű dalt énekelt a pitvar alatt. Mind ez oly idegennek tetszék a nő előtt, mintha egy halálra itélt nézné siralomháza ablakából a külvilág mozgalmait.

Ekkor nyilt az ajtó s kilépett hálószobájából a férj, s bátor erős hangon üdvözlé nejét. Rövid szarvasbőr öltöny volt rajta, minőben vadászatra szokás járni, nagy lengyelsaruk csillagos sarkantyúkkal.

– Talán vadászni készülsz? kérdé tőle Mária, kinek lelkéből egyszerre szétröppentek az ijesztő képek, a mint férje izmos karjai átölelék.

– Igen, vadászni megyek; valami úgy forr bennem! ha ki nem tombolom magam, megemészt. A mi vadkan, vagy medve ma elém kerül, az tudom megemleget!

– Oh valami baj ne érjen.

– Engem? szólt a herczeg, büszkén herkulesi mellére ütve.

A nő gyermeki bizalommal veté magát férje nyakába s föltevé annak homlokára büszke sastollas fővegét, mely oly daliás tekintetet adott neki s eligazgatva azt annak fürtein, megcsókolá bátor arczát és elfeledett mindent, a mit az éjjel hallott, álmodott és kigondolt.

Boldog gyermeki hit! mely a világon leghatalmasabbnak képzeli azt, a kit szeret.