Part 11

Az ötödik volt fájvirág: «nem merek közelítni hozzád».

A hatodik élek-halok: «éljek-e hát, vagy meghaljak?»

A füzér az odaliszk saját hajszálaival volt átkötve, az azt jelenti: «életem kezedbe adom!» Mert soha török nő idegen kézbe egy szálat sem enged jutni hajából, azt hive, hogy a ki azzal bir, megronthatja, megölheti, őrültté, tetszhalottá teheti őt.

A leány ráköté a lantra koszorúját, gondolva, hogy az ifjú vissza fog azért ismét jönni, s majdan ott találja; sírva reá borult ismét, könyeit a virágokra hullatá: hadd gondolja majd az ifjú, hogy azok ott harmatcseppek.

Azután felkeresé annak lábnyomait, a hogy eltávozott a berekben, s meddig azokat a fűben feltalálhatá, mind sorba megcsókolta hévvel, azzal egy fehér levelet leszakítva az ezüstnyárfáról, melynek tövében Feriz ült, azt keblébe rejté, s oly boldog, oly elégült volt!

Majmun bámulva nézett reá. Tehát ezért jött volna csupán oly borzasztó úton keresztül?

– Leány, siess őrült varázslataiddal, a tábor már ébredez, a hajnal közel!

Azraële egy forró, szenvedélyes csókot vetve kezével azon táj felé, merre Feriz eltávozott, visszatért a rabszolgához s ismét szokott, parancsoló hangján szóla hozzá:

– Maradj itt és számlálj el hatszázig, addig utánam ne nézz, akkorra visszajövök.

Majmun fenhangon számlálta a hatszázat.

Azraële pedig végig menve a Duna gátján, a mint a zsiliphez ért, azt minden ereje megfeszítésével félig felemelte.

A kiszabaduló víz hangos zuhogással kezde omlani a résen.

Azraële sietve futott vissza a szerecsenhez.

– Most vissza a szigetre!

S újra megtette e rémteljes útat, hanyatt fekve a hullámban s kezét a néger fejére téve. Keblén volt a nyárfalevél, az oly nyugalmat adott neki.

A szigetre visszatérve, gazdagon megajándékozá Azraële a szerecsent, azt mondva neki:

– Ma reggel, midőn meghajnallik, urad, Yffim bég, fel fog tégedet keresni s megparancsolandja, hogy őt Hasszán basával együtt a hidon keresztül a túlpartra kisérd, hol most Feriz bég tábora áll. Ti ott senkit sem fogtok találni többé; hanem te fölkeresed azon helyet, a hol most valánk, s ha találsz ott egy virágfüzért, vagy koszorút, azt nekem elhozod.

Majmun bámulva hallgatott: miről tudhatná Azraële e dolgokat előre?

Az odaliszk visszatért a kioszkba, hol Hasszán basa mélyen alvá mákony szerezte álmát! éjfél után elsőt szóltak a kakasok a környékben s az imámok éji éneke rezgett a táborban.

Hasszán basa kegynője karjai között ébredett fel, s el nem tudá gondolni, miért oly hidegek annak kezei, s miért oly forrók csókjai?

Az odaliszk elmondá, hogy mit álmodott? mint úszott folyamokon keresztül, csalogatva éneklő tündérek által. Hasszán mosolygott: «aludjál tovább s folytasd álmaidat»…

… Már jól fenn volt a nap, midőn Hasszán előjött kioszkjából; Yffim bég rég várt reá.

– Nem lovagolsz át uram a pesti partra a megérkezendő Feriz számára kinézni a táborhelyet?

Azraële jól gyanítá, hogy Yffim át fogja hívni a pesti partra a vezért, a hol az meg fog győződni felőle, ha vajjon varázslatból nézte-e a falusi leánykákat lovas katonáknak? Azt is helyesen gondolá, hogy ezentúl Majmunt nappalra mindig magával fogja hordani.

Hasszán tehát, engedve a bég hivásának, átlovagolt vele Majmun kiséretében a tulsó partra, a holott Yffim bég csodálkozva tapasztalá, hogy egy lélek sincs Feriz bég táborából jelen.

Azokat az éjjel fölvette a víz táborhelyükön s kénytelenek voltak rögtön odább vonulni, túl Pesten véve állomást.

Yffim bég szakállát szerette volna kitépni dühében, ha a vezér jelenléte abban nem akadályozta volna.

Majmun pedig, mintha az útat keresné, felkutatá a tegnapi találka helyét, s im az ezüstnyár tövében egy koszorút talált letéve; felvette azt és elrejtve burnusza alá, haza vivé azon este Azraëlének.

Két leveles ágból volt a koszorú fonva; az egyik egy babérfa-ág, a másik egy tövises inda.

A leány meghajtá fejét a felelet előtt:

«Szenvedj, ha győzni akarsz!»

SZENT-GOTTHÁRD.

Gyönyörű nyári alkonyat volt: egy félhold az égen, száz más egyéb félhold szerte a halmokon. A török tábor a rábaparti hegyek közt tanyázott.

Ezen holdújságról az volt megírva a többek között az azon esztendőbeli kassai igazat jövendölő kalendáriomban, hogy az lészen:

«Németeknek kivánatos, Törököknek használatos, Magyaroknak állhatatos, A ki nem lesz betegségben, Az marad jó egészségben: Így végeztetett az égben.»

A jó csillagvizsgáló elfelejtette megtudni az égben, hogy vannak holdfertályok, melyekben az ember betegség nélkül is könnyen meghal.

A Küprili basa, miután Zerinvár romjain kipihente magát, Steyer határán felvonulva, Szent-Gotthárd alatt találkozék a budai vezér seregeivel.

A Küprili hadai jobbadán lovasságból álltak, mert gyalogságával árkokat temetett be Zerinvár körül, melynek parancsnoka azon felszólítására, hogy adja fel a várat, s ne próbálja azt védeni a maga hatszáz emberével, midőn ellenében harminczezer áll, ily tréfás feleletet adott: «ha egy magyar forintért tíz török piasztert lehet kapni, akkor egy magyar katona is megér tíz törököt». Úgy is váltotta fel őket a derék ember, mert mikor összeszámoltak, hatszáz magyarért hatezer ozmán volt lefizetve halál ő felsége kezeibe.

A Küprili innen egyenesen a római császár derék hadait vette üzőbe, de azok sehol sem fogadtak el csatát, s míg elleneik a Rába jobb partján vonultak felfelé, ők a túlparton látszottak odább huzódni.

A budai basa seregeinek a császári hadak háta mögé kellett volna kerülni, hogy az érsekújvári basával egyesülten, azok elől minden oldalról elvágják a menekülhetést; de Hasszán, mint önálló hadvezér, csak azért sem fogadta el az utasítást, mert Küprilitől jött s ő is egyenesen a Rábához sietett, a diadalt vetélytársa elől elragadni.

Így jött össze a két tábor julius 30-ik napján Szent-Gotthárd regényes hegyei alatt, mindketten tábort ütve a jobbparton s elfoglalva a dombtetőket, mikről az egész környéket be lehete látni.

Bizonyára nem volt rosz izlésük a derék uraknak, hogy az országot úgy megszerették. Szerte a sárguló szántóföldek, mikről még a kalászt sem ért rá learatni a megrettent népség, jobbról vidám szőlőhegyek, balról sötét erdők; tejjel mézzel folyó vidék, melyet a Rába kanyargós szalagja metsz ketté; a domboldalban a szent-gotthárdi apátság roppant oszlopcsarnokos kolostora, tövében mulató erdővel, távolabb négy-öt falu tornya. A leáldozó nap, mintha még szebbé akarná tenni a vidéket, arany ködfátyollal huzta azt be.

– Te kutya! kiálta Hasszán basa a parasztra, ki a szerzetesek által elhagyott kolostorban egyedül volt jelen, a félelmes vendégeket elfogadni; nagyon szép nektek ez az ország, hogy benne lakjatok. De nem soká lesztek benne urak, fogadom. Hisz úr itt a paraszt. Kenyeret eszik és bort iszik, s még két ruhát visel egymás tetejében. No megállj, majd máskép lesz az, csak én beszéljek veletek.

– Adja Isten uram, szóla a jámbor paraszt, levett süveggel, hogy az én jószágomon lakjatok mentül többen s én építsem a házaitokat. – Ez az ember volt a sírásó.

Hasszán basa és kisérete elfoglalá a kolostort, melynek előcsarnoka megtelt elfogott papokkal és birákkal, kiknek az ország legtávolabb vidékeiről élelmet és harácsot kelle ideszállítani. És a mit hoztak, az soha sem volt elég, e miatt a szegény, áldozatra küldött követeket magukat is ott tarták, gyalog hajtva mindenütt magukkal, a merre jártak; egyik a másikat váltotta ki a rabságból; s némelyik ott volt már fél esztendő óta.

A török had számra felül haladta a százezeret, s hosszan beülteté beczövekelt sátoraival a jobb partot. A kolostor alkotá a tábor közepét, ott tanyáztak Hasszán kedvencz mamelukjai, s a szép hasított orrú szerecsenek, óriásokból válogatott nép, kik félmeztelen szoktak harczolni a csatában s nem kérnek s nem adnak kegyelmet; mellettök Kucsuk basa lovassága, – fegyelemhez szoktatott had, – lova mellett hál mindenki, az előörsök pontosan felállítva, a szekerek elkülönözve, élelemszerek kiosztása, paripák abrakolása, estéli imádság, minden trombitaszóra megy, a határvonalon kívül senki sem kószál. E hadosztály sátrai mellett látni egy elárkolt négyszögön az amazon-dandár telepét, kiknek első gondjuk, a hol megszállnak, magukat rögtön elsánczolni. Ott vannak együtt mind e szép tündéri alakok, kik az örömnek kertjéből szöktek meg a csata mezejére s ha közelről nézzük őket, látni fogjuk, miszerint Yffim bég aligha figyelmezteté azon török urakat, kik hölgyeket vásároltak Hadzsi Baba hajójáról, hogy őrizzék azokat a varázsló szemeitől; im a karcsú liliom, a georgiai bayadér, ki midőn tánczolt, úgy hajlott jobbra-balra, mint a banán-fa virágos ága, most ott térdel a sáncz szegletén s hosszú lőfegyverrel a túlparton álló ellenség őrszemére czéloz, ama halvány cserkesz szűz, kit gazdája nem sietett eladni, mert még gyermek, nehéz kétélű harczfejszét forgat kezében, s arcza pirosabb, mint azon rózsák, mik oly jó tanítók a szerelemre, oh a harczmező rózsái még pirosabbak. Az a pajkos chinai delnő, ki oly negédesen hintázta magát a shawlon, most délczeg paripán hintázza termetét, az északi leányka arany hajfürteit aczélsisak rejti, hófehér paripája sörényét fésüli az abyssinai leányka, s a barna czigányleány ezüsthangú fuvolája helyett harczi kürtöt hord kezében.

Kucsuk tábora mellett székel a moldvai had, kiknek készületeiből az látszik, hogy sokkal jobban félnek körülöttük levő szövetségeseiktől, mint az ellenségtől, a ki előttük áll. A kolostoron túl egész a nagyfalvi szőlőkig Ismail basa foglalta el a tért zajló janicsárjaival, kik harczi hirükben elbizakodva, sokkal inkább megszokták a vezéreknek parancsokat osztogatni, mint tőlük azokat elfogadni. A szőlőhegyeken túl feküdt Küprili Ahmed lovassága s szerteszét a környékben, a merre füstoszlop látszott s vereslett az ég, gyanítani lehetett, hogy ott a tatár portyázók csapatjai járnak, kiket nem volt mód a főtáborral összefüggésbe hozni. Leghátul végre a hegyi útakon, az erdős szorosok lejtőin lehete látni a prédával terhelt podgyászszekerek hosszú, beláthatatlan sorát, melyek összekeveredve a hosszú, kerekes vaságyúkkal s az öreg kőmozsarakkal, miket tiz-tizenkét bivaly vontatott előre, nagy ügygyel-bajjal birtak egymástól előre hatolni, ha egy-egy elakadt, vagy feldült, kénytelen levén valamennyi megállani a háta mögött.

Az est már beállott; s egyik hadteleptől a másikig sűrűn kezdtek járni a nyargonczok, a vezérek csak hosszú kézből értekezvén egymással.

A Küprili követe jött Hasszánhoz jelenteni, hogy az ellenséges sereg a tulsó parton két erdő között állomást vett, a franczia zsoldosok s a német birodalmi segélyhad megérkezett hozzá, azért jó lenne az éjszaka rárontani, mielőtt rendbeszedi magát.

– Urad bolond. Felelt neki Hasszán; hát repülhetek én a vizen keresztül? előttünk a Rába folyó, azon hidat kell elébb verni, kettőt, hármat, a mi napokig eltart, s azt sem lehet addig elkezdeni, míg az öreg lőszerek meg nem érkeznek. Tehát menj vissza és mondd meg uradnak, hogy majd ha csatázni kell, megfuvatom a riadót.

A hirnök nagy szemeket meresztett, nem tudva, hogy Hasszán közellát, s ennélfogva csak a földabroszon látva a Rába folyót, nem tudja, hogy ez azon helyen, melyen megállottak, nem szélesebb két bécsi ölnél, a min két óra alatt hidat verhet öreg ágyúk nélkül: s visszament Küprilihez.

Ez alig húzta ki a lábát, jön Kucsuk követje, jelentve ura nevében, hogy a harczot nem lehet halasztani, mert a lovak számára széna nem érkezett.

Hasszán dühösen támadt az elfogott birákra.

– Miért nem hoztatok szénát?

A legokosabbik közülök, szépen akarván megfelelni a kérdésre, viszonzá:

– Száraz nyár volt uram. Az Úr visszatartá az egek felhőit.

– Ahol van ni! monda Hasszán; mondd meg Kucsuk basának, hogy adjon lovaiknak felhőket, a magyarok szénája ott maradt.

Ez a követ még el sem ment, midőn a janicsároktól egy egész küldöttség érkezett; ezek már egész erőszakkal követelték, hogy vezesse őket rögtön a csatába; mert ők nem akarnak egy perczig is az ellenséggel karonfogva sétálni.

– Mit? kérdé Hasszán gúnyosan, tán nálatok is elfogyott a széna? (A janicsár had gyalogság volt.)

– Elfogyott a dicsőség! szólt a küldöttek szónoka merészen. Meguntuk tétlenül nézni az ellenség szeme közé.

– Hogy tétlenül ne nézzétek őket tovább, húzzátok karóba e lázadó kutyákat! fel, a legmagasabb dombra velök, hogy az egész tábor láthassa őket.

A testőrök dühös védelem után lefegyverzék a janicsárok küldötteit, s addig is, míg a karókat leássák számukra, bezárták őket a kolostor pinczéjébe.

Hasszán basa a legdühösebb kedvében volt, s épen e szerencsétlen pillanatban érkezék hozzá Balló, Apafi követe.

Hasszán nehezen akart ráismerni, noha sokszor látta már s különben is dühös levén, de legfőkép az erdélyiekre, erősen rárivallt:

– Honnét jösz? ki eresztett ide? ki hozott ide?

– A Küprilitől jövök, uram. Felelt Balló szeliden.

– Micsoda semmirekellő ostoba ember ez a Küprili, hogy ilyen veszett embert, mint te vagy, lánczok és békók nélkül mer hozzám ereszteni?

– Ő bizonyosan jól tudja, hogy én Erdélyország követe vagyok, s a fejedelem képében jövök.

– A fejedelem képében? Talán épen a fejedelem csizmájában? Hoztál katonát?

– Kegyelmes uram…

– No – nem hoztál? ne is beszélj. Hoztál pénzt?

– Kegyelmes uram…

– Azt sem hoztál. Hát miért jöttél? Kifizettétek már az adót?

– Kegyelmes uram…

– Ne kegyelmes uramozz, hanem felelj; igen vagy nem?

– Még ugyan nem, de…

– Hát miért nem?

– Szegény az ország, uram. Isten csapásai voltak rajta.

– Azt végezzétek el Istennel, s imádkozzatok, hogy az én csapásaim ne legyenek rajta. Hát miért jöttél?

Balló elszánta magát a keserű falatra.

– Épen azért könyörögni, ha leengednétek az évi adóból.

Hasszán eleinte nem tudott mit felelni.

– Hát meg vagy te bolondulva, egész nemzeteddel együtt? Hát mi jogotok van ti nektek azt kérni, hogy engedjünk le az adóból?

– Kegyelmes uram, az adó ötször meghaladja azt, a mit Bethlen Gábor fizetett.

– Bethlen Gábor derék ember volt, a mit le nem fizetett ezüstben, lefizette vasban; ha ő fizetett tizennégy ezer tallért azért, hogy velünk egy sorban harczolt: ti fizethettek nyolczvan ezeret azért, hogy otthon sütitek a makkot. Nyolczvan ezer tallér egy oly országra, mint Erdély, a mit felvet az arany és ezüst! holott a thessaloniai basának egy szandzsáksága kétszer annyit fizet.

Ballóban felébredt e szóra a nemzeti büszkeség.

– Uram! Thessalonia meghódított tartomány, s annak basája korlátlan hatalmú szandzsák, de Erdély szabad státus…

– S ki mondta neked, hogy nem fog szandzsákság lenni, mint a többi? kiálta agyarkodó képpel Hasszán. Mielőtt kétszer megtelnék a hold, fogadom te neked a prófétára, hogy Erdély fejedelmi székén török basa fog ülni! Hallottad? a prófétára esküvém.

– A nagyúr is a prófétára esküvék, hogy Erdélyt ősi jogaiban háborítni soha nem fogja. A prófétára és az alkoránra.

A méltóságteljes hang, melyen az ellenvetést elmondá a követ, egészen magán kívül hozta a vezért.

– A nagyúr, a mostani szultán, kiálta, nem érdemes arra, hogy azon esküvésre emlékezzék, melyet a nagy Szulejman tett; és nem az fog megtörténni, a mit ő mond, hanem a mit vezérei akarnak. És hiába bízzátok fejeiteket az ő kezére, míg a pallos a mi kezünkben van, ti kemény nemzet! legmakacsabb mind azok között, a kiket valaha ismerék, ti csupa urakból álló fajzat, melynek még a parasztja is különb embernek tartja magát a föld egyéb népeinél, ti háborgó hadak, kiket ha a német megharagít, jöttök hozzánk, s ha nálunk nem tetszik a szegődés, mentek a némethez, ha velünk harczoltok, ölitek a németet, ha a némettel harczoltok, ölitek a törököt, de ha magatok fajával találkoztok, kikerülitek egymást. De én megalázlak benneteket! Hogy nem lesztek különbek a boszniai rahajnál, ki maga húzza az ekét, s ha Bécsben azt a nótát danolják, hogy bogláros mentéiteket, paszomántos köntöseiteket le fogják rólatok húzni, s ólompitykés dolmányt, cseh nadrágot adnak helyette, én úgy húzom azt le, hogy mást sem adok fel rátok; s ha a német azzal fenyeget, hogy jezsuitákat visz templomaitokba, én lovakat fogok azokba vinni!

Balló keserű tekintettel emelé fel fejét a dühöngő vezér előtt.

– Akkor gondoskodjál uram új népességről Erdély számára, mert ott emberre nem fogsz találni. Megölt magyart láthatál eleget, de megalázott magyart soha.

Hasszán e szavakra kardot kapott s saját kezével akarta lenyakazni a vakmerő követet, de mamelukjai elragadták azt előle, azzal vigasztalva, hogy a janicsárokkal együtt ezt is karóba fogják húzni.

– Ide állítsátok azt a karót ablakom elé, hogy beszélhessek a vakmerő farkassal, mikor a nyársban fog ülni.

A fegyveresek Ballót is a pinczébe veték a janicsárok közé, s egy hosszú hegyes nyársban végződő fenyőszálat épen a vezér ablaka alá kezdtek leplántálni, midőn hátuk mögött egyszerre iszonyú ordítozás támadt; a janicsárok megtudva társaik szándékolt kivégeztetését s kérelmük megtagadását, tömegestül fellázadtak. Ellenállani készülő tisztjeiket egy percz alatt lekonczolák, s míg egy része a kolostor felé rohant a lármadobokat verve s lázadási kürtjeiket harsogtatva, mások azalatt a dombtetőre felállított karókat őrző szerecsen óriásokat rohanák meg, s nehány pillanat mulva magukat a hóhérokat lehete látni a karóba húzva.

Hasszán mamelukjai ezalatt, kik a lázadóknak ellenállani készültek, a dühödt janicsárság által összegázolva, hanyatt homlok rohantak a kolostor udvarára s annak kőfallal kerített kertjébe, s ott a bejárásokat eltorlaszolva, nagy nehezen sikerült nekik a nehéz vaskapukat betehetni a lázadók elől, s védelemre készülni ellenök.

A zendülők körülfogták a kolostort, s puskákkal, nyilakkal lövöldözve be annak ablakain, elkezdék azt ostromolni lőtávolságból.

Hasszán düh és félelem közt futott fel a zárda tornyába, meghagyva testőreinek, hogy addig védjék a kapukat, míg a többi hadtestek a zendülők leverésére eljönnek. De azok meg sem mozdultak. Hasszán kétségbeesve látta a toronyból, hogy a Küprili hadaiból egy ember sem mozdul az ő segélyére, bár a veszélyt, melyben forog, elég jól láthatják, a zaj és lövöldözés messzire elhallik. Túlnan a moldovánok felálltak a halmokra, de eszökben sem volt közelebb jönni, inkább nagy gyönyörűséggel látszottak szemlélni, mint eszi meg a török a törököt. Ismail basa megmaradt hadosztályaival inkább hátrálni látszott, mint közeledni, s Kucsuktól és fiától remélni sem merte a segélyt, azoknak személyes ellensége levén.

E pillanatban meglátták a zendülők az ablak elé leásott karót s hangosan felordítottak rá.

– Ah, ezt maga számára állíttatá ide Hasszán! Fel reá Hasszánnal!

A vezér elborzadva gondolt a különbségre, mely az erdélyi trónba és e karóba ülés között lehet s átkozódva mormogá magában:

– Ez a gaz keresztyén imádkozhatott ellenem Istenéhez, hogy így megcsúfoljon; s irtózatában fogá az egyik harang kötelét, s azt nyakára hurkolva, oda állt az ablakhoz, hogy ha a lázadók be találnak törni a kapukon, onnan leugorva megfojtsa magát, mielőtt azok borzasztó fenyegetésüket végrehajthatnák rajta.

Az éjszaka már tökéletesen beállt, az ostromlók nehány eleven fenyőt gyujtva meg, annak szikrázó világánál özönlék körül a zárdát, a puskák egyre ropogtak, a dob pörgött, s a lázadási tülkök rémületes bőgése hangzott szakadatlan.

A veszély zászlaja ki volt tűzve a torony tetejébe, de segély sehonnan sem érkezék, olykor belekondult a zajba egy-egy harang, ha egy eltévedt golyó bele ütődött.

Hasszán remegve vonta meg magát az ablakredőnyök mögött. Egyszerre az eddigi ordítozásnál iszonyatosb rivallás üti meg füleit, minőt csak a fanatizált janicsártól lehet hallani a halálos diadal perczében, midőn többé nem lát halált maga előtt s nem hagy élőt maga után. Az ostromlók felfedezték a pinczét, melyben társaik zárva voltak s kifeszítve annak ajtaját, megszabadíták azokat, s velök együtt az erdélyi követet is, ki menten sietett elhagyni a baj színhelyét.

A janicsárok szivében megkötözött, összevérzett társaik látása tizszerezé a dühöt, a megszabadult foglyok coriphæusa lázító kiabálás között fejszét ragadott kezébe s legelől rohanva, egyenesen a vaskapunak futott, olyat ütve rajta, mint ágyúdörgés: a többiek, kik addig csak messziről lövöldöztek az ablakokra, most visszatarthatlan dühvel támadtak a bejárásokra, sűrű csapásokkal döngetve azoknak kapuit.

De a kapuk mind erős vaslemezből voltak s belől eltorlaszolva négyszögű kövekkel; az ostromlók karja kifáradt, míg a háztetőkön levő mamelukok köveket, gerendákat hajigálva alá, irtó pusztítást műveltek tömött soraik közt, néha egy-egy mameluk maga is leesett a tetőről, messziről lelőve puskával: azt izekre tépték az ostromlók s fejét visszahajíták az ablakon.

– Vonuljatok vissza! kiálta akkor az előcsahos, ki vakmerően állt golyó és gerendahullás közepett legelől. Fussatok ágyúkért! a domb alatt láttam két csatakigyót megfenekleni, vontassátok elő, le kell ágyuzni a falakat!

A janicsárság egy percz alatt elvonult a kolostor alól, s minden hang, minden nesz elcsendesült. A néma hallgatás még fenyegetőbb, még iszonyúbb volt, mint az előbbi zaj. Nem sokára lehete valami tompa dübörgést hallani, mely mindig közelebb jött, a hengereken tolt ágyúk gördülése volt az. Százan kapaszkodtak egybe és sebesen látszottak előre rohanni e nehézkes, idomtalan lőszerekkel. Végre a kolostor elé vontattak egyet; nehéz huszonnégy fontos vas csatakigyó volt az, melynek hangja négy mérföldnyire szokott elhangzani. Azt felállíták alig ötven lépésnyire a zárdától, s a kapunak irányzák.

– Nincs segedelem, egyedül az Istennél! kiálta Hasszán kétségbeesetten, s leoldá turbánját, hogy rá ne ismerjenek róla holttestére.

E pillanatban trombitahang szólalt meg, s rendben sorakozva tünt elő Kucsuk basa lovassága, zárt tömegben léptetve a lázadók közé, míg Feriz bég a spahikat vezetve, egy sebes kanyarulattal körül fogá őket.

Kucsuk basa kivont karddal kezében a kiszegezett ágyúig jött s egyenesen annak torkolatával szemben megállt.

– A próféta hivei vagytok-e ti, vagy tűzimádók, gyaurok, fetish-bálványozók? hogy az igazhivők ellen támadtatok? kérdé a lázadóktól.

E szóra előlépett a kolompos.

– Mi janicsárok vagyunk, a próféta kertjének virágai, kik ha gyomot találunk közöttünk, azt ki szoktuk tépni.

– Ismerlek benneteket, de ti is ismertek engem, ti jó katonák vagytok, de én is az vagyok. Hát azért adott-e kezeinkbe kardot Allah, hogy a jó katonák azzal egymást gyilkolják? Ti megsiratnátok engem, ha én elesném ti általatok, én megsiratnálak benneteket, ha ti elesnétek én általam: hát dicsőség volna-e az? Itt az ellenség szemei előtt harczot kezdjünk-e magunk között, csúfjára, örömére az idegennek? Nincs-e megátkozva a kard, mely nem ellenségre van kihúzva?

– De meg van átkozva a kard is, mely bevérezetlen megy hüvelyébe vissza.

– Mit akartok?

– Harczot akarunk!

– S nem találtok ellenséget másutt, mint magatok között.

– Első ellenségünk a gyávaság, s az itt székel a vezérnél, az egész tábor harczot óhajt, egyedül ő fél. Mi meg akarjuk ölni a félelmet, azután majd megöljük az ellenséget.

– Miért nem előbb azt?

– Mehetünk-e magunk az ellenség egész táborába, ha a többiek vesztegelnek?

– Jó, tehát megyek én is veletek.

– Jösz?

– Én és fiam egész dandárunkkal.

A lázadók a legmélyebb dühtől a legmagasabb örömre változtak e szóra: csatába menni! Kucsuk is jő! Feriz bég segít! e kiáltások terjedtek el szájról-szájra. A dobok más riadót vertek rögtön, a kürtök másként kezdtek szólni, az ágyúkat megfordíták s levontatták a partra, s gerendákat, kompokat hurczolva elő, rögtön elkezdtek hidat építeni a Rábán.

Az ellen-tábor mintegy negyed órányira feküdt a túlparton két erdő között s megfoghatlan vigyázatlanságból azon részét a partnak egészen őrök nélkül hagyá.

A janicsárok átúszva a vizen, kötelekkel megerősíték átvontatott kompjaikat s mire szürkülni kezdett az éj, mintegy három óra tájon, már az első hevenyészett híd készen volt a Rábán keresztül, s azon hirtelen át kezde nyomulni a gyalog janicsárság.