Part 10

Mint tánczolnak, mint danolnak! Mik a ti énekeseitek, tánczosaitok hideg északon született népek, ezekhez képest? tudnak-e azok oly hangon dalolni, mely a szivet kilopja a kebelből, mely andalít, enyeleg, tündérálomba ringat édességével, mely bánatával könyekbe olvaszt fel, szerelmével eléget, panaszával megráz, szenvedélyével megöl, megtébolyít? hogy sok ideig nem hallasz egyebet, mint azt a dalt, a mit tőlök hallál, s nem menekülhetsz tőle, szivedben viseled azt, mint a futó vad a belé lőtt nyilat. Ismerik-e a ti tánczosaitok azon mozdulatokat, miknek édes némasága annyi odaolvadást fejez ki? azon sovár pillantásokat, miknek bűbája a hetedik égbe ragad fel? azon légi könnyűséget, mely szárnyakat varázsol a vállakra? azt a művészeti gyönyört, mely önmagában boldog, s azt a pokoli csábot, mely minden mozdulatában, szemeinek intésében, tagjainak hajlásában száz égő vágyat gerjeszt, melyet betöltetlenül hágy? Tudhatja-e e szemfényvesztő forgásokat más, mint a ki ott született, hol a viharok arája, az égető forgószél, Szamum, nyargal végig a pusztákon, hogy a repülő hajfürtökben a tépett fellegeket látod, a szilaj szemek villanásaiban a villám czikázását s a hevült arczokban a vihar menyasszonyának égő piros tekintetét, hogy arczra borulsz előtte, mint leborul a tigris, midőn a szélarát közelítni látja.

Oh ifjak, fussatok e bokrok titkaitól.

Üdv annak, a ki e titkokat megfejté; mert örökké ifjú marad; de jaj annak, a ki nem, mert ifjan hal meg.

Minden gyönyört, futó élvezetet lehell; az egész paradicsom virágokkal van tele, mire az egyik kinyílt, a másik lehull, s ez sorsa minden virágnak, még azoknak is, kiket hölgyeknek neveznek, némelyik egy nap alatt elhervad, más letépetik, hogy a kegyencznő asztalát ékesítse, ez sorsa minden virágnak s nem ritkán azon nagy porczellánvedrekben, mik Azraële ágya előtt állnak, a levágott rózsák és granátalma-virágok bokrétái között egy-egy odaliszk behunyt szemű fejét is látni, mely tegnap még szintoly friss és eleven volt, mint társnői: a rózsák és granátvirágok.

Oh e nő valódi dæmon! Hasszán basa nem ember többé, a mióta őt birja, csak egy darab viasz, melyet az ő gondolatai idomítnak. Nem hall semmit, csak az ő hangját, s nem lát semmit, egyedül őt. Valóban azt kezdik beszélni, hogy Hasszán basa egy idő óta tíz lépésnyiről meg nem ismeri az embert, s nem tudja a trombitát a tárogatótól megkülönböztetni, és ez igaz is; de fejével játszanék, a ki fenhangon mondaná, mert Hasszán titkolni akarja e hibáit, attól tartva, hogy ha tudomásra jönnek, nem engedik meg neki az összes hadak vezetését.

Ámde annál jobban lát és hall Yffim bég, ki szüntelen Azraële körül jár, s ha oly régi és hű kegyencze nem volna Hasszán basának, aligha meg nem bánná, hogy oly jó szemei és fülei vannak. De Azraële átható lelke jól tudja azt, hogy Yffim bég feje sokkal erősebben áll nyakán, mint azoké, kiket Hasszán basa szeszélyeinek föláldozott, és hizeleg neki; annál nagyobb baj annak, hogy hizeleg.

Hasszán basa alig várja, hogy az estimának vége legyen, s elküldözve komoly ügynökeit, beülhessen függönyös csolnakába, melyet egyedül ismernek a tündérszigeten, s átevezhessen rejtett paradicsomába, hol kétszáz delnő karéjában vár reá a halandók legszebbike, a bűbájos Azraële, kiállva a tündéri kioszk csarnokába, melynek arany rostélyzatán idegen éghajlat virágzata repkényzik s karcsú szobrai tetején részegítő füstölők illatoznak.

Egyedül Yffim bég kisérheti őt idáig.

A vezér átölelve az odaliszkot, andalogva sétál végig az illatos fák labyrintjai közt, hol az utak színes kavicscsal vannak fedve, s a fákon emberekhez szoktatott madársereg fészkel; Yffim bég nehány lépésnyi távolban kiséri őket s éles szemei egy mozdulatot, fülei egy sóhajt nem engednek elveszni abból, a mit Azraële mond és tesz.

A séta közben mintegy száz lépésnyire egy sólyom repül fel előttük a berekből s távol egy jegenyefára száll le.

– Nézd uram, minő szép sólyom! kiált Yffim bég.

Azraële kaczagva fordul hátra:

– Ugyan jó bég, hogy nézheted sólyomnak a vadgalambot, hisz ez vadgalamb volt.

– Jól láttam Azraële, amott egy jegenyefán szállt meg.

– Ez még szebb, most meg a diófát jegenyének nézed. Ej, ej, derék bég, valamit ittál, a mitől nem látsz jól.

– Én úgy gondolom, szól a bég megzavarodva s el nem bírva gondolni, hogy miért tréfál ő vele így az odaliszk?

– No nézd el uram, szól közbevágva Azraële a basához. Ott repül fel ama fáról e madár; hát nem diófa az és nem vadgalamb?

Hasszán nem látta sem a fát, sem a galambot, de úgy tett, mintha ráismerne s igazat adott kedvencz hölgyének.

– Valóban diófa az és vadgalamb.

Yffim bég nem értette ezt a tréfát.

Odább mentek. A bég újra megszólalt:

– Nem térnénk, uram, eme szép rózsalugasok felé?

Azraële csodálkozva csapta össze kezeit.

– Hol látsz te itt rózsalugasokat?

– Fordulj erre és te is látni fogod.

– Azok ott? hiszen te a bangitafákat nézed rózsalugasnak, melyek tele vannak piros bogyófürtökkel.

Hasszán basa felkaczagott, Yffim bég pedig nem tudott hová lenni csodálkoztában, hogy miért van kedve e hölgynek ő vele ily különösen tréfálni?

E perczben a pesti parton egy ágyúlövés történt.

– Ah! szólt a basa megállva, egy ágyúlövés.

– Igen, uram, szólt Yffim. Pest felől.

– Dehogy Pest felől, szólt Azraële. Ó-Budáról; a kapuzárás jellövése.

– Én tisztán hallottam.

– Megbocsáss jó bég, te épen olyan rosszul hallasz, mint látsz, kezdek aggódni miattad, hisz ki lőhetne Pest felől, miután az egész tábor átvonult Budára?

– Talán új tábor érkezett, a kikre vártunk.

– Jerünk, szólt Azraële, megragadva Hasszán kezét, mindjárt megtudjuk, melyikünknek volt igaza, s sietve ment a sziget partjáig velök.

A túlparton látszott Feriz bég tábora, mely épen akkor verte le sátrait a halmokon. Egy csapat lovasság egészen a víz partján léptetett; élén egy karcsú fiatal lovaggal, kinek arczvonásait a távolból is egyszerre kivette mind a kegyencz, mind a kegyencznő.

Csak Hasszán nem látott semmit, ő előtte összefolyott a távolság, nem látott egyebet, mint kéket és sárgát.

– Nem mondám-e? szólt Yffim diadalmas hangon. Ez Feriz bég tábora, és ő maga az, a ki ott elől lovagol…

Csak ekkor ütött szájára, megijedve, hogy hisz ezt nem volna szabad Azraëlének látni!

Az odaliszk kaczagva veté magát Hasszán nyakába.

– Ah! a derék bég harczi tábornak nézi a vízhordó leányokat ott a parton.

Yffim ekkor rezzent össze, átlátva, hogy hová akar e nő jutni e tréfával?

– Uram, tiltsd meg rabszolgálódnak, hogy belőlem gúnyt űzzön. Ez itt Feriz bég tábora előttünk s te jól fogsz cselekedni, ha e némbernek nem engeded, hogy e férfiakat fátyolozatlan arczczal nézze.

– Allahra! megdöbbentesz, jó bég, szólt Azraële oly csodásan tettetve az ijedtséget, hogy az még Hasszánra is elragadt. Mondsza, merre látod e tábort?

– Itt a vízparton, és azok sátrak ott a halmokon…

– Azok bizonyára kiterített vásznak, miket ama lányok fehérítnek.

– S e trombitaharsogás, mely takarodót fú?

– Én vidám dalokat hallok, miket e lánykák énekelnek.

Yffim bég szakállát rágta dühében.

– Uram, ez asszony ördögi gúnyt űz belőlünk.

– Te káprázatban szenvedsz, szólt Azraële ijedelmes arczczal, te meg vagy rontva varázslatokkal, hogy dolgokat láss előtted, a mik nem léteznek. Kérlek, ne czáfolj meg, ez rajtad máskor is megtörtént. Emlékezhetel rá, midőn Erdélyből kifutottál, itthon azt állítva, hogy kergető ellenség volt mindenütt sarkadban, akkor is meg voltál rontva boszorkányos bűbáj által; mert eunuch lovászod, ki utánad Enyeden maradt s mostanában megérkezve, mint őr e szigetre helyeztetett, maga beszélte nekem, hogy híre sem volt ott húsz mérföldnyire ellenségnek s ő még tíz napig várt utánad azon helyben, azt gondolva, hogy megőrültél. Tehát bizonyosan varázslat láttatá veled az ellenséget, ki elől turbán és öltöny nélkül futottál el, mert azt nem akarom elhinni felőled, hogy az erdélyi urak vesztegettek volna meg, hogy itt Erdélyben dúló ellenség hirét terjeszd.

Yffim bég elsápadt. Érzé, hogy meg kell adnia magát ez ördögi nőnek életre halálra.

– Ugy volna ez, Yffim? kiáltá Hasszán haragosan.

– Engedj meg neki, uram, engesztelé őt Azraële. Meg volt bűvölve, mint most, meg voltál rontva, jó Yffim.

– Valóban, úgy hiszem; rebegé az önkénytelen.

– De én meg fogom törni a varázst, szólt a delnő s leszállva a partról, megnedvesíté kezét s nehány csepp vizet a bég arczába fecskendve, babonás mondatokat mormolt magában hozzá. Most nézz és láss.

A bég tett mindent, a mi parancsolva volt.

– Tehát mik azok, a kik a Duna-parton járnak?

– Ifjú leánykák; hebegé a kegyencz.

– És ama fehérségek ott?

– Kiterített vásznak.

– Hallod-e már a leánykák énekét?

– Valóban, hallom.

– No lássad uram, minő csodák vagynak a nap alatt, szólt ekkor Azraële Hasszánhoz fordulva, – nemde csodálatos az, hogy Yffim bég hadsereget lát, a hol nincsenek mások, mint szép paraszt leánykák.

– A csodák Allahtól jőnek, de én úgy találom, hogy Yffim bég szemei rosszak, hogy e hajadonokat katonáknak nézik.

Yffim bég nem merte a basának azt mondani, hogy de az ő szemei rosszak! mert akkor bizonyos lett volna halála felől. Hasszán úgy akart látszani, mint a ki mind azt látja, a mit kegynője mond, ki a legvakmerőbb gúnyt űzte vele és kegyenczével, bizonyos levén a felől, miszerint Hasszán nem fogja elárulni, hogy nem lát s Yffim nem meri a varázslatot megczáfolni, mert akkor az erdélyi vészhír egészen nyakába jut.

A túlparton ez alatt Feriz bég hangos parancsszavakat osztva, rendezé kifáradt csapatjait, több ízben végig vágtatva a Duna mellett szilaj arab paripáján; az odaliszk égő szemei minden mozdulatát követték az ifjú daliának s átható hangjára sebesebben kezdett ereiben lüktetni a vér.

– Én úgy szeretem a leánykák dalait hallgatni; és te nem, uram? kérdé Hasszántól.

– Oh én is; felelt az hirtelen.

– Nem ülsz le velem ide e partra a puha pázsitra?

A basa leült az odaliszk mellé, ki félig ölébe dőlve, karját annak nyaka körül fűzé s ragyogó szemeivel mindenütt kísérte az ifjú Ferizt.

– Nézd uram, szólt, felé mutatva Hasszánnak, a többiek között ama karcsú, szelid leánykát, ki a part hosszában sétál; szemei, mint a tűz, ragyognak felénk, termete szebb a karcsú virágénál; most erre fordul, ah mi bájoló, ah mi délczeg, soha sem láttam szebb alakot. Miért nem ölelhetem őt, mint testvéremet, miért nem mondhatom neki, mint te neked: én szeretlek, én élek, én halok érted!?

Ezeket mondva, keblére szorítá Hasszánt az odaliszk, annak arczát minden szónál csókjaival halmozva el, ki túlboldog volt a gyönyör miatt s mindent látott, a mit a leány mondott neki, nem is gyanítva, hogy azon csók, azon ölelés nem őt illeti, hanem egy ifjat, ki iránti szerelmét kedvencz hölgye szemtül szemében vallja meg.

Yffim bég bámulva állt hátuk mögött s fejcsóválva gondolt Hadzsi Baba szavaira: «megvettétek az ördögöt, vigyázzatok, hogy el ne adjon benneteket».

EGY CSILLAG A POKOLBAN.

Szálljatok le csendes árnyai az éjszakának, mik az alvókat őrzitek a rémek szemeitől… Hadd pihenjen az eltévedt méhe a bezárult virág illatos kelyhében. Minden alszik, minden csöndes, csak a csillagok s az égő szerelem vannak ébren.

Minő csendes, merengő dal hangzik ott a füzek közül? mintha emberszava volna a csalogánynak, hogy panaszát, szerelme vágyait összhangzó rímekben zengje meg a figyelő éjszakának. A költő Hariri az, kit karddal kezében Feriz bégnek, csaták oroszlánának hívnak, s ki ha leszáll az est s elcsöndesül a tábori zaj és zsibongás, leveti pánczélingét, könnyű szürke burnust ölt magára, s kezébe véve kobozát, eljár a hallgatag berkekbe, a mormogó folyamok partjára s ábrándozó dalokat kelt szivéből és lantja húrjaiból, míg a tárogató ébresztő szava fel nem veri onnan.

Sok halvány hölgy kinyitja ablakát az éjben, hallgatódzva a bűbájos dalok után, – s még halaványabb lesz bele.

A Margit-sziget partjain csöndesen ballagnak az eunuchok hosszú puskáikkal, s meg-megállnak, ha gyanus csónakot látnak közelítni a vizen. Legéberebb valamennyi között a vén Majmun, ki aludni is csak félszemmel szokott s boldogabb idejében háremeket is őrzött; leül egy halomra, s tekintetét még egy postagalamb sem kerülhetné ki, mely szárnyai alatt levelet visz. Csak most érkezék a szigetre, az előtt Yffim béget kisérvén Erdélybe, tehát még Azraëlet csak egyszer látta, midőn ura kalandját elmondá neki.

Szemei szüntelen köröskörül járnak s éles füleit egy bogár repülése ki nem kerülheti, és mégis egyszer azt veszi észre, hogy vállára ütnek.

Ijedten fordul hátra s Azraëlet látja háta mögött állani.

– Kárhozat az énekesre odaát! Dalára figyelve, nem vettem észre, hogy közelítesz. Mit akarsz? miért jársz itt a sötét éjben, mint szökhetél ki a háremből?

– Oh kérlek, ne üss zajt, szólt az odaliszk. Az este urammal csónakázva, e helyen kezemről leejték egy arany kösöntyüt, melyet ajándékba kaptam tőle; ha holnap kérdeni fogja: hol a karperecz? s én elő nem mutathatom, megöl. Oh engedd meg, hadd keressem azt itt a vízben.

– Bolond leány, a víz mély itt, fejeden túlcsap s ott veszesz.

– Nem bánom, meg kell kisértenem; vagy meglelem a kösöntyüt, vagy utána halok magam is. Úgy is, ha uram kegyét elvesztém, minek nekem akkor az élet?

Az odaliszk oly kétségbeesett fájdalommal mondá e szavakat, hogy az eunuch megrendült bele.

– Hisz e munkát rábizhatod másra.

– Csak találnék valakit, ki a víz alatt járni tud, adnék három drágább karpereczet is érte, minden drágaságaimat odaadnám.

– Tudok én, szólt Majmun, megindulva a bőkezűségen.

– Oh szállj a vízbe értem; könyörge a delnő, térdre hullva előtte, s a szolga kérges kezét csókjaival halmozva el. De nem félsz-e, hogy belefullasz? Mert akkor kétszeres bűnössé fogok lenni a vezér előtt.

Majmunt meghatotta e gyöngéd gondoskodás.

– Ne félj miattam. Ifjú koromban gyöngyhalász voltam az ind szigeteken s míg százig elszámlálsz, elvagyok a víz alatt s látok benne, mint a hal, még éjnek idején is. Csak azt mutasd meg, hol ejtéd le kezedről a kösöntyüt?

Azraële egy brillantos gyöngyfüzért kapcsolt le karjáról, s a vízbe hajítva azt, rámutatott a helyre.

– A hová ezt hajítám, épen ott, ha mindkettőt felhozod, eme másik tied leend.

Majmun átlátta, hogy ez csakugyan nem tréfa, s lerakva öltönyét és fegyvereit, megkérte a delnőt, hogy vigyázzon addig azokra, s azzal csöndesen a víz alá bocsátkozék.

Nehány percz mulva ijedten bukott fel a vízből az eunuch, s egészen kikelt arczczal rohant ki a partra.

– Hah, ez gonosz hely itt! szólt rebegve. A víz fenekén egy halom emberi fő hever!

– Tudom, szólt nyugodt hangon az odaliszk.

Az eunuch megdöbbenve tekinte rá, s bámulva látta, hogy az imént oly érzékeny könyörgő alak most büszkén, délczegen áll előtte, s úgy néz le rá, mint egy királynő.

– Azon fejek ott társaid fejei; szól Azraële a bámuló eunuchnak; kiket a közelebbi s ezelőtt mult éjszakán szolgálattételre szólíték fel, s melyet azok nem teljesítének; a miért másnap bevádoltam őket a vezér előtt s az kihallgatás nélkül elütteté fejüket.

– S mi volt azon szolgálattétel?

– Átúszni a tulsó partra s eme virágfüzért átadni ott egy ifjúnak.

– Hah, hiszen te áruló vagy!

– Ne legyen rá gondod. Tőled is csak annyit kérek. Hallod azt a dalnokot ott a fűzek között? úszszál át hozzá s add át neki e bokrétát. Ha nem cselekszed, akkor holnap saját fejedet is ott fogod találni a víz alatt, a többiek között: ha pedig engedelmeskedel, gazdaggá teszlek egész életedre. Hatalmadban van választani, hogy élj-e boldogul, vagy meghalj nyomorultan?

– De még egy harmadik is hatalmamban áll: hogy téged megöljelek! kiálta fogcsikorgatva az eunuch.

Azraële nevetett.

– Ostoba állat. Míg te a víz alatt jártál, gondom volt reá, hogy puskádba földet tömjek s handzsárodat saját övembe szúrjam. Csak egyet kiálts s nem szükség holnapra várnod, hogy fejedet lábaidhoz tegyem.

A delnő oly erővel markolt az eunuch karjába e szavaknál, hogy az sziszegve hajlott meg előtte.

– Mit parancsolsz?

– Már elmondtam egyszer.

– Fejemmel játszom, asszonyom!

– Nem olyan baj, mintha én játszanám vele.

– Mit cselekszel? Oh vesztedre törsz. Ily merényért sokan vesztették előtted életöket.

– Hogy sokan meghaltak szerelem miatt, és mégis vannak, a kik szeretnek, azt te épen úgy nem fogod érteni, mintha egy nyolczadik színről kellene gondolkoznod, mely a szivárványban nincsen. Hallod a dalt odaát?

– Nagyon jól hallom.

– Ugy-e te nem szeretsz senkit?

– Szerethetek-e én?

– És mégis elandalodtál e dal hallatára, úgy hogy lépteimet sem vevéd észre.

– A bülbül nem énekel szebben.

– Hallottál talán tündérekről valaha, kik a korall zátonyos sziklákra kiülnek, hol az örvénylő hullámok alatt a tengercsodák palotái vannak, s énekléseikkel oda csalják a hajósokat a szájfejű Rok fogai közé?

– Ez énekes tán egy volna azon tündérek közül? kérdé elborzadva Majmun.

– Én nem tudom, csak azt érzem, hogy meghalok, ha őt nem láthatom! Oda akarok rohanni hozzá, átölelni térdeit, karcsú derekát; dobogó szivét az enyimhez szorítni, és ajkaimat az ő égő ajkaira feszítni, s kiszívni rajta lelkét és az enyimet lehellni vissza bele, s aztán lehullni kebléről, megcsókolni lábainak porát, s reszketve szétoszlani, mint a naptól felsütött harmat. Oh vigy engem át a tulsó partra.

Az eunuch reszketett a leány előtt. E dæmoni lélek szilaj lángjai még az ő szivében is találtak gyúanyagot, melynek sötétében a nap minden sugára sem birt meleget költeni soha.

– Egyetlen csónak van e szigeten, szólt a leánynak, és abban Yffim bég benne szokott hálni, attól tartva, nehogy vagy egy odaliszk megszökjék azon a szigetről, míg Hasszán alszik.

– Oh miért nem tudok úszni! kiálta Azraële, kétségbeesett fájdalmában összerogyva.

– Hogyan? Te arra gondolsz, hogy e széles vizet keresztül úsznád?

– Sőt keresztül fogom azt úszni; igen, elhatároztam magamat. Most mindjárt.

– Mit beszélsz? Hiszen ha ördög nem vagy, elmerülsz a vízben, ha úszni nem tudsz.

– Te fogsz úszni velem. Én kezemet válladra téve tartom fenn magamat.

– Te őrült vagy, az imént halállal fenyegettél s most rám akarod bízni éltedet. Csak két perczre kell lélekzetemet visszafojtanom, hogy örökre el legyen fojtva a tied. A víz iszonytató elem annak, ki rajta uralkodni nem tud, s a hullámok alatt a kik laknak, könyörtelenek a haldokló küzdései iránt. Hideg, ijesztő világ van ott, a pokol nem oly szörnyű, mint a hullám.

– Abból, hogy kezedbe adom éltemet, láthatod, hogy nem féltem azt. Vigy keresztül a vizen.

– Őrültség, a mit kivánsz. A leggyakorlottabb úszónak is elszorul keble, midőn a hullám ajkához ér, s ha megrettensz, mindketten odavesztünk, mert a vízbefulók erőszakosak s lefogják a mentségükre siető kezeit.

– Ha megrettenni látsz, hagyj elvesznem.

– Nem, nem cselekszem azt. Te tébolyodott vagy, de én eszemen járok. Eredj vissza a vezér kioszkjába, míg észre nem veszi távollétedet. Én nem foglak elárulni.

– Tehát nem jösz velem? kérdé a delnő sötéten.

– Ne lássam a napot, ha azt cselekszem; szólt Majmun határozottan, leülve a dombra.

– Jó! nyomorult szolga! kiálta Azraële kétségbeesetten. Tehát megyek magam!

S azzal sebesen beleveté magát a vízbe a magas partról. Majmun nem gátolhatá meg a leány szökését s ijedten ugrott utána s nem sokára felbukott vele együtt a víz színére, hosszú hajánál fogva megragadva a nőt.

Az egyszerre mindkét kezével átölelte az eunuchot, ez által egyet fordulva a vízben, felül került, s kiemelve fejét a hullámból, dühösen kiálta a víz alá nyomott eunuchra:

– A tulsó partra vigy, vagy magammal együtt megfojtalak.

Az eunuch rövid kétségbeesett vergődés után meggyőződve felőle, hogy a delnő karjai közül nem szabadulhat, ki a halál torkában is csak szenvedélyére gondolt, s mint az óriáskigyó tartá fogva Majmunt: egy erőszakos lökéssel felveté fejét a víz színére s fuldokolva kiálta:

– Viszlek oda!

Ekkor elbocsátá karjait a nő, s egy kezével az úszó gyapjas hajfürteibe kapaszkodva, csöndesen, nyugodtan hanyatt ereszkedék a víz színén, hogy csak arcza látszott ki belőle, s azzal a legnyugodtabb hangon mondá Majmunnak:

– Most siess. Ha el akarsz veszteni, vagy máshová vinni, gondolj reá, hogy előttem annyira sem kedves az élet, mint előtted, s ha engem a víz fenekére viszesz, akárha követ kötöttél volna nyakadra, s úgy szállnál alá. Siess.

Majmun sebesen osztá kétfelé karjaival a hullámokat. A két egymás mellett úszó főt ki vette volna észre e sötét éjszakában?

Az eunuch úszott elől, a hölgy hosszú haját lebontá a hullám, mely néha túlcsapott halavány orczáján, olykor megreszkettek tagjai: a félelemtől-e vagy a szerelemtől? Alatta, körülötte mindenütt a legrémségesebb halál, de ő nem látja azt; a habok moraja enyészetesen zúg fülébe, de ő nem hallja azt, hisz csillagos az ég sötétje és az éj csöndje dallamokat viszhangoz. A fehér és fekete fő egymás mellett úszik a víz színén…

Fölötte csillag ragyog s túlvilági dal reszket, alatta az örvény tátong, s a hab moraja zúg: nem ég és pokol között úszik e nő? kinek élte, lelke csak egy rezgő hangon, csak egy csillagsugáron függ.

– Messze van-e még a part? kérdé a szolgától, mert ő hanyatt feküdt s nem láthatott előre.

– Félsz-e?

– Félek, hogy őt nem láthatom meg.

– Mindjárt partnál leszünk. A Duna széles most, mert meg van áradva, alig látszanak ki a zsilipek.

Nehány pillanat mulva földet érze lábai alatt a szerecsen, s az odaliszk egy vízbeborult fűz galyait látá arcza fölé hajolni. Hirtelen megragadta azt kezeivel s kiemelé habtündér termetét a vízből.

Lenge öltönyei testéhez tapadva, százszor igézőbbé tevék bűbájos alakját, hosszú hajfürtei le voltak bomolva; hogy fenn ne akadjanak a galyak közt, kénytelen volt őket, mint egy fekete shawlt, dereka körül övezni.

Halkan, remegve lépett elő a bokor mögül, mely elrejtve tartá, s a mint megpillantá a dalnokot, kinek bájhangjai a vizen keresztül csalták, megrezzenve állt meg, lélekzetét vissza fojtva s kezét nyugtalan szivére feszítve.

Egy ezüsthárs tövében ült az ifjú dalnok. Épen végezte énekét, s szép fejét tenyerébe hajtva, letette maga mellé kobozát, elmélázva, mintha lelkét várná vissza, mely a dalhangok szárnyain távol vidékekre repült.

– Most szólhatsz vele; mondá Majmun a leánynak.

Azraële szótlanul állt ott, a gyászfűznek támaszkodva, s mozdulatlanul nézte az ifjút.

– Siess tehát. Az éj vége felé jár, s még vissza is kell térnünk. Miért tétovázol, ha ennyire jöttél?

Az odaliszk némán felsóhajtott, és homlokát a mohos faderéknak támasztá.

– Azt mondád, hogy oda akarsz rohanni hozzá, átölelni térdeit s üdvezülni ajkain, s mostan itt állsz, mint a ki meg van bűvölve.

A delnő térdre rogyott lassan s arczát öltönyébe rejté.

– E leány valóban őrült, dörmögé a szerecsen; ha csak azért jöttél át, hogy itt sírj, azt bizonyára a túlsó parton is megtehetted volna.

A leány keblén összetéve kezeit, arczát a megdicsőülés mosolyával emelte ég felé, mint egy vezeklő bűnös, ki előtt az ég visiói nyiltak meg mosolygó angyalarczokkal.

E pillanatban valami távoli kürthang szólalt meg a csöndes éjben, mire a dalnok felszökött helyéről, egyszerre átalakulva hadvezérré. Az első riadó hangja volt az, mely a budai táborból jött, s utána hangos kelepelés verte az ébredőt s Hariri újra megszűnt lenni, hogy Feriz bég legyen, kardját ragadva, sebesen elsietett a berek fái között, még lantját is ott felejté az ezüsthárs alatt.

– Látod, már elment előled! kiálta boszusan a szerecsen, megragadva a leány kezét; siess utána, még utolérheted.

A leány felállt, lélekzetét visszafojtva tekinte az ifjú után, megvárta, míg eltűnik annak alakja a bokrok között, akkor elővoná a virágfüzért, melyet keblében rejtve hozott s egy lépést tőn előre: ott ismét megállt, hallgatózott, míg a távozó léptei elhangzának, s akkor egyszerre odarohant az elhagyott lanthoz, kebléhez szorítá, csókjaival halmozá el s kéj és gyönyörtől remegve rogyott le mellé.

Azután vevé a virágfüzért s a lant körül fonta azt. A füzérben e virágok voltak:

Egy rózsa. Mit jelent a rózsa a virágok nyelvén? «Szeretlek, boldog vagyok».

A másik volt égő szerelem: «szeretlek, elégek miattad».

Harmadik gránátalma-virág: «nem feledlek el soha».

Negyedik volt hajnalka: «szerelemtől elhervadok».