Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

II. KÖTET

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

ELŐSZÓ.

Olvasó közönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, a midőn jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből «Erdély aranykorát» vettem. E két regény között nem kivánok művészi összefüggést kerestetni, – ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztül folynak s miknek jellemzése volt fő törekvésem.

Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcseségben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a szinek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.

Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely saját kormányzattal, törvénynyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bir, hol az ausztriai, franczia, lengyel és török birodalmak követei állandóul tartózkodnak.

Künn, a Királyhágón és a székelyhidi váron túl, már felfordult világ van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.

Titkos és nyilt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik: félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer ki van ütve a kézből.

E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul minden alak, kicsiny és nagy, fényes és sötét.

A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harczos idők vezérének…

A délczeg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a sors utját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza: kedvencze a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak…

Az egyenes, de magas lelkü tanácsúr, Erdély békéjének utolsó oszlopa, ki nem vett harczot, midőn egy kézben fejedelmi süveggel, másikban rabbilincscsel kinálták is, s fel tudott áldozni éltet s családot egy eszme vas következetességének…

Az ifjú idegen, ki ábrándos hajlammal vonzódék a magyarhoz s családtagnak tekinté magát ott, hová mint ellenség jutott be…

És azon titkos egyetértés, mely a két haza legszebb hölgyének szivében köttetve, bánatban és örömben szakadatlan, mintegy rózsákból és gyászvirágokból font füzér kapcsolja egymáshoz a kor eseményeit, alakjait, Budától Gyula-Fehérvárig, oly idegen s mégis oly ismerős lények, oly ismerősek s mégis oly ujak…

És a ki mindezek fölött legmesszebb ellátszik, kinek kezeire minden eseményben ráismerni, a főtanácsúr, Erdély első minisztere, a békében nagyravágyó, balsorsban bölcs, diadalban előrevigyázó férfi, ki barátjai és ellenségei eszén mindig túljár, ki mielőtt elesett volna, már fölkelt, s ki mielőtt élettervei romba dőltek volna, már ujat épített helyettük… nem akartam magamat azon váddal terheltetni, mintha az alakban egy jelenleg köztiszteletben álló család ősének ismert hibáit, utódai iránti hazafiui hálából iparkodtam volna szépíteni; de viszont azon véleménynek sem vagyok szítója, mely az idők és körülmények latravetése nélkül egyedül az eredményeket számítja be egy oly kétséges jellemű időben kormányzott férfinak. Én iparkodtam őt embernek festeni.

Néhány szó, mit az akkor élt öreg Bethlen János mond, elég e kornak és embereinek – ha nem mentségére, de megértésére:

«Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk? de cselekedtük azt, a mi lehetséges volt.»

E mondatot sziveskedjenek tisztelt olvasóim e regényem előfordulandó hiányaira is alkalmazni.

Pesten, 1852-ik november 12-én.

_Jókai Mór._

ISTEN CSODÁI.

Szép derült nyári éjszaka volt, az új hold már leszállt az égről, egy felhő sem látszott azon, csak a fényes csillagezrek ragyogtak csendesen a föld felett.

Minden néma volt körül, szél sem ingatta a fákat, hegy és völgy pihent csendesen, csak néha ütődött fel valami távoli ismeretlen hang s egy-egy pillanatra mintha világosabb lett volna az éj; mintha az alvó természet álmában beszélne, s a behunyt szemű éjszaka fel-felnyitná szempilláit.

Maga Kolozsvár oly édesdeden szunnyadt fekete zsindelyes tetőivel s méla tornyaival a völgy teknőjében, hogy még egy lámpafény sem árulá el benne az életet, s miután a fejedelem szigorúan meghagyá, hogy az ő palotája előtt ne kiabáljanak az éji őrök, azok annyira szót fogadtak, hogy az egész városban sem kiálták meg az órát.

Oka pedig eme tilalomnak az volt, hogy a fejedelem az éjszakai órákat palotája toronyerkélyén szokta tölteni, vizsgálva a csillagokat; mert a mióta Erdélyben a mult télen a legelső északfény feltünt, melyet még akkor a legnevezetesebb természettudósok sem ismertek, Apafi minden egyéb tudományos dolgaival felhagyott, annyira beleszeretett a csillagászatba, még pedig annak tisztán tudományos oldalába, mellőzve a csillagjóslásoknak akkoriban divatozó babonáit. Egész éjszakákat elült ott a torony tetején, mikor szép csillagos idő volt, egyik vagy másik meghittje társaságában, minők voltak Biró János uram, az udvari mulattató, tudós Passai János uram, professor, és nagytiszteletű Magyari László uram, az udvari lelkész, kiket néha Bornemissza Anna maga is felváltott; hanem már az ilyen eseteknél volt Apafinak annyi jó izlése, hogy a csillagokat ne a láthatáron, hanem a felesége szemeiben vizsgálja.

Ez éjjel épen a nagytiszteletű uron van a sor, ki is ülvén Apafi mellett a nagy zsellyeszékben, kezeit testének nem megvetendő terjedelmű alsó részén egymásba fogva tartván, már-már annyira elnyomattatott a buzgóság által, hogy úgy szólván alszik is. Miatta a fejedelem találhat csillagot eleget.

Apafi pediglen egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú telescopiummal czélozván az eget, nagy figyelmesen kíséri a plánéták futását, hogy szinte belefájdul az egyik szájaszeglete az örökös félszem-behunyásba, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg kezdenek hatni figyelmére.

– Mit jelenthet ez? kérdi elébb magától, majd a nagytiszteletű úrtól, s midőn a kérdezett édesded horkolással felelget szavára, boszúsan megrángatja palástját: hát ne alugyék kegyelmed ilyenkor.

– Hopp! – hó! kiált a felébredő; úgy téve mint szokott rendesen tenni, a kit felébresztenek s mutatni akarja, hogy már nem alszik; ejnye, ezt ugyan szeretem, hogy felébresztett nagyságod; épen azt álmodtam, hogy predikálnom kellett volna, s nem jutott eszembe a textus.

– Törülje ki kegyelmed szemeiből az álmot és nézzen az égre, mit lát?

– Sok szép csillagzatot.

– S nem veszi észre azt a csodálatos tüneményt, hogy az egészen tiszta, felhőtelen ég olykor fel-felvillámlik?

– Vagy igen.

– Nos, hát mit gondol: mi lehet ennek oka?

– Nagyságos uram, szólt a pap kegyes önmegadással, én az Isten utait csak tisztelni tudom, és nem vizsgálgatni. A mi onnan felül jő, az mind helyes és mind jó, s balgatag az olyan bölcs, ki véges észszel utól akarja érni a véghetetlent. Ha ő felségének úgy tetszik, hogy a derült ég villámokat löveljen, én megnyugszom szent akaratában, s nem kérdezem miért van az? mert tudom jól, hogy a ki a világokat alkotá, nem bizta mi reánk, hogy azokat feltartsuk.

– Jól van, nagytiszteletű uram, alugyék kegyelmed tovább; szólt Apafi, újra beleagyarkodva távcsövébe s nézett rendíthetlenül a csillagos égbe, véghetlenül bámulva rajta, hogy a nagyító üvegen át a legfényesebb Algol és Denebola is oly porszemnyi pontnak látszik, mint a legkisebb ködcsillag.

Egyszerre, mintha az égboltozaton tört volna keresztül, iszonyú recsegés-ropogással támad elő egy óriási meteor s elkezd futni déltől észak felé, épen mintha Kolozsvár fölött repülne.

A pompás tűzgolyó szikrákat hányva vonult végig a magasban lassudan, méltóságosan, mint egy kialvó nap, mely nem képes az eget bevilágítani többé; hosszú tűzfarka kígyózva vonult utána, s ezernyi szikrát hányva pattogott oly robajjal, mintha érczszekerek rohannának vashidakon keresztül ott a magasban.

Az égi zajra egyszerre megelevenült a környék, az emberek kifutottak házaikból a tünemény bámulatára, az utczák megnépesültek, s a közelebbi oláh falukból áthallatszott, mint verik félre a harangokat.

A tűzgolyó pedig, mely nagyságára akkora volt, mint a tele hold, miután a legsötétebb vörösből fokonként a legfényesebb ezüstfehérbe ment át, s még egynehányszor majd kékre, majd rózsaszinűre változtatta szinét, s e közben a szivárvány minden szineire váló csillagsziporkákat hullatott zörgő ropogás közt, egyszerre sebesen kezde lefelé bukni, addig vízirányosan úszó farkát maga után kapva.

– Jézus segíts! kiáltának a megnépesült utczában, mindenki azt hitte, hogy ott fog leesni. Ezen pillanatban a villámnál ezerszerte ragyogóbb lobbanással és mennydörgéssel, mely a földet reszketteté meg, szerteszét pattant a meteor és az ég ismét sötét lett, mint azelőtt.

A kolozsváriak azt hitték, hogy épen fejük fölött szakadt szét e tűzgolyó, pedig Brassóban is épen úgy látták támadni és elmulni, oly végtelen magasságban járt az; sőt Szent-Miklóson le is ütött egy szétszakadt darabja, s épen Sándor Mihályné asszonyom házára esvén, annak asszonya, fogván egy dézsa vizet, nyakon önté vele a menykőt, s aként fogá azt meg a kötényével, de meg is égette a kezét emberül, s még másnap és harmadnap is oly forró vala az égből esett tömeg, hogy puszta kézzel nem lehete hozzá nyulni.

* * *

Nehány napig volt miről beszélni Erdélyben, noha az egész országban alig volt ember, a ki a zajos tüneményt ne látta volna, mégis e nehány nap alatt úgy megnőtt annak a hire, hogy krónikákat lehetett volna róla irni. Előbb csak tüzes ember lett belőle, a ki sárkánykígyón lovagolt s csillagokat okádott, de utóbb úgy felszaporodék, hogy még a felvilágosodott Bethlen János is kész volt naplójába följegyezni, miként: az ég erősségében két tüzes tábor csapott össze, lángoló pallosokkal viaskodva egymás között, miként hallatszott a dobok pörgése, mint követte ezt majdan három ágyulövés, s rá iszonyú csatazaj, emberek ordítása, halottak nyögése, mint hullott az elesettek vére alá a földre véreső képében, s mint vonult el az égen harczoló égő tábor lassankint Brassó felé, s mint lőn vége a rémes ütközetnek egy irtóztató ágyudördüléssel, a mikor egy roppant négyszögletü tömeg, kénkőszinű lánggal égve, nemes Sándor Mihály uram portáját választá ki magának, hogy arra leessék, holott is a házi asszonyság által confiscáltatván, előbb annak kezét ugyan megégette, de később darabokra töretett s a lakosok között via facti felosztatott, ő nagysága a fejedelem ritkaságtárába is jutott belőle egy darab: illatja nem vala kellemetes.[1]

Egy napon épen heti sokadalom levén Kolozsvárott, nagytiszteletű Magyari László uram kinn ült a háza előtti kellemetes szőlőlugasban, melyen akkor több mint háromszáz fürt érett szőlő lógott. Mellette ült a festett lóczán Drágos Cyprián uram, a helybeli pópa, kivel a református esperes példás egyetértésben élt, számtalanszor megvendégelvén őt, ki már kalugeri állapotában igen ragaszkodék derült kedélyű collegája családi köréhez.

Még akkoriban sem Csetnek, sem Kospallag nem birt országos nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, a ki füstöt iszik és bort nem iszik,[2] minél fogva a két tisztelendő úrnak nem lévén módjában az ujabbkori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.

Az emberek jöttek-mentek előttük, s a két jó urnak különös mulatságul szolgált az előttük járók köszöntési módjából eltalálni, melyik hitfelekezethez tartoznak? Ha jött egy szép csendesen ballagva az utczán, s oda se nézve a tisztelendő urak felé, midőn már túlhaladt rajtok, akkor megemelé kalapját, egy dicsértesséket mondott s folyvást rá sem tekintett azokra, a kiknek köszönt: – ez pápista volt.

Jött egy másik, az már messziről szemébe nézett a két urnak, s még mikor túlhaladt rajtuk, akkor is hátrafordított fejjel nézett vissza rájuk, de nem köszönt: erre fogadhatunk, hogy unitárius.

Ha jött egy, ki már jó messziről levette kalapját s hosszu hálálkodással közelge feléjök: az oláh volt; odament hűségesen kezet csókolni előbb tisztelendő Drágos uramnak, azután becsülettudásból Magyarinak, ki is hiába küzdött ellene, az oláh addig odább nem ment, míg le nem fogta és kezet nem csókolt.

Végre, ha jött valaki, megemelt kalapjával Magyari uram felé mutatva, s jól kimondott, kerek hangon így kiálta: «szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagytiszteletű Magyari László uramnak!» az minden kétségen kívül kálvinista volt és csak azért kiáltotta oly világosan: «kegyelmednek Magyari László uramnak», nehogy a másik is magára vehesse a köszöntést.

A két úr nevetett rajta eleget. «A kegyelmed hívei kevésbbé toleránsak az enyimeknél», szólt a pópa.

– A nyakukban van a hiba.

Jöttek azután a vásáros asszonyok, egyik egyet, másik mást hozott a papnak, s vissza nem utasította légyen a kegyes adományt, bárha semmi szüksége nem volt rá, mert különben kikiáltották kevélynek.

Jön egy asszony, hóna alatt hoz két döbözt.

– Ehen hoztam egy kis szilvaízt, nagytiszteletű uramnak; ha több termett volna, bizony többel szolgálnék.

– Ez sem fogy el nálam három esztendeig, ott benn van az asszony, majd az általveszi.

Az asszony visszajön.

– Bizony édes nagytiszteletű uram, nem ártana egy kis esőért könyörögni, mind kiszáradt a vetés, az őszinek már úgy se használ, de még a tengeri és fuszulyka felveheti magát.

– No majd jövő vasárnap könyörögni fogunk érte.

Jön utána egy másik asszony, talyigán hozott egy bödön lépesmézet.

– A nagytiszteletű asszony számára hoztam ezt a falat szopni valót.

Visszajön aztán, s megáll a pap előtt.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, nagy utat kell tennem, mézet viszek fel Krakkóba, attól tartok, eső kap az uton, mind pocsékká leszek, könyörögjön egy kis jó időért.

Magyari László uram nem hagyja magát megzavarni.

– Már édes lelkem azt a jövő vasárnap nem tehetem, mert akkor esőért kell folyamodnom, hanem ahoz egy hétre szivesen engedek a kegyelmed kivánatának.

Ismét a másik asszony jön.

– Tiszteli az uram a tisztelendő urat, itt küldi ezt a – –, azalatt kibontott egy csomó papiros közül egy pár igen szép – – ezüst sarkantyut.

– Nekem-e?

– Hát biz ezt Apor István uram számára készítette az uram, a ki udvari ötvös, – tetszik is ismerni, – de a jó úr megrágta a szíjat, s mikor készen volt, le akart vonni a kialkudott díjból; az uram pedig csak egy polturával sem engedte alább, inkább, azt mondta, odadom a papnak.

– De mit csináljak én ezzel, jó asszony? Tudja kegyelmed, hogy én sarkantyut nem viselhetek?

– Én nem bánom, de vissza nem viszem. Van nagytiszteletű uramnak hajadon leánya, majd ha azt férjhez adja, aztán annak fia születik, s az majd megnő, annak jó lesz.

A pap kaczagott, hogy a könyei folytak bele, elhagyta azonban a kaczagást, észrevevén, hogy az asszony erőnek erejével sirni szeretne.

– Hát kegyelmednek mi baja akadt Matyusné asszonyom?

– Hát azért az én kisebbik uramért kellene egy fohászkodást intézni, hogy az Isten gyógyítsa meg.

– Hiszen, ha jól tudom, már elhagyta a hideg s régóta nem beteg.

– Nem biz az a jámbor, de csak félünk, hogy megint beteg lesz, mert az éjszaka is olyan csoda történt, hogy az urasági halastóban megütköztek egymással a halak s úgy harczoltak, mint két ellenséges tábor, a holtakat összemarczangolva a partra kihányták.

– Hazudság! bolond volt a ki mondta!

– Szénási mester mondta.

– No iszen majd megtanítom én őt ilyen hireket terjeszteni!

– De a kertészek is állítják.

– Igen, mert bizonyosan szigonynyal vadászták ők maguk a halakat, s hogy fel ne tűnjék a tolvajság, csodát kiáltottak. Megmondja kegyelmed a magisternek, hogy össze ne jőjön velem valahol, mert…

Az asszony elsompolygott, kevés idő mulva jött a másik. Nagy titkolózva odament a paphoz, előre engedve sejteni, hogy iszonyu dolgoknak akar hirdetője lenni.

– Mi baj Kálócziné asszonyom?

– Nagy dolgok történnek. Gondolja csak nagytiszteletű uram, a mult éjszaka a mint a szérűs kertemből jönnék haza felé, hogy rövidebb úton járjak, a külső kápolna felé tértem: hát a mint ott nagy csendesen elhaladok, íme három vagy négy ismerősömmel találkozom össze, kik szintén a város felé szándékoztak s a mint engem megláttak, suttogva mondának, hogy az Isten szerelméért ne menjek tovább, mert veszve vagyok. Én el nem tudám gondolni, mi történt? midőn egyszerre orgonahangok és éneklés üti meg füleimet. Jóságos atyám! mi lehet ez? kérdezém ismerőseimtől, mire azok nagy rebegés között elbeszélék, miszerint szemeik láttára előjöttek a halottak a temetőkertből s belépkedtek a kápolnába, és ott énekelének. Nekem hajamszálai borzadtak; most sem tudom, miért nem futottam el onnan? Végre elvégződött az ének és az orgonaszó; nagy halkan megnyílt a kápolnaajtó s kilépkedtek rajta egyenkint a kisértetek, fehér halotti lepedőkbe burkolva, s mintha nem is földön járnának, egyenkint eltüntek a temető halmai között. Minket a borzalom nem engedett szóhoz jutni.

– Álmodta ezeket kegyelmed.

– Oly igazán láttam, mint most kegyelmedet; ma újra beszéltem Szénási mesterrel s újra bizonyította ő is.

– Hogy jön ide megint Szénási mester?

– Hát nem mondtam még? úgy: tehát még ott álltunk elijedve a kápolna előtt, mindig attól tartva, hogy tán egy elkésett kísértet még elkap bennünket; tehát íme kit látunk az ajtón leghátul kilépni? a magistert, testestül lelkestül, a maga százrétű köpönyegében és háromszegletű kalapjával. Mi nem akartuk őt meglátni, de ő észrevett bennünket s oda jött hozzánk nagy remegve s jó estét mondva, elbeszélte, miként már negyedik éjszakája, hogy őt a rémek fölkeltik ágyából és kényszerítik velük a kápolnába menni, a hol egy óra hosszat neki orgonálnia kell, mihez a kísértők énekelnek, s midőn vége az éneklésnek, egy kísértet felmegy a kathedrába s ott elkezd szónokolni, de ő nem hall belőle egy szót is, csak azt látja, hogy a szája mozog és a kezei járnak. És hogy mindez nem jót jelent, hogy gonosz idők vannak reánk készülőben, háboru és mindenféle ellenséges futás s az országnak zürzavaros felfordulása.[3] És hogy mindezekről ne szóljunk senkinek, mert különben a halottak rajtunk állnak bosszút. Én valójában nem is beszéltem senkinek nagytiszteletű uramon kívül, mégis tele van már véle az egész város. Már most én mitévő legyek?

– Menjen kegyelmed haza és lásson dolga után; én fogadom kegyelmednek, hogy ez napságtól fogva a kísértetek nem fognak a külső kápolnába járni, sem kegyelmeden bosszút nem állnak.

Az asszony nagy hálálkodva eltávozott; a két pap hallgatásba merülve maradt, a hallott csodákon elgondolkozva, miglen Magyari László uram egyszerre minden előleges invectivák nélkül felugrott helyéből s elkiáltva magát: «hazudsz, ha mondom!» olyat ütött a levegőbe az öklével, hogy ha az, a kire gondolt, épen akkor előtte áll, bizvást kiüti egynehány fogát.

A pópa megfogá köntösét.

– Ne tüzeljen kegyelmed, tisztelendő collega, nem lehet ököllel agyonütni az ördögöt, s emberi erő rövid ott, hol emberfölötti lények jelentkeznek.

– S miért volnának emberfölötti lények? Miért ne lehetnének azok a legegyszerűbb események a világon, miket a vakhit a csodák országaiba emelt?

– Kegyelmed nem tagadja tán, hogy Istennek hatalma van, magát kijelenteni csodák és tünemények által?

– Kétféle csodákról beszélünk, Isten csodáiról és ördög csodáiról; de én harmadikat is tudok: azok, melyeket incselkedő emberek mívelnek, hogy a népeket ámítsák.

– Mi oka volna valakinek a népeket ijesztgetni?

– Lehet elég ok. Nem emlékezik-e kegyelmed a mult évre, a midőn egyszerre elkezdtek egész Erdélyországban gyujtogatni? nem volt éjszaka, hogy itt, vagy amott veresleni ne láttuk volna az eget, s nem maradt egy helység az országban, melyet e csapás meg ne látogatott volna, míg végre több gyujtogatót elfogva, azok egyenkint kivallották, hogy nekik ez égetések által volt czéljuk a népnek elvenni a kedvét a háborútól; hátha e csodák meg ellenkező czélból történnek? s míg egyik kéz a nép házait, a vele ellenkező azalatt a nép lelkületét gyujtogatja? s inter duos litigantes a szegény nép a tertius gaudet, hogy a könye is foly bele.

– Tehát kegyelmed pártérdekből magyarázza a csodákat.

– Nem oda tér-e mindegyik vissza? Kiárad a Maros s elönti az országot, másnap azt beszéli a nép: így fog a vér elözönleni rajtunk! A sáskák megjelennek a határon, idebenn már azt beszélik, hogy annyi fegyveres készül ellenünk. A pillangók veres cseppeket hagynak a leveleken, azt mondják: ez véres verejték, melyet a természet előre való borzadásában izzad. Üstökös jelenik meg, ím azt mondják, ez azon égő kard, mely sokakat ki fog oltani! és soha sem tudni meg, ki kezdte, ki terjeszti e hireket? a nép pedig vadul, ingerül, dühös lesz; emberek, kiknek semmi mesterségük a háboru, odahagyják kaptafáikat s lőni, kardot forgatni tanulnak; becsületes czéhek, iskolai tanulók csapatostul kezdenek egymással hadakozni, mint legközelebb a brassai vargák és timárok s az enyedi diákok! és vannak, kikre nézve e dühödt hangulat kivánatos. Bizony mondom kegyelmednek, hogy e csodák mind a magasból származnak, de még sem az égből.

Míg a nagytiszteletű urak eként beszélgettek, a vásártéren valami látvány adta elő magát; a népség egy helyen csoportosulni kezdett s nehány pillanat alatt oly nagy lett a tolongás, hogy egy almát nem lehetett volna lehajítani.

– Nini! szólt az elébb figyelmessé lett pópa, ott valami történik.

– Olasz kutyatánczoltatók lesznek, vagy valami török árul megifjító balzsamot.

Im azonban nagy futva érkezik a tömeg közül egy köpczös, kerek hasú férfi, s már messziről integet és kiabál.

– Nagytiszteletű uraim, jőjjenek, de gyorsan!

Magyari megismeré a kisded férfiúban az egyházfit s nem tudá mire vélni e minden formalitásokat mellőző hivogatását, azért is bevárá, míg egészen odaért.

– Mi lelte kegyelmedet, hogy úgy felháborodott?

– Miért nem jön a tisztelendő úr, mikor hivom? szól ez oly hangon, mintha ő parancsolna az esperesnek; itt a piaczon egy ördöngös ember van.

– Lehet ott még több is.

– De ez valóságos ördöngös, olyan, a kit megszállt az ördög, eszi a földet és túrja a tajtékot, s prófécziákat mond az embereknek; magister Szénási épen most érkezett oda, de semmire sem megy vele; mentül jobban exorcisálja, az annál dühödtebben beszél; már arra is példálózik, hogy Erdély czimeréből a hét vár közül nem marad meg több, csak kettő, a csillag le fog esni belőle, a félhold pedig tele holddá fog megnőni.

– De már ez mégis sok! kiálta fel egész méltatlankodással az esperes. Egyházfi uram, menjen kegyelmed a szobámba s hozza utánam a nádpálczámat. Collega uram, maradjon addig itt.

Azzal egész tekintély súlyával az összecsődült sokaság közé lépett, az emberek megismerték s utat nyitottak előtte egész addig a kisded térségig, mely bámulatuk tárgyai számára volt felhagyva.

Egy lánczokkal körülvett kő-emelvény volt az, melynek legalsó lépcsőjén egy meghajlott termetű száraz férfi állt, a legtetején pedig egy hamuszin pofájú siheder feküdt, összekuporodott állapotban.

Ez volt az ördöngös, ama másik pedig magister Szénási, vagy mint őt felsőbb körökben nevezték: Proteus Transsilvanicus, kivel bennünket nagytiszteletű Magyari László uram most mindjárt bővebben meg fog ismertetni.

Az esperes megállt a tér közepén, positurába vágva magát s kezeit hátra téve, a magisternek fordult:

– Mit mivelsz e helyen te korhely Proteus Transsilvanicus?

A megszólított mellére tevé kezét s arczát földig hajtva, felfordítá szemeit az égre, hogy alig látszott valami a feketéjükből, s arczát oly háromszegletűvé húzta, hogy a ki nem ismerte, megszánta volna; és szólt a legalázatosabb, reszketeg, könyörületre indító hangon:

– Avagy miért nevez engemet kegyelmed korhely Proteus Transsilvanicusnak, holott az én nevem magister Szénási?