Part 8

Utközben megint behivja őket a _dev_ egy kávéra, és ott marasztja őket másnap reggelig. Felbontja a királyfi levelét, eltépi és ilyet ír helyette: «Sáh apám, vedd a feleségemet meg a két gyerekét, dobd ki a hegyek közzé, ott hadd pusztuljanak el. A hold-paripát pedig egy ezer mázsás lánczczal kössétek meg.»

Veszi másnap a két tatár a levelet és átadják a pádisának. Meglátta a királyfi felesége a tatárokat és nagy örömmel szalad a pádisához, hogy mutassa meg neki az ura levelét. Nem merte a pádisá megmutatni, eltagadta, hogy nem hoztak a tatárok semmit. «Hogy ne hoztak volna – mondja az asszony – a saját szememmel láttam a levelet. Talán baja van a királyfinak, és azt titkolod előttem?»

E közben megpillantotta a pádisá térde alatt a levél csücskét, kirántja onnan, és elolvassa, hogy mi van benne. Keserves sírásra fakad a szegény asszony, és hiába vigasztalja, hiába tartja vissza a pádisá, nem marad ő egy pilanatig se a házban. Veszi két kis gyermekét, és adsza kezed, város keze, neki a nagy világnak.

Megy a szegény asszony egy nap, két nap, egy hét, két hét, se étele éhségének, se ágya fáradt testének. Kifogy a teje, nem szoptathatja gyerekeit, és úgy elfárad a járástól, hogy egy lépést se tehetett tovább. «Óh Uram teremtőm – könyörög a szegény asszony – tartsd meg a gyerekeim, azok ne halljanak éhen.» És a mint ott ül a gyerekeivel, íme víz bugyog fel a földből, liszt száll alá az egekből. Veszi a lisztet meg a vizet, tésztát gyúr belőle és úgy eteti a gyerekeit.

Megtudta e közben a _dev_ az asszony sorsát, indul, hogy felkeresse és gyerekeivel együtt elpusztítsa. Meglátja a királyfi felesége a _dev_et és rémületes ijedtében, kezdi kiáltani: «Siess _Kámer-táj_om, mert meghalok.» Meghallja a messze földön levő táltos, egyet ráz az ezer mázsás lánczon, de nem tudja ketté szakítani.

Még jobban közeledik a _dev_, nagyobbodik az asszony rémülete. Két gyereke két karjában, úgy kiáltozza a paripát nagy kétségbeesésében. Még nagyobbat rázkódik a lekötött hold-ló, nem szakíthatja ketté a rengeteg vasat. Már-már egész közelében a _dev_, és utolsót sikolt az asszony, a hogy csak tüdeje birta. Összeszedi _Kámer-táj_ a meglevő erejét, ketté tépi az ezer mázsás vasat, ott terem az asszony mellett és «Óh szultánom ne ijedj meg, a két szemed hunyd be szépen fogózkodj meg sörényemben,» mesze földön, tengeren túl vannak. A _dev_ ismét éhesen kullogott vissza.

A maga országába vitte a hold-paripa az asszonyt. Érzi a táltos, hogy ütött az utolsó órája és mondja az asszonynak, hogy nem sokára meg fog halni. Kéri a királyfi felesége, hogy ne hagyja itt egymagára két kicsinyke magzatjával, ki védi meg őket a _dev_ elől. «Ne félj – vigasztalja a paripa – nem lesz itten bántódásod. Ha majd meghaltam, vágd le a fejem és dugd ide a földbe. A hasamat vágd fel és a belem egyik végét az egyik fülemhez kösd, a másik végével kerüld meg ezt a hegyet és úgy kösd a másik fülemhez. Ha mindezzel elkészültél, gyerekeiddel együtt feküdj bele a gyomromba.» Ezzel összerogyott a táltos és meghalt.

Veszi a lány, levágja a fejét és beássa a földbe. Aztán a hasát vágja fel, a béle két végével egy nagy háznyi területet vesz körül és gyerekeivel belefekszik a ló gyomrába, elalszik. A mint felébred, olyan szép palotában látja magát, hogy se az apjánál olyat, se az uránál. Szép ágyban fekszik, és alighogy felkél belőle, hozza a sok szolga a vizet, az egyik füröszti, a másik törölgeti, a harmadik öltözteti; csupa arany, a merre néz, csupa arany, a mit megfog. Két gyereke arany-bölcsőben fekszik, dajkák állják körül, dallal altatják el, és dallal csitítgatják. Étel idejében hozzák a sok tálat, az egyik arany, a másik ezüst, tele a szebbnél szebb étellel. Álomnak hinné az egészet, de ím napok múlnak, hetek múlnak, a hetekből hónap válik, hónapokból esztendő lesz.

Befejezte ezalatt a királyfi a háboruját és a mint nagysietve haza indul, nem leli a feleségét. Kérdi az apjától, hogy hol az asszony meg a két állat-gyereke, a mit távollétében szült. Csak elbámul a pádisá ezen a különös beszéden. Szabjuk rövidebbre a dolgot, előveszik a leveleket, hivatják a tatárokat, hát biz ők megtudják a _dev_ gonoszságát. Nincs nyugta a királyfinak, és _lalá_jával egyetemben, felesége keresésére indul.

Mennek, mennek, folyvást mennek, hat hónapja hogy haladnak, sehol sincsen pihenésök, hegyen-völgyön megnyugvásuk. Elérkeznek egy nap egy hegy aljához, hát látszik onnan a hold-paripa palotája. Nem birja tovább a királyfi a járást és azt mondja a lalájának: «Menj abba a palotába, egy darabka kenyeret meg vizet kérj, hogy folytathassuk az utunkat.»

Megy a _lala_ a palota felé, és a mint elérkezik a kapuhoz, két kis gyerek fogadja, behívják a palotába, hogy pihenje ki magát nálok. Bemegy, de olyan szép a szoba pádimentoma, hogy alig mer rálépni. Nógatják a gyerekek, hogy sose tartózkodjék, oda ültetik a kerevet főre és hozzák neki a sok ételt, italt.

Szabadkozik a _lala_, hogy egy elfáradt fia van künn a palota előtt, előbb annak szeretne valami enni valót vinni. «Óh dervis apó – kérik a gyerekek – elébb csak te lakjál jól, aztán majd vihetsz a fiadnak is.» Nem nagyon kéreti magát a _lala_, eszik, iszik, megkávézik, csibukozik és mi alatt visszakészül a királyfihoz, elbeszélik a gyerekek az anyjuknak. Kinéz az asszony az ablakból, hát megismeri a királyfi urát. Maga válogatja össze az ételt, szép arany edényekbe rakja, úgy küldi a lalával az urához.

Csak elbámul a királyfi a sok arany, ezüst meg a szép étel láttára. Leemeli a tálakról a fedőt, a földre teszi, hát mintha csak lába kelne, visszagurul a palotába. Megeszi a tálból az ételt, a tál is visszagurul; és a mint sorba eszi a tál ételeket, megannyija visszagurul. Jön aztán a palotából egy cseléd és kávéra hívja az utasokat.

Veszi e közben az asszony a két gyerekét, egy-egy falovat csinál nekik és kiállítja őket a kapu elibe, hogy fogadják a vendégeket. «Ha majd eljön a dervis a fiával – mondja nekik az anyjok – vezessétek be ebbe meg ebbe a szobába.» Jön a dervis a fiával, és a két falovas kis gyerek _szelám_mal (köszöntéssel) fogadja őket, bevezetik egy szobába.

Az asszony megint elővesz nehány tál ételt és azt mondja a két gyerekének: «Menjetek, vigyétek a vendégeknek és kináljátok meg vele. Ha majd titeket is oda szólítanak, mondjátok, hogy ti már jóllaktatok, de a lovatok az talán éhes, és támaszszátok oda a két falovat az asztalhoz. Azok majd azt mondják, hogy egy fadarab hogy ehetik az ételből? Ti meg ezt feleljétek rá,» és ezzel oda sug valamit a gyerekek fülébe.

Úgy tesz a két gyerek, a hogy anyjok parancsolta. Köszönnek a dervisnek meg a fiának, beviszik őket a palota egy szobájába, és kinálják az étellel. Olyan szép étel volt a tálban, hogy másodszorra is hozzá láttak. «Egyetek gyerekek ti is,» mondják a két gyereknek.

«Mi már jóllaktunk – felelik a meghivásra – de a lovunk talán éhes,» és azzal oda támasztják a két falovat az asztalhoz.

«Ej gyerekek – mondja az utas királyfi – fából csinált ló tán csak nem eszik ételt.»

«Azt tudod – mondja a két gyerek – hogy fa-ló nem szokott enni; azt azonban nem tudod, hogy emberi teremtés nem hozhat kutyakölyköket a világra.»

Felpattan erre a királyfi, öleli a két gyerekét, és a mint megpillantja belépő feleségét, oda borul hozzá és kéri a bocsánatát. Elmondják egymásnak, hogy mi történt velük; úgy örül a királyfi, hogy azt se tudja, melyiket szeretgesse elébb. Veszi a feleségét meg a két gyerekét, és indulnak ki a palotából, vissza az ő országába.

A mint mennek egy keveset, vissza-néznek, hát szél fú a palota helyén, mintha sose lett volna ott épület. Megfogja a királyfi az úton leskelődő _dev_et, megöli, és nagy örömmel, vigassággal térnek meg a palotába. Az öreg pádisá nem sokára meghalt, és fia lett az ország feje, igazságos jó pádisá.

Három alma hull az égből. Az egyik a mesélőé, a másik a hallgatóé, a harmadik – hát az enyém.

A negyven peri pádisája.

Réges régi időben, a tündérek korában, a hogy mentem mendegéltem, tilos kertet összejártam, míg csak egygyel meg nem jártam. A lovamat befestettem, azt hittem, hogy igaz színe; egy szamarat vásároltam, azt hittem, hogy feleség lesz; olyan nagyot rugott rajtam, azt hittem, hogy megsimogat. Az útamon egyre jártam, bagoly lakta romon háltam, míg csak ismét meg nem jártam. _Topháne_ nagy golyóbisa, mint a gabnát zsebre raktam; _Galatá_-nak a nagy tornya, trombitának számba dugtam; _Leány-tornya_ váracskája, mint a medvét ölbe vettem; a tenger kellő közepe, mint sziklára reá léptem; bejutottam utóvégűl, bolondnak a bolondokhoz. Az volt bűnöm, hogy elmondtam ezt a mesét, hazug mesét.

Volt egyszer egy pádisának egy lánya. Szép akár a tele hold, karcsu akár a cziprusfa, szeme akár a szén, haja akár az éjszaka, szemöldöke akár az ív, szempillája akár a nyíl. Nagy kert volt a palotában, kert közepén vizmedencze, ott ült a lány nap hosszáig, hímezgetve, varrogatva.

Ráteszi egyszer a gyűrűjét a himzőasztalra, de alighogy letette, jön egy kis galamb, kapja a gyűrűt és elrepül vele. Olyan szép volt a kis galamb, hogy menten beleszeretett a lány. Másnap a karkötőjét veszi le a lány, ehol a galamb, azt is elkapja. Ugy égette a lányt a szerelme, hogy se nem evett, se nem ivott, hanem alig várta a másnapot, hogy megint előrepüljön a galambja. Harmadnapra veszi a himzőasztalát, lefejti róla a csipkekendőt és maga mellé teszi. Várja a galambját, várja, egyszerre csak ím előtte, kapja a kendőt és elrepül vele. Alig volt annyi ereje a lánynak, hogy felkeljen; sírva megy a palotájába, és ott összerogyik.

Jön szaladva a _dadi_-asszony: «Óh szultánom, miért sírsz-rísz, mi bántott meg?»

«Beteg vagyok, sziv betegje» feleli a szultán-kisasszony, és egyre sír-rí, egyre sóhajt.

Egyetlen gyermeke volt a lány a pádisának, félt a _dadi_-asszony a híradástól. De látja, hogy egyre halványodik, egyre sóhajtoz a lány, fogja, elmegy a pádisához, és mondja neki a lánya baját. Megijed az apja, szalad a lányához, utána a sok _hodsa_, a sok orvos, egy se érti a betegségét.

Azt mondja másnap a pádisá vezére: «Orvos, _hodsa_ nem segít ezen a lányon, másutt lappang ennek az orvossága.» Tanácsolja a pádisának, hogy csináltasson egy nagy fürdőt, beteget gyógyítson a vize és mindenkivel, a ki csak megfürdik benne, mondassa el történetét. Csináltatja a pádisá a fürdőt és városszerte hirdetteti, hogy haja megnő a kopasznak, hallása jön a süketnek, a vak ismét szemvilágra, sánta kelhet a lábára. Csak úgy tódul a sok nép az ingyen fürdőbe, baját meg a történetét ott hagyja, úgy kerülnek el onnan.

Volt egy kopaszfejűnek egy nyomorék anyja, meghallották ők is a fürdő hirét. «Menjünk mi is – mondja e fiu – hátha meggyógyulunk mind a ketten.» «Hogy mehetnénk, mikor meg sem állhatok a lábamon,» nyögi az öreg asszony. «Azon még segíthetünk,» mondja a kopasz, veszi anyját a vállára és úgy mennek a fürdőbe.

Amint mennek, mendegélnek, sík mezőben folyó mellett, elfárad a fiu és leülteti az anyját a földre. Egyszerre csak egy kakas halad el mellette, nagy korsó viz a hátán, úgy siet vele valahová. Kiváncsi a fiu, hogy vajjon hová hordja ez a kakas a vizet, kapja, utána az állatnak. Egy nagy várhoz ér el a kakas, a vár tövében egy kis lyuk, azon csuszszan be a vizzel. A fiu is utána, nagy nehezen átvergődik a lyukon és amint szétnéz, hát olyan egy palota van előtte, hogy a szeme-szája is elállott rajta. Sehol semmi élő lélek, nem állják el az útját, megy ő a palotába. A lépcsőről az előszobába, és addig járja a sok szobát, addig bámulja a czifráját, míg belefáradt a munkába. «Majd csak előkerül az elevenje is», gondolja magában, és elbúvik egy nagy szekrénybe, hogy majd onnan les el valamit.

Kis vártatva három galamb repűl be az ablakon, és amint egyet rázkódnak, olyan szép három lány válik belőlük, hogy azt se tudta a fiu, melyikre nézzen elébb.

Elkezdi a három lány: «Jaj de későre maradtunk, mindjárt itt lesz a pádisánk, és még semmi se kész.» Ezzel veszi az egyik a seprőt és tisztogat, a másik asztalt terít, és a harmadik hordja a sok ételt. Azzal ismét egyet rázkódnak, és három galamb repül ki az ablakon.

Megéhezett ezalatt a kopasz, és gondolja magában, hogy úgy se látja meg senki, egy-két darabkát biz ő levesz az asztalról. Kinyujtja a szekrényből a kezét, és amint az étel után nyúlt vele, olyat koppantottak rá, hogy feldagadt a helye. Kinyujtja a másik kezét, még egy nagyobbat csaptak rá. Megijed a fiu, és alighogy visszahúzódik, egy fehér galamb repül be a szobába. Megrázkódik, hát egy szép ifju legény támad belőle.

Odamegy egy szekrénykéhez, kinyitja, és gyűrűt, karpereczet, csipkekendőt vesz ki belőle. «Óh te gyűrű, be boldog vagy, hogy szép ujja viselgetett; óh karperecz, szerencsés vagy, hogy a karján hordozgatott.» Ezeket sóhajtja el a szép legény, és a csipkekendővel egyre törülgeti a könyeit. Aztán berakja őket a szekrénykébe, egyet-egyet kóstol az ételekből és lefekszik.

Az éhes kopaszra nagy nehezen rávirradt a másnap reggel. A szép legény megint felkel, egyet rázkódik és kirepül a fehér galamb. A fiu is előkerül a szekrényből, lemegy az udvarba és a vártövénél megint kicsúszik a lyukon.

Ott sír-rí a szegény anyja egymagában, de csitítgatja a fiu, hogy dolga akadt, ismét a hátára veszi és mennek a fürdőbe. Megfürödnek, hát im az asszony talpra kelhet, a kopasznak haja megnőtt. Beszélik aztán a történetüket, és amint meghallja a szultán-kisasszony, hogy miket látott, miket hallott a fiu az éjszaka, mintha friss egészség szállott volna belé. Felkel az ágyából és kincset, fürdőt odaigér a fiunak, ha elvezeti ahhoz a várhoz. Elindul a fiu a lánynyal; megmutatja neki a várfalát, besegíti a lyukon, elvezeti a galamb szobájáig és mutatja neki a szekrényt, a hová elrejtőzködhetik. A fiu visszatér és sok kincscsel meg egészséggel, úgy éldegélnek az anyjával.

Est ideje lehetett már, amint berepült a három galamb. Tisztogatnak, hozzák az ételt és megint kirepülnek. Berepül aztán a fehér galamb, hát majd oda lett a lány, amint megpillantotta az ő szerelmes kis galambját. De még akkor fogta el igazán az ámulat, a mikor egy szép legény vált a galambból, szép akár a tele hold. Azt se tudja, hová legyen, egyre nézi fényes arczát.

Odamegy aztán a legény a szekrénykéhez, kinyitja és kiveszi belőle a szultán-kisasszony gyűrűjét, karpereczét és csipkekendőjét.

«Óh te gyűrű, be boldog vagy, hogy szép ujja viselgetett; óh karperecz, szerencsés vagy, hogy a karján hordozgatott.»

Veszi aztán a kendőt és amint törülgette vele a könnyeit, majdhogy meg nem szakadt a lány szive. Egyet kopogtatott ujjával a szekrény ajtaján. Odamegy a legény, kinyitja a szekrényt, hát előtte a szive szerelme; karja közt a boldogsága.

Kérdi tőle a legény, hogy hogyan került ide, ebbe a _peri_k palotájába. Elmondja a lány, hogy milyen úton-módon, és hogy milyen nagy betegje volt a szerelmének.

Beszéli aztán neki a legény, hogy ő is halandó anya gyermeke; három napos korában azonban a _peri_k ellopták, ide hozták a palotájukba és pádisájuknak tették meg. Egész nap velük van, csak két órája szabad naponként. Ma még itt maradhat a lány nála, egész napon járhat-kelhet, csak este felé rejtőzködjék el, mert ha megjön a harmincz _peri_jével, és ha meglátják vele, nem hagyják életben. Holnap majd megmutatja neki az anyja _konak_ját (palotáját), ott elélhet békességgel, és a két szabad óráját nála tölti mindennap.

Veszi másnap a _peri_k pádisája a lányt, és megmutatja neki az anyja konakját. «Ha oda mész – mondja neki a pádisá – mondd, hogy _Báhtijár bej_ emlékére könyörüljenek meg rajtad és fogadjanak be. Ha meghallja anyám a nevemet, nem tagadja meg a kérésed.»

Odamegy a lány a házhoz és bekopogtat az ajtón. Jön az öreg asszony és amint látja a lányt, és hallja a fia nevét, sirva fakad és befogadja. Ott van a lány jó ideig, mindennap ellátogat hozzá a kis madár, addig-addig, hogy fia születik a szultán-kisasszonynak. Az öreg asszony nem tudta meg, sem azt, hogy a fia jár a házba, sem pedig, hogy lebetegedett a lány.

Jön másnap a kis madár, oda repül az ablakba és bekiált, hogy: «Oh szultánom, mit csinál a kis magzatom?» Visszafelel a lány: «Semmi baja magzatunknak, jöttét várja _Báhtijár_nak.» «Óh ha anyám megtudhatná – sóhajt egyet a fiu – legszebb szobáját megnyitná.» Azzal berepül a szobába, emberré változik és úgy szeretgeti a feleségét meg a kis gyerekét. A két óra elteltével ismét egyet rázkódik, és kis galamb repül ki az ablakon.

Meghallotta az anya a fia beszédét, majdhogy oda nem lett örömében. Siet a menyéhez, szeretgeti, ápolgatja, viszi legszebb szobájába és rendre kérdi fia dolgát. Megtudja, hogy a harmincz _peri_ rabolta el tőle, és azon tanácskoznak, hogy hogyan lehetne visszarabolni tőlük.

«Ha eljön holnap a fiam – mondja az asszony – úgy igyekezzél, hogy elkésse az idejét, a többi az én gondom.»

Másnap repül a madár az ablakhoz, hát látja, hogy nincs a lány a szobájában. Oda repül a szebbik szobához, és bekiált, hogy: «Óh szultánom, mit csinál a kis magzatom?» Visszafelel a lány: «Nagy baja a magzatunknak, jöttét várja _Báhtijár_nak.» Berepül a szobába, emberré változik és úgy eltartja szóval a felesége, úgy eljátszodtatja a gyerekével, hogy észre se vette, hogy lejárt az ideje. De vajjon mit művelt ezalatt az anyja?

Egy nagy cziprusfa volt a ház előtt, arra szokott volt néha harmincz galamb rászállani. Veszi az asszony és mérges tűkkel aggatja tele a fát. Este felé, alighogy letelt a pádisá két órája, jönnek a galambok, a harmincz _peri_, keresik a pádisájukat és rászállanak a cziprusfára. De alighogy a tűkbe lépnek, megmérgezve lehullanak.

Eszébe jut ezalatt a fiunak az idő és szörnyű nagy az ijedelme, hogy kikésett a palotából. Kapkod jobbra, kapkod balra, és amint kinéz a cziprusfa felé, hát oda a harmincz galamb. A milyen nagy volt az ijedelme, olyan nagy lett most az öröme. Oda borul a felesége nyakába, belép az anyja, azt öleli át és olyan nagy a boldogsága, hogy _peri_ kézből kiszabadult.

Nagy a sirás, nagy az öröm mindenfelé, az anyja a fiát, a felesége az urát lelte meg. Csapnak is rá olyan lakodalmat, hogy még a negyvenedik napon sem akart véget érni. Ők elérték a a czéljukat, ettek-ittak, jót mulattak, mi is érjünk el czélunkhoz, jó ételhez, jó italhoz.

A ló-fiu és a három dev.

Volt egyszer egy pádisá, ennek a pádisának három fia s egy lánya. Magához hivatja egyszer a fiait és így szól hozzájok: «Hátra levő életem meg van szabva, nem sokára meghalok. Lány-testvéretekre jól vigyázzatok, és annak adjátok oda, a ki először kéri meg a kezét.» Egy pár nap mulva meg is halt, nagy pompával eltemették.

Alig hogy pádisá lett a nagyobbik fiu, jön elibe egy dervis és megkéri tőle a szultán-kisasszonyt. Hallani se akarja az uj pádisá, fogja és kiűzi a dervist az udvarából. Másnap a középső testvérhez megy, az se akarta a dervisnek oda adni. Harmadnap a legkisebbiktől kéri, ez is azt feleli, a mit a két nagyobbik.

Sétára kivánkozik egy nap a szultán-kisasszony és a hogy leszáll a kertbe, neki egy _dev_ a levegőből, felkapja és elviszi. Utána az anyja, utána a testvérei, de repűl a _dev_ akár a madár, míg csak el nem tűnik a szemök elől. Csak ekkor jutott eszökbe az apjuk mondása. Kapja magát a pádisá, lehúz az ujjáról egy gyűrűt, átadja a középső testvérének és azt mondja neki: «Viseld ezt a gyűrűt az ujjadon, és ha majd szorítani kezd, tudd meg, hogy vagy meghaltam, vagy nagy veszedelemben az életem. Megyek a testvérem után, vagy vele térek vissza, vagy sehogy se.» Ezzel átadja az országát a középső testvérének és indul világgá.

Jár a fiu sok nagy földet, de se falu, se város, sehol egy élő lélek. Egyre hegyet mutat útja, és amint megy mendegél, elér egy nagy palotához. Nem volt annyi ereje, hogy odáig elmenjen, ledőlt egy fa töviben, hogy pihenjen egy kissé. Pedig a testvére lakott abban a palotában. A mint megpillantotta a pádisá bátyját, leszalad érte és öröm-könyezve vezeti fel a _dev_ palotájába. Beszélik egymásnak a bajukat, de egyszerre csak megrendül a ház, mintha össze akarna dőlni. «Jön a _dev_,» mondja a lány, hirtelen egyet csap a testvérére, korsóra változtatja, és oda teszi a ház zugába.

Megérezte a _dev_ az emberszagot és hiába tagadja a lány, elő kell hogy mutassa a testvérét. Nem bántja, mert megesküdött rá a lánynak, de egy jó szava sincs hozzá. Vacsora idején mind eleszi a _dev_ előlök az ételt, és a mint lefeküsznek, ott virraszt a lány a bátyja mellett, hogy baja ne essék valahogy. «Mért nem fekszel le?» kérdi tőle a _dev_. «Kendőt hímzek az anyámnak, – feleli a lány – hogy elküldjem holnap a testvéremmel.»

Reggel a hogy felkelnek, azt mondja a _dev_ a fiunak: «Rajta, viaskodjunk, elő a pajzsoddal.» Nem mert a fiu ellene szólani, ráülnek egy-egy lóra, és kimennek a szabad térre. Előveszi a _dev_ a pajzsát és úgy neki csapja a fiunak, hogy ott ledőlt a lováról. Oda megy, hogy a fejét levágja, de szalad a lány, figyelmezteti a _dev_et az esküjére, és bekötözi a bátyja sebeit. A _dev_ hagyta őket, és ment ismét az útjára.

A középső testvér ez alatt egyre pádisáskodott az országban. Szorítja egy nap a gyűrű az ujját, és eszébe jut a bátyja, hogy vajjon mi történhetett vele. Fogja, átadja a gyűrűt az öcscsének: «ha majd szorítja az ujjad, tudd meg, hogy vagy meghaltam, vagy nagy veszedelemben az életem», és azzal indul a bátyja után.

Addig megy, addig mendegél ő is, míg megtalálja a huga palotáját meg a beteg bátyját. A _dev_ közeledtére seprőre változtatja a fiut, de megüti a _dev_ orrát az emberszag és nincs addig nyugta, míg elő nem mutatják neki a fiut. Ismét megesküszik ugyan, hogy nem bántja a fiut, de csak úgy bánik ezzel is, mint az elsővel. Másnap reggel viaskodásra szólítja, megsebesíti és ha a huga nincs ott, neki is a feje bánja meg. Két betegje volt együtt a szegény lánynak.

Szorítja egy nap a gyűrű a legkisebbik ujját, fogja, indul ő is a két bátyja után. Átadja a gyűrűt meg az országot az anyjának és azt mondja neki: «Vagy visszajövünk mind, vagy ott maradunk valamennyien, a gyűrűről megtudod a sorsomat.» Hiába kéri az anyja, hogy maradjon meg ő legalább, hogy ne hagyja egymagára, nem használ a rimánkodása semmit.

A legkisebbik is megtalálja a testvéreit, és pohárra változtatva, úgy rejtené a lány a _dev_ elől. De megérzi a szagát, és addig-addig, hogy ezt is leejti a lábáról. Ott feküdt a három beteg egymás mellett, kis húgok a gondozójuk.

Egy nap az anyjok ujját is kezdi a gyűrű szorítani. «Megyek én is a gyerekeim után – gondolja magában – vagy meghalok, vagy megtalálom őket.» Egy öreg lova maradt volt meg a pádisá urának, arra ül rá és másra bízva az országot, megy a gyerekeit keresni.

Megy az asszony hosszú úton, egyre hajtja fáradt lovát, egyre telnek a hónapok. De más útra került a lova, nem talált rá a gyerekeire. Bántotta a nagy éhsége, égette a szomjusága, gyengítette a fáradsága. Mit tegyen a szegény asszony, lova vizét iszsza egy nap s mennek vissza városukba. Nem telik bele sok idő, hát veszi észre az asszony, hogy teherben van. Nagy ijedségében hívja a palotája fekete szolgálóját és elmondja neki a különös esetet. «Nem más, mint a lovad vize», mondja a fekete, és titkolják a dolgot a világ előtt. Tanakodnak, hogy hogyan tegyék és a mint a kilencz hónapra meglett egy fiu, veszi a fekete, bepólyázza és kiteszi egy éjszaka a kapu elé. Meglátja másnap a sok nép a gyereket, összegyülekeznek előtte, és hírt adnak a palotába is. A szultán-asszony, mintha nem is az övé volna, behozatja a gyereket és mondja a palotabelieknek, hogy ő nevelteti fel. Három gyereke úgy is oda van, legyen ez az Álláh adta a negyedik.