Part 7

«Nem én – mondja a fiu – én is csak egyszer jöttem a világra.» Összerogyik erre a sárkány, de íme az egyik feje gurulni kezd, gurul, gurul és megáll egy kut főnél. «A ki a lelket kivette belőlem, vegye ki innen a kincsem is,» és e szókkal bele a fő a kútba.

Elővesz a fiu egy kötelet, az egyik végét egy sziklához köti, a másik végét meg megkapja és leereszkedik rajta a kutba. Egy vasajtó van a kút fenekén. Felnyitja, belép rajta, hát olyan egy palota van előtte, hogy az apjáé se külömb. Bemegy a palotába, a palotának negyven szobájába, hát mindegyikben egy-egy lány, hímző asztal előttük, tömérdek kincs megettük. «Ember vagy-é, szellem vagy-é?» kérdik a megijedt lányok.

«Ember fia, ember vagyok – mondja a királyfi – egy hétfejü sárkányt öltem meg, és annak a guruló feje után jöttem ide.»

Aj megörűlt a negyven lány erre a beszédre. Ráborulnak s kérve kérik, hogy ne hagyja itt őket, egy apának, egy anyának leánykáit. A sárkány rabolta volt el őket, szüleiket meggyilkolta, senkijök a nagy világon.

«Mi is negyvenen vagyunk – mondja a királyfi – negyven lányt keresni járunk.» Mondja nekik, hogy elébb felmegy a testvéreihez, majd eljön aztán értök. Azzal felszáll a kútból, oda megy a forrás mellé, lefekszik és elalszik.

Reggelre kelve felébred a negyven testvér és nevetgetik apjukat, hogy hogyan akart a forrással rájok ijeszteni. Megint útra kelnek és addig mennek, mendegélnek, míg csak rájok nem esteledik. Ime ott a fogadó előttük. «Innen ugyan egy lépést se tovább», mondják a nagyobbak. Kezdi ugyan a legkisebbik, hogy jó lenne tán apjuk szavát megfogadni, nem hiába lesz a beszédje. Rá se hederítenek a kis fiura, esznek-isznak, imádkoznak, lefeküsznek. Csak a legkisebbik maradt ismét ébren.

Éjfél tájban megint csak az a zaj. Veszi a fiu a fegyverét, hát megint egy hétfejü sárkány, de sokkalta nagyobb mint a minapi. Elébb a sárkány támad rá, nem bir a fiuval; aztán a fiú megy neki és egy csapásra le a sárkány hat fejével. Az is akarna még egy csapást, de nem teszi meg a fiu. Gurul aztán a fej egy kútba, a fiu utána, hát még egy nagyobb palota, még több kincs meg drágaság benne. Megjegyzi magának a kutat, visszamegy a testvéreihez és elfáradva a nagy küzdelemtől úgy elalszik, hogy a testvérei verik fel másnap reggel.

Ismét kelnek, lóra ülnek, fel a hegynek, le a völgynek, a nap éppen leszállóban, hát előttük a nagy síkság. Evéshez látnak, iváshoz fognak, és amint le akarnak feküdni, egyszerre csak olyan üvöltés, olyan dörgés támadt, hogy a hegyek is kikelnek a helyükből. Bezzeg megijedt most a sok királyfi.

Hát még amint meglátják az óriási nagy hétfejü sárkányt. Csak úgy hányja a tüzet veszett haragjában és üvölti nagy dühösen: «Ki ölte meg a két testvéremet? Ide vele, mérkőzzék meg velem is.»

Látja a legkisebbik, hogy egész odáig vannak a testvérei a nagy félelemtől. Odaadja nekik a két kút kulcsát, az egyikben tömérdek kincs, a másikban negyven lány, vigyék haza valamennyit, ő csak ezt a sárkányt öli meg, és utánok megy. Lóra pattan nagy hamarosan a harminczkilencz, az egyik kútból a kincset, a másikból a negyven lányt, úgy térnek vissza az apjukhoz. Mi is térjünk a kicsihez.

Viaskodnak a sárkánynyal viaskodnak, de egyik se tud a másikán tul tenni. Látja a sárkány hogy hiába vesződik a fiuval, és így szól hozzá: «Ha elmész _Csinimácsin_ országába, és elhozod onnan a pádisá lányát, nem oltom ki belőled az életed.» Szivesen ráállott a királyfi, mert sokáig úgy se bírta volna ki a küzdelmet.

_Csampalak_, úgy hítták a sárkányt, egy zabolát ad a királyfinak, és azt mondja neki: «Egy táltos száll ide mindennap legelni, fogod, ráteszed ezt a zabolát és mondod neki, hogy vigyen el _Csinimácsin_ országába.»

Veszi a fiu a zabolát, és várja a táltos lovat. Száll a levegőben az aranyszőrű paripa, és mihelyt rajta a zabola meg a királyfi, megszólal hogy: «parancsolj kis szultánom». Hunyd be szemed, nyisd ki szemed, előtte _Csinimácsin_ országa. Leszáll a lóról, a zabolát elteszi és bemegy a városba. Betér egy öreg asszony kunyhójába, és mondja neki, fogadja el vendégének. «Szivesen» feleli az öreg asszony, helyet mutat neki, és miközben szürcsölik a kávét, kérdi az öregtől az ország állapotát. «Egy hétfejű sárkány – beszél az öreg – roppantul beleszeretett a mi szultán-kisasszonyunkba. Évek óta folyik miatta a háború, és úgy nyakunkon az a szörnyeteg, hogy még madár se repülhet be az országunkba.»

«Hát a szultán-kisasszony?» kérdi a királyfi. «A pádisá kertjében a kis palotája, ki se mer onnan szegény mozdulni.»

Másnap megy a királyfi a pádisá kertje elé és kéri a kertészt, fogadja meg inasának. Addig könyörög neki a fiu, hogy megszánakozik rajta a kertész. «Egyéb dolgod se lesz – mondja neki – csak a virágokat fogod megöntözgetni.»

Meglátja a szultán-kisasszony a fiut, ablakához hivja és kérdi tőle, hogyan tudott eljutni ebbe az országba. Elmondja a fiu, hogy neki is pádisá az apja, hogy _Csampalak_kal viaskodott az uton, és megigérte, hogy elviszi neki a szultán-kisasszonyt. «De sose ijedj meg – mondja neki a királyfi – nagyobb az én szerelmem, mint azé a sárkányé, és ha eljössz velem, tudom én a módját, hogy hogy pusztítsam el.»

Megszerette a lány a szép királyfit, örökös fogságából is szeretett volna szabadulni, fogja, rábízza magát a királyfira, és egy éjszaka kiszöknek a palotából, egyenesen _Csampalak_ síkságára. Utközben megbeszélik, hogy megtudja a lány, mi a sárkány talizmánja és ha máskép nem, ezen módon pusztítják el.

Képzelhetni _Csampalak_ örömét a szultán-kisasszony láttára. «Mily üdv, hogy jöttél, mily szerencse, hogy jöttél», fogadja a dev, de bárhogy dédelgeti, bárhogy kedveskedik előtte, egyre siránkozik a lány. Napok mulnak, hetek mulnak, nem szünnek meg a lány könyei. «Mondanád meg legalább a talizmánod – mondja egy nap a sárkánynak – hátha jobban telnének vele a napjaim.»

«Jaj lelkem – mondja a sárkány – olyan helyen őrzik azt, hogy lehetetlen eljutni odáig. Egy nagy palota van a szomszéd országban, a ki oda merészkednék érte, nem jöhetne többé vissza.»

A királyfinak se kellett egyéb, csak ennyit tudjon meg. Veszi a zabolát, a tengerbe veti, hát ehol előtte az aranyszőrű paripa. «Mit parancsolsz kis szultánom?» A szomszéd országba, a talizmán palotájába, kivánkozik a fiu. «Hunyd be szemed, nyisd ki szemed», előtte a palota.

Azt mondja neki a táltosa: «Ha majd felérünk a palotához, oda kötözöl a zabolával a kapu vasához. Egyet nyerítek, a két vasat egymáshoz verem és erre megnyilik a kapu. Ez a kinyiló kapu egy oroszlán torka, és ha egy csapásra ketté tudod vágni, megmenekülsz; ha nem, vége az életednek.» Ezzel mennek a palotához, a táltost oda köti a két vashoz, és amint egyet nyerít, megnyilik a kapu. Odavág a királyfi az oroszlán tátongó torkához, hát egy csapásra ketté volt szelve. Felvágja aztán az oroszlán gyomrát, egy arany-kaliczkát vesz ki belőle, olyan három szép galamb van benne, hogy nem látta párját, mióta a világ. Fogja az egyiket, símogatja, czirogatja, de egyszerre csak prrr… kirepül a kezéből. Gyorsan utána a táltos, és ha meg nem fogja s ki nem csavarja a nyakát, még meggyült volna a királyfi baja.

Megint ráül a táltosra és hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed, ott vannak _Csampalak_ palotája előtt. A palota kapujánál megölik még a második galambot is, és amint bemegy a fiu a sárkányhoz, hát ott fekszik a szörnyeteg nagy tehetetlenül, jártányi erő sincs már benne. Látja a királyfi kezében a galambot, rimánkodik neki, hadd símogathassa meg utoljára, mielőtt meghalna. Megesik rajta a fiu szive, és amint nyujtaná oda neki, oda szalad a szultán-kisasszony, kikapja kezéből a galambot és megöli. Ott kimúlt a sárkány előttük. «Szerencséd – mondja a táltos – hogy nem adtad oda a galambot, uj élet szállt volna belé, ha megfogja.» Ezzel eltünik a zabola is, a táltos is.

Összeszedik aztán a sárkány kincseit és mennek vele _Csinimácsin_ országába. A pádisá egész betegje volt már a lányának, kerestette országszerte, és azt hitte, hogy a sárkány keze közé került. Egyszerre csak ott a lánya a királyfival. Olyan lakodalmat csapott az országban, hogy vége-hossza se akart lenni. A házasság után megint utra kelnek és nagy katona kisérettel jutnak a királyfi apjához. Ott már rég holtnak tartották a királyfit és még el se hiszik neki, ha el nem beszéli a három hétfejű sárkányt, meg a negyven lány történetét.

Várt rá hűségesen a negyvenedik lány, és mondja a királyfi a feleségének, hogy íme itt a másik jegyese is: «Te mentetted meg életem a sárkánytól – mondja a _csinimácsini_ szultán-lány – én meg neked ajándékoztam, tégy vele a mit akarsz.» Megtartja a lakodalmát a második feleségével is, és hol az apja birodalmában, hol _Csinimácsin_ban töltve idejüket, boldogsággal folyik életük.

Világ-szépe.

Volt egyszer egy pádisá, ennek meg egyetlen egy fia. Ugy vigyázott rá az apja, mint a szeme fényére, nem volt az a kivánsága, a mit ne teljesített volna.

Egy álmában megjelenik a királyfi előtt egy dervis, megmutatja neki Világ-szépét és ott kiürítteti vele a szerelem poharát. Mintha csak kicserélték volna azóta a királyfit. Se étele, se itala, álmában nincs nyugodalma, és egyre sáppad, egyre hervad. Orvos orvos után, _hodsa hodsa_ után, de nem ismerik a baját, nem tudják az orvosságát.

Azt mondja a beteg királyfi az apjának: «Pádisá apám, orvos hodsa nem segít én rajtam, ne is fáraszd őket hiába. Világ-szépe az én bajom, vagy életem vagy halálom.»

Megijed a pádisá a fia beszédén és az a legnagyobb gondja, hogy kiverje azt a lányt a fia fejéből. «Veszedelem arra még csak gondolni is, kész halál az ő szerelme.» De a fiu egyre sorvad, nincs öröm az életében. Egyre kérdi pádisá apja, hogy mi a szive kivánsága, miben telnék fia kedve. «Világ-szépét felkeresni», ez a fiu örök szava. Gondolja a pádisá, ha nem engedi, elpusztul, és ő lesz oka halálának. Menjen hát a szerelme után, hátha az igaz Álláh megkönyörül rajta.

Utra kel másnap a királyfi, és hegy oldalon, völgy tövében, nagy sikságon, meredeken, egyre hajtja a szerelme, világhires Világ-szépe. Megy az úton, mendegél, és amint egy tengerparthoz ér az útja, ott vergődik egy szegény halacska a homokban és rimánkodik a fiunak, hogy dobja vissza a tengerbe. Megszánja a fiu a halacskát és amint bedobja a vízbe, három pikkelyt nyujt oda neki a kis hal: «Hogy ha bajba találsz jutni, égesd el e pikkelyeket.»

Ismét megy az útja nyomán, és amint egy nagy síksághoz vetődik, előtte egy sánta hangya. Kéri a kis állat, hogy lakodalmat ülnek és nem tudja társait utólérni, segítené siettében. Veszi a királyfi a hangyát és oda viszi a társaihoz. Oda ad neki a sánta egy kis darabot a szárnyából: «Hogyha bajba találsz jutni, égesd el e szárnydarabot.»

Folytatja megint az útját, tele búval búbánattal, és amint elér egy nagy erdőségbe, hát ott viaskodik egy kis madár egy nagy kigyóval. Kéri a kis madárka a fiu segítségét és egy csapással ketté szelve a kigyó. Három tollat ad oda a madár: «Hogyha bajba találsz jutni, égesd el e tollacskákat.»

Ismét fogja vándorbotját és túl hegyeken, túl tengeren, eljut egy nagy városba. Ez volt a Világ-szépe apjának az országa. Megy egyenesen a palotába, a pádisá elé, és Álláh parancsából megkéri a lánya kezét. «Három munkát kell elébb elvégezned – mondja a pádisá – és akkor elmondhatod a kivánságod a lányomnak.»

Ezzel vesz egy gyűrűt, beledobja a tengerbe és azt mondja a királyfinak, hogy ha három nap alatt elő nem keríti, vége az életének. Gondolkozóba esik a királyfi, eszébe jut a három halpikkely, és amint elégeti őket: «mit parancsolsz szultánom?» előtte a halacska. «Világ-szépe gyűrűje esett a tengerbe, azt keresnéd meg.» Keresi a hal a gyűrűt, de nem találja, másodszorra is lemerül, ismét nem találja; harmadszorra egész a hetedik tengerig száll le, felhoz egy halat, felvágják, hát benne a gyűrű. Odaadja a pádisának, a pádisá meg a lányának.

Egy barlang volt közel a palotához, tele homokkal meg kásával. «Ez a második munka – mondja a pádisá – hogy a kását kiszedegeted a homokból.» Bemegy a királyfi a barlangba, veszi a hangya szárnyát, elégeti, hát a mennyi hangya csak van a földön, mind a barlangban és fognak nagy szaporán a munkához. Végére járnak még az nap és hivja este a pádisát, hogy kész a második munka is.

«Még egy harmadikat – mondja a pádisá – és elvezetlek a lányom elé.» Hivat egy szolgáló lányt, ketté vágja a fejét és azt mondja a fiunak: «Igy válik ketté a te fejed is, ha fel nem eleveníted ezt a lányt.» Kimegy a fiu a palotából és gondolkozik, hátha az a madártoll segíthetne rajta. Veszi őket, elégeti, íme előtte a madár és csak ugy lesi a fiu szájából a parancsot. Elpanaszolja a királyfi, hogy micsoda munkát biztak rá.

_Peri_k közül való volt a madár, felrepül a levegőbe és nem sokára egy kis edény vizzel tér vissza. «Itt a vize mennyországnak, uj életre támad a holt.» Megy a királyfi a palotába, és alighogy bekenik vizzel a lány fejét, úgy feltámad, mintha meg se halt volna.

Világ-szépe elé kerül a nagy hir, vezetik elibe a királyfit. Ott lakott a lány egy kis márványpalotában, a palota előtt arany-medencze, négy felől folyik bele a viz. Nagy kert a palota udvara, az a sok fa, az a sok szagos virág, az éneklő madársereg, mintha a mennyország kapuja nyilnék meg a fiu előtt.

Egyszerre csak nyilik a palota ajtaja és úgy elözönli a kertet a világosság, hogy szinte megkápráztatta a fiu szemét. Világ-szépe jelent meg az ajtóban és az a nagy fényesség, két arczának pirossága. Odamegy a királyfihoz, szólna hozzá, de alighogy meglátja a fiu, elájulva összerogy. Magához térítik, beviszik a lány palotájába, és úgy gyönyörködhetik Világ-szépe _húri_ arczán, álma tündér jelenségén.

«Óh királyfi – kezdi el a lány – _Sáh Szulejman_ fia vagy, te segíthetsz a bajomon. Ott az _Ősz-dev_ nagy kertjében, gránátalma fürtje dalol, ha azt nekem elhozhatnád, örökre a tied leszek.»

Add a kezed, barát keze, megy a fiu messze-messze. Egyre halad, egyre megyen, hónapokat völgyön-hegyen, síkságon láb nyoma nincsen, a hegyeken útja nincsen. «Óh Teremtőm, te mutass hát igaz utat», sóhajt egyet a fiu, és hol elesve, hol felkelve, egy napnak a nappalában, a hegy aljához vezet útja. Mintha csak itélet napja volna, olyan zsivaj, olyan lárma, olyan különös zaj támad, hogy a hegyek, kövek szinte rengnek belé. Nem tudja a fiu, ellenség-e, barát-e, ember-e, szellem-e, és amint félve tovább halad, egyre nagyobbodik a lárma, füstnek verődik fel a por. Nem tudja, hogy merre menjen, azt meg honnan tudta volna, hogy hat hónapi távolságban ott az _Ősz-dev_ kisebb kertje, és ez a sok zsivaj, lárma, kert kapuja talizmánja.

Még közelebb merészkedik, és amint meglátja a kisebb kert kapuját, a kapuban sikongó talizmánokat, megpillantja a kapuőrt is. Odamegy hozzá és elbeszéli neki a baját. «Hogy nem ijedtél meg e nagy zajtól – mondja a kapuőr – ez a sok talizmán mind te miattad nyugtalankodik, engem is megijesztettél vele.»

A gránátfürt után tudakozódik egyre a királyfi.

«Nehéz dolog azt elérni – mondja az őr – de ha meg nem ijedsz, tán megkaphatod. Három havi út után megint ilyen talizmános helyre jutsz el, ott is egy kert van, annak az őre az én anyám. Valahogy közel ne menj hozzá, várd be, míg ő jön tehozzád. Add át neki tiszteletem, de a bajod csak úgy beszéld el neki, ha kérdi tőled.»

Indul a fiu a másik kert felé, és három havi járás után olyan rengeteg lármára akad, hogy az előbbi semmi se mellette. Ez volt az _Ősz-dev_ nagyobbik kertje, a nagy lárma meg a kapuja talizmánjai. Meghúzódik a fiu egy sziklánál és kis vártatva embert lát meg, de amint hozzá közeledik, hát elaggott vén anyóka, háromszoros harminczacska. Haja fehér akár a hó, szeme veres köröskörül, szemöldöke két hegyes nyil, szemeiben pokol tüze, a körmei két rőfnyiek, az emlői két nagy tömlő, a fogai mint az ásók, két ajka akár egy teknő, a botjára támaszkodik, szipákolgat az orrával, lépten-nyomon prüsszent köhög, óh-jaj, óh-jaj a nyögése, csoszogtatja papucsait, nem érteni nyafogását. Ez volt a kisebb kertbeli őr anyja, a nagyobb kertnek az őre.

Odamegy a fiuhoz és kérdi tőle, hogy mi hajtotta erre a vidékre. Mondja a királyfi a fia tiszteletét. «Ej semmiházi – nyögécseli az öreg – hát avval is találkoztál? Tudta az a gonosz fiam, hogy megszánakozom rajtad és azért küldött el hozzám. No hadd végezzek hát veled.» Ezzel fogja a fiut és «Nesze Fületlen» egyet ránt rajta.

Nem tudja a királyfi, hogy mi történt vele, csak azt látja, hogy rajta van valakinek a hátán. Ránéz, hát se szeme, se füle, összetöpörödött, mint a varangybéka, siet vele a Fületlen. Ha ránéz, kicsiny mint egy féreg, de amint viszi a hátán, olyanokat lépeget, hogy tengernyi helyeket három lépésre ugrik át. Egyszerre csak leteszi a Fületlen és azt mondja: «Bármit hallasz, bármit látsz, vigyázz, hogy meg ne szólalj, mert véged van», és azzal eltünik előle.

A királyfi, mintha álmot látna, hol a csergedező vizekre, hol az előtte elterülő nagy kertre néz. A kertnek se eleje, se vége, és olyan benne a fa, a virág, meg a sok gyümölcs, hogy párját még nem látta egyiknek sem. Mindenfelől, a merre csak fordul, madárfütty meg fülemüle éneke, mintha dalból állana a levegője. Néz a fiu köröskörül, akár az esze felejtett, belép a nagy kertbe, hát olyan fájdalmas, olyan siránkozó hangok veszik közül, hogy szivrepesztő a ki ráhallgat.

Gránátfürt az eszében, azt keresik a szemei. A nagy kertnek kellő közepében, közel a vizmedenczéhez, ott egy virágpalotácska, ráaggatva a sok gránát, mintha lámpa világítna. Letép egyet belőle, hát olyan riadalom, oly borzasztó sikongatás: «ember fia éltünkre tört, ember fia minket megölt», hogy alig talált ki a királyfi a kertből.

«Siess, szaladj!» kiált rá a kapunál várakozó Fületlen, a hátára kapja és pár ugrással tengeren túl vannak. Csak akkor nézte meg a fiu a gránátfürtöt. Ötven gránátalma van rajta, mindegyiknek más-más hangon más éneke, mintha a világ zenéje gyülekezett volna egy helyre. Eljutnak az anyókához, háromszor harminczacskához.

«Jól vigyázz e gránátfürtre – mondja az anyó – soha se hagyd egymagára. Menyegződ első éjjelén, ha a menyasszonyoddal egész éjszaka hallgatni tudod és nem alszol el, beléd szeretnek ez almák. Akkor aztán nincs mitől félned, minden bajtól megvédenek.» Az anyókától a fiához megy, az még egyszer lelkére köti az anyja szavait és úgy indul ismét útjára, az ő egyetlenegy szerelméhez, világhires Világ-szépéhez.

Várta a lány nagynehezen, mert megszerette ő is a bátor királyfit és aggodalommal teltek el napjai, hogy valami baj éri miatta a fiut.

Egyszerre csak zene hallik, ötven gránát más-más hangja, mindegyike más énekkel, szivet nyitó szép zenével. Szalad a lány a királyfi elé és a két sziv egyesültén a gránátfürt úgy elcsilingel, mintha nem is a földön volnának, hanem Álláh túlvilágán. Negyven nap és negyven éjjel folyvást tart a lakodalmuk, a negyvenedikén bemegy a királyfi Világ-szépéhez és amint lefeküsznek, ott hallgatják a gránátot. Reggel a nap megszülemlik, és a gránátfürt szerelmével ismét mennek, útra kelnek, a királyfi országába. Ott az ünnep ismétlődik, és örömében a pádisá trónját királyfinak adja, gránátfürtös pádisának.

A hold-paripa.

Egyszer volt, egyszer nem volt, hazugság a földön sok volt, volt abban az időben egy pádisá. Hogy-hogy nem, elég abból annyi, hogy keresett és talált is egy – bolhát. Akkori időben még nem tudták, hogy mi az a bolha.

Hívja a pádisá a _lalá_ját, nézik nézegetik, hogy miféle állat és hogy vajjon mivel táplálkozik. Talán bizony ember vérrel. Leölnek mindennap egy-egy állatot, annak a vérével kezdik táplálgatni és addig nő a bolha, míg macskányivá nem nőtte ki magát. Fogják aztán, megnyúzzák, a bőrét kiakasztják a palota kapujára és kihirdetik, hogy a ki meg tudja mondani, hogy miféle állatnak a bőre, a pádisá lányát kapja feleségül. Egyetlen gyereke volt a szultán-lány az apjának.

Összegyül a sok nép, nézik a bőrt, nézik, egy se akadt, a ki tudta volna. Addig jár a híre a bőrnek, hogy egy _dev_ is megtalálta hallani, ezek pedig már ismerték a bolhát. «Éppen kapóra jön – gondolja magában – három napja, hogy nem ettem, legalább jóllakom a lánynyal.» Oda megy a pádisához, megmondja a bőr nevét és kéri mindjárt a lányt.

«Óh jaj – sopánkodik a pádisá – hogy adjam én ennek a _dev_nek egyetlen egy lányomat.» Igér a lánya helyett rabszolgát a mennyit csak kiván, de mind hiába, szultán-lányra vásik a _dev_ foga. Hivatja erre a pádisá a lányát, mondja neki, hogy készüljön az útra, egy _dev_hez juttatta a _kiszmete_ (sorsa). Hiába a sok sírás-rívás, felöltöztetik a lányt, a _dev_ meg előre megy, hogy az úton majd bevárja és átveszi.

Volt a pádisának egy lova, víz helyett rózsaolajjal itatták, és abrak gyanánt mazsolával etették. Hold-paripa (_Kámer-táj_) volt a neve. Ezen a paripán akart a szultán-kisasszony a _dev_hez menni, ráültetik, lovasokat adnak melléje és úgy viszik a _dev_ tanyájához. A mint közel érnek a _dev_hez, a lovasok visszatérnek, a lányt meg ott hagyják a paripán. Elkezd a lány fohászkodni, Állához könyörögni, hogy mentse meg az ördög fajzatjától.

Egyszerre csak megszólal a hold-paripa: «Óh szultánom, ne ijedj meg, a két szemed hunyd be szépen, fogózkodj meg sörényemben.» Alighogy behunyja a szemeit, felszáll a ló, repül vele és a mint megint kinyitja a szemeit, ott van tenger közepében, szép palota szép kertjében. Boszankodik a _dev_ a lány eltüntén, de «majd kézre kerítelek én» mormogja magában, és kullog hazafelé.

Közel a szigethez egy királyfi csónakázott a _lalá_jával. Meglátja a tenger tükrén, a mint visszaverődött rajta a paripa aranyszőre, és mondja a lalájának, hogy talán valaki ment a palotájába, megy ő, megnézi. Kiszáll a csónakból és belép a palota kertjébe. Megpillantja ott a hold szépségű szultán-lányt és bármennyire takargatta is arczát a fátyollal, nem rejthette el a szépségét.

«Ej _peri_ – mondja a királyfi – ne ijedj meg én tőlem, nem vagyok én ellenséged.»

«Szegény szultán-leány vagyok, emberszülött és nem _peri_,» mondja a lány és elmondja a királyfinak, hogy mi történt vele, hogyan szabadúlt meg a _dev_től.

Mondja aztán a királyfi, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Neki is pádisá az apja, országuk itt a szomszédban, ha akarja, oda viszi és Álláh parancsából feleségül veszi. Mennek valamennyien a pádisához, elmondja a királyfi a lány esetét és a vége lakodalom, negyven napi vigadalom.

Egyre tart a boldogságuk, senki a ki háborítná. Egyszer azonban háboruba keveredik a pádisá a szomszéd országgal, és mert az akkori pádisák magok is hadakoztak a csatában, készülődni kezdett ő is az utra. Neszét veszi ennek a királyfi és oda megy az apjához, hogy ő akar a csatába menni. Nem áll rá a pádisá és mondja a fiának: «Fiatal vagy, feleséged is van, nem hagyhatod oda.» De addig beszél, addig rimánkodik a fiu, míg otthon marad a pádisá és a királyfi indul hadviselni.

Legelébb is a _dev_ tudta meg, hogy háboruban a királyfi, és azt is megtudta, hogy mi alatt oda volt, két gyereke, egy fia meg egy lánya lett a királyfi feleségének. Tatárok jöttek mentek a levelekkel, a pádisától a királyfihoz, a királyfitól a pádisához.

Ép akkor költözködött arra a vidékre a _dev_, a mikor irja a pádisá a fiának, hogy két gyereke lett a feleségének. Látja a _dev_ a levélhordó tatárokat, és egy-egy kávéra behívja őket a házába. Nem mertek neki nem-et mondani, és addig tartja őket a _dev_ hol szóval, hol kávéval, míg rájok esteledett. Sietnének a tatárok a levéllel, de nem engedi a _dev_, hogy éjnek idejében útnak induljanak, jobb lesz ha a reggelt bevárják. Mit tegyenek a tatárok, lefeküsznek.

Éjfél tájban veszi a _dev_ a tarisznyájukat, kotorász benne és megtalálja a pádisá levelét. Veszi, hamarosan eltépi és azt írja helyette: «Két kutyakölyke lett a feleségednek, eldobjuk-e avagy megtartsuk, a mig visszakerülsz?» Reggel felkelnek a tatárok, veszik a tarisznyát és mennek egyenesen a királyfi táborába. Átadják a levelet, a mint olvassa, azt felel vissza: «Sáh apám, a feleségem két kutyakölykét ne pusztítsd el, tápláld őket, míg visszatérek.» Azzal indulnak ismét vissza a tatárok.