Part 6

Napokat jár, heteket jár, pihenőre nincs ideje, úgy kergeti a bánatja. Egy palota tűnik egyszerre a szeme elé, de mintha káprázat volna előtte, nem is tudja jól szemügyre venni. A nagyobbik lánytestvérének volt ez a palotája. A lány éppen kinézett az ablakon és feltűnik neki az ember, hogy még ide is elvetődhetett valaki, a hol madár se repül, karaván se vonúl. Hát még a mint felismerte benne a testvérét. Olyan nagy volt az öröme mind a kettőnek, hogy öleléstől, csókolástól beszédhez sem jutottak.

Este felé azt mondja a lány a királyfinak: «Nem sokára jön az oroszlán, akár milyen jó hozzám, még is csak állat ő, hátha valami kárt tesz benned.» Ezzel veszi a testvérét és elrejti.

Jön estére az oroszlán és a mint ott üldögélnek, beszélgetnek, arra fordítja a lány a szót, hogy mit csinálna, ha valamelyik testvére el találna jönni. «Ha a nagyobbik jönne – mondja az oroszlán – egy ütésre agyon verném, ha a középső testvéred jönne azt is megölném, de ha a kisebbik jönne, két kezemen altatnám el.»

«No hát az jött el,» mondja a felesége.

«Hol van, hol van, hozd csak hamar, hadd látom,» kiáltja az oroszlán és amint előjön a királyfi, azt se tudja mit csináljon vele örömében. Beszédbe erednek, kérdi az oroszlán, hogy honnan jön, hová igyekszik. A fiu elbeszéli, hogy mi történt vele és hogy a szél-ördögöt megy keresni.

«Én csak a nevéről ismerem – mondja az oroszlán – de jobb avval ki nem kötni, mert úgy se mész vele semmire.» De a királyfinak nincs nyugta, az éjjel ott marad és másnapra kelve ismét lovára száll. Az oroszlán elkiséri, mutatja az igaz utat és azzal az egyik jobbra, a másik balra.

Megint megy mendegél, meglát egy másik palotát, az meg a középső testvéréé volt. Észreveszi a lány az ablakból, hogy ember van az úton és alighogy felismeri benne a testvérét, szalad elébe és viszi fel a palotájába. Örömmel, beszélgetéssel telik el idejök és estefelé azt mondja a lány a királyfinak: «Nem sokára itt lesz a tigris-uram, elrejtelek előle, hogy bajod ne essék.» Ezzel veszi a testvérét és elrejti.

Jön estére a tigris, és beszélgetés közben kérdi tőle a felesége, hogy mit csinálna, ha valamelyik testvére be találna hirtelen toppanni.

«A két nagyobbikat – mondja a tigris – agyon verném, de ha a kisebbik jönne, a térdemen altatnám el.» Erre előhívja a lány a királyfit, íme a kisebbik. Megörül neki a tigris, fogadja akár a testvérét, és kérdi tőle honnan jön, mi járatban van? Ennek is elbeszéli a fiú a baját és kérdi tőle, hogy nem ismeri-e a szél-ördögöt. «Csak hírből» – mondja neki a tigris. – Igyekszik ő is lebeszélni a fiut, hogy ne menjen neki a nagy veszedelemnek, de alighogy rávirradt a hajnal, útra kész a királyfi. Megmutatja a tigris az utat, és az egyik vissza, a másik előre.

Úton halad rengetegen, és ez az enyém, az a tied, mese idő hamar telik, feketéllik valami előtte. Ugyan mi lehet az, gondolja magában, és a mint közelebb ér, hát az is egy palota. Az meg a legkisebb testvéréé volt. A lány éppen kinézett az ablakon és «jaj testvérkém», olyat kiált örömében, hogy majd leborult az ablakból. Majd felveri a két testvér öröme a házat. Örült a fiú, hogy mind a három testvérét ép egészségben látta, de a felesége miatt csak nem volt neki nyugta.

Ne nagyon húzzuk a dolgot, úgy is csak egy a vége. Mielőtt még beesteledett volna, azt mondja a lány a testvérének: «Mindjárt megjön a madáruram, elrejtelek előle, hadd látom, milyen szivvel fogadna.» Ezzel veszi a fiut és elbujtatja.

Jön nagy szárnycsattogva az _Anka_ és alighogy egyet pihen, már kérdi a felesége, hogy mit csinálna, ha megjelennék valamelyik testvére.

«A két nagyobbikat – mondja a madár – a számba venném, az égig repülnék velök és onnan dobnám le őket; de ha a legkisebbik jönne, a szárnyaimra ültetném és azon altatnám el.» Szólítja erre a lány a királyfit.

«Jaj gyermekecském – kiáltja a madár – hogy tudtál idáig eljönni, nem féltél az uton?»

Elmondja a fiu, hogy mi történt vele, és kéri az _Anká_t, hogy juttassa el a szél-ördöghöz.

«Nem találni azt meg egykönnyen – mondja a madár – de ha meg is látod, se mész vele sokra, jobb ha abba hagyod és itt maradsz köztünk.»

«Nem én – mondja az elszánt királyfi – vagy a feleségem szabadítom ki, vagy én is oda veszek.» Látja az _Anka_, hogy nem másíthatja meg a szándékát és kezdi neki magyarázni a szél-ördög palotáját. «Most éppen alszik – mondja az _Anka_ – elhozhatod a feleséged, de ha majd felébred, és meglát, okvetetlenül izzé-porrá tör. Észre se veheted, mert szem nem látja, tűz nem járja, jól vigyázz hát magadra.»

Útra kél másnap a fiú és amint megy mendegél, meglát egy rengeteg nagy palotát, se vége, se hossza, se ajtaja, se kéménye. Ez volt a szél-ördög palotája. A felesége ép az ablaknál ült és a mint meglátja az urát: «jaj szultánom», leugrik hozzá az ablakból. Megkapja a királyfi a feleségét, határa nincs annak a nagy örömnek, annak a sírásnak; alighogy eszébe jut a lánynak a szörnyű _dev_.

«Még csak három napja, hogy elaludt – eszmél fel a lány – siessünk innen, míg le nem telik a negyven napja.» Lóra ülnek, elvágtatnak és még mindig tart az útjok, a mint a negyvenedik napra ébredez a szél-ördög. Oda megy a lány ajtajához, kéri, hogy nyissa ki, hadd lássa az arczát legalább egy rövid perczre. Rimánkodásra veszi a dolgot, nem kap rá feleletet. Rosszat sejtve betöri az ajtót, hát hűlt helye a lánynak.

«Úgy, _Mehmed_ királyfi, eljöttél egész idáig és elraboltad a szultán-lányt, no megállj, csak menjetek, vágtassatok, majd utól érlek én benneteket.» Ezzel nyugodtan leül, megiszsza a kávéját, kiszívja a csibukját, aztán felkel és utánok ered.

A királyfi egyre vágtat a lánynyal, de egyszerre csak mintha a _dev_ szelét érezné a szultán-lány, elkiáltja magát: «jaj királyom, itt a szél-ördög». Mint a fergeteg csap rájok a láthatatlan szörnyeteg, megragadja a fiút, karját, czombját összetöri, fejét, csontját szétveri, egy porczikája se maradt épen.

Elkezd a lány keservesen könyörögni: «Ha már megölted, engedd legalább, hogy csontjait összeszedjem és berakjam az általvetőbe. Hát ha akad, a ki eltemeti.» Nem bánta a _dev_, akármit is csinál már most vele.

Veszi a lány a királyfi csontjait, belerakja az általvetőbe, szemen csókolja a lovat, ráteszi az általvetőt és oda sugja a fülébe: «Vidd el lovam e csontokat, vidd el a kellő helyére.» Veszi aztán a _dev_ a lányt, viszi a palotájába, de a szépségének olyan nagy volt a hatalma, hogy szintén fogva tartotta vele az ördögöt. A közelébe se engedte a szörnyeteget, csak a szobája ajtajánál, ha mutatkozott néha előtte.

Ezalatt viszi a ló a fiú csontjait, megáll vele a legkisebbik húga palotája előtt és akkorát nyerít, hogy meghallotta a lány. Lesiet a lóhoz, és a mint megpillantja az általvetőt, az általvetőben a testvére csontjaít, oly keserves síráshoz kezd, úgy üti veri magát a földhöz, mintha az ő testét törték volna szét. Alig győzi haza várni az _Anka_ urát.

Jön nagy szárnycsattogva a madarak pádisája, a gyémánt _Anka_ és a mint látja a királyfi összetördelt csontjait, rendeli össze alattvalóit, a világ összes madarait. «Ki járt közületek a paradicsom kertjében?» kérdi a madaraktól.

«Egy vén bagoly van csak, a ki ott járt – mondják a madarak – az is úgy megöregedett, hogy jártányi ereje sem maradt.»

Elküld az _Anka_ egy madarat, hogy hozza elő a bagolyt a hátán. Elrepül a madár, és nem sokára vissza is tér, hátán az agg bagolylyal.

«Ej apó – kérdi tőle a pádisája – jártál-é valaha a paradicsom kertjében?»

«Jaj fiacskám – köhécsel az agg madár – réges-régen, még csak tizenkét éves se voltam, akkor jártam volt ott, azóta sem.»

«No ha voltál – mondja az _Anka_ – menj el még egyszer, és hozz onnan nekem egy kis üveg vizet.» Váltig mondogatja a bagoly, hogy messze az ő neki, hogy nem birja ki ezt a nagy utat, hallani se akarja a pádisája. Ráülteti egy madár hátára, repülnek a paradicsom kertjébe, elhozza az üveg vizet és azzal visszatér az odvába.

Az _Anka_ veszi a fiú csontjait és kezdi összerakosgatni. Karját, lábát, fejét, czombját, mindegyiket a kellő helyére és a mint megkeni a vízzel, egyet ásít a fiú, mintha csak aludt volna, úgy ébredez tudatra. Szétnéz a fiú és kérdi az _Anká_tól, hogy hol is járt ő voltaképpen, és hol a felesége.

«Nem megmondtam, – feddi az _Anka_ – hogy kézre kerít a szél-ördög. Csontjait ízzé-porrá törve, úgy találtunk rád az általvetőben. De most már hagyd abba a dolgot, mert ha még egyszer a keze közé kerűlsz annak a _dev_nek, tudom, hogy nem rak másodszor is általvetőbe.»

De biz a fiu nem hagyja abba, elmegy ő a felesége után másodikszor is.

«Ha már minden áron meg akarod tenni, – tanácsolja az _Anka_ – akkor menj elébb a feleségedhez, és mondd neki, hogy tudja ki a _dev_ből a talizmánját. Ha azt kézre keríted, hatalmadba esik a szél-ördög is.»

Megint lóra ül a királyfi, meg se áll az ördög palotájáig és ép álmát aludta a _dev_, találkozhatott a feleségével. A nagy öröm után megbeszélik, hogy utána jár az asszony a _dev_ talizmánja titkának, ha máskép nem, szép szóval, hizelgő beszéddel. A királyfi addig elrejtőzködik a szomszéd hegyen, és ott várja be a jó hírt.

A mint felébred a szél-ördög negyven napi álmából, megint oda megy a lány ajtajához. «Pusztulj szemem elől – kiált rá a lány – negyven napig egyre csak alszol, én meg azalatt az életem is megunom.»

Örült a _dev_, hogy szóba állt vele a lány és kéri nagy boldogan, hogy mit adjon hát neki, a mivel idejét töltse.

«Ugyan mit adhatnál – mondja a lány – mikor magad is csupa szélből vagy. Talán bizony még talizmánod sincs, hogy legalább avval elmulathatnék.»

«Jaj szultánom – mondja a dev – messze földön van az én talizmánom, és nem is egyhamar lehet oda eljutni. Ha akadna még egy olyan bátor ember, mint a te _Mehmed_ királyod volt, az tán elmehetett volna érte.»

Kiváncsi a lány a talizmánra és addig kéri, addig hitegeti a _dev_et, míg rábizza a titkát. Csak azt kérte még a lánytól, hogy legalább azt engedje meg, hogy közelébb ülhessen hozzá.

Hagyja a lány a _dev_ boldogságát, közelébb húzódik hozzá és úgy hallgatja a szél-ördög talizmánját.

«A hetedik rét tenger felszinén – kezdi beszédét a _dev_ – van egy nagy sziget, azon a szigeten egy ökör legelész, annak az ökörnek a hasában egy arany kaliczka, abban a kaliczkában egy fehér galamb. Ez a kis galamb az én talizmánom.»

«De hogyan juthatni oda arra a szigetre?» kérdi a szultán-kisasszony.

«Annak meg ez a módja – mondja a _dev_. A smaragd _Anka_ palotájával szemben ott egy nagy hegy, a hegy tetején egy forrás. Ahhoz a forráshoz jár fel minden reggel a negyven tengeri ló. Ha akad valaki, a ki az egyik lónak a lábát, de csak mi alatt vizet iszik, megpántolja, aztán megnyergeli, féket tesz rá és rá is pattan, akkor oda mehet, a hová akar. «Mit parancsolsz édes gazdám?» azt kérdi tőle a tengeri táltos, és oda viszi, a hová parancsolja.»

«Mit érek én evvel a talizmánnal, – mondja a lány – ha még a közelébe se juthatni.» Kikergeti aztán a _dev_et a szobájából, és mihelyt megjött az ideje az alvásának, siet a hírrel az urához. A királyfi meg nagy sietve lovára ugrik, siet a kisebbik húga palotájába és elmondja a dolgot az _Anká_nak.

Reggelre kelve előszólít az _Anka_ vagy öt madarat és azt mondja nekik: «Vigyétek a királyfit ezen a tulsó hegyen levő forráshoz és várjátok meg, míg előjönnek a tengeri táltosok. Negyven darab jelenik majd meg a víznél és amint inni kezdenek, fogjatok meg egyet, pántoljátok, nyergeljétek meg és ültessétek fel rá a királyfit.»

Fogják a madarak a királyfit, viszik a hegyre a forráshoz és alighogy előjönnek a lovak, elvégezik az egyikkel a mit az _Anka_ mondott. Rajta a királyfi és «mit parancsolsz édes gazdám?» az a legelső szavuk.

«A hetedik rét tenger szinén van egy sziget, oda szeretnék eljutni,» mondja a királyfi.

«Hunyd be szemed,» repül a királyfi, és «nyisd ki szemed», ott a királyfi a sziget partján.

Leszáll a lóról, leveszi róla a féket, zsebre dugja és indul, hogy felkeresse az ökröt. A mint jár-kel a szigeten, egy zsidó akad elibe és kérdi a királyfitól, hogy honnan vetődött ide.

«Hajótörést szenvedtem – mondja a fiú – összetört a hajóm, mindenem, csak nagy nehezen, hogy ide tudtam úszni.»

«Én meg – mondja a zsidó – a szél-ördög szolgálatában állok, egy ökre van itt a szigeten, éjjel-nappal arra vigyázok. Nem csapnál fel szolgának? Egyéb dolgod se lesz, csak ezt a válut kell minden nap megtöltened.»

Kap a királyfi a jó alkalmon, és alig várja, hogy láthassa az ökröt. Itatáskor oda vezeti a zsidó és alighogy magára van az állattal, felvágja a hasát, kiveszi belőle az arany-kaliczkát és siet vele a tengerparthoz. Kiveszi a zsebéből a féket, és a mint a tengerbe csapja, ott terem a táltos és «mit parancsolsz édes gazdám?» a szél-ördög palotája elé kivánkozik a fiú.

«Hunyd be szemed, nyisd ki szemed», ott vannak a palota előtt. Kapja a feleségét, maga mellé ülteti és megint, «mit parancsolsz édes gazdám?», egyenesen a smaragd _Anká_hoz.

Repül velök a táltos, fel az ég közeléig és a mint közelednek az _Anka_ palotájához, felébred a _dev_ az álmából. Látja, hogy megint eltünt a lány, kapja, utánok iramodik. Megérzi a szultán-lány a _dev_ szelét, és már-már utóléri őket, de kiáltja hirtelen a táltos, hogy tekerjék ki a kaliczkában levő galamb nyakát. Épen csak annyi idejök maradt, hogy megtették. Megszünt a szél, elpusztult az ördög.

Nagy örömmel érkeznek az _Anka_ palotájához, a táltost útnak eresztik, ők még ott maradnak egyet pihenni. Másnap a másik testvérükhöz, harmadnap a harmadikhoz mennek és csak akkor tudja meg a királyfi, hogy oroszlán sógora az oroszlánok királya, tigris sógora meg a tigriseké.

Eljutnak végre az ő hazájukba, a lányék birodalmába. Ujra nagy lagzit csapnak, negyven napig, negyven éjig mulatoznak, aztán kapják magukat, mennek a királyfi országába. Előmutatja ott a sárkány nyelvét meg az orrát és minthogy ő teljesítette az apja kivánságát, őt válasszák pádisának. Holtuk napjáig öröm az életük, boldogság a kimulásuk.

A varju-peri.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek meg egy fia. Egész nap az erdőkön járt, madarakat fogott és eladta, ha volt kinek. Egyszer csak meghal az apja, és magára maradt a fiu. Nem tudta, hogy mi volt az apja mestersége, és amint keresgél össze-vissza a padláson, megtalálja a madárfogó tőrt.

Veszi, kimegy vele az erdőre, és ráteszi a tőrt egy fára. Ehol egy varju szállana a fára, de ott a tőr és beleakadt a szegény madár. A fiu mászik utána és amint fogná a madarat, rimánkodik a varju, hogy ereszsze szabadon, ad ő maga helyett szebbet, drágábbat is. Addig könyörög neki a varju, míg szabadon eresztette. Ismét felteszi a tőrt a fára és amint ott üldögél a fa tövében, megint jön egy madár és az is egyenesen a tőrbe. Leveszi onnan a fiu, de csak elámul a szépségén, soha olyat, a mióta az erdőt járja.

Nézi nézi, beczézgeti, de íme itt a varju és azt mondja a fiunak: «Vidd azt a madarat a pádisához, megveszi az tőled.» A fiu veszi a madarat, kaliczkába teszi és viszi a palotába. A hogy meglátta a pádisá a szép kis állatot, roppant megörült neki; annyi pénzt ad érte a fiunak, hogy azt se tudta, mit csináljon vele. A madarat arany-kaliczkába teszik és éjjel-nappal abban telik a pádisá öröme.

Volt a pádisának egy _lalá_ja, a ki roppantul megirígyelte a madarász fiu szerencséjét és egyre azon törte a fejét, hogy hogyan tehetné el láb alól. Oda megy egy nap a pádisához és azt mondja neki: «Milyen szép volna ez a madár, ha elefántcsont palotában lakhatnék.»

«Ugyan _lala_ – mondja a pádisá – honnan vegyek én elő annyi elefántcsontot?»

«A ki a madarat hozta – feleli a vezér – az az elefántcsontot is elő tudja keríteni.»

Hivatja a pádisá a kis madarászt és megparancsolja neki, hogy nem bánja akár honnan, de egy kis palotának való elefántcsontot teremtsen elő neki.

«Ugyan pádisá uram – könyörög a fiu – honnan vegyek én ennyi elefántcsontot?»

«Az a te dolgod – feleli a király – negyven napig keresheted, ha akkorára itt nem lesz, a fejed bánja meg.»

Megy nagy busan a fiu és amint gondolkozik az úton, ehol a varju és kérdi a madarásztól, hogy min aggódik olyan nagyon. Elmondja a fiu, hogy milyen nagy bajt hozott az a kis madár a fejére.

«Sose búsulj ezen – mondja neki a varju – hanem menj a pádisához és kérj tőle negyven szekérrel bort.» Oda megy a fiu a palotába, megkapja a sok bort és amint jön a szekerekkel, oda repül a varju és azt mondja neki: «Közel az erdő széléhez negyven nagy itató van felállítva. A hány elefánt csak van, mind odamegy vizet inni, menj és viz helyett borral töltsd meg az itatókat. Ha majd mind összerogyik nagy részegen, kiverheted a fogukat és viheted a királynak.»

A fiu úgy tesz, a hogy a varju mondta volt és a bor helyett elefántcsonttal megrakodva, úgy állít be szekerével a palotába. Megörült a király a sok elefántcsontnak, felépítteti a palotát, a kis madarászt megajándékozza és úgy küldi haza.

Ott a csillogó madár a palotában, vigan ugrándozik a csontokon, de csak nem fog az énekléshez. «Ha itt volna a gazdája – mondja a _lala_ – megjönne a kedve az éneklésre is.»

«Ki tudja, hogy ki a gazdája, és hogy hol volna található», mondja búsan a király.

«Az, a ki az elefántcsontot elhozta, elhozná a gazdáját is», mondja a _lala_.

Hivatja megint a madarászt, és ráparancsol, hogy ennek a madárnak a gazdáját teremtse elő neki.

«Honnan tudhatom én, hogy ki a gazdája – mondja a madarász – mikor én is az erdőn fogtam.»

«Az a te dolgod, ha meg nem találod, megöletlek. Negyven nap elég idő, az alatt keresheted.»

Haza megy a fiu és amint ott búvában rídogál, ehol ismét a varju és kérdi tőle, hogy miért sír-rí.

«Hogy ne sírnék», mondja a szegény fiu, és azzal kezdi az uj baját beszélni. «Ilyen kicsiségért érdemes is annyit sírni. Menj gyorsan a királyhoz, kérj tőle egy nagy hajót; de olyan nagy és olyan szép legyen, hogy negyven lánycseléd férjen el benne, szép kertje is legyen, fürdője is.» A fiu elmegy a királyhoz, és mondja, hogy mi kell neki az útra.

Elkészül a hajó, a hogy kivánta, rászáll a fiu és amint éppen gondolkozik, hogy jobbra menjen-e avagy balra, repül a varju és azt mondja a fiunak: «Mindig csak jobbra tarts a hajóddal, és addig meg se állj, míg egy nagy hegyhez nem érsz. Ott a hegy tövében lakik a negyven _peri_, ha meglátják a hajódat, mind meg akarja majd nézni. Te csak a királynéjokat engedd be, mert az a kis madárnak a gazdája, és amint majd mutogatod neki a hajót, indulj vele útnak és meg se állj hazáig.»

Elindul a fiu a hajóval, egyre csak jobbnak tart, és addig meg se pihen, mig el nem jutott a hegyhez. Ott sétálgatott a negyven tündér a tengerparton és amint meglátják a hajót, mind odagyűl, hogy megnézzék a szép hajót. Kéri a királyné a kis madarászt, hogy nem látott még hajót, mutassa meg neki belülről is. Beleülteti a királynét egy kis csónakba és úgy viszi oda a hajóhoz.

Roppant megörült a tündér a szép hajónak, sétál a kertben a hajóbeli lányokkal és amint megpillantja a fürdőt, mondja a szolgálattevő lányoknak: «Ha már idáig jöttem, meg is fürdök egyuttal.» Ezzel bemegy a fürdőbe, és mialatt fürdik, elindul a hajó.

Jó messzire jártak már a tengeren, a mikor elkészűlt a _peri_ a fürdőzéssel. Siet a tündér, hogy későre maradt és amint körülnéz a fedélzeten, hát akkor látja csak, hogy útban van a hajó. Nagy sírásra fakad, hogy mi fog most már ő vele történni, hová kerül, milyen emberek kezébe. Vigasztalja a fiu, hogy királyi palotába viszik, jó emberek közé.

Nem sokára megérkeznek a városba és jó előre hirt adnak a királynak, hogy visszatérőben a hajó. Viszik a tündért a palotába és amint elhalad a madár palotája mellett, hát olyan szépen kezd szólani, hogy a ki meghallotta, oda lett tőle. Megvigasztalódott egy kissé a tündér, de még jobban megvigasztalta a király, a ki úgy megszerette a szép _peri_t, hogy egy perczig se maradhatott nélküle. Meg is volt a lakodalom nem sokára, és hol a csillogó madár, hol a szép tündér, nem volt boldogabb ember a királynál. Csak a _lalá_t bántotta egyre a méreg.

Egyszer csak baja támad a királynénak, összedől és ágyba esik. Meg volt a _peri_nek ez a betegsége, orvossága ott volt a tündérpalotában, csak az segített rajta. A _lala_ tanácsára megint a madarász fiut veszik elé, küldik a palotába az orvosságért.

A fiu megint hajóra száll és amint kész az indulóra, jön a varju és kérdi tőle, hová megint. Mondja a fiu, hogy beteg a királyné, tündérpalotájában az orvossága, azt kell neki elhozni. «No csak menj – mondja a varju – ott találod a hegy mögött a palotát. Két oroszlán áll a kapujában, vedd ezt a tollat, ha megverdesed vele a szájokat, ujjal se nyúlnak hozzád.»

Veszi a fiu a tollat, oda érkezik a hegy elé, kiköt és meglátja a palotát. Oda megy a kapuja elé, hát ott a két oroszlán. Előveszi a tollat, és amint megverdesi vele a szájokat, félre húzódnak, úgy engedik be a palotába. A tündérek is megpillantották a fiut, és azonnal megsejtették, hogy beteg a királynéjok. Oda adják az orvosságot, hajóra száll vele és megy egyenesen a királyi palotába. A mint belép az orvossággal a _peri_ szobájába, rászáll a varju a vállára, és úgy mennek a beteg ágyához.

Már-már halófélben volt a királyné, de alighogy egyet iszik az orvosságból, mintha frissen szállt volna belé az élet. Felnyitja a szemeit, ránéz a kis madarászra, és amint ott látja a vállán a varjut, elkezdi hozzá: «Óh te rusnya, nem sajnáltad ezt a szegény fiut, hogy annyit szenvedett miattad?»

Elmondja a királyné az urának, hogy ez a varju az ő tündérszolgálója volt, de mert valami mulasztást követett el, büntetésből varjuvá változtatta. «Megbocsátok ezuttal neki – folytatja tovább – mert látom, hogy jó szándékkal volt irányomban.»

Egyet rázkódik erre a varju, és ime olyan szép egy lány áll a kis madarász fiu előtt, hogy bizony a tündérkirályné se sokkal külömb. A királyné kértére összeházasítja a király a kis fiut a varju-_peri_vel, a rosszlelkű _lalá_t elkergeti és a madarász lett helyette a _vezir_. Holtig tartott a boldogságuk.

A negyven királyfi és a hétfejü sárkány.

Volt egyszer egy pádisá, ennek a pádisának negyven fia. Egész nap az erdőt bujták, vadásztak, madarásztak, és minthogy a legkisebbikje is meg volt már vagy tizennégy éves, meg akarja őket az apjuk házasítani.

Maga elé hivja őket és elmondja nekik a szándékát. «Megházasodunk – mondja a negyven testvér, – de csak úgy, ha egy apától, egy anyától való negyven lánytestvérre találunk.» Kerestet a pádisá ily negyven lányt, bejárják az egész országot, de harminczkilenczre akadnak, negyven testvérre nem.

«Vegyen a negyvenedik egy másikat,» mondja a fiainak a pádisá. Nem egyezik bele a negyven testvér és kérik az apjukat, engedje el őket, majd találnak ők maguknak ha itt nem, idegen országban. Mit csináljon a pádisá. Lebeszélni nem tudja őket, megadja nekik az engedélyt. Mielőtt elindultak volna, így szól hozzájuk pádisá apjuk:

«Három szóm van hozzátok, jól eszetekbe vegyétek. Ha innen elindultok és egy nagy forráshoz fogtok jutni, valahogy meg ne háljatok a közelében. A forráson túl egy fogadó, ott se háljatok meg. Azon túl meg egy nagy sikság, ott se legyen pillanatnyi maradásotok.» Megigérik a fiuk, és kicsiny súlyu, nagy értékű holmival lóra ülnek, útra kelnek.

Mennek mennek, csibukoznak, negyven-negyven kávét isznak és a mint rájok esteledik, előttük a nagy forrás. «Mi bizony – kezdik a nagyobbak – nem megyünk innen egy tapodtat sem. Fáradtak vagyunk, az este is a nyakunkon, de meg negyven ember kitől ijedne meg.» Ezzel leszállnak a lovukról, megvacsorálnak és pihenőre dőlnek. Csak a legkisebbik, az a tizennégy esztendős maradt ébren.

Éjfél tájban lehetett, valami zajt vesz észre a fiú. Veszi lassan a fegyverét és a mint indul a zaj irányában, íme egy hétfejü sárkány van előtte. Neki rontanak egymásnak és háromszor támad a sárkány a királyfira, de nem tesz benne semmi kárt. «No most én rajtam a sor,» mondja a királyfi, «megtérsz az igaz hitre?» és ezzel olyat vág rajta, hogy hat feje egyszerre repült le.

«Vágj ide még egyszer», nyögi a sárkány.