Part 5

Jön ezalatt a madárkák anyja, a _peri_k pádisája, a _smaragd Anka_ és a mint meglátja az alvó fiut, azt hiszi, hogy ez az ő ellensége, a ki évről évre elpusztítja gyermekeit. Már-már szét akarná darabolni, de sipogják a madárkák, hogy ne bántsa ezt a fiút, ez ölté meg ellenségüket a kigyót. Csak most látta meg az _Anka_ a ketté vágott állatot.

Dehogy bántotta volna az alvó fiút, kerülgeti, legyezgeti, két szárnyával fedegeti, hogy ne süsse szegényt a nap és a mint felébred az álmából, hát akár egy sátor, olyan fölötte a madár szárnya. Odamegy hozzá az _Anka_ és mondja neki, hogy jótettéért meg akarja jutalmazni, kivánjon tőle valamit. «A föld szinére szeretnék feljutni», mondja a fiu.

«Felviszlek – mondja a smaragd madár – ha van negyven mázsa juh húsod, negyven hordó vized. Ráülsz vele a hátamra, ha _gik_-et mondok etetsz, ha _gak_-ot mondok itatsz».

Eszébe jut a fiunak a szekrényke, kiveszi belőle a kovakőt, egyet ver rajta és «mit parancsolsz szultánom», előtte a világnagyszájú _arab_. Negyven mázsa juh húst, negyven hordó vizet kér a fiú. Nem sokára hozza a húst meg a vízet, teszi egy általvetőbe, felül vele a madár szárnyára és útközben ha _gik_-et mond az _Anka_, húst ad neki, ha _gak_-ot mond, megitatja. Repülnek egyik rét földről a másikra, és a mint rövid idő multán feljutnak a föld szinére, leszáll a madár hátáról és mondja neki, hogy várja be, nemsokára vissza lesz.

Veszi a fiu a szekrénykét és mondja az előpattanó arabnak, hogy hozzon hírt neki a három lánytestvérről. Kis vártatva ehol az arab a három lánnyal, ép készűltek a testvérei lakodalomra. Ráűlnek valamennyien a madár hátára, hússal, vízzel megrakodnak és úgy mennek a három lányék országába. _Gik_ mondja az _Anka_, hússal etetik, _gak_ mondja, vizzel itatják; de hogy negyed magával volt a fiu, ismét _gik_, elfogyott a hús. Veszi a fiu a handzsárját, kivág a czombjából egy darabot és dugja a madár szájába. Megérzi az _Anka_, hogy emberhús, nem eszi meg, a szájában tartogatja és a mint megérkeznek a három lányék országába, mondja neki a madár, hogy most már mehet Isten hirével.

Nem tehetett a fiu egy lépést sem, úgy fájt a lába. «Te csak menj – mondja a madárnak – én még pihenek elébb egyet».

«Hej ravasz kópé hej», feddi a smaragd madár, és azzal kiveszi a szájában tartogatott húst, vissza illeszti a helyére, mintha csak ki sem vágta volna.

Bezzeg nagyot ámult a város, láttára a megkerült szultán-kisasszonyoknak. Alig akart az öreg pádisá a szemének hinni. Nézi, öleli az egyiket, nézi, csókolja a másikat, és a mint elbeszélik neki a történteket, királyságával együtt mind a három lánya a hamu-fiúé.

Elhozatja a fiu az anyját meg a húgát és úgy fognak hozzá a lakodalomhoz. A húgának is találnak férjet, a _vezir_ fiát, és negyven napig, negyven éjjig, boldogság éltök végéig.

Az egyszeri máj.

Májra éhezett az egyszeri öreg asszony. Oda ad a lányának egy-két garast, hogy vegyen rajta májat, mossa tisztára a tóban, és úgy hozza haza. Megy a lány a _csársi_ba (vásárba), megveszi a májat és viszi a tóhoz, hogy majd megöblögeti. Amint javában mosogatja, egyszerre csak egy gólya száll le, kapja a lány kezéből a májat és elrepül vele.

Kéri a lány: «Add vissza a májat gólya, hadd vigyem az anyácskámnak, anyám engem meg ne verjen.»

«Ha árpát hozol helyébe, visszaadom a májat», mondja a gólya.

Megyen a lány a tarlóhoz: «Tarló, nekem árpát adj, árpát adom gólyának, gólya májat visszaadja, májat viszem anyácskámnak.»

«Ha imádkozol Állához esőért, kapsz egy kis árpát», mondja a tarló.

De amint hozzá fog az imádsághoz, hogy: «Adj egy esőt óh én Álláhm, esőt adom tarlónak, tarló nekem árpát adjon, árpát adom gólyának, gólya májat visszaadja, májat viszem anyámnak», jön egy ember és mondja neki, hogy füstölő nélkül semmit sem ér az imádsága, menjen a boltoshoz füstölőért.

Oda megy a boltoshoz: «Boltos nekem füstölőt adj, Álláhnak hadd égessem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, májat viszem anyámnak.»

«Adok – mondja a boltos – ha csizmát hozol a csizmadiától.»

Odamegy a lány a csizmadiához és azt mondja neki: «Csizmadia, nekem csizmát adj, csizmát adom boltosnak, boltos füstölőt ad érte, Álláhnak elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, májat viszem anyámnak.»

Azt mondja a csizmadia: «Ha bőrt hozol, csizmát kapsz érette.»

Odamegy a lány a vargához és azt mondja neki: «Varga, nekem bőrt adj, hadd adom a csizmásnak, a csizmás csizmát ad érte, azt meg adom a boltosnak, boltos füstölőt ad érte, azt Álláhnak égetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, haza viszem anyámnak.»

«Ha nyers bőrt hozol az ökörtől, csizmának való bőrt kapsz érte», mondja a varga.

Odamegy a lány az ökörhöz és azt mondja neki: «Ökör, nekem nyers bőrt adj, hadd adom a vargának, varga nekem csizmabőrt ad, adom csizmadiának, a csizmástól csizmát kapok, azt meg adom boltosnak, boltos füstölőt ad érte, Álláhnak elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, haza viszem anyámnak.»

Azt mondja az ökör: «Ha szalmát hozol, adok érette nyers bőrt.»

Oda megy a lány a gazdához és azt mondja neki: «Gazda nekem szalmát adj, hadd vigyem az ökörnek, ökör nyers bőrt ad majd érte, azt meg viszem vargának, varga ad majd czizmabőrt, viszem el a csizmáshoz, csizmadia csizmát ad majd, azt meg viszem boltosnak, boltos füstölőt ad érte, Álláhnak elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, haza viszem anyámnak.»

Azt mondja a lánynak a gazda: «Adok szalmát, ha megcsókolsz.»

Meggondolja a lány, hogy ő bizony megcsókolja, legalább megszabadul ettől a bajától. Odamegy a gazdához, megcsókolja, a csókjáért szalmát kap. A szalmát ökörhöz viszi, ökör érte nyers bőrt ad. Nyersbőr megyen a vargához, vargától kap csizmabőrt. Megy vele csizmadiához, a meg csizmát ad érte. Csizmát viszen a boltoshoz, boltostól füstölőt kap. A füstölőt elégeti, és «Adj egy esőt óh én Álláhm, esőt adom tarlónak, tarló nekem árpát adjon, árpát adom gólyának, gólya visszaadja májam, viszem haza anyámnak», Álláh neki esőt ad. Esőt viszi a tarlóhoz, tarló neki árpát ad. Árpát adja a gólyának, gólya májat visszaadja, májat viszen az anyjának, megfőzik és megeszik.

Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Apjok, anyjok meghalt és összes vagyonukat két részre osztották. A nagyobbik fiu boltot nyitott, a kisebbik meg, tarfejű is volt, eszelősködött is egy kissé, a renyheség után látott. Addig járta az evés-ivás meg a sétálás, hogy elfogyott egy nap a pénze. Odamegy a testvéréhez, kér egy-két garast tőle, és amint ennek is a végére járt, megint csak a testvérét vette elő.

Addig-addig, míg ráunt a nagyobbik; de látta, hogy nincs szabadulás tőle, fogja, mindenét pénzzé teszi és hajóra száll, hogy más országba vándorol. Neszét vette az öcscse, és mielőtt még elindult volna a hajó, rálopózkodik és elbúvik, hogy észre ne vegyék valahogy. A nagyobbik is élt a gyanuperrel, hogy ha meghallja az öcscse, idáig is utána jön, és ő se mutatkozott a fedélzeten. De alighogy kifeszítik a vitorlát, előkerül mind a kettő, megint a bátyja nyakán az öcscse.

Eleget bosszankodik a nagyobbik, de hiába, viszi őket a hajó, Egyptomig meg sem állanak. Ott azt mondja a nagyobbik az öcscsének: «Te csak maradj itt, én keresek két öszvért, hogy tovább utazzunk.» A fiu leül a parton, várja a bátyját várja, de hiába várja. Majd felkeresem, gondolja magában, és útra kel a bátyja után.

Megy megy mendegél, nagyot jár, kicsit jár, hat hónapig réten jár, de egyszer csak hátra néz, látja, hogy csak annyit járt, egy árpányi helyet járt. Még többet lép, sokat lép, félévet egy folytán lép, violákat tépeget, és amint lép lépeget, egy hegy lábához vetődik. Három legényke ugyancsak veszekedik valamin egymással. Negyediknek odanéz és kérdi tőlük, hogy mi az, a min hajba kaptak.

«Egy apának a gyermekei vagyunk – kezdi el az idősebbik – minapában meghalt és örökségkép turbánt, korbácsot meg szőnyeget hagyott ránk. Ki a turbánt fejre rántja, senki szeme meg nem látja. A ki a szőnyegre terül, kézben korbács egyet cserdül, madár módra messze repül. Kié legyen a turbán, kié az ostor, kié a szőnyeg, ez a mi örök bajunk.»

«Egyé legyen mind a három», kiáltozza valamennyi. – «Az enyém a legnagyobbé.» – «Engem illet mint középsőt.» – «Hát én meg a legkisebbik.» Szóra szóval, botra bottal, alighogy hogy el tudja a tarfiu őket egymástól választani.

«Nem úgy lesz a – veszi itélőre a dolgot – nyilat készítek egy kis darab fából és kilövöm. Ti utána szaladtok és a ki a leghamarébb itt lesz vele, azé lesz majd mind a három.» Repül a nyil, fut a három testvér, a tarfiu is egyet gondol, felteszi a turbánt, ráül a szőnyegre, egyet csap rá ostorával és «hipp-hopp, ott legyek, a hol a bátyám», arra ébred, hogy egy nagy város van előtte.

Alig jár egy-kettőt a városban, íme jön a pádisá embere, és adja a városbelieknek tudtára, hogy a szultán-kisasszony eltünik éjjelenként a palotából. A ki megtudja, hogy hová lesz, azé a lány meg a fele királyság. «Ehol én – kiáltja a tarfiu – vigyetek a pádisá elé, ha meg nem tudom, itt a fejem.»

Ott a bolond a palotában, este meg a szultán-kisasszony szobájában, lefekszik és úgy lesi fél szemmel a történendőket. A lány csak azt várta, hogy elaludjék, tűt szúr a talpába, és hogy nem ébredt fel rá a tarfiu, veszi a gyertyát és megy ki egy oldalajtón.

Fején a turbánnal utána a fiu és amint kilép ő is azon az ajtón, hát egy _arab_, fején egy aranytál, a tálon a szultán-kisasszony, úgy vannak indulóban. A tarfiu se bolond hogy gyalogoljon mellettök, ráugrik ő is a tálra, de majdhogy le nem billent mind a kettővel. Megijed az arab és kérdi a lánytól, hogy az Istenért mit csinál, csepp híjja, hogy le nem ejtette. «Meg se moczczantam – mondja a lány – a hogy a tálra tettél, úgy ülök.»

Alig tesz velök az arab egy pár lépést, érzi, hogy szokatlanul nehéz ma az a tál. A fiut persze a turbánja tette láthatatlanná, megint a lányhoz fordul: «Mi történt veled szultánom, olyan nehéz vagy ma, hogy majd leroskadok alattad.»

«Lelkem _lala_ – feleli a lány – be különös vagy ma, nem lettem én se több se kevesebb.»

Fejcsóválva folytatja az arab az útját és amint mennek mendegélnek, elérnek egy csodaszép kertbe, csupa ezüst meg gyémánt a fája. Letör a fiu egy ágat, zsebre dugja, hát úgy elsóhajtoznak a fák, úgy elsiránkoznak: «Ember fia be megkínzott, ember fia be megkínzott», hogy csak összenéz a lány meg az arab.

«Egy tarfiut küldtek ma be hozzám – mondja a lány – mintha annak a szele üldözne.»

Ismét tovább indulnak, eljutnak egy másik kertbe, minden fája csillogó arany, ragyogó drágakő. Innen is letör a fiu egy ágat, zsebre dugja, hát olyat csattan az ég-föld, olyat visongnak a fák: «Ember fia be megkínzott, ember fia be megkínzott», hogy ijedtükben majd lehulltak a tálról. Sehogy se tudta az _arab_, hogy mire vélje a dolgot.

Eljutnak aztán egy hídhoz, a hidon át egy tündérpalotához, hát ott várja a lányt egy sereg rabszolga. Két kezük a mellükön, úgy hajolnak előtte földig. Leszáll a szultán-kisasszony az arab fejéről, a tarfiu is leugrik és amint hozzák a gyémánttal, drágakövekkel kírakott papucsokat, veszi a fiu az egyiket, zsebre dugja. Felhúzza a lány a felét, keresi a párját, hoznak egy másik párt, abból is eltünik egy.

Megunja a lány a dolgot, besiet papucs nélkül, de mindenütt nyomában a fiu, fején a turbán, kezében a korbács meg a szőnyeg. Benyit a lány egy szobába, hát ott az arab _peri_, egyik ajkával az eget, másik ajkával a földet sepri. Kérdi a lánytól nagy bosszusan, hogy minek várakoztatta meg, hova maradt ily későre. Elmondja neki a lány a tegnap esti tarfiut, az úton történteket, de vigasztalja a _peri_, hogy ne törődjék vele, képzelődés az egész.

Leülnek aztán a lánynyal és parancsolja egy szolgájának, hogy hozzák a serbetet. Szép gyémántos kupában hozza egy fekete az édes italt, de amint nyujtja oda a szultán-kisasszonynak, olyat csap a láthatatlan fiu a szolgáló kezére, hogy leejti és apróra töri a kupát. Egy darabot ebből is zsebébe dugott a tarfiu.

«Nem megmondtam – kiáltja a szultán-kisasszony – hogy nincs ma rendjén a dolog. Nem kell nekem se serbet, se semmi, jobb ha mentül elébb visszatérek.» Csitítja az arab, és hozatja egy másodikkal az ennivalót. Hozzák a kis asztalt, rajta a sok tál étel és amint egyenként esznek belőle, a mi megéhezett tarfiunk is hozzálát és csak elhűl a másik kettő, hogy egy harmadik helyről is fogy az étel.

De már erre az _arab_ is kezd kissé nyugtalankodni, hát még mikor az édességek mellől is tünnek a kanalak meg a tálczák. Maga az arab _peri_ mondja a szultán-kisasszony szeretőjének, hogy bizony nem bánja, ha ma jókorabb tér haza a rendesnél. Meg akarja a lányt az arab csókolni, de közzéjük csúszik a fiu, egyet ránt rajtuk, és az egyik jobbra esik, a másik balra.

Sáppadoz mind a kettő, hivják a _lalát_ a tállal, beleül a lány és indulnak kifelé. A tarfiu meg vesz egy kardot a falról, neki gyürkőzik és egy csapásra lenyisszantja vele az arab fejét. De alighogy legurult válláról a feje, olyan rémítőt rengett az ég, olyat dörgött a föld, olyan üvöltés, olyan riadalom: «jaj minékünk, ember fia megölte a királyunkat», hogy a megrémült tarfiu azt se tudta, hányadán van.

Kapja a szőnyeget, ráül, egyet csap a korbácsával és mikorára a szultán-kisasszony visszatért a palotába, ott hortyogott már a tarfiu a szobájában. «Ebatta kopasz varangya – mondja nagy mérgesen a lány – sokat nyugtalanítottál az éjszaka.» Vesz ismét egy tűt, beleszúrja a fiu talpába, és hogy meg se moczczan rá, azt hiszi, hogy alszik, s lefekszik ő is.

Verik fel másnap az álmából, hogy végire járt-e a dolognak, mert különben a halálé. «De végire ám – feleli vissza – csakhogy nektek nem mondom meg, a pádisá elé vigyetek.»

Viszik a lány apjához, ott meg azt mondja, hogy csak úgy beszéli el a történteket, ha a város közepére gyüjtik a népet. «Igy tán csak a testvérem is megtalálom», gondolja magában. Hivják a sok népet a város közepére, a tarfiu egy emelvényen, mellette a pádisá meg a szultán-kisasszony és kezdi beszélni a dolgot, úgy a hogy történt, a táltól a _peri_ királyig. «Ne hidd pádisá apám, hazugság pádisá apám», egyre azt hajtogatja a lány.

Előszedi erre a zsebéből a gyémántágat, a drágaköves ágat, az aranyos papucsokat, a drága kanalakat és már-már beszéli a _peri_ halálát is, a midőn meglátja a nép közt a testvérét, rég keresett bátyját. Se kérd, se hall, leugrik az emelvényről, szalad a bátyjához, az is szalad, ez is szalad, míg utól nem érik egymást.

Előkerülnek aztán mind a ketten, a nagyobbik is elbeszéli az esetét, a kisebbik is és kéri a tarfiu a pádisát, hogy a lány is meg a fele királyság is legyen a bátyjáé. Neki elég az ő bűvös turbánja, bűvös korbácsa és szőnyege, elél ő azokkal holta napjáig, csak a bátyja közelében maradhasson.

De legjobban a szultán-kisasszony örült, a mint a peri király halálát meghallotta. Erővel rabolta volt el egy nap a szobájából, és úgy elvarázsolta a hatalmával, hogy nem szabadulhatott tőle. Örömében arra is ráállott, hogy a tarfiu testvére legyen az ura és nagy lakodalmat csaptak, negyven napig, negyven éjig egyre mulatoztak.

Én is arra jártam és amint _piláfot_ kértem a szakácstól, olyat talált a kezemre csapni, hogy még most is attól sántítok.

A szél-dev.

Mese mese, meskete, egyet ugrott két macska, varangybéka szárnyra kelt, bolha néne lebukott, szúnyogok rátámadtak. A kakas még _imám_ (pap) volt, a tehénből borbély telt, libácskák imádkoztak, sírt az anyám bölcsőben, amint apám ringattam, mindez pedig akkor volt, egy pádisá öreg volt.

Volt ennek az öreg pádisának három fia meg három lánya. Megbetegedik egy nap az öreg és akárhány _hodsát_, akárhány orvost is hivatnak, csak nem fordul állapota jóra. «Már én a halálé vagyok», gondolja magában, hivatja a fiait és így szól hozzájuk: «Ha majd meghaltam, az legyen közületek a pádisá, a ki három éjen át vigyáz a síromnál; lányaimat pedig annak adjátok, aki először kéri őket.» Ezzel meghal és mint illik, eltemetik.

Hogy pádisá nélkül ne legyen az ország, kimegy a nagyobbik fiu az apja sirjához, éjfélig elül, a szőnyegén elimádkozik és úgy várná a reggelt. De egyszerre csak nagy zaj támad a sötétben, a fiu megijed, kapja a papucsát és hazáig meg sem áll. A második éjjelre a középső fiu megy ki a sírhoz, az is ott ül éjfélig, hanem amint meghallja a nagy zajt, ő is veszi a papucsát és iramodik vele haza. Harmadiknak a legkisebbikre kerűlt a sor.

Veszi a handzsárját, övébe dugja és úgy indul a temetőbe. A mint éjféltájig üldögél, meghallja a zajt, de olyat ám, hogy a föld is megremegett belé. Kapja a fiu, megy egyenesen arra, a honnan a lárma hangzik és amint odaér, ott előtte egy nagy sárkány. Veszi a handzsárját és úgy beledöfi, hogy alig maradt annyi ereje, hogy mondhassa: «Ha ember vagy a talpadon, döfj belém még egyszer.»

«Nem én – mondja a királyfi – anyám is csak egyszer szült engem a világra.» Ott kiadta lelkét a sárkány. A királyfi le akarja vágni az állat fülét meg az orrát, de a sötétben nem lát és amint ide-oda tapogat, meglát messziről valami kis világosságfélét. Egyenesen oda tart, elér a fényesség közelébe, hát egy öreg embert pillant meg. Két gombolyag van a kezében, az egyik fehér, a másik fekete; a fekete gombolyagot felcsavarja, a fehéret meg világgá ereszti.

«Mit csinálsz öreg apó?» kérdi tőle a királyfi. «Jaj fiam – felel neki az öreg – ez az én ügyem, bajom. Az éjszakát összegyüjtöm, a nappalt meg kieresztem.»

Azt mondja erre a királyfi: «Jaj apó, az én dolgom még több mint a tied.» Erre összeköti az öreg karjait, hogy ne ereszthesse még ki a nappalt és megy tovább világosságot keresni. A mint ismét megy mendegél, egy vár aljához jut el, negyven ember tanakodik alatta.

«Mi járatban vagytok?» kérdi tőlük a királyfi. «A várba szeretnénk bejutni, hogy kiraboljuk a kincsét – feleli a negyven ember – de nem találjuk a módját.»

«Besegítlek én benneteket – mondja a királyfi – ha adtok egy kis világosságot.» Készséggel igérik meg neki a rablók. Elővesz aztán egy csomó szeget, beleüti a várfalba, egész a tetejéig, felmászik rajta és leszól nekik: «No most jöjjetek fel egyenként, úgy a hogy én jöttem.»

Belekapaszkodnak a szegekbe, úgy mászik fel a negyven rabló. A fiu se rest, veszi a handzsárját és mindegyiknek, alighogy felér, lecsapja a fejét, bedobja a testjöket a várba és ezen módon végire jár mind a negyvennek.

Leszáll aztán a várba, hát ott az udvarában egy szép palota és amint kinyitja a kapuját, egy kigyó oson be mellette és fel az oszlopra a lépcső mellett. Veszi a királyfi a handzsárját, a kigyóba döfi, de a handzsárja is ott marad a kőben, elfelejti kihúzni. Felmegy aztán a lépcsőn, benyit egy szobába, hát ott alszik egy szép lány. Szép lassan megint behúzza az ajtót, felmegy a második emeletre, ott is benyit egy szobába, még egy szebb lányt lát meg az ágyban. Ezt az ajtót is behúzza, felmegy a legfelső emeletre, benyit, hát az egész szoba csupa érczczel van kirakva és olyan gyönyörü lány alszik benne, hogy a királyfi ezer lélekkel szeretett bele.

Ezt az ajtót is behúzza, megint felmegy a várfalra, kiszedegeti a szegeket és ismét leszáll a földre. Megy egyenesen ahhoz az öreg emberhez, a kinek a karját megkötözte volt. «Óh fiam – kiáltja már messziről – be soká oda maradtál. Mindenkinek megfájult már az oldala a sok fekvéstől». A fiú feloldja a karjait, az öreg kifejti a fehér gombolyagot és megy a királyfi a sárkányhoz, fülét, orrát levágja, beteszi a tarisznyájába. Onnan megy vissza a palotába, a hol e közben a legidősebbiket meg is tették már pádisának. Hagyja a dolgot, nem szól semmit.

Nem sok idő telve, jön egy oroszlán a palotába, megy egyenesen a pádisá elé. «Mit akarsz?» kérdi tőle a pádisá. «A legidősebbik lánytestvéred akarom elvenni», mondja az oroszlán. «Állatnak nem adom oda», mondja a pádisá, és már-már kergetnék az oroszlánt, de íme előáll a királyfi és azt mondja: «Apánk nem így hagyta meg, azt mondta volt, hogy annak adjuk, a ki kéri». Ezzel veszi a lányt, oda adja az oroszlánnak, az meg fogja és elviszi.

Másnap jön egy tigris, az meg a középső lányt kéri a pádisától. A két nagyobbik megint nem akarná odaadni, de ismét előáll a kisebbik, hogy úgy cselekedjenek, a hogy az apjok kivánta volt. Veszi és oda adja a lányt a tigrisnek.

Hamarmad napra egy madár száll le a palotába, a legkisebb szultán-kisasszony kellene neki. A pádisá meg az öcscse megint nem akarnak ráállani, de addig erőlködik a legkisebbik, hogy a madár is lánynyal tér vissza. A _peri_k pádisája volt ez a madár, a smaragd _Anka_. De lássuk, hogy mi történt a várban.

Ebben a várban szintén egy pádisá lakott, azé volt a palota, meg a három lány is. Reggelre kelve a mint kilép, látja, hogy ember járt a palotájában; kimegy az udvarra, megpillantja a lépcsőfőnél a ketté vágott kigyót s a handzsárt, és a mint járkál, keresgél, ott a vár tövében a negyven halott is. «Nem ellenség, hanem jóbarát tehette – gondolja magában – az mentett meg a rablóktól meg a kígyótól.» A handzsár a jóbaráté, de hol a gazdája? gondolkozik egyre a _lalá_jával.

«Azon úgy segítünk – mondja a _vezir_ – hogy egy nagy fürdőt készíttetünk és mindenkit meghivunk bele, hogy ingyen megfürödhetik. Jól megvigyázunk minden egyes embert és a kinél a handzsár tokja, az a mi megmentőnk.» Úgy tesz a pádisá, a fürdő elkészűl és ország-világ fürödni jár belé.

Azt mondja egy nap a lala: «Mindenki itt volt már fürödni, csak három királyfi maradt még hátra.» Hirt ad a pádisá a három királyfinak, jönnek ők is a fürdőbe, és amint nézegetik a a ruhájokat, megtalálják a kisebbiknél a handzsár tokját.

Azonnal hivatja a pádisá a királyfit és azt mondja neki: «Nagy jó tettet tettél velem, kivánj érte a mit csak akarsz.» «Nem kivánok én tőled egyebet – mondja a királyfi – mint a legkisebbik lányodat.»

«Jaj fiam, csak azt ne kérted volna – sóhajt egyet a pádisá – koronámat, országomat oda adom, csak a lányt ne akard.»

«Ha a lányod adod, elveszem – mondja ismét a királyfi – egyebed nem kell.»

«Fiam – könyörög a pádisá – adom a nagyobbik lányt, adom a középsőt, akár mind a kettőt. Ellensége a kisebbik lányomnak a szél-ördög, mert nem adtam oda neki és érczczel borított szobában kell őriznem, hogy közelébe ne juthasson a _dev_fajzatja. Mert olyan szörnyeteg a szél-ördög, hogy se ágyú nem járja, se szem nem látja; szél módjára repül és szél a megjelenése is.»

De akárhogy kéri a pádisá, hogy mondjon le a lányról, hogy ő is veszedelembe jut általa, nem fog a királyfin a szó. Addig kéri, addig nem hajt rá, hogy megunja a sok szót a pádisá, oda igéri a lányt és meg is tartják a lakodalmat. A két bátyja a másik két lányt kapja és visszatérnek a saját országukba, a legifjabbik ott marad, hogy őrizze a _dev_ elől a feleségét.

Idő telik, idő mulik, éli világát a királyfi a szép szultán-lány feleségével. Azt mondja egy nap a királyfi az asszonynak: «Ugyan szultánom, eddig még el se mozdultam mellőled, hátha elmennék kissé vadászni, legalább egy órácskára.»

«Jaj királyom – mondja erre a felesége – ha elmész mellőlem, tudom, hogy nem látsz többé.» De addig kéri és úgy igéri, hogy mindjárt visszajön, míg beleegyezett a felesége. Ezzel veszi a fegyverét és indul az erdőre.

A szél-ördög is csak ezt az alkalmat leste. Félt a hires királyfitól, nem merte mellőle elragadni, de mihelyt kitette lábát a palotából, jön akár a szél és eltünik az asszonynyal.

Nem telik bele sok idő, visszatér a királyfi, hát sehol a felesége. Szalad a pádisához, onnan meg vissza, de biz azt a _dev_ vitte el, többé ugyan elő nem kerül. Sír-rí keservesen, üti-veri magát a földhöz, majd meg felugrik, lovára kap és vagy a felesége, vagy a halál, nyargal a nagy világba.