Part 2

A hatvan _dev_ elmegy, a királyfit ott hagyják és a mint beesteledik, egyet csap rá az ördög-anya a fiúra, seprőt csinál belőle és oda támasztja az ajtóhoz. Jön aztán a nyolczvan _dev_, ők is megérzik az emberszagot, és emberhúst vájnak ki ők is a foguk közzül. Evés közben ezektől is azon mód kérdi az asszony, hogy ha embertestvérök volna, mit csinálnának vele, és a mint fogadják, sőt a tojásra is megesküsznek, hogy ujjal se érnének hozzá, egyet csap az asszony a seprőre, előjön a királyfi.

Fogadják szép szivesen a _dev_ testvérek, tudakozódnak az egészsége után, egy kis ennivalóval szolgálnak neki, alig tudnak neki helyet lelni. Evés közben kérdi az asszony, hogy nem tudják-e, merre a három narancs, mert beleszeretett uj testvérkéjük. Nagy örömmel ugrik elő a legkisebbik _dev_-fiu, hogy ő tudja merre van.

«No ha tudod – mondja az anya – vidd el ezt a fiut, hadd jusson a kivánságához.»

Reggelre kelve, veszi az ördög-fiu a királyfit és kettecskén útra kelnek. A mint mennek mendegélnek, azt mondja a kis _dev_: «Testvér, nem sokára egy nagy kertbe jutunk, annak a medenczéjében van a három narancs. Amint azt mondom, hogy hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed, kapd meg, a mit meglátsz».

Mennek még egy keveset, bejutnak a kertbe, és a hogy meglátja a _dev_ a medenczét, oda szól a fiunak: «Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed.» Meglátja a királyfi a három narancsot, hol a víz színén lebeg hol a vízben úszik, kapja az egyiket, dugja a kebelébe. Megint kiáltja neki a _dev_: «Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed»; behunyja meg kinyitja, megint kikap egy narancsot, ezen mód a harmadikat is.

Azt mondja aztán neki a _dev_: «Vigyázz, valahogy olyan helyt ne vágd fel e narancsokat, a hol víz nincs, mert meg találod bánni.» A fiu fogadja és azzal az egyik jobbra, a másik balra.

A mint megy mendegél, sokat jár keveset jár, hegyet völgyet, síkot bejár, eszébe jut a narancs, előveszi az egyiket, hogy ő bizony felvágja. Alig hogy belevág a narancsba, egy tündérszép lány pattan elő belőle, de olyan szép ám, mint a hold tizennegyedikén. «Az Istenért, egy kis vizet adjatok», kiáltja a leány, és amint nem kapott azon nyomban vizet, mintha csak eltünt volna a föld színéről. Eleget sajnálta a királyfi, de hiába minden, elmúlt dolog.

Megint útra kel, és amint ismét megy egy keveset, gondolja hogy akárhogy, de egy narancsot még felvág. Előveszi a másik narancsot is, és ahogy felvágja, az előbbinél még sokkalta szebb egy lány pattan elő, vízért rimánkodik, de hogy a királyfi nem tudott neki adni, az is eltünt.

«No de a harmadikra már jobban vigyázok,» fogadja a királyfi és folytatja megint az útját. Jártában-keltében elérkezik egy nagy forráshoz, egyet iszik belőle és gondolja magában, hogy itt felvágja a harmadik narancsot is. Előveszi, felvágja és ime a másik kettőnél jóval szebb lány áll előtte. A mint ez is kiáltoz vízért, oda viszi a forráshoz, inni ad neki és a lány nem tünt el, életben maradt.

Anyaszült meztelen volt a lány és minthogy így nem vihette be a városba, mondja neki, hogy mászszon fel a forrás mellett levő nagy fára, ő meg bemegy a városba ruháért, kocsiért.

Mialatt a királyfi oda jár, egy arab szolgáló jön a forráshoz és a mint merítene a vízből, meglátja a lány képét a víz tükrében. «No te lány – szólt maga magához – hisz én szebb vagyok az asszonyomnál, én bizony nem hordok neki vizet, ő hozzon én nekem.» Ezzel széttöri a korsót, megy haza és a mint kérdi az asszonya hogy hol a korsó víz, azt feleli az arab: «Szebb vagyok én náladnál, te hozz ezután nekem vizet.» Az asszony vesz egy tükröt, oda tartja neki és így szól hozzá: «Elment tán az eszed, nézz csak ide a tükörbe.» Az arab belenéz, látja, hogy csakugyan fekete. Szó nélkül veszi a korsót, megy ismét a forráshoz és amint meglátja a lány képét a vízben, azt hiszi, hogy az ő arcza.

«Mégis csak szebb vagyok én az asszonyomnál», kiáltja ismét, széttöri a korsót és megy haza. Megint kérdi az asszonya, hogy mért nem hozott vizet.

«Szebb vagyok én náladnál, te hozz nekem vizet.»

«Megbolondultál te lány», mondja az asszony, hozza ismét a tükröt és a mint meglátja magát benne az arab, megint vesz egy korsót és viszi a forráshoz. A lány képe megint ott a vízben, és amint harmadszorra is akarná törni a korsót, lekiált a lány a fáról: «Sose törögesd a korsókat néne, az én arczomat láttad a viz tükrében, azt nézted a magadénak».

Felnéz az arab, és amint meglátja a tündérszép lányt, felmászik hozzá a fára és így kedveskedik neki: «Óh aranyos lányocskám, egész oda lettél a sok üléstől, jer, hadd keresgéljek a fejedben.» Ezzel veszi a lány fejét az ölébe, kotorászgat benne, elővesz egy tűt, beleszúrja a lány koponyájába és egyszerre csak madárrá válik a narancs-lány, prrr… elrepűl, az arab egymagára ott maradt a fán.

De ehol a királyfi szép kocsival, aranyos ruhával, felnéz a fára és amint meglátja a fekete arczot, kérdi a lánytól, hogy mi történt vele. «Itt hagytál, elmentél – mondja az arab – a nap egészen megfeketített.» Mit csináljon szegény királyfi, veszi a lányt, bele ülteti a kocsiba és viszi haza egyenesen az apja házába.

A palotabeliek már várják, lesik, vajjon milyen is lesz a királyfi tündér-menyasszonya és amint meglátják az arab lányt, kérdik a királyfitól: «No te mijét tudtad ennek az arab lánynak megszeretni?»

«Nem arab lány ez – mondja a királyfi – egy fa tetején hagytam, ott feketedett meg a naptól; ha kipiheni magát, megint megfehéredik.» Ezzel viszi a szobájába, és lesi, hogy fehéredjék.

Volt a királyfi palotájában egy szép kert, egyik fájára rá repült a narancs-madár és szólítja elő a kertészt.

«Mit akarsz velem?» kérdi a kertész.

«Mit csinál a királyfi?» tudakozódik a madár.

«Semmi baja, egészséges», mondja a kertész.

«Hát a fekete felesége hogy van?»

«Az is csak megvan, üldögél.»

«Üldögéljen, ne ülhessen, a fenekén tövis nőjön, szállok ágra, elszáradjon.»

Ezt mondja a kis madár és azzal elrepül. Másnap megint jön, ismét tudakozódik a királyfi meg a fekete felesége után, és meg-meg a tegnapit kivánja. Harmadik nap azon módon, és a hány fára csak rászállott, annyi száradt ki alatta.

Megunta egy nap a királyfi a fekete mellett, bemegy a kertbe, egyet sétálni. Meglátja a kiszáradt fákat, hivja a kertészt és azt mondja neki: «Ugyan kertész, mért nem viseled jobban gondját ezeknek a fáknak, nem látod, hogy mind kiszáradt.» Erre elmondja a kertész, hogy ő ugyan hiába viseli gondját, mert nehány nap óta egy madár száll a fákra, megkérdi, hogy mit csinál a királyfi meg a fekete felesége, kivánja neki, hogy üldögéljen ne ülhessen, a fenekén tövis nőjön, száll az ágra, elszáradjon.

Megparancsolja a királyfi a kertésznek, hogy kenje be a fákat péppel és ha majd oda ragad a madár, fogja meg, hozza el neki. Bekeni a fákat a kertész és amint rászáll másnap a madár, legott oda ragad. Veszi a madarat, oda viszi a királyfinak és beteszik egy kaliczkába. Csak rá kellett hogy nézzen a fekete asszony a madárra, azonnal ráismert benne a lányra. Fogja, nagy betegnek tetteti magát, elhivatja a főorvost és sok pénzzel rábirja, hogy azt mondja a királyfinak, hogy csak úgy gyógyul meg a felesége, ha ilyen meg ilyen madarat nyeletnek el vele.

Látja a királyfi, hogy nagy beteg a felesége, hivatja az orvost, megnézeti vele a beteget és kérdezi, hogy mivel gyógyíthatná ki. Mondja az orvos, hogy meggyógyíthatná, ha ilyen meg ilyen madarat meg tudna vele étetni.

«Ép a minap fogtam egy ilyet», mondja a királyfi, megfogják a madarat, leölik és lenyeletik az asszonynyal. Nyomban felkelt a fekete az ágyból. De a madár ragyogó tollából véletlenül leesett egy a földre, két deszka közzé szorult, úgy hogy senki se vette észre.

Idő telik, idő múlik, a királyfi még mindig várja, hogy fehéredjék a felesége. Járt a palotába egy öreg asszony, az szokta volt oktatgatni a hárembelieket olvasásra, irásra. Egy nap, a mint megy lefelé a lépcsőről, látja, hogy két deszka közt, mintha fénylenék valami; oda megy, hát egy madár toll, de ragyogó akár a gyémánt. Veszi, haza viszi és oda dugja a gerendába. Másnap megint elmegy a palotába és mialatt oda jár, leszáll a toll a gerendáról, egyet rázkódik és íme szépséges szép egy lány lett belőle. A szobát feltakarítja, az ételt megfőzi és miután mindent rendbe hozott, megint tollá változik, felszáll a gerendára. Hazajön a tanító asszony, hát csak elképed a látottakra. Gondolkozik, hogy ki csinálhatta mindezt, össze-vissza kutatja a ház zege-zugát, de bizony nem tudhatott ki semmit.

Másnap reggel megint megy a palotába, a toll ezalatt megint leszáll és azon mód elvégez minden dolgot. Hazajön az asszony, látja, hogy megint rendben a háza. De már ki kell ezt tudni mindenképen, gondolja magában, és másnap reggel úgy tesz, mintha elmenne, kinyitja az ajtót meg beteszi és elbúvik valahová. Egyszerre csak azt látja, hogy ott egy lányka a szobájában; takarít, aztán meg főz és a mint elvégezte a dolgot, oda szalad az asszony, megkapja és kérdi tőle, hogy ki-miféle, honnan került ide. Elmondja a lány a sorsát, hogy hogyan ölte el kétszer is a fekete asszony és hogyan jutott ide toll alakjában.

«Egyet se búsulj többé lányom – vigasztalja az öreg asszony – rendbe hozom én a te dolgodat még ma.» Ezzel megy egyenesen a királyfihoz és meghivja az nap estére. A királyfi amúgy is unatkozott már a fekete mellett, cseppet se bánta, hogy elhivják hazulról és estére kelve megy az öreg asszony házába.

Vacsorához ülnek, étel után jön a kávé, bejön a lány a findsákkal és amint megpillantja a királyfi, majdhogy el nem ájult. «Ugyan anyó – mondja a királyfi, amint magához tért egy kissé – ki ez a lány?»

«A szolgálóm», feleli az öreg asszony.

«Honnan vetted ezt a szép teremtést – kérdi a királyfi – nem adnád el nekem?»

«Hogy adnám el, mikor voltaképen úgy is a tied», mondja az öreg asszony. Ezzel fogja az asszony a lányt, oda vezeti a királyfihoz, és lelkére köti, hogy őrizze meg ezután jobban a narancs-tündért.

Még csak erre támadt igazán elájulhatnékja a királyfinak. Viszi a lányt a palotába, a fekete lányt kivégezteti, a tündérrel meg negyven napig, negyven éjig tartó lakodalmat csap. Ők elérték czéljukat, mi is egyet nyujtózkodhatunk kerevetünkön.

Rózsa-szépe.

Egyszer volt, vagy nem is volt, réges-régi időben, szitáltak a szalmában, a teve még kupecz volt, az egér meg borbély volt, kakuk madár szabó volt, a szamár még szolgáskodott, teknős-béka pékeskedett, csak tizenöt éves voltam, már apám bölcsőjét ringattam; hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnárnak egy fekete macskája.

Volt osztán egy király is, a királynak három lánya, az egyik negyven, a másik harmincz, a legkisebbik meg húsz esztendős. Felbíztatja egyszer a negyven esztendős lány a legkisebbiket és ilyen levelet irat vele az apjának: «Apám uram, az egyik néném negyven, a másik harmincz esztendős, és még sem adtad őket férjhez. Én bizony nem akarok addig megöregedni, míg férjhez nem megyek».

Olvassa a király a levelet, hivatja a három lányát és azt mondja nekik: «Ehol mindegyikőtöknek egy-egy nyíl, lőjétek ki, a kié hová esik, ott keresse a szerencséjét». Veszi a három lány a három nyilat, először a legöregebbik lövi ki, a a vezér fia palotájába esik, a vezér fiának lett a felesége. A középső lány nyila a fősejh (főpap) fia palotájába repűlt, annak adták oda. A legkisebbik lány is előveszi a nyilat, kilövi, hát biz az meg sem állott egy szolga-legény viskójáig. «Nem jó volt, nem jó volt», kiáltja mindenki; addig, hogy még egyszer kilövi, megint csak oda esik. Harmadszorra is kilövi, megmeg a szolga-legény viskójába. Megharagszik erre a király és kiáltja oda a lányának: «No te rusnya, megkaptad a mit megérdemeltél. Lám a nénéid türelemmel vártak, el is érték a czéljukat; te a legkisebbik voltál, és mégis te irtál levelet, íme a büntetésed. Vigyétek a szemem elől szolga-legény urához, és semmi egyebet mint a mennyi rajta van». Veszik a szegény lányt, viszik a szolga-legényhez és oda adják neki feleségűl.

Jócska ideig élnek éldegélnek, egyszer csak teherbe esik az asszony és amint kilencz hónap tiz nap leteltével eljött a szülés ideje, siet az ura bábáért. Míg a szolga-legény oda van bába keresni, erőt vesz az asszonyon a fájdalom, de se ágya a hová ledőlhetne, se tűz, a hol megmelegedhetnék, pedig a tél is erősen a nyakukon. Sírtában-ríttában egyszerre csak megnyilik a viskó fala és három szépséges szép tündér lány lép ki belőle. Az egyik a fejénél, a másik a lábánál, a harmadik mellette, úgy lát mindegyike munkához. És íme szép rendben a kis viskó, tiszta nyoszolyában a királylány, mellette meg ujdonszült kis lányocskája. A hogy mindennel elkészült a három tündér és indulóban is vannak, oda lépnek egyenként az ágyhoz és elkezdi az egyik:

«Rózsa legyen lányod neve, gyöngy hulljon, ha sírva fakad».

A második emígy folytatja:

«Rózsa legyen lányod neve, rózsa nyiljék, ha mosolyog».

A harmadik pedig ezzel végzi be:

«Rózsa legyen lányod neve, lépte nyomán fű zöldeljen.»

És erre mind a három eltűnik.

Ez alatt csak keres az ura bábát, csak keres, de nem tud találni. Mi tévő legyen, haza néz, hát csak elképed a látottakon, hogy a felesége már le is betegedett, szegényes viskója ugyancsak helybe van hagyva és hogy szép egy nyoszolyában fekszik a felesége. Hát még, a mikor elbeszélte neki az asszony a három tündér esetét. De meg a kis lányuk, napról napra, évről évre olyan szépséges szép egy lány lett, hogy a világ olyat még nem látott; a ki csak egyszer rá nézett, nála felejtette a szivét és azon felül gyöngy hullott ha sírva fakadt, rózsa nyillott ha mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett. A ki csak látta, majdhogy a lelkétől is meg nem vált, de járt is Rózsa szépe híre szájról szájra.

Hallott erről a lányról a királyfi anyja is, és feltette magában, hogy vagy ez lesz a fia felesége vagy senki. Hivatja a fiát és mondja neki, hogy ilyen szép, olyan szép egy lány van a városban, gyöngy hull, hogyha sirva fakad, rózsa nyílik, ha mosolyog, lépte nyomán fű zöldellik, megy ő oda háztűz nézni.

A királyfinak már rég megmutatták volt a tündérek a szép Rózsa lányt álmában, égette is azóta a szerelem tüze, de az anyja előtt szégyelte magát, vonakodni kezdett egy kissé. Annál jobban makacskodott az anyja, hogy de bizony ő megkéri, és hivatja is azonnal a palota-asszonyt, mennek együtt a szolga-legényékhez.

Benyitnak a viskóba, elmondják, hogy mi járatban vannak és Álláh parancsából megkérik a lányt a királyfinak. Megörűlnek a szegény emberek a nagy szerencsének, oda igérik a lányt és kezdenek is a készülődéshez.

Volt annak a palota-asszonynak egy lánya, szépecske is volt, egy kicsit hasonlított is Rózsa-szépéhez. Roppantúl bántotta ezt az asszonyt, hogy a királyfi ezt a szegény lányt veszi el, hogy egy szolga-legény lánya legyen a szultán-asszony, nem pedig az övé. Ő bizony, gondolja magában, megcsalja őket, Rózsa-szépe helyett az ő lányát viszi majd a királyfinak. Úgy is tett, a hogy kigondolta. A lakodalom napján sós ételeket étetett a szegény lánynyal, vesz aztán egy korsó vizet meg egy nagy kosarat, felülnek a menyasszonyos kocsiba, Rózsa-szépe meg a tulajdon lánya, és mennek a palota felé.

Útközben a mint mennek, mendegélnek, megszomjazik a lány, kér az asszonytól vizet. «Nem addig – mondja a palota-asszony – míg a fél szemed ide nem adod». A lányt nagyon égette a szomjuság, mit csináljon szegény feje, kivájta a fél szemét, és oda adta egy ital vizért.

Megint mennek, mendegélnek, a lány ismét megszomjazik, kér még egy ital vizet. «Adok, ha a másik szemed is ide adod», mondja az asszony. Annyira bántotta szegényt a szomjuság, hogy a másik szemét is oda adta az italért.

Veszi az asszony a két szemet, elteszi, a világtalan lányt bele a kosárba és ott hagyja a hegy tetején egyedűl magára. A szép menyasszonyi ruhát ráadja a maga lányára, viszi a királyfihoz és «íme a feleséged», átadja neki. Nagy lakodalmat csapnak, és a mikor beviszik a lányt a vőlegényhez, leemeli róla a fátyolt, hát látja, hogy nem az álmabeli lány áll előtte. De mert hasonlított rá egy kicsit, nem szólt senkinek semmit. Lefeküsznek, másnap reggel felkelnek, tudja a királyfi, hogy az ő álmabeli lányáról gyöngy hull, hogyha sírva fakad, rózsa nyílik, ha mosolyog, lépte nyomán fű zöldellik, ennek pedig se gyöngye, se rózsája, se füve, semmije. Sejti a fiu, hogy mesterkedtek a dologban, hogy nem ez az a lány, a kit kapnia kellett volna, de hát majd kitudódik, gondolja magában és megint nem szól senkinek semmit.

Míg ezek a palotában élik világukat, szegény Rózsa-szépe ott sír-rí a hegy tetején és nagy sírtában csak úgy hullanak a gyöngyök, alig fértek el a kosárban. Egy szeméthordó járt éppen arra, hogy a szemetet kiöntse és amint hallja a lány siránkozását, megijed és nagy szepegve kérdezi: «Ki az, szellem vagy-é, tündér vagy-é?» – Vissza felel a lány: «Se nem szellem, se nem tündér, magadféle élő ember».

Oda merészkedik erre a szemetes, felnyitja a kosarat, hát ott sóhajtozgat egy szegény világtalan és csak úgy hullanak a gyöngyök nagy sírtában. Veszi a lányt, viszi a kunyhójába és mert senkije se volt az öregnek, lányának fogadja és mintha saját gyermeke volna, úgy viseli a gondját. De a lány csak egyre sírt-rítt a két szeme után, az ember egyebet se tehetett, mint csak a gyöngyöket szedegette és ha elfogyott a pénze, elővett egy gyöngyöt, eladta és abból éldegéltek.

Jócska idő telt el azóta, a palotában vigaság, a szemetesnél búbánat. Amint üldögél egy nap Rózsa-szépe a kunyhóban, eszébe jut valami, egyet mosolyodik és ime rózsa nyillott nevettére. Azt mondja a lány a szemetes apjának: «Vedd ezt a rózsát, apó, haladj el vele a királyfi palotája előtt és kiáltsd be, hogy rózsát árulsz, olyat, hogy ritkítja a párját. Ha a palota-asszony talál kijönni, valahogy el ne add neki pénzért, azt mondd, hogy ember-szemért árulod».

Veszi az ember a rózsát, megy vele a palota elé és kezdi a kiáltozást: «Rózsát árulok, de olyat ám, hogy ritkítja a párját». Pedig nem is volt még akkor a rózsák ideje. Legelébb is a palota-asszony hallja meg a rózsát és gondolja magában, megveszi a lánya hajába, hadd gondolja a királyfi, hogy mégis ez az ő felesége. Hivja a szegény embert és kérdi tőle, hogy mennyiért árulja. «Semennyiért, – mondja a szemetes – nem eladó pénzért, de ember-szemért odaadom». Előveszi az asszony Rózsa-szépe egyik szemét és odaadja a rózsáért. Azonnal viszi a lányához, a hajába tűzi, és amint meglátja este a királyfi a rózsát, ráismer az ő álmabeli tündérére, de nem tudja elgondolni, hogy honnan került ide. Vigasztalódik, hogy majd csak kitudódik, és nem szól egy szót se.

Ez alatt megy az öreg a félszemmel és oda adja Rózsa-szépe lányának. Oda illeszti a helyére, fohászkodik a hatalmas Állához, felnéz, és ime jól lát a fél szemével. Úgy megörült ennek a szegény lány, hogy ismét rózsa nyillott mosolyogtán. Oda adja ezt is az apjának, hogy megint menjen vele a palota elé és adja el egy másik szemért. Veszi az öreg a rózsát, és alighogy kiáltozza a palota előtt, már meghallotta az asszony.

«Éppen kapóra jön, – gondolta magában – a királyfi már kezdi szeretni felrózsázott lányomat; megveszem ezt is, hadd szeresse még jobban, majd csak kimegy az eszéből a szolga-legény lánya». Hívja a szemetest, kéri a rózsát, de megint nem adja pénzért, ember-szemet kér érte. Az asszony odaadja a másik szemet is, az öreg meg siet vele haza és oda adja a lányának. Rózsa-szépe ezt is a helyére illeszti, imádkozik Állához, felnéz, és úgy megörül a két szép szeme világának, hogy mindenfelől a rózsa a sok mosolygására. Még szebb lett, mint annakelőtte volt.

Sétára indul egy nap Rózsa-szépe és jártában léptében rózsa nyillott ha mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett. Megpillantja a lányt a palota-asszony és megretten rajta. Mi lesz vele meg a lányával, ha kitudódik a dolog. Megtudja a szemetes lakását, egyenesen oda megy és ráijeszt a szegény öregre, hogy boszorkányt tartogat a házában. Soh’se látott még boszorkányt az öreg, majd holttá vált ijedtében, és kérdi az asszonytól, hogy mi tévő legyen már most. «Tudd ki belőle – tanácsolja az asszony – hogy mi a talizmánja, majd végére járok én akkor».

Legelső dolga volt az öregnek, a mint haza jött a lány, hogy megkérdezze, hogy ember szülötte létére, hogyan érthet a bűbájoskodáshoz. A lány semmi rosszat sem sejtve, elmondja, hogy talizmánt kapott a három tündértől, onnan a rózsa, meg a gyöngy, meg a fű, és addig él míg a talizmánja.

«Mi is a te talizmánod?» tudakolja az öreg.

«Hegy tetején kis őzike, ha ő meghal én sem élek».

Másnap jön a palota-asszony nagy titokban, megérti a szemetestől a dolgot, és alighogy megtudja a talizmánt, siet nagy örömmel haza. Elmondja otthon a lányának, hogy hegy tetején kis őzike, fogassa meg a királyfi urával. Még az nap rimánkodik a szultán-asszony az urának, hogy hegy tetején kis őzike, annak a szivét akarná megenni. Nem telik bele sok idő, megfogják a királyfi emberei a kis vadat, megölik, a szívét kiveszik, és oda adják a szultán-asszonynak.

Abban a pillanatban, a mikor az őzikét megölték, Rózsa-szépe is meghalt. A szemetes sajnálta is nem is, fogta és eltemette.

De volt az őzike szive csúcsán egy piros koráll szem, senki se vette rajta észre. A hogy eszi a szultán-asszony a szívet, leesik a koráll a földre, oda gurul a lépcső alá, mintha oda akart volna rejtőzködni.

Idő teltével, nem több mint kilencz hónap és tíz nap, lebetegszik a királyfi felesége, és olyan egy kis lánya lett, hogy gyöngy hullott ha sírva fakadt, rózsa nyillott ha mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett.

Látja ezt a királyfi, gondolkozik, gondolkozik; ép olyan a kis lánya mint Rózsa-szépe, és a szülő anyja mégis más. Álmában sincs e miatt nyugta, de íme megjelenik előtte Rózsa-szépe, és így szól hozzá álmában: «Óh királyfim, én jegyesem, lelkem a palota lépcsője alatt, testem a temetőben, leánykád az én lányom, talizmánom kis korállja.»

Alighogy felébred a királyfi, oda megy a lépcsőhöz, keresgél, ime ott a piros koráll-szem. Felveszi, viszi a szobájába és leteszi az asztalra. Bejön e közben a kis lánya, meglátja a piros korállt és alighogy utána kap, úgy eltűnik, mintha soh’se lett volna ott. A három tündér ragadta el a gyereket, viszik anyjához a sírba, és amint beleesik a halott szájába a koráll szem, uj életre ébred tőle.

A királyfinak se volt nyugta, megy a temetőbe, kibontatja a sírt, felnyitják a koporsót, íme ott az álmabeli Rózsa-szépe, leánykája az ölében, talizmánja kis korállja. Kilépnek a sírból, összeölelkeznek és mindkettőnek a szeméből gyöngy hullt, ha sírva fakadtak, rózsa nyilott nevettökre, léptök nyomán fű zöldellett.

A palota-asszony meg a lánya meglakolnak, Rózsa-szépe meg szolga apja, szultánkisasszony anyja együvé kerűlnek, és negyven napi negyven éji lakodalom, örökkétig dínom-dánom.

Bolond Mehmed.

Hol volt, hol nem volt, ha volt is, még akkor volt, a mikor még a teve csak hiradó volt, varangy-béka szárnyra kelt, egyre jártam, egyre keltem, hegyen, völgyön, sikon mentem, abban az időben, mondom, két testvér éldegélt együtt.

Az anyjukon meg a szegénységükön kívül, még nehány ökrük, marhájuk maradt volt az apjukról. Osztozkodó kedve támad egy nap a kisebbiknek, féleszű is volt az Istenadta, és azzal állít be a tesvéréhez: «Bátya, látod itt ezt a két istállót? az egyik újdonat új, a másik korhadt. Ereszszük neki jószágainkat, a melyik az újba megy, az legyen az enyém, a többi maradjon neked.»

«Nem úgy, Mehmed – mondja a nagyobbik – az legyen a tied, a melyik a régi istállóba megy.» Belenyugodott a féleszű Mehmed ebbe is.

Veszik még aznap a jószágot, biz az mind az új istállóba siet, csak egy tehetetlen vén ökör, az is, mert vak volt, talált a régi istállóba tévedni. Nem szól Mehmed semmit, fogja a vak ökröt, viszi a mezőre legelni; reggel mennek, este jönnek.

Egy nap, ép az útfélen történt, a szél úgy kezd nagy fát verdesni, hogy vastag ágai csak úgy nyöszörögtek belé. «Hej nyöszöri apó – kérdi a bolond a fától – nem láttad a bátyámat?» A fa, mintha nem is hallotta volna, tovább nyöszörög. Ismét kérdi Mehmed, ismét csak nyöszörgés.