Part 10

Másnap reggel ajtót, ablakot bezár, úgy fog a lány a munkához. De egyszerre csak prrr… és ott a kis madár a himzőasztalán. «Óh leányka, szegény lányka, egy halottnál a _kiszmeted_,» és azzal ismét elrepül. Még jobban megijedt a lány ezen a beszéden és panaszolja ismét az anyjának. «Másnap – tanítja az anyja – ajtót, ablakot megint zárj be és menj be a szekrénybe. Gyujts benne gyertyát és úgy dolgozz.»

Alighogy elmegy reggel az anyja, bezár a lány mindent, gyergyát gyújt és himzőasztalostúl bezárkózik egy szekrénybe. De alig tesz egy-két öltést, ott a madár előtte és: «Óh leányka, szegény leányka, egy halottnál a _kiszmeted_», prrr… kirepül. Azt se tudta a lány, hova legyen nagy nyugtalanságában. Félredobja a munkát, és egyre azon töri magát, hogy mit jelenthet az a mondás. Az anyja se különb, a mint megtudja este a dolgot; otthon marad másnap reggel, hadd lássa ő is a madarat. De biz a ki nem jött többet, az a madár volt.

Örökös a nyugtalanságuk, vége van a nyugalmuknak. Ki se mozdulnak a házból és egyre lesik, egyre várják, hátha megint bevetődik a madár. Jönnek egynap a szomszéd lányok és kérik az asszonyt, hogy engedje el velük a lányát. Mulatozni mennek a szabadba, hátha elfelejti köztük a buját. Nem meri az asszony elbocsátani, de úgy igérik, hogy vigyáznak rá, úgy fogadják, hogy nem tévesztik szem elől, hogy rábirják végre.

Megy a sok lány a mezőre, tánczolgatnak, pajzánkodnak, míg csak le nem szállóban a nap. Hazajövet megállanak egy forrásnál és egyet-egyet isznak belőle. Oda megy a szegény asszony lánya is, és a mint iszsza a vizet, ime egy fal van közte meg a lányok közt. De olyan egy fal, hogy szem olyat még nem látott. Hang át nem juthat olyan magas, ember belül nem kerülhet, olyan széles. Óh be megijedt a sok szegény lány. Olyan síránkozás, olyan futkározás, olyan kétségbeesés, hogy mi lesz már a szegény lánynyal, mi lesz a szegény anyjával.

«Nem megmondtam, – mondja az egyik – hogy ne hívjuk magunkkal.» «Mit mondjunk most az anyjának – sopánkodik egy másik – hogy kerüljünk színe elé.» – «Ez az oka, az az oka; te hívtad őt; nem, te hívtad», egyre folyik köztük a szó, egyre nézik a nagy falat.

Az anyja várja ezalatt a lányát, kiáll a kapu ajtóba és úgy lesi a jöttüket. Jönnek a lányok nagy síránkozva és alig merik az asszonynak elmondani, hogy mi lett a lányával. Fut az asszony a nagy falhoz, és belül a lánya, kivül az anyja, addig sírnak-rínak, míg csak a könyükben tart.

Elaludt a lány a nagy sírásba és a mint felkél másnap reggel, egy nagy-nagy ajtót pillant meg a fal mellett. «Meg lett a mi meg lett volna, eltört a mi eltört volna,» fogja a lány és kinyitja az ajtót. Olyan egy szép _szeráj_ van a kapun belől, hogy álmában se látott idáig olyat. Benyit a csarnokába és megpillant a falon vagy negyven kulcsot. Veszi és amint rendre nyitja vele a szobákat, hát az egyikben ezüst, a másikban arany, a harmadikban gyémánt, a negyedikben smaragd, szóval mindegyikben más-más drágakő, hogy csak úgy vakítja a fénye a szemet.

Bemegy a negyvenedikbe, hát ott egy szép _bej_ kiterítve, mellette egy gyöngylegyező, a mellén meg irott papir. «Negyven napig legyezgető, mellettem elimádkozó, megtalálja a _kiszmet_ét», ez volt a papirra ráirva. Eszébe jut a lánynak a kis madár, hogy ime csakugyan halottnál a jövője sorsa.

Mosakodik az imádkozáshoz és legyezővel a kezében, úgy ül le a _bej_ mellé. Éjjel-nappal legyezgeti, szüntelenül imádkozik, mig csak meg nincs a negyvenedik napja. Az utolsó nap reggelén kinéz egy kissé az ablakon és egy arab lányt pillant meg a palota előtt. Gondolja, hogy felhivja egy perczre, hadd imádkozzék a _bej_ mellett mig ő megmosakodik és rendbe szedelőzködik.

Felhivja a fekete lányt és odaállítja a _bej_ mellé, hogy imádkozzék helyette és legyezgesse az arczát. A lány meg lesiet, mosakodik, öltözködik, hogy szépen fogadhassa a felébredő _bejt_, életének _kiszmet_jét.

Ezalatt meg elolvassa az arab a papirost és mialatt oda késik a lány, felébred a fiu; körülnéz és alighogy meglátja a feketét, átöleli és feleségének szólítja. Alig hitt a szemének a szegény lány, amint benyitott a szobába. Hát még amint rátámadt az arab lány. «Én szultán-lány létemre nem átallok igy járni – förmed rá a szegény lányra – ez a cseléd darabja meg ilyen czifrán mer előttem megjelenni.» Kikergeti a szobából, és küldi a konyhába, hogy végezze a dolgát, a főzést-sütést. Feltünik a _bej_nek a dolog, de nem szólhat semmit, az arab a felesége, a másik meg a konyhában szakácskodik.

_Bájrám_ (ünnep) felé járt az idő, és amint ilyenkor szokás, meg akarja a _bej_ a háza népét ajándékozni. Odamegy az arabhoz és kérdi tőle, hogy mit hozzon neki a _bájrám_ ünnepre. Olyan ruhát akar az arab, hogy tű ne járja, olló ne vágja. Lemegy aztán a konyhába, és a lánytól is megkérdi, hogy mit akar.

«Türelem-kő sárga szinű, türelem-kés barna nyelű, ezt a kettőt hoznád nekem,» mondja neki a lány. Utra kél a _bej_, megveszi az arabnak a ruhát, de a türelem kövét meg a türelem kését sehol se tudja megtalálni. Mit csináljon, a nélkül kell hogy visszatérjen és rászáll a hajóra.

Amint elér a hajó a fele útra, egyszerre csak megáll és se előre, se hátra. Megijed a kapitány és mondja az utasoknak, hogy szó nem tartó van a hajón, amiatt nem mehetnek tovább. Előáll erre a _bej_ és mondja, hogy ő az, a ki a szavát meg nem tartotta. Kiteszik a bejt a partra, hogy elébb váltsa be az igéretét és úgy térjen vissza a hajóra. Megy a _bej_ a tengerparton, tengerpartról nagy völgyekbe, addig járkál, addig bolyong, mig megáll egy nagy forrásnál. Alighogy rátámaszkodik a kövére, egyszerre csak előtte a nagyajku arab és kérdezi a kivánságát.

«Türelem-kő sárga szinű, türelem-kés barna nyelű, ezt a kettőt hoznád nekem,» mondja az arabnak a _bej_. A másik pillanatban már ott a kezében a kő meg a kés, odamegy a hajóhoz, rászáll és hazaér az ünnepekre. Átadja a ruhát a feleségének, a követ meg a kést leviszi a konyhába. De feltünt a _bej_nek, hogy mit csinál majd vele a lány; fogja, este felé belopózkodik a konyhába és vigyázza a dolgot.

Amint ráesteledett a lányra, veszi a kést a kezébe, a követ meg maga elé teszi és kezdi beszélni a történetét. Elmondja, hogy mit szólott háromszor a kis madárka és milyen nagy félelembe ejtette vele, őt is, az anyját is.

– És amint ránéz a kőre, egyszerre csak dagadozni kezd, a sárgája forr és sistereg, mintha élet volna benne. –

Folytatja aztán a lány, hogy hogyan tévedt a bej palotájába, negyven napig imádkozott mellette és hogyan bizta az arabra az imádkozást, míg ő lement mosakodni és öltözködni.

– Egyre dagad a sárga kő, forr és habzik, mintha szét akarna pattani. –

Elmondja a lány azt is, hogy hogyan csalta meg az arab, és a helyett, hogy őt vette volna el a _bej_, az arab lett a felesége.

– Mintha csak szive lett volna a sárgakőnek, úgy elhabzik, úgy feldagad, és mikorára elbeszélte a lány a történetét, egyet pattant és szétmállott. –

Fogja a lány a bicsak nyelét és elkezdi: «Óh te sárga türelem-kő, kő vagy és még se tudtad kiállani, hát én hogy állanám ki, gyenge lányka, szegény lányka.» Ezzel fogja a kést és magába akarja döfni, de előrohan a _bej_ és megragadja a kezét.

«Te vagy az én igaz _kiszmet_em», mondja a fiu, felviszi a szobájába, az arabnak a helyére. Megöleti az álnok feketét, a lány anyját meg elhozatja és úgy élnek nagy boldogságban.

Kis madárka száll be néha a _szeráj_nak ablakára és elcsicsergi öröm-vigan:

«Óh lányka, boldog lányka, megtaláltad a _kiszmet_ed.»

A kút ördöge.

Egyszer volt is, nem is volt, ha volt is, még abban az időben volt, mikor még anyám az én anyám volt, én meg anyám lánya voltam; mikor még anyám az én lányom volt, én meg az anyám anyja voltam. Ekkor történt, hogy egyszerre csak útra keltünk, megyünk, megyünk, megyünk, keveset megyünk, sokat megyünk, hegyen megyünk, völgyön megyünk, hat hónapig folyvást megyünk, egyszerre csak hátra nézünk, hát egy árpányi helyet ha haladtunk. Megint csak útra keltünk, addig járunk, addig kelünk, míg eljutottunk a _csinimácsini_ pádisá kertjéig. Bemegyünk, hát egy molnár lisztet őröl, macska van az oldalánál. A macskának jaj a szeme, a macskának jaj az orra, a macskának jaj a szája, a macskának jaj a keze, a macskának jaj a lába, a macskának jaj a torka, a macskának jaj a füle, a macskának jaj az arcza, a macskának jaj a szőre, a macskának jaj a… farka.

Közel ehhez az országhoz egy favágó lakott, egyebe se volt mint a szegénysége, meg egy szörnyen veszekedős felesége. A mi pénzt csak megkeresett ez a szegény ember, mind elszedte tőle az asszony, úgy, hogy soh’se maradt nála egy árva _para_ sem. Ha az estebéd el volt sózva – pedig be sokszor megtörtént – és azt találta az ura mondani: «elsóztad az ételt anyjok», mérget vehettek rá, hogy másnap egy csipet só nélkül főzött; azon sajtalan tálalta elő a főztjét. Ha pedig kimerészelte mondani, hogy: «ma meg sajtalan az étel anyjok,» annyi sót tett másnap az ételbe, hogy dehogy tudta az ura csak megkóstolni is.

Mi történik egyszer ezzel a szegény emberrel? Megtart magánál egy pár garast a keresményéből, kötelet mit vett volna rajta az istenadta. De biz azt is megtalálta az asszony az ura gelebében és ne neked te szegény ember: «Hát erre, meg amarra, te még suttyomban tán szeretőket tartogatsz, annak hordod a pénzem, úgy-e?»

Hiába esküdözik szegény feje; nem hisz neki az asszony, nem is akart neki hinni soha.

«Galambom – mondja az ura – hisz istrángot akartam venni, arra kellett volna a pénz.»

«Hogy istránggal akasztanának fel,» kivánja szíve mélyéből a hites társ.

«Ugyan már hogy tudsz ilyen csúnyán káromkodni,» próbálja az ura a csitítást.

«Még a mit eddig tettem, mind kevés a te fejednek,» bíztatja az asszony és ezzel neki az urának, olyan csetepaté, olyan dérdúr, hogy bizony magam se tudom, hogyan virradt rájok a szép reggel.

Másnapra kelve szedelőzködik a favágó, felül a szamarára és indul a hegy felé. Csak annyit mondott a feleségének, hogy valahogy utána ne kerekedjék az erdőbe.

Most már csak azért is. Felűl az asszony egy szamárra, és se kérd, se hall, utána az urának. «Ki tudja – zsémbeskedik magában – mit mivel ott a hegyen, ha én nem vagyok vele.»

Látja az ember, hogy nyomában a felesége, de mintha nem is látná, egy szót se szól és alighogy felér a hegyre, hozzá lát a favágáshoz. Az asszony meg, akár a nyugtalan lélek, ide-oda jár-kél a hegyen; mindent rendre néz, mindent észrevesz, csak az az avatag kút kerülte ki a figyelmét. Pedig éppen egyenesen annak tart.

Oda kiált az ura: «Vigyázz hé, kút van előtted, húzódj onnan odébb.»

Majd még szót fogad az asszony, ő bizony közelebb megy.

Még egyszer rákiált az ura: «Nem hallod, hogy húzódj onnan odébb, ahol a kút előtted.»

Gondolja az asszony, mit neki az ura szava, fel se veszi. Azzal egyet lép, de már a másodiknál meginog alatta a föld, egyet csúszik és zsupsz – bele a kútba. Az ura is egyet gondol, bizony nem töri ő magát senki után, veszi a szamarát és meg se állott hazáig.

Másnap, a mint rávirradt az idő, megint felül a szamárra és a hogy felérkezik a hegyre, mégis csak eszébe jut a felesége.

«Hadd látom – úgy mond – mi lett azzal a szegény asszonynyal.» Oda megy a kút nyilásához, belenéz, de biz se híre, se hamva a feleségének. Megesett rajta a szíve, mert akárhogy, mégis csak a felesége és gondolkozik hová lehetett a kútból. Vesz elő egy kötelet, leereszti a kútba és lekiáltja a nagy mélységbe: «Fogd meg a kötelet anyjok, hadd húzzalak fel vele.»

Veszi észre az ember, hogy ugyancsak nehezedik a kötél, összeszedi az erejét, csak húzza, csak húzza: hát teremtő Álláh, kit húzott ki a kútból? – Egy rút kisértetet. Aj megijedt a szegény favágó.

«Sose félj én tőlem, szegény ember, – szólal meg a kisértet – hogy a hatalmas Álláh áldjon meg a tettedért. Olyan nagy veszedelemből szabadítottál ki, hogy itélet napig se fogom elfelejteni.»

Néz a szegény ember, hogy mi lehetett az a nagy veszedelem.

«Hány esztendeje már, – kezdi a dolgot a kisértet – hogy ez avatag kútban békességesen el vagyok; nem is tudtam én a bajról mostanáig semmit. A tegnapi napon történt, honnan, honnan nem, elég az hozzá, egy öreg asszony hull a nyakam közé; beleragad a két fülembe, de úgy ám, hogy egy perczre se szabadulhattam tőle. Ezer szerencse, te találtál előkerülni, leeresztetted ezt a kötelet és lekiáltottad neki, hogy fogózkodjék belé. A helyett, hogy azt fogta volna meg, engem eresztett el, én meg kapom a kötelet és a jóságos Álláh áldassék érte, íme szárazra jutottam. Jó tettedért jót várj, ide figyelj, a mit most mondok.»

Ezzel elővesz a kisértet három falevelet, oda adja a favágónak és azt mondja neki: «Én most megyek, és bebúvok a szultán-kisasszonyba. Egész odáig lesz majd a lány, a sok orvosság, a sok hodsa, hogy se szeri, se száma; de mind hiába, senki se fog a baján segíthetni. Meghallod a dolgot te is, elékerülsz a pádisá elé, ezt a három falevelet megvizesíted, és alighogy meglocsolod vele a lány arczát, kibúvok belőle és a gazdag jutalom a tied.»

Ezzel veszi a favágó a három levelet, zsebre teszi, a kisértet jobbra, ő meg balra, mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb a kútbeli asszonynál. De lássunk csak a kisértet után.

Alighogy elhagyta az ördög fajzatja a favágót, meg se áll a pádisá szerájáig, bemegy és neki esik a szegény szultán-kisasszonynak. Csak összerogy a szegény lány nagy kinjában és egyre csak: «Jaj a fejem, jaj a fejem», szünes-szüntelen azt sikoltozza.

Hirűl adják a dolgot a pádisának, elősiet, hát látja, hogy hogyan sikoltoz a lánya a fejével. Azonnal orvosért, hodsáért, szerekért, füstölőkért, nem lendítenek a baján semmit. Hivatnak egy másodikat, hívatnak egy harmadikat; hiába való minden fáradság. Addig, addig, hogy vagy tiz orvossal, tiz hodsával is megpróbálkoznak, akár egy se jött volna. Egyre visong a szegény lány: «Jaj a fejem, jaj a fejem.»

«Óh édes gyermekem – szomorkodik mellette az apja – ha hallom a mint a fejed kiáltozod, hidd el, hogy az én fejem meg a szívem is, még sokkalta jobban fáj. Mi tévők legyünk? Megyek, hívom a csillagvizsgálókat, hátha azok többet tudnának.»

Ezzel a hány híres csillagvizsgálója csak van az országának, hivatja össze őket mind. Mindegyike más-más módot, más orvosságot mond, de segíteni egy se segített a lány baján. De lássuk a favágónkat.

Élte a világát a felesége nélkül, lassanként el is felejtkezett róla, el a kisértetről meg a három falevélről is, tanácsostúl, igéretestűl.

Egyszer, a mikor rá se gondolt, jön a pádisá városából egy hirhozó, hozza a _fermánt_ és nagy szóval azt olvassa ki belőle: «Nehéz beteg a lányom, a szultán-kisasszony. Orvosok, hodsák, csillagvizsgálók mind megnézték, egyik se tudott a baján segíteni. A ki csak mestere, jöjjön és orvosoljon; ha _müszülmán_ (igazhivő) gyógyítja meg, maga a szultán-kisasszony és holtom után az országom lesz a jutalma, ha pedig hitetlen, birodalmam összes kincse mind az övé.»

Egyéb se kellett a favágónak. Bezzeg jutott most eszébe a kisértet, a három falevél, még a felesége is. Elmegy ő, jelentkezik a hirvivőnek, és Álláh jóvoltából meggyógyítja ő a szultán-kisasszonyt, ha addig él is. Kap a szón a pádisá embere, veszi a favágót és meg se áll vele a szerájig.

Alighogy megérkeznek, hirűl adják a pádisának és abban a nyomban kész a rendelet, hogy be kell vezetni a beteg szobájába. Még jóformán be se nyitott, ehol előtte a szegény lány, egyre csak jaj a fejem, jaj a fejem, folyvást azt sikoltozza. Veszi a favágó a három falevelet, megnedvesíti és alighogy meglocscsantja vele a szultán-kisasszonyt, egyszerre csak olyan egészséges lett, mintha sose lett volna semmi baja. Lett erre nagy öröm meg vigaság a szerájban, odaadják a favágónak a szultán-lányt, pádisá veje lett a szegény emberből.

Volt ennek a pádisának egy másik pádisá barátja, a birodalma is a szomszédságában volt. Hogy-hogy nem, ennek a lányát találta a kútbeli kisértet sorra venni. Ezt is azon mód kezdi gyötörni, és szintén nem tudnak rátalálni az orvosságára. Addig keresnek, addig kutatnak, míg meghallják, hogy hogyan menekült meg ugyanilyen bajtól a szomszéd birodalom szultán-kisasszonya. Meneszti a sok emberét a szomszédjához, hogy Álláh szerelméért küldje hozzá a vejét, hadd gyógyítsa meg az ő lányát is. Ha meggyógyítja, legyen az ő lánya a második felesége.

Küldi a pádisá a vejét, hadd gyógyítsa meg azt a lányt is, úgy se kerül nagy mesterségébe. Nem lehetett ellene semmi szólása, útra kél szegény feje és mihelyt megérkezik, vezetik egyenesen a beteg szobájába. Ime, megint csak a kútbeli kisértetével van dolga.

De bezzeg ráförmedt szegényre a czimborája. «Jót tettél velem, igaz – kezdi a kisértet – de nem mondhatod, hogy adósod maradtam. Oda hagytam érted a szép szultán-kisasszonyt, és másikat választottam ki magamnak; de te még ezt is el akarnád tőlem venni? No várj hát, a miért ezt tetted velem, elveszem tőled a másikat is.»

No de milyet szeppent erre a szegény ember.

«Nem a lányért jöttem én ide, – kezdi el szegény feje – igaz birtokod az néked, ha akarod, elveheted az enyémet is.»

«Hát mi dolgod itt akkor?» riad rá a kisértet.

«Jaj az az asszony, az a kútbeli feleségem; – sóhajt egyet a volt favágó – feleségem volt az istenadta, a kútba is csak azért hagytam, hogy megszabadulhassak tőle.»

Nagyot ijedt a kisértet ennek hallatára és réműlve kérdi, hogy tán csak nem került megint elé.

«De elő ám – sóhajtozik az ember – azóta mindenütt a nyakamon; nincs annyi lelkem, hogy elmenekülhessek előle. Ehol ni az ajtónál, azonnal itt terem.»

Egyéb se kellett a kisértetnek. Ugy hagyta ott a szultán-kisasszonyt, meg a szerájt, meg az egész várost, meg a birodalmat, hogy hirmondója se maradt. Azóta se látta ember fia.

A szultán-kisasszony azon nyomban meggyógyult, ezt is odaadták a favágónak, és vitte haza második feleségnek.

TARTALOM.

Őzike királyfi 1 A három narancs-tündér 10 Rózsa-szépe 26 Bolond Mehmed 37 Az aranyhajú gyermekek 46 A ló-ördög és a boszorkány 64 A hamupipőke-fiu 72 Az egyszeri máj 83 Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg 87 A szél-ördög 95 A varju-tündér 114 A negyven királyfi és a hétfejű sárkány 122 Világ-szépe 132 A hold-paripa 141 A negyven tündér pádisája 152 A ló-fiu és a három ördög 161 A kigyó-tündér és a varázstükör 175 Türelem-kő, türelem-kés 186 A kút ördöge 193

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |voltától. |voltától.»

78 |legkisebbibet meg |legkisebbiket meg

100 |akarsz. «Nem |akarsz.» «Nem

115 |elefántcsontot? |elefántcsontot?»

120 |hozzád? |hozzád.»

143 |visszaverődöttt |visszaverődött

170 |fej. gurul |fej, gurul

170 |fej, Megjegyzi |fej. Megjegyzi

179 |szulán-kisasszonyt |szultán-kisasszonyt]