Part 7

– Én? Eszem ágában sem volt. Egyszerűen elmondtam önnek a kalapvásárlásom történetét.

– Jó. Belemegyek. Beszéljünk kalapokról. Milyen kívánalmakkal lép ön fel egy… hát jó nevezzük így… egy kalappal szemben? Milyen legyen az igazán jó kalap?

– Könnyű. Nem szabad, hogy a fejet nyomja.

– Ön nem szereti, ha valami nyomja a fejét?

– Nem.

– Hát aztán még milyen legyen?

– Rövid idő alatt alkalmazkodjék a fejem formájához. Néhány nap alatt kellemesen simuljon a homlokom, a halántékom, a koponyám apró görbületeihez és dudorodásaihoz. Ha a fejemre teszem, azt kell éreznem, hogy más nem is viselhetné, csak én.

– Hát még?

– Fontos, hogy könnyen lehessen levenni a fejről. Nagyon rossz kalap, amely az első mozdulatra könnyen nem hagyja el a fejet. Isten ments a szűk kalaptól, amelynél erőlködni kell, ha az ember le akarja tenni.

– Esős időben mi a teendő?

– Eleinte vigyáz az ember a kalapjára. Esernyővel jár. Alig kezd esni az eső, így kiált fel: «Jaj, csak meg ne ázzék az új kalapom!» És taksziba ül, vagy kinyitja az esernyőt. Később aztán ezt mondja: «Ez egy igazi jó finom kalap, ennek nem árt az eső». És hagyja megázni, nyugodtan. Végül aztán így beszél róla: «Ma rossz idő van, ma ezt a régi összeázott kalapomat veszem, ezért már nem kár».

– Szokott félni vendéglőben vagy színházban, hogy elcserélik a kalapját?

– Amíg új, igen. Nagyon vigyázok. Kétségbe vagyok esve, ha elcserélik. De mikor már régi a kalap, néha tréfásan így szoktam szólni: «Bár elcserélné valaki a vendéglőben valami csinos új kalappal.» De a tapasztalat azt mutatja, hogy a szórakozott idegenek mindig csak a csinos új kalapot viszik el.

– Hogy’ védekezik ez ellen?

– Úgy, hogy odaadom a kalapnak a nevemet. Beletétetem a monogrammomat és ő egész életén át viseli a nevemet. De vannak szórakozott idegenek, akik ezt nem respektálják.

– Szokta néha elveszíteni a kalapját?

– Hogyne. Nagy viharban a szél lefujja az ember fejéről a kalapot. Ez leginkább hajón történik. Tengeren. Az ember nyugodtan áll a fedélzeten, mit sem sejtve, és egyszerre csak elröpül a fejéről a kalap, be a tengerbe.

– És akkor ön mit csinál?

– Egyetlen szabály van ilyenkor.

– És mi az?

– Nem szabad utána kapkodni.

– Miért?

– Először, mert hiába kapkod az ember. A kalap iszonyú gyorsan repül a szélben, gyorsabban, mint a madár. És másodszor: Azok, akik az ember körül állnak, mindig kinevetik azt, aki az elrepülő kalap után kapkod a kezével a levegőben. Elég nevetséges az ember, akinek elröpült a kalapja. Nem kell ezt a nevetségességet még azzal is fokozni, hogy kapkod az ember utána.

– Ez szomorú.

– Elég szomorú. De itt nincs más teendő, mint belenyugodni. Nagyon kevés esetet tudok, mikor egy elröpült kalap a levegőben megfordult és egy másik széllel visszarepült az ember fejére.

– Újabb kérdés. Miért köszönnek az emberek úgy, hogy leveszik a kalapjukat?

– Mert ezzel ezt fejezik ki: «Nézz meg jól, milyen szép voltam, amíg nem volt kalapom.»

– Ön ártalmasnak tartja a kalapviselést?

– Általában nem. Apró bajokat okoz. Némely embernek kihull tőle a haja. És némelyek korán megőszülnek miatta.

– És mi a véleménye önnek azokról, akik kalap nélkül járnak? Ez a szokás egyre jobban terjed.

– Én ezt ostoba szokásnak tartom.

– Miért?

– Mert nagyon sok tisztátalan dolog ragad meg az ember fejében, amelytől egy jó, hűséges kalap megóvja az embert.

– És mi a véleménye arról, hogy kezd kimenni a divatból a könnyű, szellős nyári szalmakalap… amit az ember nyár elején vásárol, amit fürdőhelyen szép nyári estéken visel és amit ősszel megint eldob…

– Tudom, hogy ez a divat kezd megszűnni. Nyáron is téli kalapot hordanak a férfiak. Őszintén megvallva, ezt sajnálom. Olyan szép volt, olyan kedves volt az… mikor elutazott az ember szórakozni… ah, nyáron, Balaton, Velence, Ostende, Deauville… otthon hagyta a régi megszokott kalapját és amúgy hirtelenében vett valami csinos könnyű szalmakalapot, amelyről tudta, hogy szeptemberben el fogja dobni és nem fogja egy csöppet sem sajnálni. Kár, hogy az a divat megszűnt. Viszont, nézze kérem: az ember öregszik. És mostanában olyan szeszélyes, szinte bolond az időjárás az egész világon. Mégis csak megnyugtató dolog egy megszokott, becsületes, szelíd kalap, amely nap ellen is, eső ellen is jó. Amely hazakísér bennünket ősszel… mikor vége a nyári kalandoknak. A megszokás nagy hatalom. Én is, mint mondtam, bosszankodtam eleinte. És most már igazán nem adnám oda semmiért ezt a szürke kalapot…

57

Konyakot inni. Az ember azt hinné, könnyű. Nem úgy van. Gilbert Miller, amerikai barátom beszéli, hogy egyszer egy híres francia íróval ült együtt Párizsban, a Larue-vendéglőben. A szomszéd asztalnál egy gazdag new-yorki bankár konyakot akart rendelni a feketekávéjához. A pincér odaadta neki az italok jegyzékét. A bankár kiválasztotta a legdrágább konyakot, amelyből egy pohár száz frankba került. Néhány perc mulva megjelenik az ezüst-nyakláncos _sommelier_, kosárban hozza a piszkos, pince-sáros palackot. Mellette jön az asszisztense, egy fiatal pincér, ezüsttálcán hozza az öblös nagy poharat. Leteszik a poharat a bankár elé és a pincemester óvatosan beletölt egy kis konyakot. Az amerikai megfogja a poharat és a szájához akarja emelni. E pillanatban felugrik a francia író, aki Millerrel ült és felháborodva lép a konyakos idegenhez.

– Uram, – mondja neki – bocsásson meg, de ezt nem tűrhetem. Mit csinál ön?

A bankár leereszti a poharat:

– Meg akarom inni ezt a konyakot.

– Rettenetes barbárság – mondja neki az író. – Ezt nem szabad tennie.

A bankár mosolyogva kérdezi:

– Hát mit kell tennem?

Az író elmondja neki, megmagyarázza, hogy ez a klasszikus francia bánásmód az igazi jó konyakkal. _Először:_ Meg kell melegíteni a nemes italt tartalmazó nagy és vékony poharat, még pedig a két tenyerében, mert pontosan épp az emberi test hőmérséklete hevíti annyira a konyakot, hogy kiadja a természetes zamatját. – _Másodszor:_ Hosszasan kell szagolni az öblös pohárban összeszoruló illatot. – _Harmadszor:_ Fel kell emelni a poharat, a világosság felé kell tartani és élvezni, hogy milyen szép színe van és milyen átlátszó. – _Negyedszer:_ Óvatosan visszatenni a poharat az asztalra. – _Ötödször:_ Beszélni róla.

– És aztán? – kérdi az amerikai.

– A többi nem érdekel – felel a francia író, meghajtja magát és visszaül a helyére.

58

Ehhez a jegyzethez előszónak ideiktatom Maeterlinck néhány sorát, amely a fehér hangyákról írt könyvében (1927) olvasható: Azt mondja: «Ne essünk soha kísértésbe: hozzátenni valami képzelt csodát az igazi csodához. Az évek lassan megtanítják az írót arra, hogy mindenekelőtt a díszítmények öregszenek meg, – sokkal hamarabb, mint maga az író.» – Bevezetésnek pedig azt, hogy két évig voltam haditudósító. Eleinte egy kis könyvbe jegyzeteket írtam arról, amit láttam. Ebben a könyvben lapozgatva már sokszor megpillantottam ezt a noteszkönyv-stílusú, rövidszavú, három kis fejezetből álló feljegyzést. Soha nem mertem «feldolgozni». Itt most változtatás és hozzátett díszítmények nélkül egyszerűen lemásolom. A kis könyvben a dátuma: _1915, Horozanka falu (Kelet-Galicia), az 55. hadosztály parancsnokságánál._ Ugyanitt a címe: «Három találkozás a Brzezany-ból jött négy nővel.» – Íme a jegyzet:

I. Állóharc, már régen. Úgynevezett relatív nyugalom a fronton. Gyönyörű koranyári idő. Ebéd előtt séta a faluban, Hofmann altábornagy hadtestparancsnokkal. Kocsma előtt parasztszekéren négy városias, tarkaruhás nő. Nevetnek. Sört hozatnak ki. Iszonyú cifra, színes ruhák. Structollas «párizsi» kalapok. Soványak. Kicsinyek. Túlzottan kipingált arcok. Sovány arcok, vastag, festett ajkak. Beesett, karikás szemek. Vigyorog róluk a tuberkulózis. Harminc-harmincöt évesek lehetnek. Nevető, koravén gyermek-tekintetük van. Katonák tréfálnak velük. Altábornagy megjegyzése: «Kokottok». (Idézőjelben mondja.) «Brzezanyból.» Repülő örömtanya. Engedélyük van. Egy galiciai nyilvánosházból váltak ki. Altábornagy megjegyzése: «Vendégszereplésen vannak itt». Süt a nap. Tovább sétálunk. Altábornagy hosszasan beszél a nyilvánosházak szükségességéről a fronton. A tőlünk északra fekvő hadseregcsoportnál már van kettő. A főparancsnokság ellenőrzése alatt. Mindez hétfőn történt.

II. Szerda. Etap-kommandánsnak, S. honvédezredesnek ötvenedik születésnapja. Meg vagyok híva vacsorára. Nagy társaság lesz. Innen autón félóra. Hnilce falun kell keresztülmenni. D. kapitány értem jön az autóján félhétkor. Még süt a nap. Nagyszerű vacsora lesz. Nagyon messziről néhány ágyúlövés. Repülünk az autón. Hnilce falu, dombon. Közepén a főtér. A téren öreg, nagyon magas fák. Ritkás lomb. Egy fán függ felakasztva mind a négy nő. Tábla a nyakukban: «_Spion_». A tollas kalapok a fejükön. Egyiknek szájában szivar. Rikítanak a ruhaszínek. (1. Sárga. 2. Bordóvörös. 3. Méregzöld, fehér blúzzal és 4. kékeszöld.) Az egyik kalapon cinóbervörös toll, egy másikon fekete. Színes selyemharisnyák. A lábaik nagyon vékonyak. Háromnak fehér cipője. A negyedik cipő kopott arany. Túlzottan magas sarkok. Borzalmas-feltűnően hat az arcok feslettsége. Félig nyitott szemek. Mind a négy egyformán kissé félrehajtja a fejét. A fának, amin függnek, háttere az alkonyodó ég, mert a tér dombtetőn van. Az ég pasztelrózsaszín.

III. Éjjel félkettőkor jövünk vissza a vacsoráról. Bort ittunk. Sötét van. Vad szélrohamok. Portölcsérek szaladnak az országúton, az autó fényszórója előtt. Sietünk. Még vihar előtt: haza. Országút szélén a sorban álló fák oldalt dőlnek. Pár vastag esőcsepp fájdalmasan csapja meg az arcunkat a nyolcvanas tempóban. Mellettünk az út szélén lassú lépésben végtelen train-szekérsor. Meredek emelkedés. Országút hegynek megy. D. kapitány ezt mondja: «Hnilceben vagyunk.» Fel a dombra. A főtér irányába. Egy percig a következő kép. Alulról jövünk, tehát felvilágítanak a fényszórók a nagy fára. Finom porfátyolban a ritkás lomb a vad szél irányába hajlong. Mint négy inga táncol a négy nő, négy különböző irányban. Lengés közben lassan megfordulnak maguk körül. Egyiknek sincs már kalapja. A fényszóró fehér sugara meghamisítja a rikító ruhaszíneket. Az autó megáll. Szótlanul nézzük ezt. Mikor egy-egy arc felénk fordul, a festék természetesnek hat a mesterséges fényben. A reflektorfény megcsillan az egyiknek a szemgolyóján. Szélrohamok. A viharszélben olyan nagyokat lendülnek a nők, hogy majd leszakadnak a fáról. Tovább megyünk. Megint ágyúzást hallani. Ömleni kezd az eső. Az autó lerohan a dombról. Visszanézek, koromsötét van. Semmit sem látni. Mennydörgés, messziről. Hiába várom a villámot, hogy lássam őket a fényénél mégegyszer, nem villámlik.

59

Sok dolgom volt az életben rágalmazókkal. Itt most lemásolom olvasmányaimból azokat a sorokat, amelyek a rágalmazók-okozta kellemetlen órákban vígasztalással szolgáltak. Nem hiszem, hogy a mi klímánk alatt akadna olvasó, aki nem vehetné hasznát ezeknek a citátumoknak. (Orvosságot attól kell kérni, aki kigyógyult valami betegségből. Napoleon mesélte Szent Ilona-szigetén, hogy el volt ragadtatva a babyloniak szokásától, akik a beteget kitették a kapu elé és az arramenőket megkérdezték, volt-e hasonló bajuk, és ha volt, mitől gyógyultak meg. «Így legalább» – mondta – «elkerülhetők voltak azok, akiket az orvosság megölt.»)

Dumas fils, a nagy drámaíró mondja a «La Princesse de Bagdad» című darabjához írott utó-szóban: «Egyetlen válasz a rágalomra a hallgatás, amely magában foglalja a megvetés minden formáját és minden hatását». – Ugyanott írja ezt: «Sohse tapasztaltam, hogy a rágalom tartós hatást gyakorolt volna ez emberek végleges ítéletére». – Ugyanott: «Kaptam s még mindig kapok sok névtelen levelet. Szeretem őket, mert megvan az a nagy előnyük, hogy az ember nem köteles rájuk felelni». – Ugyanott írja ezt is: «Száz igazságtalan és üvöltő ellenségünk mindig életre ébreszt valahol számunkra egy új, ismeretlen barátot, aki felháborodik az igazságtalanságukon és ügyetlenségükön. És az ilyen lelkekből tevődik végül össze az, amit közvéleménynek nevezünk».

Renan, aki nagy tisztelője, Dumas szerint «egyike volt a leginzultáltabb és legmegrágalmazottabb embereknek», erről a témáról írja «Feuilles détachées» című művében: «Sacy úrnak köszönhetek némely erkölcsi szabályt, amit mindig követtem. Különösen azt, hogy sohasem kell újságtámadásokra felelni, még a legnagyobb szörnyűségek esetén sem. Ő e tekintetben Guizot nézetén volt, akihez semmi rágalom nem ért fel, mert valamennyit megvetette. Bizonyos kivételekre, melyeket elébe terjesztettem, ezt felelte: «Soha, soha, soha!»… Egy újság fac-similét közölt tőlem, állítólagos autogrammot, amely, ha autentikus lett volna, nevetségessé tett volna engem. Nem szóltam egy szót se és nem vettem észre, hogy ebből károm lett volna. Nyilatkozás nélkül tűrtem, hogy kinyomtassák rólam: egy milliót kaptam Rothschild úrtól, hogy írjam meg «Jézus életét.» Kijelentem, hogy ha közölni fogják a nyugta fac-similéjét, akkor se fogok tiltakozni. Fenn a magas égben Sacy úr meg lesz velem elégedve.»

És sohse felejtettem el Tisza Kálmán mondását: «Ha sarat fröccsentenek rád, ne tisztogasd le; várj, amíg megszárad, akkor lehull magától.»

60

A leggyalázatosabb névtelen levél, amit kaptam, így hangzott: «Tudom, hogy te írtad nekem a névtelen levelet.»

61

Fájdalmas-kedves, idegen nyelvre lefordíthatatlan pár szót találtam egy régi kis noteszkönyvemben, amely két évig rongyolódott a zsebemben, mikor mint haditudósító jártam Szerbiát, Galiciát és Lengyelországot. Idemásolom, cifrázás nélkül. – 1. Grybov faluban ült az állomáson egy sebesült magyar baka, bekötött fejjel. Elmondta, hogy hogyan sebesült meg. Aztán csöndesen: «De ellőttek a marhák vagy egy félmillió patront, amíg eltaláltak.» – 2. Mitrovicánál F. báró huszárkapitány mozdulatlanul állt a shrapnel-tűzben és a legényeinek, ha a fejüket kapkodták, odakiáltott: «Ne kapkodd, mert beletalálsz.» – 3. Ugyanennek, mikor így szilárdan állt a tűzben, panyókára vetett huszármentéje üresen fityegő ujját elvitte egy nagyobb shrapnel-szilánk. Azt mondta: «Ezt becsaptam.» – 3. A sebesültek vonatán, amelyen utazom, jön az orvos és meséli, hogy azt kérdezte egy sebesült bakától: «Na fiam, milyen a háború?» Ezt felelte a baka: «Nem embernek való az, uram.» – 5. A zsolnai állomáson egy sebesült magyar baka tejet adott egy orosz sebesültnek ezzel az indokolással: «Jól viselte magát: öt magyar golyó van benne». – 6. Sebesült baka Sabácban elhagyott csecsemőt talált. Magával hozta a sebesültek vonatán. Minden állomáson kikiabált a bámészkodó parasztasszonyok közé és mindenütt talált egyet, aki a gyereket megszoptatta. Így jött vele Pestig.

62

Volt egy kollégám, fiatal újságíró, könnyelmű, tehetséges fiú, tele fantáziával és ötlettel, nemcsak a mesterségében, hanem az életben is. Ez a fiatalember egy napon bundát vett. A vétel úgy történt, hogy megállapodott egy kereskedővel abban, hogy részletekben fogja megfizetni a bunda árát, csak az átvételkor tesz le egy úgynevezett nagyobb összeget. Egy elsején tehát, mikor a fizetését megkapta, letette ezt az összeget, amely a havi fizetésének a harmadát tette ki és átvette a bundát. Vacsora után megjelent a törzskávéházban, az új bundában, és élvezte a kollégák közt támadt általános feltűnést. Leült a nagy asztalhoz, a mellette üresen álló székre letette a bundát, gondosan, a szőrével kifelé, szeretettel megsimogatta és rendelt egy feketét. A kávéház zsúfolva volt vendégekkel. Mikor a fiatalember a kávét rendeli, odalép hozzá a szigorú főpincér és így szól:

– Tessék a bundát a ruhatárba tenni.

Az ifjú olyan szemmel nézett rá, mint egy apa, akitől egyetlen gyermekét akarják elvenni.

– Nem teszem, – felelt, – mert ellopják.

– Nem lopják el – szólt szigorúan a főpincér – és különben is garanciát vállal a kávéház mindenért, amit a ruhatárba betesznek.

A fiú vadul nézett a bundára és határozottan szólt:

– Nem engedem elvinni. Nem is igaz, hogy a tolvajoktól féltem. Ez az én új bundám és én folyton látni akarom.

A főpincér hidegen szólt:

– Azt nem lehet. Ez a szék nem azért van itt, hogy egy bunda legyen rajta, hanem azért, hogy egy vendég üljön rá.

– Ugyan! – kiáltott az ifjú. – Olyan nagy különbség ez?

– Igen – mondta a főpincér. – A kávéház tele van. Ha erre a székre egy vendég ülne, az rendelne valamit. Ön elveszi ettől a vendégtől a helyet.

A fiú elmosolyodott:

– Tudja mit, – szólt a pincérnek – hozzon a bundámnak is egy feketét.

A pincér meghökkent. Erre nem volt elkészülve. Ez ellen a válasz ellen semmi kifogása nem lehetett. Elment és hozott két feketét. Egyet az ujságírónak és egyet a bundának. Az újságíró szeretettel fordult a bundához:

– Bunda úr, hány cukorral issza a feketét?

Aztán odatartotta a fülét a prémgallérhoz, mint aki feleletre vár. És betett a bunda kávéjába két darab cukrot. A nagy asztalnál ülő vendégek nevettek. A főpincér vörös lett a haragtól és izgatottan tárgyalt hátul a sarokban a kávéssal. Egyszerre előrejött.

– Kérem, – mondta az újságírónak – ez egy vicc, de most már elég volt. Ha egy vendég ült volna le arra a székre, honnan tudja ön, hogy éppen feketét rendelt volna, nem pedig egy üveg bort vagy valami finom likőrt, amiből a kávéháznak több haszna van?

A vendégek feszülten figyeltek. Az általános csöndben megszólalt az újságíró:

– Én csak feketét iszom, mert én szegény ember vagyok. De a Bunda úrnak azonnal hozzon egy üveg Pommery-pezsgőt. És poharakat.

Pár perc mulva ott állt az üveg pezsgő a bunda előtt és az újságíró a következő rövid beszédet intézte a többi vendégekhez:

– Bunda úrnak ma jó kedve van, mert olyan kitűnő gazdát kapott, mint én. Bunda úr ma pezsgőt iszik és meghívja önöket, hogy kocintsanak vele.

Poharak érkeztek és mindenki kapott a pezsgőből. Csak Bunda úr pohara maradt érintetlen. Az újságíró sem ivott: megismételte, hogy ő szegény ember, ő csak feketét iszik. Most váratlan jelenet következett. Az újságíró, aki észrevette, hogy a kávés és a főpincér nem igen bízik a bunda fizetőképességében, elővette minden pénzét, ami a fizetéséből megmaradt és letette a bunda elé az asztalra. És így kiáltott fel:

– Bunda úr még egy üveg pezsgőt rendel!

Hozták ezt is. Egy vendég rövid beszédben felköszöntötte a bundát. Sonkát hoztak, majd pálinkát. Aki annál a nagy asztalnál ült, mind evett és ivott, csak az újságíró nem. Ő szegény ember volt, ő megmaradt a feketénél. Körülbelül egy óra mulva ki volt merítve az az összeg, amely a bunda előtt feküdt az asztalon. Az újságíró előkelő mozdulattal intette oda a főpincért:

– A számlát!

Hozták a számlát. Bunda úr mindent kifizetett és dús borravalót adott. A főpincér az újságíróhoz fordult:

– És önnek volt egy feketéje.

– Azzal adós maradok, – mondta az újságíró – mint általában rendesen. Írja fel a többihez. Én szegény ember vagyok.

Ezt mondta és felkelt. A főpincér, aki már megbékült, szolgálatrakészen ugrott a bundához és fel akarta rá segíteni.

– Halt! – kiáltott az újságíró. – Hova gondol? Hogy mer ön ezzel az előkelő vendéggel úgy bánni, mintha ruhadarab volna? Fogja csak meg tiszteletteljesen Bunda urat, hívja ide egyik kollégáját és ne a bundát segítsék _rám_, hanem _engem_ segítsenek bele Bunda _úrba_.

Ami meg is történt, mert a fiatalember addig nem nyugodott, amíg két pincér fel nem emelte, és lassan bele nem eresztette a főpincér által a levegőben tartott bundába. Azzal a vendégek kitörő ovációja közben méltóságteljesen elhagyta a helyiséget.

63

Naplójegyzet. – Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az élet mindent szépen beosztott, rendszerbe, skatulyába rakott, csak azért, hogy neked könnyű legyen az egészet áttekinteni, megérteni és biztosra kiszámítani, ha szükséged van rá, például: sétaközben elvárni, hogy a fákon csak madarak csicseregjenek és a kecske kizárólag a földön legelésszen. Légy mindig készen meglepetésekre. Ma olvasom Brehm «Tierleben» című műve III. kötetének 208-ik oldalán, hogy déli Marokkóban, Jannasch német utazó szerint, nagy fák tetején húsz kecskéből álló nyájak legelésznek, tíz méter magasan a föld fölött.

64

Beöthy Zsolt mesélte Lontón, Beöthy László kertjében, mikor egyszer kortársairól emlékezett, akikhez ő is megtért azóta. Haynald bíbornoknál híres délutáni teák voltak, ahol összejött minden értékesebb, nagynevű ember, aki akkoriban Pesten valamit jelentett, A vendégek közt volt Wahrmann Móric, a nevezetes zsidó közéleti férfiú is. A cionizmusról beszélgettek, a Zsidóországgá változtatandó Palesztináról, ami akkor még utópia volt. A bíbornok tréfásan mondta Wahrmannak:

– Ha meglesz Zsidóország, minden zsidónak oda kell mennie. Neked is, Móric. Bármilyen nagy hazafi vagy is.

– Nem megyek én – mondja Wahrmann. – Nem tudok én máshol élni, csak itt.

– És ha muszáj menni? – faggatja a bíbornok.

– Ha muszáj, – felel Wahrmann – akkor megyek én is. De remélem, lesz ott akkora befolyásom, hogy rögtön kineveztethetem magamat budapesti követté!

65

Lexikonszerkesztőnek, ha egyszer az _Ötlet_ címszóhoz nemcsak magyarázatot, hanem példát is keres arra, hogy mit lehet joggal ötletnek nevezni, nagyon ajánlom az itt következő kis történetet. (Régi jegyzeteimből inkább az új generációra gondolva kerestem ki. Attól félek, a régiek közül sokan ismerik.)

Sok-sok évvel ezelőtt egy fiatal újságíró azt a megbízást kapta egyszer a szerkesztőjétől, hogy utazzék el vidékre egy érdekes pör tárgyalására, mint «saját tudósítónk». A vonaton egy fülkébe került azzal a híres öreg ügyvéddel, akinek nagy szerepe volt ebben a pörben és aki szintén a tárgyalásra utazott. Az öreg úr egyike volt a legérdekesebb magyar ügyvédeknek és főként arról volt nevezetes, hogy neki voltak a legjobb úgynevezett mentőötletei. Hosszú prakszisának érdekes eseteiről beszélgetett, legszívesebben azokról, ahol olyan vádlottak ügyén segített valami ravaszsággal, akiket már minden okos ember elveszettnek tartott. Az ifjú újságíró feltette neki a kérdést, hogy melyik volt élete legjobb ügyvédi ötlete. Az öreg úr a következő történetet mondta el:

«Egy napon bejön az irodámba egy jó külsejű fiatalember, és miután szépen köszönt, egyszerre görcsösen zokogni kezd. (Az én prakszisomban minden második kliens így kezdi a beszélgetést.) Megvártam, amíg lecsillapodik. Esetét röviden mondta el:

– Az X-bank tisztviselője vagyok. Beleszerettem egy nőbe. Tízezer forintot sikkasztottam. Nyolc nap mulva rovancsolás lesz a bankban. Akkor rájönnek, feljelentenek és börtönbe záratnak. Ezt én nem várom meg. Tisztességes család fia vagyok. Az öngyilkosság előtt jöttem önhöz tanácsért. Segítsen rajtam.

– Itt csak egy segítség lehetséges – mondtam neki – és ehhez nem kell az én tudományom. Valljon be mindent a családjának és adják össze a pénzt. Maga pedig tegye szépen vissza abba a szekrénybe, amelyből kilopta.

Újra sírva fakadt:

– A családom szegény. Én tartom el őket. Nincs egyetlen jómódú rokonom sem. El vagyok veszve.

Sokáig jártam némán fel-alá a szobában, törve a fejemet, hogy mit lehetne itt csinálni. A fiatalember kétségbeesetten követte sétámat a szemével, érezte, hogy élete sorsa dől el e rövid perc alatt.

– Meg fogom próbálni – fordultam hirtelen hozzá.

Meg akarta csókolni a kezemet. Majd a következő egyszerű kérdést intéztem hozzá:

– Tudna ön _még_ tízezer forintot sikkasztani?

– Ó igen – felelt, szemét szégyenlősen lesütve.

– Hát akkor sikkasszon még tízezer forintot és hozza ide nekem. A többit majd meglátjuk.

Három nap mulva megjelent nálam és letett az asztalomra tíz darab ezresbankót.

– Jól van, – mondtam neki – maga tehetséges ember, magából még lesz valami. Most egyelőre menjen szépen haza, és holnap megint legyen szerencsém.

Zsebembe tettem a pénzt és elmentem a bank igazgatójához. A következő rövid beszédet intéztem hozzá: