Part 4

Nem szándékozom ethikai tanulságokat levonni ebből az anekdotából, csak megindokolom, hogy annak idején miért jegyeztem fel naplómba. Az járt az eszemben, hogy milyen originális és tökéletes példa ez az eset arra a régi igazságra, hogy néha az irígyelt, mindenki által boldognak tartott ember milyen kevéssé irígylendő és milyen kevéssé boldog; – és mégis: ha egy regényben leírnám ezt a mondatot: – «Mindenki irígyelte a boldog gróf X.-et, pedig ő belül boldogtalan volt, ő olyan volt, mint egy szép kocsi tulajdonosa, aki alatt kiszakadt a kocsi feneke és aki kilométereken kénytelen szaladni benn a saját kocsijában»

– ha ezt leírnám, én, vagy más valaki, egy regényben, az olvasó joggal mondaná: «Ah, milyen kiagyalt, erőszakos, rossz hasonlat!»

28

Sokszor csiklandoz az a gondolat, hogy néha technikai találmányok nevelik tisztességesekké az embereket. A new-yorki _subway_ (földalatti vasút) nem ismeri a «jegy» fogalmát. Ötcentes pénzdarabot kell bedobni egy lyukba a pályaudvaron és egy forgó-kereszt belöki az embert a vonathoz. A külvárosban ez az ötcentes pénzdarab a lyukon át nagyítóüveg alá gurul és ott egy pillanatra megáll. Az üveg alatt akkorának látszik, mint egy tányér. A hivatalnok ránéz és látja, hogy nem hamis pénz vagy nem nadrággomb-e. Az emberek e miatt a nagyítóüveg miatt leszoktak arról, hogy nadrággombért akarjanak utazni. Már ott se dobnak be gombot vagy rossz pénzt, ahol nincs nagyítólencse. A találmány a rossz ösztönt csirájában ölte meg. Tudott volna-e ennyit elérni száz újságcikk, beszéd, propaganda, iskola, fogház?

29

A legjobb reklámötletet nem Amerikában, hanem Európában láttam. Fájdalom, a kitalálójának csak a keresztnevét tudom: Tóninak hívták. A háború előtt működött, azon a nyaralótelepen, ahol egyszer a családommal nyaraltam. Akkor még rongyos cipője volt, de mivel a génie lángja lobogott benne, biztosra veszem, hogy most máskép hívják és valami világhírű vállalat élén áll. Tóni karriérje úgy kezdődött, hogy mikor egyszer este hazamentem, vacsorára nyúl volt és egy üveg francia pezsgő állt az asztalon. Feleségem elmondta, hogy a minap egy ember jelent meg nála (ez volt Tóni) és hozott két üveg Mumm pezsgőt és egy nyulat. A két üvegért és a nyúlért öt békekoronát kért. Feleségem rögtön megvett tőle mindent. Azt a csekély skrupulust, ami egy jó háziasszony lelkében a túlolcsó élelmiszerekkel szemben feltámadt, Tóni azzal a kijelentéssel oszlatta el, hogy a nyulat egy barátja lőtte, a pezsgőhöz pedig árverésen jutott. A nyulat megettük, a pezsgőt pedig megittuk, mind a kettő pompás volt. Egy hét mulva megint megjelent nálunk Tóni. Egy üveg Pommeryt hozott, egy üveg francia likőrt és egy fácánt. Az egész ismét öt koronába került. Feleségem, finom érzésű nő lévén, csak igen halvány célzást tett arra, hogy lopott dolgok szoktak ilyen olcsók lenni, de Tóni ismét megnyugtatta: a fácánt a barátja lőtte és az italok egy tönkrement csemegeüzlet elárverezett raktárából valók. Nincs kifejezés arra, hogy egy szenvedélyesen jó háziasszony lelkiismeretét mily könnyű ily esetekben megnyugtatni. Megettük a fácánt, megittuk a pezsgőt, elkezdtük a likőrt, minden elsőrangú volt. A következő héten ismét eljött hozzánk Tóni, de nem hozott semmit. Csak éppen bejött köszönni. Kapott a feleségemtől egy darab vajaskenyeret és egy szivart, aztán elment. Két hétig nem látták. Egyszer hazajövök este és látom, hogy tíz üveg francia pezsgő áll az előszobában. Kitaláltam, hogy végre megint itt volt Tóni. «Igen», – mondja a feleségem – «ma már nagyobb stílben dolgozott». És megtudom a következőket. Tóni izgatottan jelent meg reggel és közölte, hogy az elárverezett raktárból nem kevesebb, mint száz üveg francia Mumm pezsgő kapható. Ez már egy kicsit drágább lesz, mert egy üveg ára három korona. (Ennek a bolti ára akkor tizenegy korona volt.) A feleségem hamar állítson össze az ismerőseiből egy társaságot és vegyék meg a száz üveget, mert holnap már nem lesz kapható. A feleségem összehívta a szomszédokat, körülbelül tizenöt család állt össze és megvették a pezsgőt. Így jutottunk mi tíz üveghez. Tóni átvette a háromszáz koronát, leszállította a száz üveget, diszkréciót kért és eltávozott. Néhány nap mulva vendégeink voltak és felbontottunk egy üveg pezsgőt. Gyanúm már akkor kezdődött, mikor a dugó nem pukkant. Az üvegben közönséges, halványsárgára festett víz volt. Ugyanez volt a többi kilenc üvegben és a szomszédok közt felosztott többi kilencven üvegben is. A csomagolás, a vignetta, a dugó, minden rendben volt. Senki nem mert egy hangos szót szólni Tóni ellen. Abban az időben tizenöt férj mondta tizenöt feleségnek: «Úgy kell neked». Az én feleségem napokig sírt, miközben ezt hajtogatta: «Már nem is a pénz fáj, hanem az, hogy annyi családot tettem szerencsétlenné!» Ezzel ellentétben nekem a pénz fájt, mert én nem sajnálom az olyan családokat, amelyek lopott pezsgőt akarnak venni olcsón és e helyett becsületes úton szerzett halványsárga vizet kapnak drágán. És szememben Tóni etikai magaslatra emelkedett, mert most már biztos volt, hogy az igazi pezsgőket nem lopta, hanem drága pénzen vette az üzletben, reklámcélokból veszteséggel adta el és végül reánk sózta saját gyártmányát, aminek csak egy hibája volt: hogy kissé drága volt. Ezért nem múlik el csodálatom Tóni iránt és ezért nem irígylem tőle azt a nagy pozíciót, amelynek ma bizonyára örvend, sem a négy berlini bérházát, a villáját és jachtját a Riviérán, a nagy amerikai túrakocsiját és a két kis városi autóját, a folyószámláit Svájcban, Londonban és New-Yorkban, sem a kezdődő véredényelmeszesedését, amelyet ilyen kéjelgő életmód mellett valószínűleg már konstatáltak nála.

30

Napoleonról beszéltek, Olaszországból jövet, az étkezőkocsiban. Azt mondta egy úr, hogy Mussolini sokat tanult Napoleontól. Más urak felsoroltak sok politikust és vezető államférfiút, aki mind Napoleonhoz járt iskolába. Öt perc mulva a beszélgetés arról folyt, mi mindent tanultak a világháború nagy vezérei Napoleontól. Aztán ismét mint tanítómester szerepelt a császár, mikor később a páneurópai mozgalomról folyt a vita. Általában másfél óráig arról beszéltek az étkezőkocsiban, hogy Napoleon az igazi tanítója a nagyrahivatott, vezető szerepre kijelölt férfiúnak.

Otthon, az éjszaka csendjében, ebből az alkalomból előkerestem néhány feljegyzést, megerőltettem a memóriámat és összeállítottam azt a néhány apróságot, amit mint egyszerű polgár (aki nincs vezetésre hivatva) tanultam Napoleontól, a köznapi emberek tanítómesterétől. Mert van egy másik Napoleon is: Napoleon, szerényebb igényű emberek számára.

I. _Enni és inni._ – Ez ellen a tanítása ellen sokszor vétettem, de mindig rájöttem, hogy neki van igaza. _Las Cases_ írja róla, hogy elve volt: soha többet sem enni, sem inni, mint amennyire feltétlenül szüksége volt. Semmiféle kísértésnek nem engedett, ezt szigorúan keresztülvitte.

II. _Sebeket eltitkolni._ – Szent Ilonán mondta: «Csodálták, hogy annyi sok ütközetben sebezhetetlen voltam. Tévedtek. Csak eltitkoltam a sebeimet». És felsorolta azokat az ütközeteket, amelyekben kisebb-nagyobb sebeket kapott. (Mindenkinek, aki nyilvánosan szerepel, szívből ajánlom.)

III. _Fegyelem a haragban._ – Egyik legjobb barátja, _Duroc_ mondta róla: «Nekem bevallotta, hogy mikor dühösködik és kiabál, mindig csak azt mondja, amit érez, nem azt, amit gondol, sem azt, amit holnap csinálni fog». (Igen hasznos családapák és nagyobb személyzetű vállalatok vezetői számára.)

IV. _Mindig a mesterségre gondolni._ – Azt, hogy a mesterségem bolondja vagyok és bármiről van szó, mindig csak arra gondolok – ezt csak addig resteltem, amíg a _Mémorial de St. Hélène_-ben ezt nem olvastam: «Ma este (1816-ban) bibliaolvasás volt. A császár felolvasta nekünk Judit könyvét és a szent történetben előforduló szent városok és falvak neveinél megjegyezte: «– Itt tábort ütöttem.» – «Ezt lovasrohammal vettem be.» – «Itt kisebb ütközetem volt» – stb.

V. _A rágalmazókról._ – Ez a felfogása is éppúgy érvényes a legszerényebb kispolgári életben, mint a nagystílű közéletben. Környezetének magyarázta Szent Ilonán, hogy a rágalmazó röpiratírókkal azért nem törődik, mert «azoknak jelleme ellenmérge a szavaiknak, és ez az ellenméreg néha lassan, de végül mindig biztosan hat».

VI. _Fehérnemű._ – (Tapasztalatlan ifjú haziasszonyok, vagy hanyag agglegények számára.) A _Száz Nap_ idején meglátogatta az Invalidusok palotáját. A pincében volt a _lingerie_, ahol a rokkant katonák fehérneműjét gondozták. Napoleon a következőt kérdezte Madame Charles-tól, a főnöknőtől: «Hány inge van minden rokkantnak?» – «Három», – volt a felelet – az egyik rajta van, a másik a mosásban, a harmadik itt az ő kis szekrényében.» Aztán ezt kérdezte Napoleon: «És azt az inget, amely a mosásból jön, hová teszik, a szekrényben levő tartalék-ing _fölé_ vagy _alá_?» – «_Föléje_» – felelt a főnöknő. – «Helytelen», – mondta a császár – «alája kell tenni, mert különben mindig csak ugyanaz a két ing romlik a mosásban és a harmadikra sose kerül sor.»

Íme: Napoleon, azok számára, akik kevéssel is megelégszenek tőle. Akik nem akarják tőle mingyárt a világhódítást és a diktatúra legmagasabb művészetét tanulni.

31

Azok közül a kevésbbé ismert Napoleon-anekdoták közül, amelyekkel francia emlékiratok olvasása közben találkozik az ember, legjobban szeretem a következőt, amely D’Abrantès hercegnőnek, Junot feleségének memoárjaiban olvasható. A restauráció idején, mialatt Napoleon Elba szigetén raboskodott, Berri herceg – a később oly híressé vált Bourbon – volt a hadsereg főparancsnoka. Egy napon ez az új gazda szemlét tartott Napoleon öreg katonái fölött. Mikor elmegy a sor előtt, egy gránátos harsány hangon a szemébe kiáltja:

– Éljen a császár!

A királyi herceg megáll, odalép az öreg közlegényhez, és ezt mondja neki:

– Mi az ördögnek élteted te a császárt? Olyan jó dolgod volt alatta? Hiszen még most is tartozik a zsoldoddal!

Az öreg katonának sötéten villan meg a szeme, aztán így szól:

– De mikor én oly szívesen hitelezek neki!

32

Hadüzenet után néhány héttel már meg is érkeztek a háború első sebesültjei Budapestre. Nagy tömeg állt a pályaudvarok körül és először bámulta meg ezt a rettenetes látványt (amit aztán évek során annyira megszokott): a százszámra, vasúti szállítmányként kezelt véres embereket. Egy éjjel kimentünk a Keleti Pályaudvarra, mert jelezték, hogy egy szállítmány sebesült orosz fogoly érkezik. Mire kiértünk, már ott nyögtek szegények. Hordágyaik hosszú sorba voltak kirakva a pályaudvar előtt. A doktorok fáklyafénynél járták sorra őket. Barátom, K., az ismertnevű művész, velünk volt. Ő volt köztünk legjobban meghatva. Ez a tisztalelkű és jó ember elsáppadt a látványtól és mély részvéttel nézte ezt az akkor még új véres nyomorúságot. Megálltunk egy nagy, feketeszakállú orosz mellett, aki a leghangosabban jajgatott. Mellette állt a katonaorvos, aki valahogy törte a szlovák nyelvet és így meg tudta értetni magát vele. Barátom, K., megkérdezte:

– Miért ordít ez a szegény ember?

– Azt mondja, – válaszolt az orvos – azt a hírt terjesztették köztük, hogy a magyarok minden hadifoglyot kivégeznek.

– Aljasság! – mondja K. – aljasság! Meg kell azonnal nyugtatni szegényt. Mutassunk neki szeretetet, részvétet!

Azzal odalép hozzá, szelíden rámosolyog és barátilag kezdi veregetni a vállát. Az orosz rettenetes ordítással felel erre a barátságra. Épp abban a vállában volt a golyó.

Tanulság: nem elég jónak lenni; szerencse is kell hozzá.

33

Közvetlenül e mellé kívánkozik az az eset, amelyet S. színművész beszélt el egyszer magából kikelve, rögtön azután, hogy megtörtént vele. Megy az éjszakában az Abbazia kávéház előtt. Csúnya, vizes, ködös, hideg az idő. Tipegve, az idegsokkos hadirokkantak ismert, rövidke-rezgő tánclépésével közeledik egy rongyos, kiéhezett ember. A színművésznek megesik rajta a szíve. Ad neki egy kis pénzt. A beteg reszketve tipeg tovább.

– Hol lakik? – kérdi tőle a művész.

– Kőkőkőbányán.

Még dadog is, szegény.

– Borzasztó, – gondolja a művész – reggel lesz, mire ez hazatipeg. Hé, konflis.

Odakanyarodik a konflis.

– Vigye ezt a szegény embert haza, Kőbányára.

És kifizeti a taksát előre. A dadogó mond valamit:

– Kékékérem, kökököszönöm.

A művész megfogja, beemeli a kocsiba, nem szereti a hálálkodást. Rácsapja az ajtót:

– Mehet.

A konflis elmegy. A művész ballag tovább az éjszakában, a New-York kávéház felé, ahol a társasága várja. Amint odaér, a New-York lámpafényében kit lát tipegve reszketni az aszfalton? A kőbányai rokkantat. Egy pillanat alatt átviharzik az agyán: bizonyára kidobta a kocsis a kocsiból ezt a szegény, tehetetlen embert… Feléje rohan.

A rokkant ordítani kezd:

– Sesesegítség! Bábábántani akar!

És próbál futni előle a beteg lábával. Már gyülekeznek a járókelők:

– Mi az?

A rokkant üvölt:

– Nem bántani… szeszegény embert… sesesegítség!… nem hagy kokokoldulni… gyigyigyilkos!… Eeeerőszakkal betesz kokokonflisba!… nem akarok hahahaza menni!… sesesegítség!… gagagazember!…

A lámpafényben sűrűsödik körülötte a szánakozó csoport. A művész feltűri a gallérját és menekül, nagy gólyalépéssel, át a túlsó oldalra, gyorsan, be egy sötét mellékutcába.

34

Késő éjjeli órában, – première után – írók, színészek, rendezők közt folyt a vita (amely, azt hiszem, már többezer éve folyik) arról a kérdésről, hogy valóban vannak-e oly történések, amelyeket kizárólag csak színpadról, színészek igénybevételével lehet elbeszélni – történések, amelyeket sem az élőszóval mesélő, sem a nyomtatás számára író író nem tud maradéktalanul érzékeltetni. A vitában résztvettem néhány olyan történet és helyzet elbeszélésével, amely mind jobban hat a színpadról, mintha könyvben olvasná az ember. De történeteim közül az, amely a legerőteljesebben felelt volna a kérdésre, természetesen csak otthon jutott eszembe, miután már rég vége volt a vitának és mindenki hazament aludni.

1915-ben, egy nyári délután Podhajce keletgaliciai faluban, ahol mint haditudósító időztem, egy magyar tisztismerősömmel találkoztam a főutcán.

– Akar valami érdekeset látni? – kérdezte. – Akkor jöjjön most velem, mutatok Önnek egy haditörvényszéki tárgyalást.

Kivezetett a falu végére, ahol a keletgaliciai értelemben vett «villanegyed» volt. Elhanyagolt nagy kert közepén földszintes ház állott – valami kommandó volt ott bekvártélyozva. A ház előtt, a fák alatt több asztal volt egymáshoz tolva, úgyhogy egyetlen hosszú asztal lett belőlük. Ahogy vissza tudok emlékezni, tíz-tizenkét tiszt ült az asztal hosszában, középütt egy alezredes. Én az ismerősömmel bizonyos távolságban álltam meg a törvényszéktől, hogy ne zavarjuk őket. Az asztal előtt állott a vádlott: szép férfi, óriási termetű, dús feketeszakállú rutén népfölkelő, egyenruhában, sapka nélkül. Az asztalon a sok papír közt szódavizes üvegek csillogtak. A tárgyalás hangosan folyt, de egy szót sem értettem belőle, mert az alezredes valami szláv nyelven beszélt a vádlottal. A vezetőm, aki értette, megmondta, miről van szó: ezt a rutén óriást rajtakapták, mikor át akart lopózni az orosz frontra. Mint kém állt a haditörvényszék előtt. Sokáig álltunk ott és néztük ezt a képet: szódavizes üvegek mögött sorban ülő tiszteket és előttük a gyertyaegyenesen álló hatalmas feketeszakállú embert. A vezetőm egyszerre csak megérintette a vállamat:

– Oda nézzen – mondta – és a kert bejárata felé mutatott.

A kert az országútig terjedt és alacsony léckerítésének széles kapuja kis fahídra nyílt, amely árkon vezetett át. Ezen a hídon egy nagy, erős lány állott. Mereven, mozdulatlanul állt és a haditörvényszéket nézte. Széllesvállú, domború mellű parasztlány, fehér ingmellel és azon a vidéken szokásos vérvörös dupla-köténnyel, mely mint valami kétoldalt felhasított vörös szoknya takarja a fehér alsószoknyát. Vezetőm megjegyezte, hogy egy órával ezelőtt jött erre és már akkor éppily mozdulatlanul állt és nézett ez a lány, ugyanazon a helyen. A katonák ismerték: a vádlott szeretője volt. (A hadtest három hónap óta feküdt ezen a vonalon, már nagyon soknak volt állandó szeretője.)

A haditörvényszék asztalánál felállt az alezredes és rögtön utána minden tiszt. A vádlottat halálra ítélték. Két katona bekísérte a házba. A tisztek csoportba verődve beszélgettek az asztal mellett. Énrám oly rettenetesen hatott ez a perc, hogy menekülnöm kellett onnan.

– Gyerünk innen – mondtam a tisztnek és már indultam is, idegesen, a kert kapuja felé. Mikor kimegyünk a kapun és áthaladunk a fahídon, a nagy parasztlány megszólítja a kísérőmet, köszöntés nélkül, igen szigorú arccal:

– Kérem! Agyon fogják lőni?

A tiszt felel:

– Igen.

– Köszönöm – mondta a lány, megfordult, átment a hídon és lassú, egyenletes lépésekkel elment. A fehér országút közepén haladt, egyetlen olyan mozdulatot sem téve, ami nem tartozott szorosan a járáshoz. Egyenesen, emelt fővel, vissza se nézve, nem sietve, de nem is túlságosan lassan ment. De ebben a járásban, ebben a lesujtóan tárgyilagos elmenésben, ennek a tempójában, a ritmusában, a hozzátartozó fejtartásban, a karjainak lassú ingásában, a határozottan lépő láb által ütemesen dobált szoknya lendülésében kifejezésre jutott az a…

Az jutott kifejezésre, amit, bevallom, nem tudok itt kifejezni, mert érzem, hogy ami ebben a szótlan elmenésben szép volt, drámai volt, költői volt, az csak defloreálódik minden nyomtatott szóval, amivel magyarázza az ember. A mondatok, amelyekkel közölni igyekezem ezt a felejthetetlen látványt, megtörik azt a tökéletes alkonyi csendet, amelyben ez az elmenés történt és amely szervesen hozzátartozik ehhez az élményhez. Álltunk a hídon és szótlanul néztük, ahogy szinte sértődötten, de határozottan _elmegy_ a férfitől, akit egy óra mulva agyonlőnek. Meg se mozdultunk, amíg el nem tűnt előlünk. De érzem, hogy ha még sokáig magyarázom, több idő telik el, mint amennyi alatt ez a jelenet lejátszódott. Ezt a történést: ezt az elmenést, úgy érzem, csak _eljátszani_ lehet. Lehet jól elbeszélni, de visszaadni írásban lehetetlen. A jelenet lényege a nőnek az immár használhatatlanná vált hímtől való azonnali, habozásnélküli, dacos-öntudatos, sőt energikus, azonkívül: folytonos és kérlelhetetlen eltávolodása volt, amely kizárólag csupán egy minden érzelmet tökéletesen eltitkoló mozgásban fejeződött ki. És mégis, ez a mozgás a maga abszolút egyszerűségében magában foglalt mindent, amit mi, mint nézők, belőle kiéreztünk: örök érvényű törvényeket a nő és férfi viszonyáról, a parasztok lélektanáról, egy emberi lényről, aki sebet kapott és azt szégyenli és titkolja, sőt még magáról a háborúról is…

Íme egy perc, amit Duse jobban tudott volna érzékeltetni, mint Balzac. Pedig – ha ez a perc egy szerepben fordult volna elő – a szerző csak ezt az utasítást adta volna neki: «_Szótlanul elmegy._»

35

Hozzámlép New-Yorkban, Condé Nast úr estélyén D. F. úr, fiatal író, szerkesztő, aki folyóiratában főként a nőkérdéssel foglalkozik. Azt mondja:

– Kérem, ön szerint hány jele van annak, hogy egy asszony hűtlen a férjéhez?

Kínomban ezt válaszolom:

– Egymilliónégyszázhuszonhétezerötszázhatvanhárom.

Azt mondja:

– Nagyon kérem, írjon le ezek közül huszat, a folyóiratom számára.

Aztán kérését levélben is megismételte. Íme, húsz jele a hűtlenségnek, amit válaszomban megírtam neki:

I. Az asszony, aki eddig mindig pontatlan volt és soha még vacsorára pontosan haza nem érkezett, egyszerre elkezd olyan pontos lenni, mint az óra és férjét így fogadja: «Már egy óra óta várlak, miért jössz olyan későn haza, ez rémes».

II. Erősebben, feltűnőbben van kifestve, mikor hazajön, mint ahogy ki volt festve, mikor elment hazulról. (A különbség a két festési mód között megfelel a festészetben az impresszionista és az expresszionista festési mód között való különbségnek. Mikor elmegy hazulról, impresszionista. Mikor hazajön: sietve festett, nem mindent fest a helyére, kiáltó, szinte vad színezéssel díszítve jelenik meg: expresszionista.)

III. Férjéhez gyöngédebb nemcsak a szokottnál, hanem gyöngédebb, mint kellene. Szokásos mondásai: «Fáradtnak látszol, édes szívem, megint túlsokat dolgozol.» – «Ideje volna, hogy kíméld magadat kissé». Férje betegsége esetén a legkisebb náthát rögtön összetéveszti a tüdőgyulladással és vad ambícióval ápolja a férjet. Sok esetben sajnálja, hogy férje nem betegebb, mert akkor még több alkalma volna lelkiismeretét megnyugtatni.

IV. Panaszkodik, hogy egyszerre mily sok dolga gyűlt össze. Alig tudja elvégezni. Ruha, cipők, fehérnemű, manikür, fogorvos, hajvágás, jótékonysági gyűlés, beteg barátnő látogatása – minden épp ezen a héten.

V. Már decemberben és januárban kezdi férjét rábeszélni egy bizonyos fürdőhelyre, – majd nyárra – hogy a jó embert egy esetleges más fürdőhely lanszírozásában megelőzze.

VI. Egyszerre fölfedezi a szívében eddig rejtőző részvétet a szegény munkások iránt: sajnálni kezdi saját soffőrjüket, hogy egész nap vezeti a kocsit ebben a rossz időben. A soffőrt gyakran küldi haza pihenni és ő taxin jár.

VII. «Valami üzletben» felejti valamijét: leginkább karperecét vagy óráját. És másnap este boldogan jelenti, hogy megtalálták és ő visszakapta.

VIII. Egy barátnőjéről, akiről eddig keveset beszélt, most állandóan azt mondja, hogy híres hazug és rágalmazó. (Nem várja meg, amíg az a barátnő terjeszteni kezdi róla a pletykát. Mire az elkezd róla pletykálni, már senki se hisz neki.)

IX. A gyanús férfiről nem tud elég közömbösen beszélni. Abba a hibába esik, hogy túlozza a közömbösséget, ha szó van róla. Néha ilyen végletekbe esik: «X. úr? Nem kellene nekem még akkor sem, ha ketten volnánk évekig száműzve egy magányos szigetre.» (Freud tanár módszere szerint ez a kijelentés az elfojtott vágyat jelenti: a hölgy szeretné, ha éppen ők ketten volnának száműzve egy magányos szigetre.)

X. Eddig mindig ő csinálta a vendégek névsorát, ha nagyobb vacsorát adtak. Most férjére bízza ezt a feladatot, mert azt akarja, hogy férje véletlenül írja fel a meghívottak közé azt a férfit, akit neki nem volna bátorsága minden egyes alkalommal meghívni. Viszont bizonyos társaságokba, ahová a férje szívesen megy, kissé vonakodik elmenni, de aztán enged és elmegy. (Ilyenkor biztos, hogy «ő» ott van.)

XI. Ha értékes ajándékot: ékszert vagy bundát kap a férjétől, túlzott hálával köszöni meg és nem tud olyan szabadon örülni ennek, mint azelőtt. Ilyenkor szokásos megjegyzései: «Túlsokat költesz rám.» – «Mivel érdemeltem meg ezt a nagy ajándékot?» – (Feltétlenül becsületesség jele vagy legalább is a lelkiismereti furdalásé.)

XII. Gyakran fotografáltatja magát. Különböző fényképészeknél.

XIII. Új igazságokat fedez fel. Például: «Mily boldog nő, akinek sok gyermeke van.» – «Férfinak kellett volna születnem.» – «Az élet igazságtalan.» – «Az asszonyok rosszak, de a férfiak még rosszabbak.» Legmeglepőbb és leggyakoribb felfedezése: «Az élet oly rövid!»

XIV. Egyik barátnőjét, akivel szemben eddig éppen csak hogy valamivel több volt, mint közömbös, most feltűnően kezdi szeretni, mert folyton telefonál neki, a barátnő folyton felhívja őt telefónon és ő gyakran látogatja meg ezt a barátnőjét, pedig az nem jön hozzá gyakran. Barátnőjéről ezt mondja: «Csak mostanában jöttem rá, milyen arany szív és milyen hű barát».

XV. Soha nem ír levelet és mégis fogy a levélpapírja.

XVI. Kevesebbet eszik, mint azelőtt, de többet cigarettázik.

XVII. Ha férje teoretikusan megpendíti előtte azt a témát, hogy mostanában feltűnő nagy a válások száma, ő így vagy ehhez hasonlóan szólal meg: «Én tőled nem válnék el soha!» Vagy: «Örülök, hogy ilyent találtam, mint te!»

XVIII. Ő, aki eddig rossz néven vette férjétől még azt is, ha az véletlenül bontotta fel az ő leveleit, most egyenesen arra kéri a férjét, hogy bontsa fel és olvassa el a leveleit, mert ő lusta.

XIX. Este, elalvás előtt, az ágyban újságot szokott olvasni, és mostanában mindig azon az oldalon hagyja abba az újságolvasást, amely oldalon féltékenységi dráma vagy féltékenységből eredő gyilkosság van leírva. (Ez másnap reggel konstatálható az újságpéldányon.)