Part 8

Rasch kidüllesztette a mellét és megnézte Juliust, hogy válaszra méltathatja-e. Aztán a feleségéhez fordult és megkérdezte:

És láttad azt a furcsa ferde pillantást? Biztosan sokat bőjtölt.

Mire valók ezek a kérdések? Mit akart velük az ügyvéd? Nem a babona beszélt belőle és Holmengraa urat sem akarta támogatni vele, fokozni az ő tekintélyét. Rasch ügyvéd nem ismert más tekintélyt, csak a magáét. Azért beszélt, hogy csillogtassa a tudását, hogy fontoskodjék, hogy megfélemlítse Manuelsent, a vén csavargót, hogy imponáljon a boltos Theodornak, pedig Theodor ott állt a közelben és úgy tett, mintha ügyet se vetne az ügyvédre.

Hát nem tudja megmondani, hogy miféle gyűrű volt az? kérdezte Julius.

Erre Rasch ügyvéd így felelt:

Inkább ne kérdezd Julius, mert ez meghaladja a te tudásodat. Az igazi szabadkőműves gyűrű.

Az ügyvéd most a legszívesebben elhúzódott volna a tömegtől, de a felesége vigyázatlanul megkérdezte:

Szabadkőműves gyűrű? Hát az olyan különös dolog?

Az ügyvéd ünnepélyes hangon oktatta ki a feleségét:

Mindig úgy hallottam, Christine. A szüleim házában az egyik falon lógott az anyám nagyapjának az arcképe. Az így tartotta a kezét és a középső ujján szabadkőműves gyűrű csillogott. Onnan tudom.

De mi célja van annak a gyűrűnek? kérdezte Julius. – Hogy ez a komisz Julius nem tudta befogni a száját!

Az ügyvéd nem akart a nyilvánosság előtt tovább beszélni a dologról, ahelyett a feleségéhez fordult és ezt mondta: Holmengraa úr most körülbelül olyan magas színvonalon áll, amilyen magasan halandó csak állhat.

Azután eltávozott a házaspár. Egyszerre nagy zúgás támadt, a tömeg megtárgyalta a hallottakat. Mindenki a gyűrűről beszélt, sötét kiváncsisággal néztek Holmengraa úr után és bólintottak: Ugylátszik, komolyan szabadkőműves lett. Ott megy, gondolataiba merülten, bandzsi szemmel, ki tudja, hogy látja-e még a jelentéktelen földi dolgokat? Az ügyvéd azt mondta, hogy van valami kellemetlen abban az emberben. Lars Manuelsen pedig hirtelen így szólalt meg: Majd írok a fiamnak, a Lassennek, és tőle kérdezem meg. Az egyik ember a közelében a kétségét fejezte ki, hogy Lassen maga tudja-e és így szólt: Azt hallom, hogy senkise tudja az igazat a szabadkőművességről. Erre Lars Manuelsen mosolygott. Ez volt az egyetlen mosoly ebben az egész komoly gyülekezetben. És ezt mondta: Olyat el se gondolhatsz, amit az én Lassen fiam ne tudna.

Mindenkit zavaros érzés fogott el. Mintha az örökkévalóság suhogtatta volna itt szárnyait, valami rejtély, vagy hamis eskű, szerződés az ördöggel.

6.

Sjura felépítette a fészkét, megtojta és kiköltötte a tojásait. Valóságos családi élet folyt a nyírfa ágai közt és a szülők elvégezték kötelességüket a kis hajlékban.

Lars Manuelsen átment a sagvikai Bertelhez. Bertel a malomban dolgozott, de az öreg Katrine otthon volt és a liszteszsákjait varrta. Lars Manuelsen megkérdezte, hogy kölcsön kaphatná-e a létrát. Vidd csak el, mondta Katrine, de mit akarsz vele? – Föl akarok menni a padlásra, kijavítom a kéményt, felelte Lars Manuelsen.

Hazavitte a létrát. Mivel pedig a felesége lent volt a szállodában, egyedül maradt a házban. A létra nehéz volt és Lars Manuelsen a zsebkendőjével megtörölte az arcát, meg a parókáját. Az egyik szarka éppen eléje röpült le a nagy fészekből és nemsokára kirepült a másik szarka is és letelepedett előtte a földön. Erre Lars Manuelsen nekitámasztotta a létrát a nyirfának és felmászott a fészekhez.

A szemüvegét akarta megkeresni, de mikor belenézett a fészekbe, csak a szarkafiókákat látta.

Milyen utálatos látványt mutattak ezek a kis csupasz teremtések! Nem volt még tolluk és természetellenesen nagy csőrüket még nagyobbra tátogatták, mint az öregek. Hol rikoltoztak, hol csipogtak, Lars Manuelsen nem foghatta meg és nem dobhatta le őket, de alaposan el akarta végezni a dolgát és az egész fészket meg akarta lazítani és le akarta dobni. A fészek jó erősen ült két ág között és a meglazítás meglehetősen erőltető munka volt Lars Manuelsennek. Végül is sikerült egy nagyobb darabot kitépnie a fészekből, körülbelül a felét. Azt legörgette a földre. Utánanézett a fészekdarabnak. A két nagy szarka éppen alatta ült. De a szemüvegét nem találta meg. A fiókák nagyra tátották a csőrüket és csipogtak, fészkelődtek, mint megannyi kis ördög. Lars Manuelsen dühösen szakította le a fészek alját is és ledobta a földre a fiókákkal meg minden egyéb tartalmával együtt.

A szarkaszülők pedig csak ültek lenn és nézték.

Lars lement a létrán és lent szétszedte a fészket. Mindenféle rongyok, csontocskák, üvegdarabok. És mi lehet az a csillogó nikkeldarab? A pápaszemét nem találta meg, talált azonban helyette némi gyapjuszövetet és egy eléggé használható rézfésűt. Lars Manuelsen zsebrevágta mindezeket. Ott feküdt még mindig a nikkeldarab, Lars Manuelsen közelről szemügyre vette és azt gondolta magában: Bizonyosan ez lesz a kis kulcs, Irgensné ezt vesztette el! Egész télen át mindenkit megkérdezett az éléstár kulcsa felől és most íme előkerült. Lars Manuelsen gondosan zsebrevágta a kulcsot és tovább kutatott a fészekben, de egyebet nem talált. Végezetül pedig széttaposta a fiókákat, egyiket a másik után, hogy kiirtsa a szarkacsalád ivadékait. A szarkaszülők pedig ott ültek és nézték.

Lars Manuelsen visszavitte a létrát Sagvikába és megköszönte. Az öreg Katrine azt mondta: Szóra se érdemes. Most aztán rendben van a kéményed?

Igen, mondta Lars Manuelsen.

Hazament és eltüntette a fészket, aztán elindult a szálloda felé. A szálloda volt a második otthona, a felesége ott főzte az ebédet, ő pedig ott cipelgette az utasok bőröndjeit. Julius bizonyos mértékig gondoskodott az anyjáról és ennek fejében az anyja dolgozott neki. Az apa meg a borravalókból élt.

Julius nem volt rossz üzletember, nem tudott jól olvasni és a maga használatára csak valami jelírással írt. Természetes esze azonban volt és hihetetlenül jó emlékezése, a szálloda-számlákat mindannyiszor pontosan és tisztán megőrizte az eszében. Már az is boszorkányos munka volt, üres kézzel megalapítani ezt a virágzó szállodát. Igaz, hogy a vállalkozás legkezdetén kénytelen volt némi hitelt igénybevenni a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnál, amint azt annakidején mindenki megtette, a pénzt azonban a házra, a berendezésre, meg építőfára költötte, nem pedig szórakozásra és cicomára. Úgy látszik, a szerencse is kedvezett neki, ha nem is kapta meg a kis Paulinét a segelfossi kastélyból, – pedig az igazán kitünően beleillett volna a szállodába, – nem, nem kapta meg, az ostoba lány, úgylátszik, nem szerette őt, de egyébként szerencséje volt Juliusnak mindenben. Mikor az első háza leégett, alighogy teljesen berendezték, nem vesztett rajta semmit. Sőt ellenkezőleg, még keresett is, határozottan jó üzletnek bizonyult az a tűz eset. Julius új házat szerzett és ujra berendezkedett, azzal a különbséggel, hogy azelőtt két ágya volt, most pedig hat. A tűzvész valóságos főnyeremény volt a számára.

Ősz felé aztán kezdtek szállingózni a kereskedelmi utazók. Az első a postahajóval érkezett, prémes kabáttal a karján, és mikor lement a boltba, mintakollekciós bőrönd volt a kezében. Aztán jött egy második is, ezen már külsőleg is jobban meglátszott a kereskedelmi utazó és mind a két kezében bőröndöt cipelt. Julius odalépett hozzá és elvette tőle a táskákat. De nem sok idő telt bele és jöttek az előkelő utazók, vasveretű bőröndökkel, ezeket már ki se lehetett csomagolni a boltban, föl kellett vinni a szállodába, a nagyszobába. Ettől kezdve Julius már igazi szállodás volt, az apját szolgának alkalmazta, maga pedig adminisztrálta a szállodát. De nyár közepén és tél derekán, szóval a holtszezónban, maga Julius is minden munkát elvégzett, ami tennivaló csak akadt, eleven volt, mint a csík, és ha semmi más keresete nem nyílt, hajlandó volt még a boltos Theodornak is segédkezni a halszárításban.

Juliusnak hát jól ment a sora és Lars Manuelsen többi gyermekének se volt rossz dolga. Daverdanának megvolt a saját háza és biztos jövedelme, de ha sok volt a vendég a szállodában, ő is kisegített. Három testvére másutt élt, az egyik Trondhjemben volt férjnél, az egyik öccsét Lassen tiszteletes mint világítótoronyőrt juttatta álláshoz, a másik öccsét pedig Amerikába küldte, mert itthon sehogyan sem akarta megemberelni magát. Voltaképpen Lassen tiszteletes minden tőle telhetőt megtett a családjáért, de ez rendjén is volt, hiszen ő volt a nagy ember, neki állt csak módjában tenni valamit. Viszont sohase cselekedett többet, mint amiért a felelősséget bátran vállalhatta. Így például Julius egyszer olcsón akart cégtáblát festetni a szálloda fölé, Korneliust kérte meg, hogy szívességből fessen nyomtatott betüket egy vaslemezre és ugyanakkor írt a bátyjának is, vajjon kiírhatja-e a cégtáblára, hogy: Hotel Lassen. De ezt bizony nem lehetett. Lassen tiszteletes, – mint azt mindenki el is várta tőle, – nem akarta a nevét egy szálloda cégfeliratáról leolvasni. Írd csak ki, hogy Hotel Larsen, írta, én azért akkor is föltétlenül betérek oda, ha egyszer északra visz az utam! Tovább aztán afelől érdeklődött, hogy Holmengraa úr még mindig fentartja-e a hatalmas malomüzemét és még mindig olyan gazdag ember-e, mint régen, végül pedig megírta, hogy Marianet egynéhányszor látta véletlenül Kristiániában és a lány nagyon bájos teremtés lett. Üdvözöld a nevemben, írta.

Ez a Lars megbolondult! mondta Julius és megvetően mosolygott.

Az apja azonban éppen akkor lépett a szobába, azonnal rendreutasította és kijelentette, hogy Lassenen senkise mulathat.

Törődik vele az ördög! mondta Julius. Egyéb nincs abban a levélben?

A levelet Daverdana olvasta fel és most így fejezte be:

Ne feledkezz meg a következőről, Julius öcsém: Az utasok gyakran vesztenek el, vagy hagynak ott könyveket a szállodákban, miután már elolvasták azokat. Légy szíves, ha ilyen könyveket találsz, őrizd meg és küldd el nekem, hogy a könyvtáramba beiktassam és a pusztulástól megmenthessem őket.

Persze, persze, ez a Lars folyton csak a könyveket bújja! mormolta az anyjuk és a fejét rázta.

Még csak az kellene! mondta Julius gúnyosan. Egy szóval sem írja, hogy mit fizet értük.

Nem szégyeled magad jó keresztény létedre? kiáltott Lars Manuelsen. Lent a nagyszobában fekszik éppen két ilyen könyv, megyek és elhozom őket.

Fütyülök a Larsra, mondta Julius.

Lars Manuelsen visszatért a könyvekkel a kezében és azt mondta: Ha te nem őrzöd meg ezeket Lassen számára, akkor megőrzöm én.

Daverdana felolvasta a címeket: „A teterviki tűzhalál“, „Nyomon a véreb“, és hozzátette: Ugyan adjátok nekem!

Kitünő könyvek ezek, be fogom köttetni őket, mondotta, csakhogy az apját bosszantsa. Nem adom oda rongyos két koronáért, azt megírhatod Lassennek.

A gúnyos mosoly azonban hirtelen eltűnt az ajkáról, mert az ablakon át észrevette, hogy az előljáró közeledik. Julius nem mindenben járt el olyan tiszta becsületességgel, mint ahogyan kellett volna és ezért nem szívesen látta az előljárót a szállodájában. Bár mindenkivel elég szemtelenül viselkedett, amikor bátornak kellett volna mutatkoznia, ijedt képet vágott és alázatos lett, – ilyen volt már gyermekkora óta. Az előljáró pedig bejött az ajtón, a sapkáján aranypaszománt és az irattáskáját a hóna alatt hozta. Jónapot! mondta.

Nem volt nála békésebb ember a környéken. Már többször járt itt, mikor Lars Manuelsennél kellett foglalnia valamit, vagy mikor Lars Manuelsent feljelentették birkalopás miatt, de ha jött, mindig egy adjonistennel köszönt és egy istenáldjával távozott. A minap egy kellemetlen mellékízű óracsere ügyében jött el Juliushoz, mert Aslak, a melommunkás, kártérítést követelt és Julius megbüntetését, de az előljáró semmisnek nyilvánította a cserét és kibékítette a két felet. Bizony ilyen ember volt az ura-i előljáró.

Helyet foglal és társalog a háziakkal mindenféléről, csak azután tér rá a tárgyára. Julius, mondja, az árverési elszámolás miatt jöttem. De nem tudom, kedvedre lesz-e a dolog.

Ez a Julius komisz ember, a szelídség felháborítja. Minthogy csak egy elévült árverési elszámolásról van szó, azonnal visszanyeri a lélekjelenlétét, sőt már szemtelenkedni is mer.

Ezért igazán kár volt idefáradnia, feleli. Felmehettem volna én is az irodájába és akkor elvittem volna a pénzt.

De itt a közelben volt éppen dolgom.

Csakhogy ma nincsen pénzem kéznél, mondja Julius. Majd pár nap mulva elhozom.

Az a baj, hogy a bank azonnal akarja a pénzt, veti közbe az előljáró. Az ügyvéd ma küldött nekem újabb felszólítást.

Julius szemtelensége nőttön-nőtt. Most már azt kérdi:

Dehát mennyiről is van szó? Nem is érdemes annyit beszélni a dologról. Egyébként az is érdekelne, hogy a többiek mind fizettek-e már?

Nem, mondja az előljáró, a többiek ugyanazt mondják, mint te, hogy későbben fizetnek.

Rajta leszek, hogy még ma este elhozzam a pénzt, jelenti ki Julius, azt a néhány garast majd csak felhajtom valahonnan.

Mikor aztán az előljáró becsukja maga mögött az ajtót, Julius a hasát fogja nevettében és már megint visszanyerte minden bátorságát. Törődöm is én ezzel a fickóval, mondja. A révészeknek is van ilyen aranypaszomántjuk a sapkájukon.

Nem kellett volna ma estére igérned a pénzt, aggodalmaskodott az anyja. Honnan veszed most azt a nagy összeget?

Julius úgy tett, mintha nem hallaná, viszont kifejti egy friss ötletét.

Veszek hat darab kis tejszínes kannát, hogy minden utazó külön kaphasson egyet. Ha csak egy nagyot teszek az asztalra, akkor már az első félig kiüríti. Mire a másodikra kerül a sor, az egyszerűen kopog az asztalon és még ráadást kér. Erre pedig ráfizetek!

Az már igaz, helyesli az anyja.

De ezentúl nem így lesz, mondja Julius. És a könyvek… Hova lettek a könyvek, Daverdana?

Az apja félrerakta a könyveket, de Julius megkeresi őket és nem is adja többé ki a kezéből. És Julius megint lóhátról beszél, hogy az apját még jobban bosszanthassa.

Ha majd beköttettem őket, akkor Lars pénzért megkaphatja nálam, mondta.

Barom! mondta Lars Manuelsen.

Hehehe! Üdvözöld a nevemben! Ezt itt nem értem, mindenesetre nagyon együgyűen hangzik.

Ki együgyű?

A Lars. A leghatározottabban állítom. És te mit gondolsz, apám?

Hogy nagy a szád!

Hehehe! Nem mennél fel most Marianehez, hogy átadd neki a fiad üdvözletét? Érthetetlen, hogy ez a Lars mindig ilyen vacak könyvekre gondol, amilyeneket az utazók sutba dobnak. Nem nagyszerű dolog?

Daverdana közbeszól: Talán bizony Paulinének akarod adni a könyveket.

Paulinének? És ha így volna?

No, az ugyan kárbaveszett fáradság. Tudni se akar rólad.

Ez talált. Julius dühbe gurult:

Hát, vigye el az ördög az a Paulinét! A fehérnép mind haszontalan. Azt hiszed, tartom őket valamire? De a könyveket mégse kapod meg, Daverdana.

Nem is kellenek.

Sose kapod meg.

De nagyra vagy. Pedig lesz még rám szükséged.

Nem. Nincs rád szükségem. Mire köllenél te nekem? Majd a városból hozatok gazdasszonyt és az csinál meg mindent. Mit szólsz hozzá, anyám? Akkor te is elmehetsz.

Az anyja sírni kezd:

Jó, jó, az Úristen táplált mostanáig kegyes morzsáival, majd ezután is gondoskodik rólam.

Úgy van, mondja Lars Manuelsen is, az Úristen majd gondoskodik rólunk, öreg szülőkről, úgy ahogy eddig se hagyott cserben.

No meg a Lars! gúnyolódik Julius. A nagy Lassen!

Erre Lars Manuelsen dühösen kiegyenesedik és nyomatékkal ezt mondja:

Többet a lábamat se teszem be ebbe a házba, ezt a füled mögé írhatod. Aztán az a Lassen, a fiam, szent ember, miattad pedig szégyelnem kell magam Isten és emberek előtt. Csak te kerülnél olyan bizonyosan Isten birodalmába, mint ő.

Mit küldött neked? kérdi Julius. Mindaketten már régen a szemétdombon feküdnétek, ha én nem lettem volna.

Az anya sír, Lars Manuelsen pedig az ajtóban áll és a kilincset fogja. Pedig az egész csak olyan apró egyenetlenkedés, amelyik mindig kibéküléssel szokott végződni. Daverdana megsértődött az új gazdasszony miatt:

Szóval, a városból hozatsz gazdasszonyt?

És ha megtenném?

És hat tejszínes kancsót vásárolsz. De nagyon előkelő lettél!

Igen. Hat tejszínes kancsót, bólint Julius. Még ma este megveszem őket.

Az előljárót persze nem tudtad kifizetni?

Ne üsd bele mindenbe az orrodat, hallod? kiáltja Julius. Nem tudtam kifizetni az előljárót? Ha elővette volna a számlát, abban a minutumban kifizettem volna.

Daverdana nevetett és a két öreg is nevetett. Julius előkapta a tárcáját és bankjegyeket vett ki belőle, rengeteg pénzt. Egyenként csapta le a bankjegyeket az asztalra, hogy csakúgy csattogtak és mikor az utolsót is letette, rácsapta a kezét.

No és most mit szóltok ehhez? Ki tudtam volna fizetni az előljárót?

Végignéz a három emberen, azok szótlanul bámulnak. Az ördöngős Julius ennyi pénzt kapart össze, a zsebében hordja, milyen gazdag! Daverdana úgy tett, mintha az a pénz nem lenne sok, nem lenne valami nagyon sok, csak rámutatott és így szólt:

Azzal a pár bankjeggyel akarsz hencegni? Láttam én már egyszer háromezret is.

Az apjuk azonban megváltoztatta a véleményét.

Ne ellenkezz annyit Julius-szal, Daverdana, azt nem szeretem. Juliusra nem lehet panasz, azt mindig mondtam és anyád is tudja. Ha pedig annyi pénzed van, Julius, akkor ne engedd, hogy az apád éhezzen, ez nem szép tőled.

Éhezel? Irj Larsnak! felelte Julius.

Csak egy vagy két koronát, Julius. Attól még gazdag maradsz.

Egyetlen őrét sem. Irj Larsnak!

Hagyd csak meg a pénzét, kiáltotta Daverdana és dühösen felkelt. Nincs azon áldás. Menetközben azonban még az ajtóból visszaszólt: És eszedbe ne jusson engem még egyszer elhívni!

De persze, alig múlt el néhány nap, Julius megint elküldött Daverdanáért és Daverdana el is ment. Alapjában nem volt egyenetlenség köztük, az egész család összetartott a maga módján. És Julius a maga külön módján. Ezt tették a többiek is. Vagy azelőtt talán okosabbnak mutatkozott Julius? Tartozott a boltban, az előljárónak és megfizette talán a tartozását? Megengedte vajjon, hogy kizsákmányolják, tönkretegyék? Hohó, tudta Julius, hogy mit csinál. Megvolt vele a szándéka, a hátsó gondolata: az adók. Azt akarta, hogy a vagyonát minél kevesebbre becsüljék. Ebben megértéssel támogatta az egész család, hiszen az maga is erre törekedett egész életében. Adó? Mi az? Sohase csikartak ki még haszontalanabbul pénzt a szegény ember zsebéből! mondta Julius. Az adó a gazdagoknak való, az uraknak. És mióta Segelfoss önálló község lett, nem akart vége szakadni a sok adókivetésnek. Örömest részt vett volna az urak kiirtásában, hajlandó volt leadni rájuk az első lövést.

Lars Manuelsen a fiával tartott, most nem ellenkezett vele, mert már közeledett a holtszezon, amikor nem volt borravaló és amikor jó volt tudni, hogy a Larsen szálloda konyhájában mindig találni egy-két falatot. Ilyenkor aztán Julius volt az első és utolsó gondolata és apa meg fiú a legjobb barátok lettek.

Ördöngős fickó volt az a Julius! Mások hencegtek a pénzükkel, Julius azonban – azonkívül, hogy leánykérésen is törte a fejét, – minden pénzét a zsebében hordta és csupa józanságból mindenütt adósságokat csinált. A szállodának kellett volna lobogó, a kikötőnek volt zászlaja, a boltnak volt zászlaja, a Segelfossi Ujságnak volt zászlaja, de volt-e ilyesmire Juliusnak pénze?

Gyáva és rossz ember volt, de huncut is.

Mit csinált vajjon az ura-i előljáró? Hiszen nem kapta meg a pénzt. Ó, ez az ő hibája volt. Nem értette ő meg már Segelfosst, annak a tíz körmét kellett volna mutatni, de azt az előljáró még nem vette észre. Nehéz keresztüllátni az olyan emberen, amilyen Rasch ügyvéd. Hogy az árverési összegeket a lejárat napján kell megfizetni? Jól van. De ha egyszer nincs meg a hozzávaló pénz. Néhány évvel ezelőtt ott volt az előljáró, meg a felesége az ügyvéd lakodalmán, akkor még testvérek voltak, jó barátok. Mennyire megváltoztatta az idő a várost, meg az embereket! A szomszédok pörösködtek a csónakkikötőért, a malommunkások egymást jelentették fel holmi késelésért a táncteremben, egy legényt pedig tiltott vadászatért jelentettek föl az előljárónak, mert a csupasz sziklák közt vadászgatott. De most már magát az előljárót is veszedelem fenyegette. Mikor legutóbb Rasch ügyvédnél járt, nem tudott pontosan számot adni a kezelésére bízott összegekről és bizony megfenyegették. Hát lehet az ilyesmit ésszel fölérni?

Az ura-i előljáró behajtotta az árverési összegeket a bank javára, de a pénzt a maga céljaira használta föl. Szó, ami szó: hátralékban volt a fizetéssel. Bár a régebbi időkből volt néhány követelése, minthogy azonban nem voltak karmai, nem tudott azokból behajtani semmit. Az utolsó napokban mint valami közönséges pénzbeszedő, lejárta az egész kerületét, de nem gyűjtött egyebet, csak – csalódást. Mind jobban összecsaptak a hullámok a feje fölött. Volt ugyan egy már majdnem teljesen felhízott ökre, de mégis csak kár lenne így nyár elején elfecsérelni azt a jószágot. Lehet ugyan, hogy Holmengraa úr megveszi az ökrét, hiszen mindig szívesen segített rajta. Az a néhány száz korona is nagy segítség lenne most neki. Volt az előljárónak egy pompás lova is, a legrosszabb esetben ahelyett is vehetne egy olcsóbbat.

Milyen szófukar és mogorva ma az előljáró úr, enyelgett vele Mariane. Csak nem követtem el valami rosszat?

Csak jót követett el, mint mindig, felelte az előljáró.

Mégis olyan keserű hangulatban van és ideges, ilyennek még sohase láttam. Pedig még nem mondtam fel magának a barátságot, folytatta Mariane kacérul.

Erre már nem tud mit válaszolni az előljáró, csak mosolyog és a fejét rázza a kedves beszéd hallatára.

Aztán sok mindenre térül a szó, és Mariane újra évődni kezd.

Nemsokára visszaérkezik az ifjú Willatz, – majd szólok neki, hogy magára valahogy ne találjon szemet vetni, mondja az előljáró.

Nehogy eszébe jusson! fenyegeti meg Mariane. Elvenné az egyetlen fiatalembert is tőlem, pedig másra már nem számíthatok.

Lesz-e a dologból valami még ebben az évben? tréfál az előljáró.

Azt nem tudom, feleli a lány. De annyit biztosan tudok, hogy magukat az egész históriából csak a lakodalom érdekli. Persze, hogy egész éjszaka mulathassanak, pöfékelhessenek és iddogáljanak. Nagy lumpok maguk mindaketten, a papával együtt.

Beszélhetnék az apjával?

Hogyisne! Hogy mindent elpletykázzon neki, amiről beszélgettünk! Egyébként a papa még a magáénál is rosszabb hangulatban van, azt hiszem, eljegyezte magát a fővárosban, mert mikor hazajött, valami gyűrű volt az ujján.

Igen, erről már hallottam.

De olyan komikus az a gyűrű, még kő sincsen a közepében. Már meg is mondtam neki, hogy én bizony egyik gyűrűmet se cserélném el az övével.

Mit gondol, Mariane kisasszony, nem beszélhetnék egy pillanatra Irgensnével?

A lány gyorsan felpillant rá és megkérdezi:

Miről van szó?

Arról van szó… feleli az öreg, nem, tulajdonképen semmiről sincsen szó… csak éppen az ökrömet szeretném eladni.

Mariane elgondolkozik, látja, hogy az öreg úr mosolyog, de nem tud hinni félig sem ennek a mosolynak. Ó, Mariane nem volt már kislány. Több mindent megértett ő már, mintsem gondolták volna!

És az segítene a maga helyzetén? kérdezte.

A férfi hallgat és csodálkozón tekint rá. Csak mikor a lány megismétli a kérdést, akkor válaszol:

Hogy segítene-e? Igen.

Nekünk éppen szükségünk volna egy ökörre, mondja Mariane. Éppen ma esett szó róla, hogy hús után kell néznünk valahol a környéken. Az ifjú Willatz hazaérkezik és bizonyosan hoz magával utitársakat is, aztán ha a vendégnépség ebédre jön, rendesen kitünő az étvágyuk. Hát jőjjön akkor, előljáró úr és próbáljon szerencsét azzal az ökörrel, – jól van, jól, ismerem én már magát.

Ha, ha! Nevetnem kell, mert mindjárt arról beszélt, hogy rajtam segít-e a dolog. Az ökör még nem hízott meg kellőképen. Őszig bizony még ráférne egy kis hízlalás, de ha maguknak olyan sürgősen van rá szükségük…

Azonnal idehívom Irgensnét.