Part 6

Ma elégedett és tele van reménységgel. Ha az ifjú Willatz megérkezik, hosszú évek óta először lesz alkalom érintkeznie egy emberrel. Valóságos áldás az ilyen várakozás, úgy érezte magát, mint akit valami nagy szerencse ért.

Holmengraa úr lemegy a boltba. Nem jár ide gyakran, úgyszólván sohase teszi be a lábát és a kis Theodor felnyitja a pult csapódeszkáját a nagy ember előtt. Ezt annál is inkább megteheti, mert hiszen Holmengraa úr a saját telkén építette az egész boltot és ő csinált P. Jensent az öreg Perből. A malomtulajdonos egyébként most is a legteljesebb jóindulattal van a boltosék iránt és még csak a bérért se nyaggatja őket. Távoli rokonságban van Theodor anyjával és tetszik neki, hogy Theodorból ilyen serény, ügyes legény lett és hogy valósággal felvirágoztatta ezt a kis szatócsüzletet. Ő maga azonban nem vásárol nála, hanem mindent a déli városokból hozat.

Tessék beljebb fáradni, mondja Theodor.

Holmengraa úr mosolyog. Jól tudja, hogy a kereskedő azzal szokta megtisztelni a vevőjét, hogy a pult mögé tessékeli. Ez csakugyan megtiszteltetés a jó segelfossiaknak, de egy király szemében semmiség.

Apád még mindig fekvő beteg? kérdi a malomtulajdonos. Akkor neked kell vele megbeszélned a dolgot: Látom, hogy megint halakat rakodtok ki a yachtból és a hegyeken szárítjátok őket. Immár hatodik éve.

Theodor megzavarodik és így szól:

Hát nem a Willatz hegyi legelői azok?

Holmsen úr legelői, úgy akartad mondani, úgy-e? De igen, az övéi. Szóval se említeném, ha az enyémek volnának. Így azonban nézetem szerint most mind a hat évért meg kell fizetnetek a bért.

Boltos Theodor azonban nem tesz lakatot a szájára és gyorsan így felel:

Willatz, már mint Holmsen úr, már itthon járt azóta, hogy a halakat ott szárítjuk a sziklákon, de még egyszer se szólt a bér miatt.

Az meglehet! bólint a király. De éppen azért kell most fizetnetek, én legalább úgy gondolom.

Beszélni fogok róla az apámmal.

Helyes. Mondd meg apádnak, én akarom, hogy fizessétek meg azt a bért.

Theodor mindeddig habozott, hogy megmondja az igazságot, most azonban rászánja magát, mert azt reméli, hogy ezzel leveszi lábáról a malomtulajdonost, ezt a királyt. Ezért azt mondja neki:

Egyébként a yacht is meg a rakomány is az enyém, nem pedig a cégé.

Lehet azonban, hogy Holmengraa úr ezt már tudta és csak csökkenteni akarta a fiatalember jelentőségét. Ez bizony meglehet. Mert egyébként a boltos családdal szemben mindig barátságos és apai jóindulattal van.

No lám, hát a tieid a halak, Theodor? – kérdezi. Nos, akkor egy ilyen ügyes embernek, mint amilyen te vagy, tudnia kell, hogy elfoglalt helyért helybért kell fizetni. Akkor hát kár is tovább beszélnünk a dologról.

Theodor még mindig nem adta fel a reményt, hogy Holmengraa urat leveszi a lábáról és így folytatta:

A pékség, amely most a mi tulajdonunkban van, tudomásom szerint szintén az ön telkén épült.

Na, hiszen az egyremegy!

Mi tehát meg fogjuk önnek fizetni a bért.

Egyébként jól megy az üzlet? kérdezi Holmengraa úr.

Hát nem panaszkodhatunk.

Holmengraa úr még egyszer bólint és aztán elmegy.

Nagyon kellemes volt neki, hogy újra felléphetett valakivel szemben, mondhatott valamit, aminek súlya van és hivatkozhatott a tekintélyére. Ez nem sokszor fordult elő az utóbbi években. A tavasz is megbizsergette egy kicsit a vért az ereiben, minden évben így március táján valami változást érzett magában, a léptei hosszabbak lettek és a szava határozottabb. A tavasz még egy csúnya játékot is űzött vele, még egy keresztet rakott a vállára: fölébresztette benne az ifjúság szenvedélyeit és ennek bizony ostoba és bosszantó következményei voltak.

Találkozik egy fuvarossal az úton. Az ember köszön Holmengraa úrnak, és azt mondja, hogy ő a Marcilie apja.

Úgy! feleli Holmengraa úr.

A lányom ismét önnél szolgál, mondja az ember.

Úgy! Csakugyan.

Igen, és a gyerek most már nagy fiú lett és szeretne síelni.

Úgy. Nagyon helyes.

De nincs ám síje.

Holmengraa úr kiveszi a tárcáját és odaad egy bankjegyet. Itt van ni, vegyél neki sít! De mit fog csinálni a sível most tavasszal?

Hiszen már egész télen ezt feleltem neki, mégis folyton a síért nyafog. Egyébként nálunk fönt a hegyekben eláll a hó egészen Jánosnapjáig.

Jól van, hát vedd meg neki a sít! Marcilie nagyon rendes lány, megérdemli, hogy a kisfia sível szaladgáljon.

Mindjárt gondoltam! mondta az ember. Tudtam, hogy csak Holmengraa úrnak kell szólni és Holmengraa úr nem fogja tűrni, hogy a gyerek egyre bőgjön. És nagyon szépen köszönöm a pénzt az ő nevében is! Nem vihetném el a kocsimon a nagyságos urat? kiáltott az ember Holmengraa után.

Engem?

Úgy értem, hogy megfordulnék és hazavinném az urat. Szívesen megtenném, ha megelégednék egy ilyen nyomorúságos szánnal.

Az ember már fordítja is a lovat.

Eridj csak tovább az útadon! kiáltja Holmengraa úr és eltávolodik a szántól.

Bizony ostoba dolgok is történhetnek vele, ezt már nem lehet elkerülni. Mit is tehetett volna ellenük? Itt egy ember már azt ajánlja neki, hogy kapaszkodjék fel egy fahordó szán tetejére, mintha csak valami segelfossi benszülött lenne, akár az ügyvéd, vagy a boltos Theodor. Bizony ez ellen tenni kell valamit, mert az emberek már nem tisztelték őt, a tekintélye egészen megfogyatkozott.

De ennek a ravasz rókának, már mint a Marcilie apjának és Marcilie gyermeke nagyapjának bizonyára megvolt vele a célja, mikor a malomtulajdonost maga mellé szerette volna ültetni a szánra egész Segelfoss szemeláttára.

Egyszerre csak azt hallja, hogy valaki kiáltozik előtte és egy férfi a karjával hadonászik. Konrad az, a napszámos, most jön lefelé a malom felől.

Holmengraa úr nem gondolhat mást, csak hogy valami komoly baj van, alig tudja megvárni, míg Konrad a közelébe ér, és megkérdezi:

Mi történt?

Semmi, feleli Konrad. Csak annak a szános embernek kiáltottam, hogy szeretném, ha elvinne.

Holmengraa úrnak ez nem megy a fejébe. Hova akarsz menni? kérdezi.

Csak a boltba, de gyorsan, ha lehet. Kifogyott a dohányunk odafönt.

Holmengraa úr arca megvonaglik, mintha korbáccsal vágtak volna bele, de csak egy szempillantás az egész, aztán rögtön elmúlik.

Nincs egy fölösleges szivarcsutkája uraságodnak? kérdezte Konrad.

Ebben a pillanatban Holmengraa úr talán azt szeretné, ha visszatérne matrózéveinek ifjúsága és ereje. Rossz dolog, ha az ember megöregszik, Holmengraa úr tehetetlen volt. Aztán összeszedte magát és ezt mondta:

Azt a kétszáz zsákot még ma délután meg kell tölteni. Megértetted?

Lehetséges, hogy Konrad csakugyan megértette, de ez a figyelmeztetés szemmelláthatóan nem volt rá különösebb hatással, ügyet se vetett rá. Kivette a zsebkendőjét és az orrát törölte, közben pedig nyugodtan elindult a főnöke mellől.

Holmengraa úr már attól tartott, hogy elvetette a sulykot és ezzel már megint a súlyos következmények egész árját vonja magára. Végül is ő már öregember, gondolta, és azért szeliden így szólalt meg: Nem kell munkába állnod, míg meg nem ebédeltél. Vagy ettél már?

Hogy ettem-e? válaszolt Konrad és mosolygott. Hogyne, már többször is.

Azt kérdem, hogy ma ettél-e. Ebédeltél már ma?

Hát miért nem mondta mingyárt úgy uraságod?

Holmengraa úrból kitör a bosszúság:

No ez már mégis több a soknál! Egy napig se maradsz tovább a malomban!

De Konradnak már néhányszor felmondtak így, ezt nem is érezte különösebb csapásnak, elég esze volt hozzá, hogy tudja: az ő és társai kezében van a hatalom. Megfordult és ezt mondta:

Most pedig én szólok valamit: Tóbiás, az öregembernek mérsékelnie kell a hevességét. Húszan vagyunk egy ellen és egyikünk se született rabszolgának.

És mit gondolsz? mi hányan vagyunk? mondta Holmengraa úr és egészen kikelt magából. Majd megtanítlak én benneteket…!

Ja, a szabadkőművesekre gondolsz? kiáltotta Konrad. Azokban már az ördög se hisz!

És Konrad nyugodtan nekiindult az útnak. Felült az ember mellé a szánra és leszánkázott a boltba dohányért.

Holmengraa úr pedig hazamegy és azt mondja Irgensnének, a házvezetőnőnek:

Holnap reggel Délre utazom a postahajóval. Kérem, csomagolja be a bőröndömet. Csak a legszükségesebbeket viszem magammal, egy-két inget, miegymást, mert az első északi hajóval nyomban visszatérek.

Irgensné már hozzászokott az ilyen hirtelen utazásokhoz. Holmengraa úr úgy nevezte ezeket, hogy „a páholy nagygyűlése“. Az asszony megkérdezte, hogy Mariane kisasszony is utazik-e. Holmengraa úr azt felelte, hogy nem. Nagyon fontos az útja, legjobb lesz, ha egyedül utazik. – Közben majd maga vigyáz a házra, Irgensné.

Vigyázzak a házra! mondta Irgensné megsemmisülten. Ó, milyen szerencsétlen vagyok! Elveszett a kulcsom és nem találom sehol. Még éjjel az ágyban is csak azon jár a fejem!

A kulcsa?

Igen, az éléstár kulcsa, mint már mondtam. Tűvé tesszük érte az egész házat, de nem találjuk sehol.

No, ez még nem katasztrófa, mondja Holmengraa úr szórakozottan.

Pedig nagy volt a baj. Irgensnének nem volt nyugta, a kis kulcsnak nem lehetett nyomára akadni sehol, mintha elnyelte volna a föld, ősszel történt bizonyára, disznóöléskor, akkor volt nagy sürgés-forgás az éléstárban. Keresték a kulcsot künn és benn, az emberek egymást motozták meg és minden élő lelket megkérdeztek a kulcs felől. Azóta már elolvadt a hó az udvaron, de a kulcs még nem kívánkozott a napvilágra. Persze az a baj, hogy nem egy rendes, díszes szakállú nagy éléstárkulcs volt az, hanem valami silány kis jószág, könnyű kis nikkeldarab, síma, mint a papiros, és olyan rövid, mint valami lakatkulcs, vagy egy Yale-kulcs, amit az óraláncán hord az ember.

És most nem tud bemenni az éléstárba? kérdezte Holmengraa úr közönyösen.

Dehogynem! mondja Irgensné és önkénytelenül elmosolyodik ennyi férfiúi tudatlanság hallatára. Hiszen egész télen át ki-bejártunk az éléstárban. De a padláson keresztül kell bemennünk, mert a padláskulcs szerencsére még megvan.

Szóval mégse komoly a baj, mondja Holmengraa úr és közben máson jár az esze.

Sőt nagyon is komoly, Irgensné attól tart, hogy valaki megtalálhatja az éléstár kulcsát, kinyithatja vele az ajtót, aztán ellophat mindent, ami csak a kezeügyébe esik. Pedig az éléstárban sok minden van, hús és szalonna és hal és sajt és vaj és befőtt és zsemlemorzsa és kétszersült, szóval minden, amire csak gondolhat az ember. Irgensné ezért megkéri Holmengraat, hogy vásároljon egy új lakatot a városban és a malomtulajdonos ezt meg is ígéri. Ezentúl éjjel-nappal magamnál hordom a kulcsokat, fogadkozik az asszony.

Holmengraa úr igazi kincset talált a házvezetőnőjében, az asszony hűségesen szolgálta őt és a segelfossi évek alatt mindig csak a gazdája érdekeit tartotta szem előtt. Most azonban egy más kérdés foglalkoztatta Holmengraa urat: elég gazdag és előkelő-e a háza ahhoz, hogy vendégül láthassa ifjú Willatzot? Ez volt ám csak a nagy probléma! Az ablakrolók több helyütt akadoztak, itt-ott már le is mondtak róla, hogy egészen felhúzzák őket és hosszú ideig ugyanabban a ferde mozdulatlanságban meredtek meg. Az ebédlőben a tálalón volt elég ezüstnemű meg csiszolt üveg, modern vázák. Egy német gyártmányú faragott falióra is lógott a falon, de ha valami különös súlyt nem erősítettek az ingára, akkor nem járt, Irgensné ezért zöld horgolóselyemel egy kavicsot kötött rá. Ez nem volt se szép, sem előkelő. A szalónt néhány megfelelő változtatás egészen lakályossá tehette volna. Mostanában különösen elhanyagolt volt ott minden, a jó Mariane nem tudta levetkőzni azt a rossz szokását, hogy mindig egy nagy csomó könyvet vitt fel a szobájába, aztán elfelejtette őket visszatenni a helyükre, pedig a félig üres könyvszekrény nagyon szomorúan festett.

Holmengraa úr lehívta a lányát, az asztalra csapott, szemére hányta a hiányzó könyveket meg a kavicsot az óra ingáján, sőt még a ferde rolókat is. De Mariane csak nevet, mert hogy az apja mindig olyan jó és tréfás kedvében van, belecsimpaszkodik a hajába és kijelenti, hogy semmi értelme sincsen az ilyen hosszú hajnak és hogy az apja utazás előtt okvetlenül meg fog nyiratkozni.

Jójó, de most éppen nem vagyunk olyan jóbarátok, mondja az apa és még mindig rideg a hangja. Kavics az órán! Ki látott már ilyet? És egyikteknek sincsen szemmértéke? Se neked, sem Irgensnének? Nem látod, milyen ferdén lógnak a rolók? Most pedig menj és hozd le azokat a könyveket, amíg szépen mondom!

Én pedig azt mondom neked, hogy én a te kislányod vagyok, ez volt a Mariane válasza és ha te egy helyes kis apuka lennél, akkor segítenél nekem lehozni a könyveket.

Nem köszönöd meg, ha én segítek neked, mondta Holmengraa úr csipősen, te szörnyeteg, te indián, te úgynevezett Mariane!

De azért természetesen elment vele, sőt évődött is vele öregember létére. Ez a két ember mindig így élt egymás mellett. Az apa megkísérelte néha, hogy komoly legyen és haragos, úgy tett, mintha nem hallgatna a lánya szavára, hanem egészen megkeményítené a szívét. De azért minden úgy történt, ahogy Mariane kisasszony akarta.

Hiszen Holmengraanak senkije se volt Marianen kívül. A Felix fia egészen fiatal korában kiutazott már Mexikóba, most már benszülött mexikóinak számított és hajós lett belőle, azóta már egyedül vezetett egy hajót. Ugyanúgy ment a sora, mint annakidején az apjának, olyan jól, mintha mese lenne, – tudja Isten!

Mariane egyébként nem volt különösebb szépség a sárga bőrével és a benőtt homlokával. Az orrában volt valami nyers, erőszakos, ez az orr szimatolt, nagy volt és csúnya. Mariane lelkében is egyesült sok jó és rossz, mint minden emberében és Mariane különös egyéniség volt, néha zárkózott és ravasz, néha pedig odaadóan gyengéd. Fiatal kora ellenére már régen érett lány volt, ezt a koraérettséget az indiánus anyjától örökölte, hasonlóképpen a karcsú testet és a settenkedő járást, úgy hogy Mariane alapjában véve nagyon vonzó teremtés volt. Csak a világosbarna szemeit kellett megnézni, – azok se voltak tulajdonképpen szépek, de mandulaformájúak és szerfölött ragyogóak. A fülében azok a hatalmas arany félholdak, – nagyon feltünőek voltak, viszont Mariane nem is volt közönséges segelfossi lány, elnyűtt köpenyben és ódivatú kalapban. Az apjának tehát öröme telhetett benne! Holmengraa urat a saját természete hazardőrré tette, világvándorává és csak a véletlen tehet róla, ha történetesen üzletember lett belőle. Nem értett hozzá, hogy a lányát bevezesse a házvezetés ezer fortélyába, de tudott jókedélyű barát lenni – és mégis megmaradni önmagának örök titokzatosságban.

Este Mariane elkísérte az apját a kikötőbe és megvárta, amíg hajóra szállt. Sok ember állt köröskörül, ki köszönt, ki nem, de valamennyi kíváncsian odafordította a fejét, mikor Holmengraaék arra haladtak.

Mariane a partról már nem tréfált az apjával ennyi ember előtt, hanem csak integetett neki, aztán hazaindult.

Itt fekszik egy kétkoronás. Ki vesztette el? mondta, mikor elhaladt a pénzdarab mellett és lemutatott a földre.

A boltos Theodor odasietett, fölkapta a levegőbe a pénzdarabot és nagyot nevetett:

Ejnye, de éget ez a pénz! Ki a gazdája? kiáltotta.

De nem jelentkezett senki. Mindenki a zsebébe nyúlt, de senkise mondta, hogy a pénz az övé. Lars Manuelsen morgott csak valamit és mélyen a zsebeiben turkált, mintha a pénzdarabot valószínűleg ő vesztette volna el.

Theodor azt mondta:

A tulajdonos nem jelentkezik. A kétkoronás az öné, Holmengraa kisasszony.

Nem az enyém, mondta Mariane és nyugodtan tovább ment.

De hiszen ön találta meg! kiáltotta utána Theodor, de hasztalanul.

Ha a boltos Theodor maga dobta le a pénzdarabot, csak hogy beszédbe elegyedhessen a lánnyal, úgy ez a kísérlete kudarcot vallott. Kissé meg is zavarodott, mikor a pénzdarabot zsebrevágta. Lars Manuelsen azonban erősködött, hogy az övé a pénz és ezt mondta: Volt nekem egy kétkoronásom és most, nézzétek, egy sincs az erszényemben! Boltos Theodortól azonban nem volt könnyű pénzt kapni, sokkal is jobban tisztelt ő minden garast.

Egyelőre megtartom, mondta.

Hát a tied? kérdezte Lars Manuelsen.

Theodor elgondolkozott, érezte, hogy sarokba szorították. Csak nem gondolják az emberek, hogy ő mindenáron beszélgetésbe akart keveredni Marianeval?

Nem, a pénz nem az enyém, mondta határozottan. De azért megtartom.

Lars Manuelsen pedig sértődött hangon jelentette ki:

Nincs kedvem két koronáért vitatkozni veled. Az ilyesmire nem szorultam rá.

5.

Sjura frissen és vidáman látott a dologhoz, hogy mindent összehordjon, ami a fészkéhez szükséges. Az Isten azért küldte nekünk ezt az eleven állatot, hogy legyen miben gyönyörködnünk, mondta mindig az öreg Katrina, a kis Pauline és a kis Gottfred anyja.

Március lett és a kemény hideg már elmúlt, az öreg Katrina minduntalan rálehelt az ablaktáblákra és úgy olvasztgatta rajtuk a jeget: Hál Istennek, rövidesen elmúlik a tél, Sjura már kezdi összehordani a galyakat.

Pedig Sjura nemcsak a galyakat hordja össze, hanem összehordott biz az mindent, amit csak meglátott, csillogó holmikat, zsíros papirost és szövetholmit. A kíváncsisága és a mohósága akkora, hogy a legfurcsább dolgokat is megkívánta. Mit akart például Lars Manuelsen pápaszemével? Hiszen aligha olvasta vele a vásári jelentéseket, mint Lars Manuelsen és nem volt rá szüksége, hogy jobban lásson, mint ahogy máris látott. Lars Manuelsen elvesztette a pápaszemét, mikor egyszer hazatért a szállodából. Pontosan emlékezett a helyre és vissza is fordult, hogy megkeresse, a pápaszem azonban nyomtalanul eltünt. Ezt csak Sjura tehette, mondta Lars Manuelsen.

Most azonban Sjura Holmengraa úr nagy háza felől repült a fészke felé és valami csillogó holmit hozott a csőrében, ami se szalma, se galy nem lehetett. Leereszkedett a földre, mint egy papírdarab, amint a forgószél szárnyán körbe-körbe libeg. A gonosz Sjura fehér-fekete volt és szép, határozottan szép, fekete tollának volt valami érces fénye. Érdemes volt elnézni, mikor elüldögélt lent a földön, ide-oda ringatta a testét, – megszépítette az egész környezetet. És Sjura eszes kis állat, bizonyos, hogy hátul is vannak szemei, mert a legkisebb veszély közeledtére azonnal felröppen. De ha aztán teljes biztonságban érzi magát, olyan széles jókedve támad, hogy csak úgy kacag belé. Néha egy macska vagy egy kutya veszi üldözőbe, ilyenkor Sjura végtelenül tudja bosszantani az ellenfelét és ez pokoli mulatságot szerez neki. Nemcsak a szórakozás viszi az emberi lakások közelébe, hanem a józan számítás is, mert itt érzi magát leginkább biztonságban az ellenségei elől. Ilyen állat a Sjura.

De gyakran az emberek a legnagyobb ellenségei.

Nem láttad, mit vitt a csőrében? kérdezte Lars Manuelsen felesége.

Ugyan, nyughass már azzal a Sjurával! feleli Lars Manuelsen, tudod jól, hogy ellop mindent, ami elébe kerül és hogy ő lopta el a pápaszememet. De ha majd fölépült a fészke és tojás lesz benne, meg a tojásban apró fiókák, akkor lesz még néhány szavunk egymással.

Nehogy a fészekhez nyúlj! mondta az asszony.

És ez a vita minden tavasszal megismétlődött. Lars Manuelsen mindannyiszor le akarta szedni a régi szarkafészket a nyírfáról a háza előtt és a felesége mindannyiszor meggátolta ebben. Ó, az asszony ezt nagyszerűen meg tudta okolni: Meglásd, Sjura megbosszulja magát, Sjurának vannak titkos segítőtársai, föld alatt és föld felett, a lappok üzeneteket küldenek Sjurával, Sjura véghetetlenül jó és mértéktelenül gonosz egyidőben.

Lars Manuelsent hidegen hagyta ez a sok céltalan fecsegés és okoskodás. Vigyázz magadra! mondta Sjurának és megfényegette az öklével. De ugyanabban a pillanatban Sjura már a levegőbe szökkent a földről és felröpült a nyírfára, egy percig nyugodtan megült az ágon, aztán csöndesen, mint egy kísértet, eltűnt a fészkében. Mire ismét előbújt, valami csillogó tárgyat tartott a csőrében, hunyorgott a szemével Lars Manuelsen felé s gúnyosan nevetett. Szinte hihetetlen, – mintha csupa epe és méreg lenne az az állat. Átugrott egy másik ágra, hogy Larsot még jobban kigúnyolja, sőt továbbszökkent egy harmadikra is, ott oldalvást hajtotta fejét és lekiáltott valamit Larsnak. Ez már mégis több volt a soknál, Sjura túlságosan messze merészkedett ezzel a játékkal és Lars Manuelsennek minden önmérsékletére szüksége volt, hogy a baltáját ne hajítsa utána.

Ne bántsd Sjurát, annyit mondok neked! figyelmeztette Larsné újra az urát.

Most én mondok neked valamit, válaszolta Lars Manuelsen nyomatékosan. – Lars Manuelsen sok mindent mondott nyomatékkal, mióta egy nagyembernek volt az apja és parókát viselt és a szálloda vendégei révén sok pénzt keresett. Azonkívül Lars Manuelsen immár a maga gazdája volt, a tulajdon földjén, és ez a kis föld két tehenet tudott eltartani, így már méltóan fogadhatta a nagy fiát, ha látogatóba jönne és Isten tudja, talán a fiú majd közönséges dolognak tartja a Sjura fészkét az udvaron. Azért mondja most nyomatékosan Lars Manuelsen: Hol a pápaszemem? Az asszony nem tudja. Kérdezd meg Sjurát, mondja Lars Manuelsen. És akarsz még valamit tudni? kérdezi aztán. Láttál te már egy rendes udvaron szarkafészket, varjúfészket és ennyi komédiát? Nem, azt még nem látta az asszony. No hát akkor ne mesélj nekem annyit! rekeszti be a vitát Lars Manuelsen.

De nemcsak Sjura készíti elő a közelgő tavaszt, hanem például Rasch ügyvéd is. Az udvarán minden havas helyet homokkal hintetett be, így siettette az olvadást. Rasch ügyvéd néhány év alatt teljesen megváltoztatta a birtoka külső képét, gyönyörű kertet és parkot varázsolt a kopár mezőből, ahol csak takarmány termett két tehén számára. Most már bezzeg nem volt itt takarmány, mindenütt bokrok csoportosultak, fák meredtek az égnek és szép kerti sövények nőttek ki a földből, örömet szereztek az embereknek és díszére váltak az ügyvédi háznak meg egész Segelfossnak.

Rasch ügyvéd nagy munkát végzett, mióta pénzhez jutott. Mihez kezdhetett volna a mezővel és a tehenekkel? Meg aztán a fejőlány egy cseléddel többet jelentett volna a háztartásban. A tejet ugyanúgy beszerezhette ő is a segelfossi uradalmi tehenészetből, mint a többiek. Hiszen igaz mindaz, amit a norvég kisbirtokok fejlesztéséről irkálnak és fecsegnek, de a gyakorlatban mégsem érdemes megvalósítani. Így legalább valami kézzelfogható eredménye volt a munkájának, szibériai borsófákat és amerikai fenyőket ültetett, de mindenféle más fákat meg bokrokat hozatott az erdőből és elültette a parkjában, ahol kitünően tenyésztek, magasra nőttek és valóságos erdő lett belőlük. Muus körorvos, valahányszor látogatóba jött, mindig az ügyvéd parkjában bolyongott, jól szemügyre vett mindent, időnként elismerően bólongatott és azt mondta, hogy mindez igazán nagyszerű. Ha néhány évig ezt még így folytatja, pacsirták fognak dalolni a berkeiben, mondta.

Ezt ugyan csak tréfának szánta, mert Muus körorvos művelt ember volt és ha akart, ügyes fordulatokat tudott alkalmazni a beszédben, Rasch ügyvéd azonban komolyan bólintott rá, mert ő viszont nem ismert lehetetlenséget és neki a pacsirták se voltak elérhetetlenek. Rávette a környékbelieket, hogy a számára mindenféle kagylókat és ritka kavicsokat gyűjtsenek össze, a virágágyakat akarta csinosan bekeríteni velük, mint ahogyan a módosabb déli házakban szokás. A nyaralója oldalán borostyán és vadszőllő futott föl minden esztendőben és már csaknem elérték az eresz alját. A ház homlokzatát természethű sárkányfejek díszítették, még nyelvük és foguk is volt. A kert közepében a pázsiton volt a nyaraló legszebb ékessége, egy kis cementmedence, volt benne néhány tonna víz és abból kiemelkedett egy cső, a csövön keresztül pedig egy vízsugár szökellt föl. Kétszáz koronába került ez a berendezés, mert nehéz volt a nagy folyótól idáig vezetni a vízvezetéket, az ügyvéd azonban nem olyan ember volt, hogy ilyenkor az árak iránt érdeklődött volna. A kert alján zászlórud, a tetején ezüstös golyó.