Part 2

Igen, én is itt voltam és hallottam, szól közbe Lars Manuelsen, aki most Konrad pártjára állt. Erre a támogatásra Konrad felbuzdul és még jobban veri a mellét.

Te is tudod, Lars és te is, Ole Johan, hogy elvégzem a munkámat és teljesítem a kötelességemet. De ha ő úgy rohan rám, mint valami zsarnok vagy rabszolgahajcsár, akkor mondhatom, nem vagyok én az az ember, aki befogja a száját. Ezt az emlékezetébe vésheti. Mert vagy a szemébe mondom a véleményem vagy egy szót se szólok.

Nem, mondta Lars Manuelsen. De mit is akartam? tudja-e valaki, hogy mért akar a boltos Theodor zászlót lengetni?

Konrad megsértődztt, azt hitte, hogy egy darabig, ha tudja kötni a figyelmüket. Aztán otthagyja őket, elhalad a sagvikai Bertel, meg a kerékpárok előtt, útközben szemügyre veszi őket és megáll a zsákot kötöző csoportnál.

De Ole Johan ledől egy zsákra, hogy a liszt csak úgy porzik körülötte. A disznó. Ó, nem nagy baj, egy kis liszttel több vagy kevesebb nem árt a ruhájának. Azelőtt is csupa liszt volt és a kovász csomókban ül a ruháján.

Hogy mért akar lengetni? mondta. Megkérdeztem, hogy miért fagyoskodik egy embere ott a zászlódombon. Majd kiderül idővel, felelte a Theodor:

A felelet egészen őrá vall, meg az eszejárására, mondja bosszusan Lars Manuelsen.

Ole Johan felkelt, levetette a bekecsét, hogy munkához foghasson. De a kíváncsisága túlságosan nagy volt, szinte megbénította. Csak megtudhatnám! mondta. Te mit gondolsz, Lars?

Talán megint a Theodor újabb hiúsága és hencegése.

Ole Johan így szólt: Tudod mit gondolok, Lars? Azt gondolom én is, hogy semmi egyéb, mint a Theodor hiúsága és hencegése. Hogy az ördög vinné el!

De így csak magukat kínozták az esettel és üresnek érezték az eszüket. Ole Johan még mindig nem nyúlt semmihez és hirtelen így szólt:

Hátha a svéd királyi herceg! Tán az jön vadászni!

Lehet!

Erre Ole Johan olyan oktalanul dühös lett, hogy megint magára kapta a bekecsét és ezt mondta: Menjünk oda Aslakhoz és hallgassuk meg, miképpen vélekedik ő meg a többi.

Igy múlt az idő. Igy dolgoztak és működtek a maguk módján ezek az emberek, így szereztek táplálékot a szívüknek. Nekik is voltak látomásaik, ha elkalandoztak a képzelet birodalmában.

De a munka pihent.

Mikor odaértek Aslakhoz meg a többihez, nekik is feltalálták azt a históriát, hogy a napszámos milyen derekasan a sarkára állt és azt mondta, hogy van jog és törvény az országban. És Konrad emlékezőtehetsége nem gyengült, sőt inkább erősbödött, eszébe jutott, hogy még a „rabszolgahajcsár“ szót is a malomtulajdonos arcába vágta meg aztán azt, hogy „szabadkőmüves“. Hat felnőtt ember hallgatta a hetediket. Pihent a munka.

Ujmódi munkásemberek voltak ezek, kerékpáron jöttek, vászonzubbony volt rajtuk és óralánc fityegett a mellükön, makacsul ragaszkodtak ahhoz, amit akartak és lementek a laphoz. Mindegyiknek volt nézete, ismerték a saját értéküket, sőt csak nekik volt értékük, mert sokan voltak. Hova lettek volna a többiek őnélkülük? És mit tehettek ellenük? Kapitalisták, jön a leszámolás napja!

Ole Johan megpróbált előhozakodni a nagy ujságjával: a zászlódombon levő emberrel. De Aslak meg a többi nem tudott semmit, megrögzött emberek voltak, még fantáziájuk sem volt, visszatértek a Konrad ügyére. Ó, a Konrad ügyéről érdemes beszélni, azon csillapíthatták szívük szomját.

Ekkor Ole Johan csalódottan és sértődötten a maga kötelességére gondolt, fölemelt fejjel ment a helyére a munkájához és hátrakiáltott a napszámosnak:

Konrad, te is gyere, de rögtön!

Lars Manuelsen pedig a dolgára ment.

Ha megtudsz valamit, akkor gyere föl és mondd el nekünk! kiáltott utána Ole Johan.

Majd bolond vagyok! gondolta tán magában Lars Manuelsen. Ezek az öreg pajtások elfelejtik, hogy kinek vagyok az apja! elmélkedett tán magában. Lefelé ment a domboldalon és törölgette a ruháját.

Kornelius pedig még mindig ott kémlelődött a zászlódombon. Lent a szatócsboltnál ugyanolyan sürgés-forgás volt, mint máskor, vevők és nézők, gyerekek és kutyák, ládákat és hordókat rakodó szolgák, akik az árut vitték be a boltba, kicsinyben való eladásra!

Hogy a kicsiből ilyen nagy lehetett!

2.

Ugyanaz az épület volt, ahol az öreg boltos Pera szatócskodást megkezdte, de azóta hozzáépítettek és kétszeresen megnagyobbították. Ezt mind Theodor tette.

Fönt a padlásszobában feküdt az öreg boltos Per és nem akart meghalni. Valóságos csoda volt, hogy ilyen sokáig húzta, bár a bénult oldala nagyon lesoványodott és a jó végtagjai is olyanok lettek, mint a vékony női kéz és láb. Meghalni? Persze, hogy meg kellett halnia, de nem most, addig nem, amíg el nem jön az ideje! Az emberek már messziről hallották, hogy mennyire nincs kedve meghalni: ott feküdt az ágyában és a padlón kopogtatott a botjával, sokszor kopogtatott, dübörgőn és beleavatkozott mindenbe. A mellényét mindig magán tartotta, hogy legalább felül ne fessen úgy, mint a fekvő beteg. De beteg volt, szánalmasan béna, szakállas és hátul fehér volt a haja töve a tarkóján. Nyáron, ha elkövetkeztek a meleg napok, ki szokták vinni a szabadba és olyankor nagy élvezettel nézte a nagy forgalmat a szatócsüzlete körül. Télen azonban, amikor rövidek voltak a napok, nem olvasott ujságot meg vásári jelentést, mert drágálta a lámpaolajat, inkább sötétben feküdt és hallgatta a hattyúk dalát a messzeségből, mérföldnyi távolságból és ez kellemetlen hang volt, borzongott tőle. Mint mikor a szél süvít az eresz fölött, vagy mikor a templomajtó nyikorog, vagy ha a nagy kapuk recsegnek a pántjaikon. Hgy az ördögbe is, mit rikácsolnak ezek a vad madarak? Hiszen senki se bántja őket!

De nyáron, a világos éjszakákon egészen más ember volt Per, olyankor tervezgetett és az üzletét vezette. Persze ez csak gyerekség volt, ostobaság. Azt hitte, a kereskedelem ma is olyan, mint az ő korában, legföljebb is nagyobb arányokat öltött. És még mindig hitt az olyan árukban, mint a vizesperecek, amiket a parti hajósok üres hordóikban és koporsókban hoztak Bergenből. Hitte, hogy nagy dolog a vasszög, sok ládára való három- és négyhüvelykes vasszög, meg a prominclirudacskák a gyerekek számára, a papírgallér és az ingmell – pedig hát mit kezdenének ma ilyesmivel az emberek? Boltos Per régimódi ember volt, takarékos a butaságig, mindenképpen óvatos és nyakas szatócs. Az ám. De amikor így az ágyában üzleteket kötött, elavult árakkal, akkor Isten tudja, vajjon értette-e a dolgát és nem gondolta-e, hogy valakit alaposan becsapott. Önmagát vagy valaki mást, de valakit feltétlenül becsapott. Mintha arra született volna, hogy alkudjon és kereskedjen, kiírthatatlan hajlandósága egyre továbbvezette, már régen túl volt azon, hogy az üzlet körül könnyen forogjon a nyelve és könnyen fogadkozzék, már kinőtt a csalás gyerekes, egyszerű módszereiből, talán már egészen a visszájára jutott el: becsapósdit játszott. Alamuszi, groteszk ember lett belőle.

Megkoppantotta botjával a padlót. A felesége nagy nehézkesen feljött a szobába, annak azt mondta, hogy küldje fel Theodort, de mikor az asszony tovább is ott állt előtte és egyáltalán nem sietett, az öreg röviden megismételte a kívánságát. Nem szól a feleségéhez, csak ha kénytelen vele és nem is néz rá, mert ostoba tehénnek tartja.

Az attól függ, hogy a Theodor ráér-e, mondja az asszony.

A Theodor jőjjön fel, kiáltja a boltos Per.

És Theodor felment, vagy nem ment fel, aszerint, ahogy kedve tartotta. Ha az apjának sokáig kellett várnia, akkor megint leüzent, de a hangja már ridegebb volt. Lám, az öreg keménynyakúnak még mindig volt némi hatalma, hiszen az egész üzlet az ő nevén ment: P. Jensen – ez állt a cégtáblán. Theodor nem mert cicomásan az apja elé járulni, a gyűrűit gyorsan a zsebébe csúsztatta. Így tett most is.

Megáll az ágynál és rég megszokott tiszteletből nem ül le a székre.

Nem tudtál jönni, amikor kopogtam? mondja az apja.

A pincében voltam, feleli a fiú

Nem hiszem. Van gyufánk?

Gyufánk? Van.

Nem emelkedett az ára?

A gyufának? Nem.

Ezer ládával kell venni, mondja az öreg, akkor majd emelkedik.

Ezer ládával? Hiszen az egy egész hajórakomány és hol raktározzuk el?

A csónakházban. Nem lesz többé tánc a csónakházban, az bűn. Rossz álmom volt emiatt. A vér vágyát gyufa pótolja majd a csónakházban.

Theodor rég megszokott tiszteletből nem nevet és nem csapkodja a térdét. Az apja le akarja győzni a hús vágyát, gyufával akarja kiűzni az ördögöt! Azzal nem is törődik, hogy veszíteni is lehet a dolgon, meg akarja venni az egész gyárat, azt akarja, hogy északon az övé legyen minden gyufa. Gyerekség – az apja már gyerekes lett. Ezer láda gyufát nem is lehet hajóra rakni, sok helyet foglal el, de súlya alig van. És mit jövedelmezne ezer láda gyufa? Semmit. Ha még sétabot vagy blúzkelme lenne!

Ezer láda, úgy határoztam. És van sónk? mondja az öreg és arra gondol, hogy a könnyű rakományt valami nagy teherrel kell ellensúlyozni.

Só? Annyi van, amennyi a nyárra kell.

Tele van a hordó?

Hát egészen tele éppen nincs. De hát a só a melegtől is fogy.

Zöldfülű, te akarod tanítani az apádat? Tehát száz hordó só! Menj le és írd föl!

Mindez csak üres beszéd volt. Theodor lement, de nem írt föl semmit. Meg tudta érteni az apját, amiért annyira a szívén fekszik, hogy a hús vágyának a rovására gyufát vegyen, sőt még azt is, hogy az üzlet kedvéért hajlandó ilyen nagy sópazarlásba bocsátkozni, de az apja beszámíthatatlan volt. A csónakházhoz nem szabad hozzányúlni, az volt a fiatalság táncterme, hihetetlenül jól jövedelmezett. Igaz, hogy a bolttól nemrég elvették a bormérési jogot, de még így is sokan jöttek a kis Theodorhoz és ő kisegítette őket egy-két palackkal a szombati bálra. És ha Theodor nagyritkán maga is lement a csónakházba felcicomázottan, selyempánttal a cipőjén, akkor úgy festett, mint valami úr, igen nagy úr, gazdag ember és az ott levő leányok szemében a legnagyobb, elérhetetlen valaki. Egyébként a Theodor gyerek hercegnőbe volt szerelmes és a lányokra ügyet se vetett. Isten talán azért aggatta rá ezt a bajt, hogy csupa ürességtől és pöffeszkedéstől a levegőbe ne repüljön. De ez nagy baj volt.

Megint felhúzza a gyűrűit és belép a boltjába, a birodalmába. A pult előtt tolongók útat nyitnak neki, fölemeli a csapódeszkát, bemegy a nyíláson és megint lehajtja a csapódeszkát. Most ő parancsnok. A fiatal fiúnak két segédje van, a polcok és fiókok tele vannak áruval, a mennyezetről áruk lógnak le, a padlót áruk borítják, ebben a szatócsüzletben minden van, amit ember megkívánhat, selyemkelme, cserépkályha, fehér kalács. Theodor még a Segelfossi Ujságban is hirdetett a hűhó kedvéért, pedig ez fölösleges volt, mert nem voltak konkurrensei, de hát modernül akarta vezetni az üzletet.

Az öreg boltos Pernek fogalma se volt róla, hogy tulajdonképpen mi történt odalent, a lába alatt, azt mondta, hogy gyufa, azt mondta, hogy só. Azt hitte, még mindig úgy van, mint az ő idejében, amikor a napi bevételt egyetlen bőrzacskóba lehetett tömni és éjszakára a párna alá dugni? Manapság a forgalmat nagy könyvekbe vezették és az irodában csak maga Theodor ült magas forgószéken és írt, írt mindenkinek a világon.

És kezdetben, amikor még kicsi volt, azt írta, hogy kiváló tisztelettel Theodor Pedersen, mert az apját Pernek hívták, most már úgy írta, hogy Theodor Jensen, mert az apjának Jensen volt a vezetékneve. Az anyja keresztelte át az apját, mindenáron kalapban akart járni és nagyságos asszony akart lenni. Így gyarapodott a jelentőségében minden, egyik dolog a másik után, de a legjobban a kereskedés. Gyufa és só? Nem, hanem konzervdoboz és makaróni és svájci sajt. Az a nyakas nyomorék odafönt a padláson ma is kecskesajtot akart, mint azelőtt, – együgyű ember, hiszen kecskesajtot már nem is lehetett felhajszolni, mert senki se tartott kecskét. Ez az áru eltünt, mint ahogy eltűnt a papírgallér meg a vizesperec is. Az öreg még kaphatott valami kecskesajtnak csúfolt zsírsajtot, meg juhsajtot is, hogyne, de a többi, amit mondott, annyit ért, mintha a földre köpött volna. Ő volt a bolt legrosszabb vevője, mert olyan régimódi volt. Hát nem vehetett volna a többiek módjára rochefort-t ezüstpapírban és camambert-t csinos fadobozokban? Neki ez mind csalás. A tejgombóchoz értett, de a makarónihoz annál kevésbbé. Nem tartott lépést a város és az emberek lendületével, már nem akadt olyan ember, aki ne vízben főtt makarónit evett volna, jobban ízlett az, mint a kalács s puha volt, igazán jó lett volna, ha itt is olyan hullámzó makarónierdők nőnek, mint a külföldön!

S ezt a sok előnyt még tetézte az új, kényelmes és könnyű háztartás. Vaj? Az emberek nem köpülnek már vajat, hanem lementek a boltba és Pellerint (növényzsírt) vásárolnak. Az éléskamra meg a kémény tele hússal, szallonával, meg hallal? Az ember halálra nevette volna magát, ha valaki még mindig besózott ételt tartott volna. Hiszen rengeteg sokfélét lehetett már konzervformában kapni, mint konzervételt. Ez már készen volt, megfőzték, éppen csak hogy meg nem rágták, mindig készen állt arra, hogy az emberek kibontsák és szopogassák. Ó, mennyit kellett a szegény asszonyoknak ezelőtt kínlódniuk a háztartással a mostani időhöz képest! Mire kellett még a szájnak fog? Hiszen a díszfogak zsinóron lógtak a fogtechnikus boltjában, a konzervételhez pedig nem kellett, csak kanál. A konzervételek azonkívül sótlanok voltak és ez jót tett azoknak, akik gyomordaganatot kaptak a sok sótól. Hát nem volt itt föllendülés az egész vonalon?

Csak Nils varga, meg a fia vesztették el a kenyerüket. Valamikor ők voltak a legszükségesebb emberek Segelfossban és a környékén, ők varrták az erős bőrcipőket, – eltartottak egy-két évig is, – ők tudtak rávarrni cifra szegélyt, hogy díszére vált a csizmának – és mégis elvesztették a kenyerület. Manapság már a boltban vásárolnak cipőt az emberek. Az ám! A bolti cipő olyan fényes volt és olyan helyes volt az orra, hgy az embernek még a nyál is összefutott a szájában.

Nils varga néhány évig még csak bírta valahogy, de közben egyre soványodott, már csak az árnyéka volt önmagának, olyan vékony, mint egy bérmálkozó gyerek. Csak somfordált a házak közt és egy-egy csésze kávét meg egy karéj kenyeret kunyerált, ahol tudott és minden szemétrakáson találkozott ezekkel a gyári cipőkkel meg gyári csizmákkal, mert azokat az emberek két hónap alatt elkoptatták, aztán elhajították. Bizony, Nils varga még bírta néhány esztendeig, aztán Amerikába küldte a fiát, maga azonban ott maradt a romok közt és átéhezte a napokat. Meg kell adni, hogy néha bőkezű és jólelkű emberekre is akadt. Például találkozott Baardseennel, a távíróállomás főnökével és néha kapott egy-két sillinget tőle. Jó barátság volt köztük, úgy kezdődött, hogy Nils varga egyszer elment a távirda főnökéhez, rámutatott annak a cipőjére és kérte, hogy talpaltassa meg vele. Nem, mondta Baardsen, arra nincsen pénzem. De van pálinkám és néhány koronám, mondta. Azóta Nils mindig kapott valamit, amit Baardsen nélkülözhetett.

Július nagyon jó volt Nilshez, a Larsen szállodájában sok falat akadt a szegény, lesoványodott éhenkórász számára. Adj Nilsnek enni, hosszú útról jött, mindta Julius az anyjának, aki a konyhát vezette, adj neki egy jókora darab húst. És ha fölmégy a kastélyba Paulinéhez, akkor ne mondd, hogy üres gyomorral jöttél el a Larsen szállodájából, mondta Julius Nils vargának. Még nem esett meg velem, hogy elmentem volna a Larsen-szálloda előtt anélkül, hogy nagy traktamentumot ne kaptam volna, adta vissza a szót Nils varga ravaszul és alázatosan. A vén róka!

Egy másik hely, ahol Nilset ugyancsak jól fogadták, Rasch ügyvédné konyhája volt. Nils varga sohase látta magát az ügyvédet. Kövér, pocakos ember volt az, mindig csak az irodájában ült, örökösen szuszogott és nagy ügyeket intézett. Nils csak az asszonyt látta, a jótét lelket, aki valamikor mint Salvesen kisasszony szolgált a Segelfoss kastélyban a hadnagy idején és azóta nagyságos asszony lett belőle. Bizony, mindenki sokra vitte a régi időkhöz képest. A hadnagyéknál Salvesen kisasszony csak bérért szolgált, és elég furcsa, de akkor is elégedett és boldog volt. Most pedig Raschné őnagysága lett belőle, bőviben volt a pénznek, s azonkívül két gyermeknek az anyja, mi kellett még a boldogságához? De az asszony mégis nyomorultnak érezte magát, ideges volt és ingerlékeny, sokat sírt és nagyon egyszerűen öltözködött, bár selyemben meg bársonyban járhatott volna. Micsoda állapot! Hát ahhoz volt ereje, hogy két gyermeket hozzon a világra? Vagy ez csak azért volt, hogy elfelejtse Holmengraa úr kikötőmesterét, – annak menyasszonya volt akkor, amikor Rasch ügyvéd jött és feleségül vette.

Ha Nils varga egy sajátmaga fabrikálta cirokseprűvel csoszogott be a konyhába, vagy egy gyermekcipőt hozott, amit az asszony megbízásából rendbehozott egy kicsit, Raschné leült mellé, mindenféle ennivalót tett elébe, beszélgetett vele a régi napokról és érdeklődött az Amerikában levő fia iránt. Az ám, tulajdonképpen ennek a furcsa Raschnénak támadt volt az az ötlete, hogy a Nils fia utazzék Amerikába, de sajnos, neki magának nem volt nélkülözhető pénze, csak néhány korona, húsz korona, amit mindenféle apró fogással csent össze a konyhapénzéből. És a bolond asszony majdnem sírt, mikor odaadta Nils vargának a húsz koronát, ezt a pár garast a fia számára, és pírba borult az arca, mert csak ilyen kevés volt a pénze. De idenézz, mondta Raschné, itt több van, az egész jegy ára, az ifjú Willatz adta, mondta az asszony, Willatz Holmsen, tudod. És Raschné elmondta továbbá, hogy írt az ifjú Willatznak, aki messze volt, kint a széles nagyvilágban, muzsikált az embereknek és híres ember volt. Bizony, írt neki, megkapott mindent, amit kért, bőségesen kapott. Pénz? írta vissza az ifjú Willatz, tessék! Akárcsak az apja tette volt annakidején, ha valaki kért tőle. Ó, a kastélybeli Holmsenék, az volt ám az uraság. És a fiú egészen az ő vérük, minden porcikájában a szüleire ütött. Az idén nyáron hazajön és hosszú ideig megint a nagy kastélyban lakik.

Raschné különös módon megindult, és lelkesülten beszél Nilsnek, nem törődik azzal, hogy a cselédei is hallják. De ezalatt mintha tűkön ülne, kéri Nils vargát, hogy gyorsan egye meg a vajaskenyeret meg a kalácsot, hogy le lehessen szedni az asztalról, mert nem jó, ha az étel ott áll. Aztán kisiet az éléskamrába és mikor visszatér, megkérdi, hogy nem vinné-e magával ezt a gyerekcipőt is egy kicsit összevarrni, már be is csomagolta egy nagy csomagba, hogy ne veszítse el egykönnyen.

Mikor aztán Nils a csomaggal a hóna alatt megint az ajtóban áll, Raschné mintha már nyugodtabb lenne és ekkor újra kezdi kérdezgetni:

Tulajdonképpen hogy megy a sorod? Mert nem valami melegen öltöztél fel ebben a hidegben.

Melegen? feleli Nils varga tréfásan és nevet a fonnyadt arcával, mert most már jóllakott. Nem is birok el magamon több ruhát, mint amennyi rajtam van. És azonkívül olyan gyorsan futok, hogy a hideg messze marad mögöttem. Haha, bizony úgy teszek, mondja Nils varga.

És Raschné megkérdi: Hát a fiadtól még semmit se kaptál?

Ó, hogyne, feleli Nils, persze. Csakhogy leginkább levelet. Mert neki se megy olyan fényesen a sora. De örülök, hogy olyan pompás dolga van.

Mást sohase kaptál, csak levelet?

Dehogynem. Fényképet.

Mást nem?

Nem a’. De azt ígérte, hogy legközelebb majd küld. Nagy betűkkel ír és tisztán, könnyen el lehet olvasni. Úgy írja a nevét, hogy Nelson.

No hiszen, csak élne a hadnagy! mondja Raschné és ökölbe szorítja a kezét. Majd az rávenné a fiadat, hogy úgy írjon, hogy még könnyebben lehessen elolvasni.

Erre Nils varga nem felel semmit, de amikor megköszöni a vendéglátást és indulni készül, azt mondja Raschné, hogy majd az ifjú Willatzcal irat az amerikai fiúnak, annak a Nelsonnak. Erre Nils – mivel a lelke egészen elvakult az amerikai fiával szemben, akinek olyan jó sora van, – így felel:

Igen, de az nem lesz jó, mert mondom, nincs neki olyan jó dolga. Hát Isten bocsássa meg, hisezn a fényképén látom, hogy rendbentartja magát, mindene van, ami kell, ruhája, órája és miegymás. Azt mondja, hogy haza akar rándulni és én csak elleszek valahogy, amíg megjön. Mégegyszer nagyon köszönöm, nagysága.

Aztán csak gyere el hamarosan, mondja Raschné.

Mikor aztán elment Nils varga, az asszony így nyilatkozik a cselédek előtt:

Majd ő megtanítaná azt az amerikai Nelson urat! Hát nem pukkadni való? Fényképet küld, attól aztán meghízhatik a sovány apja. De várjon csak, amíg az ifjú Willatz megjön!

És erről jut eszébe, hogy egyszer már igazán fel kell néznie Segelfossba, a kastélyba, rögtön indul is, napról-napra halasztotta, már megy ebben a minutumban – hozd ki a köpenyemet, Florina. És ne felejtsétek el, lányok, hogy egyikőtöknek le kell mennie a boltba kávéért, amíg nem vagyok itthon!

Ó, a jó Raschné megígérte az ifjú Willatznak, hogy néhanapján felnéz a kastélyba és ezt meg is akarta tenni. Ott most a kis Pauline vezette a házat, szorgalmas lány volt, több cseléd dolgozott a keze alatt, a birtokot pedig Martin béres igazgatta s ő a fél-lapp Patternek meg a többi béresnek parancsolt. Raschné mindig mindent rendben és tisztán talált ott, de ősszel és tavasszal az ezüstneműt is látni akarta. Feltétlenül. Hiszen kötelessége is volt, mert hát megígérte, meg aztán azt az ezüstneműt árdemes volt ám megnézni! Ó Istenkém, a tálak, az aranyosfülű levesestálak, a süteményestálak, a tálcák, a kancsók, a késnyelek végén a zergefej, no meg az úr, meg az asszony szobájában az ezüst mosdószerszám. És sehol egy szoba megdöbbentő pompa, festmények, márványszobrok, aranyozott csillárok, ékszeres szekrénykék nélkül.

Raschné gyönyörűségét leli ebben, gazdasszony korából kiirthatatlan tisztelet maradt meg benne minden iránt, ami a kastélyban van, sehol sincs olyan, mint ott, még ha csak a két főlépcső korlátjáról van is szó – nem tudom, miből van az, de úgy csillog, mint az arany. És mivel Raschné egyszer azt olvasta az ujságban, hogy valamelyik uralkodónak arany evőkészlete van, ezt mondja a cselédeinek a konyhában: A kastélyban volt egy evőkészletünk, amelyet sohase használtunk. Aranyból volt az? kérdezték a lányok. Hát nem mondom éppen, hogy aranyból, felelte Raschné, de legalább is ezüstből. Sohase használtuk, mert túlságosan nagy volt az értéke. Sohase volt kéznél, hanem mindig becsomagoltan feküdt a szekrényben. Gondoljátok csak el, huszonnégy személyre való tányér! Ezüst tányér? kiáltották a lányok. És Raschné így felelt: Igen, ezüst vagy arany, nem tudom, de jól emlékszem, egyszer huszonnégy tányért láttam!

Az ám, Raschné talán túlzott és hazudott és jókedvű volt. Ezért volt emelkedett hangulatban, mikor Segelfossba ért és mikor meglátta Paulinet, így kiáltott: No, itt jön a felügyelő ellenőrizni!

És Pauline így válaszolt: Jó is lesz, mert a Martin béres éppen most kapott levelet.

Hazajön?

Nemsokára. És most tessék megmondani, hogy mit kell csinálni.

Ezt nem is volt olyan könyű megmondani, előbb alaposan meg kellett hányni-vetni a dolgot. Az ifjú Willatznak a kastélyon kívül volt még két szobája a téglaégetőben is, ahol az apja húzódott volt meg, de vajjon hol akar majd lakni a fiú. Mind a két helyen érintetlenül álnak a bútorok.

Nem írja, hogy hol szeretne inkább lakni? Hallod-e, Pauline, itt kell rendbehoznod mindent. Azt hiszed, hogy olyan ember, mint ő, lakhatik másutt is, mint a kastélyban? Takarítsd ki az apja szobáit, a hadnagy szobáit, az egész északi szárnyat, tudod. Gyere, nézzünk át mindent!