Part 14

De Aslaknak még egy ütőkártya lehetett a kezében, hatalmas ütőkártya, mert haragos, sértődött mosoly ült ki az ajkára. Az ifjú Willatzra nézett, aki közömbös arccal egy kissé távolabb állt, – és azt mondta:

Ez az ember az oka, hogy ma olyan nagy a hangod, Tóbiás?

Most visszatér mindenki a munkájához, vagy valamennyiteket elbocsájtalak! kiáltja a malomtulajdonos és csakúgy zeng a hangja. Téged, Konrad, mindenesetre elbocsátlak.

Aslak azonban már valahogy összeköttetésbe hozta az ifú Willatzot a katasztrófával és ezt a szálat nem volt hajlandó olyan könnyen elejteni.

Talán a vőd az ottan? kérdezte a malomtulajdonostól. Hozd csak ide, hogy illő módon üdvözölhessük!

Végül nagynehezen mégis megértette, hogy Konradot is elbocsátották a malom szolgálatából és erre még jobban fölragyogott az arca, mintha még jobb fegyver akadt volna a kezébe.

Ahá, ez csak kettőnknek szól, Konrad!

A döntő szó azonban már elhangzott. Holmengraa úr és a kísérője tehát ismét elindultak lefelé az úton. A malomtulajdonoson egyébként nem látszott meg, hogy öröme lett volna az energikus fellépésben, még mindig összegörnyedt háttal haladt az útján. Megfoghatatlan dolog volt ez, egy királynak végre is magasba emelt fővel kellene távoznia, az öreg tengerészhez és kalandorhoz nem is illett úgy elhagynia a helyet, hogy legalább egy-két revolverlövéssel ne könnyítsen a lelkén. De ő csak nézett, az ifjú Willatzra emelte vizenyős kék öreg szemét és azt mondta:

Évek óta nincs már nekem semmi örömöm.

Illett vajjon ez az őszinte kitörés egy fölényes, uralkodásra termett emberhez?

Aslak ott kiabált a háta mögött:

Veszem észre, hogy Konrad nem fér a bögyödbe, hahaha, felhúzta a cipőidet a tánchoz, ez csakugyan hallatlan! De vajjon milyen táncra jársz te magad éjszakánként, Tóbiás? Azt hiszed, hogy valami nagy tisztelet jár ki neked, te híres szabadkőműves? Tudjuk jól, hogy belopózol a házakba és titkos találkákra jársz a szénapadlásokon. Elég ember állítja, elég tanu látta! Jársz táncolni te is, csak kettesben és az ágyba!

Aslakból csak úgy ömlött tovább a szitkok árja. Ez volt az ő ütőkártyája. A munkások mögötte csoportosultak és nyerítő nevetésüktől visszhangzott a levegő. Holmengraa úr szemmelláthatóan szerette volna siettetni a lépteit, hogy gyorsabban elkerüljön erről az átkozott helyről, alázatosan mosolygott és a fejét rázta, mintha azt mondaná: Hát hallottak már valaha ilyen galád rágalmakat?

De az ifjú Willatz elsápadt és megállt. Egy pillanat! mondta és sarkon fordult. Aztán elindult visszafelé és menetközben lehúzta a kezéről a keztyűt.

Itt jön a vőmuram! mondja Aslak. Várjatok csak, majd méltó fogadtatásban részesítjük!

Willatz odamegy hozzá, egy ütés a levegőben és Aslak a földön fekszik. Hogyan? – kezet emelt rá? Úristen, micsoda ököl ez. Kemény és angolos! Az áldozat se kiáltott föl, csak összecsuklott a teste, mintha a végórája érkezett volna el.

Aslak mögött bomladozik a munkáscsoport. Néhányan nyiltan hátrálnak és az ifjú Willatz követi őket.

Engem hiába szemelt ki, mert én már megyek is innen, mondja Konrad siralmas hangon.

Amint a társai meghallják az alázatos szavakat, fölvillan bennük, hogy miről is van itt szó voltaképen: azt parancsolták nekik, hogy rögtön vissza a munkához, – vagy azonnal elhagyni a malmot. És már jön vissza a malomtulajdonos is, a főnök, minden mehet úgy, mint eddig, csak a helyükre kell visszatérniök. Nem a malomtulajdonos ütött meg valakit, a malomtulajdonos sohasem szokott senkit megütni…

A könyökükkel taszigálják egymást és összedugják a fejüket, aztán párosával elindulnak, vissza a munkahelyükre. A gézengúz Konradot cserbenhagyják. Konrad pelig Aslakot hagyja faképnél. És most ujra a napfényre villan a helyzetük minden nyomorúsága: – hiába kerékpároznak, hiába járnak csattos csizmában és veszik a legdivatosabb ruhákat Theodor boltjából, hiába szedték magukra minden külső és felszínes fejlődését ennek a virágzó helynek: a jellemük változatlan maradt. És változatlan az egész nyomorúságuk is.

Holmengraa úgy tett, mintha nagyon csodálkoznék, de azért ostoba lett volna, ha az eredmény nem elégíti ki. Pedig Holmengraa úr nem volt ostoba, ezt az ellenségei se foghatták volna rá. De bizonyos, hogy teljesen kijött a sodrából.

Bocsássa meg, hogy kénytelen-kelletlen tanujává lettem ennek a jelenetnek, mondja neki Willatz.

Most Aslak megvonaglik, felül, a fejéhez kap, föltápászkodik, megkeresi a sapkáját és elindul. Néhány lépést tesz, visszafordul, még egyszer végignéz a két úron és azzal szépen tovább baktat lefelé az úton. Odalent utóléri Konradot. Most bizonyára a kikötőmesterhez mennek és fölveszik a bérüket.

Bizony, így van ez, mormogja Holmengraa úr maga elé. Mit is akartam mondani… mondja aztán. Éveken át parancsolgattam nekik és ők dacoltak velem. Bertel, hol vannak? A munkahelyükre mentek?

Igen, úgy látszik.

Félnek a korbácstól, mondja az ifjú Willatz és összeráncolja a homlokát.

Holmengraa úr a fejét csóválja, a tengerész, aki a lelkében él, bizonyára örül most magában. De a malomtulajdonos kénytelen tovább látni az orránál: hiszen három nap mulva mgismétlődhetik az egész história! Aslak nem halt meg és a szelleme se veszett ki a munkásokból!

Mennek lefelé az úton és az ifjú Willatz azt mondja:

Bocsásson meg, hisz a dolog tulajdonképen nem tartozik énrám. De ez az ember többször is emlegette, hogy szeretne velem közelebbről megismerkedni, hát én a magam felelősségére odamentem hozzá, hogy kivánsága szerint bemutatkozzam neki.

Igen, persze! mondja rá Holmengraa úr.

Vajjon gyáva volt-e, vagy ravasz? Nem mert-e odaállni a saját legjobb támasza mellé, vagy pedig nem is akart? Nem tesz az jót egy mesebeli királynak, ha túlságosan világos vonalakban mutatkozik meg, a legjobb, ha körülveszi magát a monda homályával. Csak az volt feltünő, hogy Holmengraa úr hirtelen tüntetni és dicsekedni kezdett.

Ezek azt hiszik, hogy nem vagyok már elég gazdag, azért nem respektálnak eléggé. Néhányszor megszorítottam már az üzemet és a lisztárakat fölemeltem, egyszer-kétszer, ezt aztán rossz jelnek vették. Pedig hát, mondja, és ebben a pillanatban fiatalon és energikusan áll ott, én tehetem, hogy itt akár az életem végéig veszteségeket szenvedjek. Persze nem mondhatom meg magának, hogy miért. De azért mégis tehetem.

Most már ismét király volt! Igen, ez volt Holmengraa, világos fénycsíkot vágott a sötétben, úgy tudott feltűnni a monda éjszakájából, aztán ismét alábukni és egy nagyszerű pálya aranyos ívét hagyni maga után!

Most háború van a keleten, mondta. És Japán csengő arannyal méri fel a hajók rakományát.

Willatz Holmengraa úrra nézett. Vajjon józanul beszél ez az ember? És csak úgy, udvariasságból, megkérdezte:

Hát ön Japánnal is összeköttetésben áll?

Az én kezem hosszú, felelte Holmengraa úr és mosolygott. Annak idején Kubával is volt dolgom, Puerto-Ricoval, a Filippinákkal, az Antillákkal, Jamaikával.

Ez már a monda világa. És ez már Holmengraa úr, a király. Hozzá is tette mindjárt:

De ezt persze nem mondhatom el az embereimnek, azért hiszik ők, hogy lekicsinyelhetnek! De egy szó mint száz, már régóta forgatok egy tervet a fejemben és arról szerettem volna beszélni önnel, de most, ezután a jelenet után nem szívesen terhelném vele.

Pedig éppen ellenkezőleg, most még jobban érdekel…

Ez a terv még a maga apja ura idejéből származik, de egész a haláláig nem volt rá érkezésem, hogy megbeszéljem vele. Maguknak hatalmas területeik vannak még, fensíkok és zöld legelők. Ezeket bérbeadhatná vagy eladhatná nekem.

Hiszen nincs is vad odafönn, felelte Willatz.

Nem, vad az nincsen és éppen ezért a maga számára nincs is haszna a földnek. Én azonban jószágot legeltetnék ottan, hatalmas ökörcsordákat.

Willatz a fejével intett. Igaz, az öreg Coldevinéknek bizonyára van néhány száz ökrük.

Én valamivel többet szereznék be. Kicsinyben kezdeném el, mondjuk egyezerrel csupán, de aztán megszaporítanám a számukat. Esetleg kétezerrel is kezdeném, de mindenesetre egészen kis arányokban, hiszen Mexikóban milyen más ökörcsordákat láttam én! Amint maga mondja, a hegyek közt nincsen vad, se farkas, se medve, az állatok tehát pásztor nélkül is ellegelnének. Víz van a közelben, védőtető is akad a hegyek közt. A hely nagyon megfelelő. Kérem, gondolkozzék a dolgon, és aztán közölje velem az elhatározását.

Jó, majd gondolkozom róla.

És a két úr elbúcsúzott egymástól. Willatz hazafelé indult. Most végigláthatott az egész birtokon, nyugat felé a sziklás ormokon és a szántóföldeken, amint legyűrűztek a víz partjáig. Valamikor, a régi nagy időkben az ő hazája volt ez a Segelfoss…