Part 8

Hajnali hat órakor a vonatból még egyszer látom Belgrádot. Az ablakon most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van rajta. Valamelyik utas levette gyémántgyürüjét és az üvegre nagy, értelmes betükkel, – magyarul – rákarcolta:

– _Háború lesz_.

(1909.)

LAPP ATYAFIAK.

Eljöttek hozzánk lapp fajtestvéreink – az állatkertben lehet náluk vizitelni, – közvetlen a jeges medvék mellett. Itt mutogatják magukat bizarr sátrak alatt, egy füstös kondérnál, a havon, csónakszerü szánjaikon, melyeket a rénszarvas, a turáni mitológia csodaszarvasa húz szelíden, könnyező szemmel, Az angol-német, a spanyol-francia barátkozás villamfényes termekben, pezsgős bankettekkel kapcsolatban zajlik le, a mi ismerkedésünk csak itt. Első pillanatra csakugyan nagyon idegenszerűek. A szemük keskeny és vakoskodó. Ahol ők élnek, csak fél évig süt a nap. A nyelvük, melyet mi kínos verejtékezéssel tanulhatunk az összehasonlító finn-ugor nyelvészeti órákon, merően különös, csak pár szavuk egyezik nagyjában és csak a fülünk érzi, hogy ez a zene ismerős, régen, nagyon régen hallottuk. Néhány kis fiu már tisztán gagyogja a magyar szavakat. A rokontalan magyar ezt is örömmel hallja. Pöttön lapp kisasszonyok botorkálnak a hóban vastag szőrmebundában és bocskorban, szőkék, kékszemüek, pirosarcuak, igazi skandináv babák és a fa mellett egy gyerek énekel valami lapp dalt, lallázva és szöveg nélkül. Pajkos dal lehet, de rám ugy hat, mint egy temetési ének. Ezek volnának az én rokonaim? Akkor inkább rokonom a bécsi pincér, a német rakodómunkás, vagy a holland paraszt, aki villával piszkálja a fogát.

A lappok azonban szerződtetve vannak s elgondolom, hogy otthon a földbe vájt vityillóikban bizonyára máskép élhetnek és az ő itteni szereplésük nagyon hasonlit ahhoz, hogyha pár hortobágyi csikóst díszmagyarba öltöztetnénk s azonmód kiraknók őket egy bódé színpadára, idegen tekintetek prédájául. Ez csak egy ál-népszínmű. De szerencsére láttam őket – előadás után – egy pincében enni. Vajat ettek, késsel és villával, finom pesti margarinos vajat, a család az asztal köré telepedett, a lapp menyecske állva, szorgalmasan sürgölődve osztotta szét az ételt és az öreg lapp levette fejéről – lassan és ünnepélyesen – a rénszarvas-kucsmát s megmutatta kérges, olajzöldre cserzett arcát. Éhesek voltak, de nem siettek. Ezek a műveletlen vakondok-emberek szemérmesek és úriak. A férfiak mozdulatlanul nézték, hogy készitik az asszonyok a vacsorát. Amikor minden készen van, a legöregebbik maga elé téteti a kenyeret, egészen közel hozzá, hogy kényelmesen szeghessen belőle és a poharat is egész közel, hogy ne kelljen méltóság-bontó nagy mozdulattal utána nyulni. Mindenük merően különös és északi. Az anyanyelvükön kivül angolul és norvégül selypegnek, mint a mi parasztunk németül, aki azt tudja, hogy „nix-dájcs“. Az öreg lappnak az a mozdulata azonban ismerős volt, testvéri és rokoni s a másik pillanatban már az egész társaság az volt, a pisze és majszoló gyermek-csoport, az almaarcu szelíd menyecskék is, akik a fejükön piros kendőt viselnek keleti virágmotivumokkal, magyar motivumokkal. Elszakadtak tőlünk, a vaksi északi fokra, a féléves sötétségbe, a szavaik elsatnyultak és a felismerhetetlenségig ficamodtak, az étlapjukon csak a kenyér, a halzsir szerepel, a szemük lenkék lett, de a nyugalmuk és a taglejtésük beszél, ezt nem felejtették el s az önfeledtség pillanataiban ugy mozognak, mint a szegedi paraszt, aki áhitatosan és ünnepien megszegi a kenyeret. A néző pedig érzi, hogy leülhet közéjük. Ezzel a társasággal valaha, kétezer évvel ezelőtt, mi is együtt vacsoráztunk.

Ugye öreg lapp bátya, Anders Persen?

„FÜRDŐI EMLÉK.“

Vedd, olvasó, tőlem ezt a szerény pár sort, mielőtt elhatározod magad, hogy a nyaralásra szánt pénzed a németnek adod-e, vagy a taliánnak. A balneológusok komolyan és tudományosan meghányták-vetették, micsoda a híja a magyar fürdőknek. Itt minden tudományos igény nélkül óhajtok erről beszélni, átnyujtani neked egy „fürdői emlék“-et, hasonlót ahhoz, mely a családi pohárszékek polcán a tálak és a palackok mellett porosodik. Kevés tárgyban van ennyi lehangoló mélabú. Lesír róla, hogy több száz koronába került. Minden betűje átlag száz korona. El kell dugnod az emléket, nehogy állandóan eszedbe hozza az igazi emlékedet, mely még aludni se hagyna. Emlékszel arra a pár szelet szalámira, amit arannyal fizettél. Emlékszel az ágyadra, a sublótfiókra. Emlékszel, szegény polgár, hogy alakitottad meg néhány társaddal együtt a lenézettek és kisemmizettek csoportját, akik a padon barna pakolópapiroson ebédeltetek, akik nem mentetek hangversenyekre, akik nem tomboláztatok, akik mindig vigyáztatok, akik mindig póruljártatok, akik mindent „olcsóbban“ akartatok venni a faluban és mindent drágábban vettetek, akik a pincért kiszolgáltátok, hogy hálából ő is kiszolgáljon majd titeket, s akik végül bocsánatot kértetek, hogy otthagytátok a pénzeteket. Nálunk még mindig ez van rendjén. Egyelőre a középosztály kénytelen idegen világfürdőkre menekülni. Mert még az olasz se ily kegyetlen hozzá, még a mohó és mindenre elszánt briganti se, aki elrabolja a pénzét, de cserébe legalább azt érezteti a megrabolttal, hogy ur. Itthon ez a vigasztalása se marad. Még csak el se veszik a pénzét, csak kicsurgatják az ujjai közül, s üzleti szellem hiján senkise látja hasznát, se a megrabolt, se a rabló.

Ennek ellenére azon gondolkozom, hogy mégis itthon nyaralok. Mindnyájan szeretjük a magyar fürdőket, reménytelenül. Él bennük valami rozoga romantika, valami kedves ábránd, valami, ami a miénk. Lehet, hogy a régi-régi emlékeinkkel fognak meg. Van-e ríkatóbb és fájóbb, mint a gyógyszalón mellett délelőtt hallgatni egy leány ábrándozását a lehangolt zongorán? Ismered-e a földet, a sáros magyar föld tésztáját, mely a kánikula kemencéjében a kék és sárga mezei virágokkal, a rovarokkal és dongókkal együtt szikkadt cipóvá sül s a szaga is oly tápláló, mint a kalács illata? Bolyongtál-e parasztszekéren, a pusztán, porban, mely csupa vizió, és hallgattad-e a kerekek lármáját, mely minden hangot hallucinációvá bűvöl? Éltél-e a balatoni jegenyék táján, szóltál-e a halászokkal, akik évezredes mesterségüket egykedvüen űzik, bukkantál-e a csárda udvarán hajókötelekre, bitang csónakokra? Láttad-e a tihanyi púpos parasztot, az eszelős ciceronét, aki kürttel riogatja az ekhót és elfeledett költők hexamétereit kiáltja a visszhangnak? Nézted-e a tátrai levegőt, mely kék mint a tó? Az erdélyi bércek ködsávolyát meg tudod-e különböztetni a szivarfüsttől? Bámultál-e esős délutánt, az alföldi erdőben homályos permeteget s aztán világoszöld derengést, melynek néma statisztái a fűben kuszó csigák száza és ezre? Belehelted-e fürdőink különös aromáját, a nedves női haj páráját, az uszósapkák kaucsukszagát, a kis bódék, az iszapos tócsák, a gyógyforrások, a nyári konyhák egymással feleselő és pörlekedő illathangversenyét? Észrevetted-e a színeket, melyek csak itt teremnek? A villák rippl-rónais idilljét, a tisztáson átballagó lány szinnyei-mersés pipiszkendőjét, a mednyánszkys alkonyokat? Szivaroztál-e a tó partján egyedül, mikor a békák dalárdája tanulta az éjjeli zenét? Jártál-e este a fák között, szemedbe villant-e az üvegburás gyertya lángja, mely a terrasz magányában ugy virraszt, mint egy lélek, hallottad-e felsercenni a göröggyufát, melyet fiatal fiuk és lányok gyujtogatnak s rózsaszín és zöld lángjuk ugy világitja meg az erdőt, hogy nyomban színpadi díszletté alakul?

Erre az ezer kérdésre én szeretnék válaszolni. Nosztalgiát, végtelen nosztalgiát érzek e sok-sok dolog után, honvágyat érzek a saját hazám után. Nem amikor külföldön vagyok, de most, amikor itthon vagyok. Ideláncolva egy szobához, egy íróasztalhoz, egy tollhoz. Akkor fáj, hogy nem látom mindig és minden ízében oly teljesen, mint ahogy a fogalmában és a nevében benne van minden táj és minden ember, minden szín és minden lélek. Szoktatni kellene hozzá a szemem, hogy azonositani tudjam magam vele. Emlékezem négy-öt éves koromban órákig ültem a tükör előtt s nem tudtam betelni a szenzációval, hogy az, akit látok, én vagyok. Nem volt igazuk a nagyoknak, hogy elkergettek a tükörtől. Mert ekkor ismerkedtem önmagammal, akit négy-öt év alatt meg se ismerhettem. Oly önfeledten, izgatottan, hiuság és érdek nélkül történt ez az ismerkedés, hogy a részleteket évekig meg se figyelhettem, az elemzésre nem volt időm és később, mikor valaki megmondta, milyen színü a hajam, milyen metszésü a szemem, váltig csodálkoztam rajta. Csak éreztem magam, de még nem láttam. Körülbelül igy vagyunk az országunkkal. Nyáron lenne ráérő időnk, a pihenés pillanataiban, hogy pár hétig belémeredjünk és vele egynek tudjuk magunkat. Kétségbeejtő, hogy éppen erre az időre vagyunk száműzve tőle. Csak savanyu hétköznapokon, az irodákban, a kávéházban lehet miénk s alapjában mindörökre ismeretlen marad. Mert a tükör, amiben megláthatnánk az arcát piszkos is, csempe is, drága is.

BUDAPEST, A KÁVÉVÁROS.

Egy amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba kerültünk és vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam gyóntatni arra vonatkozóan, mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt, és elég jól ismert bennünket. A csillagtalan, porszínü éjszakában, melynek egyetlen lámpája a tenger villamos tajtéka volt, kérdéseket intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt, hogy sok és jó kávéháza van. Az amerikai magyar-szemlélete nem volt alaptalan. Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér abrosznál meleg csirkelevest, ham and eggs-et, csokoládétortát vacsorált, többféle pálinkát ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet hozott és mikor észrevette, hogy elrontotta a gyomrát, nem engedte a gyógytárba futni, hanem egy szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be kell vallanom, hogy ott a tengeren kissé büszke voltam a pátriámra.

Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az oka, hogy szégyeljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsulyozni a kávéházi voltunkat, a kávéházi kulturát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomoruságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk? Bizonyisten, nincs okunk pironkodni. Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejushely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri kuria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi multja van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik ki vagyunk tudva a nagy tőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illuzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fütőtestek donganak. Átjáróházunk a gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kisimbiszt, amit te orditva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk családias is. Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély diványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, arhitekturát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházban, de – elvétve – a gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő történész feladata megállapitani, milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül. Nem tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világitásában ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp ugy, mint éjjeli félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól féltizig), orvos-idő (reggel féltiztől féltizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől félnégyig) és ügynök-idő (mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházában, de ott tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.

Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják családjainak címerét s készitsenek uj címereket a jövendő nemzedékek számára. A régi lombos fa helyett pléh-gallyak álljanak a mezőben, a talmi hold helyett egy pikkoló-findsa, a pakfoncsillagokat apró ezüstkanálkák helyettesitsék. Hátul pedig a címer sarkába odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét, egy média-szivart, vagy egy szipkát. Akár egy aszpirin-por sikerült mását is, mely hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szive fölött, a felső mellényzsebében.

Az angol hallatlan gőggel mondja: „Az én házam az én váram.“

De pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza: „Az én kávéházam az én váram.“

BÉCS, A VERKLIVÁROS.

Budapest és Bécs barátságáról beszélnek? Nem ismerek két ellentétesebb várost. Mihelyt felszállunk a bécsi villamosra, megtudjuk, miért.

Ezek az emberek naivak; a nők ábrándozók; a férfiak pedig szőkék és piszék. Nem menekülhetek ettől a benyomásomtól. Budapest fekete város. Bécs szőke. Itten a villamosban öt perc mulva már barátság fejlődik ki köztem és a kocsi között. A bécsi ember kedves, de ettől a kedvességtől én, a budapesti, fejfájást kapok. Nekem szükséges az a ridegség, mellyel az ujonnan kialakult magyar főváros védi a különállóságomat s megtiltja másnak, hogy beleavatkozzon az ügyeimbe, kivallasson s ismeretlenül is leüljön a vendéglői asztalomhoz és ott, a hus, a tészta között baráti hűséget esküdjön. Nem tudok elképzelni valami távolabbit, mint egy átlag-bécsi és egy átlag-budapesti ember. Az utcáink, a házaink, a szokásaink pedig testvérek, az ételeink majdnem egyformák, még a szegénységünk is közös s nyugatról érkezve, már itt érezzük az emberek roszulöltözöttségét, a vonaton a harmadik osztályok fülledt szagát, az utcán a közigazgatás bajait, a kocsisok szemtelenségét, ami a cifra nyomoruságunkat juttatja eszünkbe. Mégis mások ők és idegenek. Akárcsak ezer mérföld választana el tőlük, csodálkozom rajtuk. Egy lélektani korlát feszül közöttünk. Hiába egyek a gyáraink, a pénzünk, a tarifánk, még a kalácsunk is, amit a kávéba apritunk. Az emberek mások, akik a kalácsot a kávéba apritják.

Bécs lirikus város. Budapest pedig minden, csak lirikus nem. Nálunk a lirizmust az aszfalton csirájában tiporták el s a szeméttel együtt söprik ki. Kicsit amerikaiak vagyunk. Gyorsan nőttünk, hagyomány nélkül s mostohán és egy nagy adag cinizmust kaptunk ajándékba, mely folyton velünk nevelkedik, de ezzel együtt kevés gőgöt is kapunk és sok edző büszkeséget. A vén, meleg és naiv Bécs ezt nem ismeri. Ez a város a zöld kertjeivel és télen a dus fehérségével, meg a meghitten elszórt lámpáival ugy eped fel az égre, mint egy sóhaj. Minden bécsiben van egy kevés nyárspolgár, egy kevés kegyenc és lakáj. A budapestiben talán egy nagyur és egy csirkefogó. Láttam a bécsi népet egy népünnepélyen, ahogy színes transparensek alatt falta az ingyen pástétomot s az ur és „liebes Volk“ együtt itta a cukros varázsitalt, émelyitően szépen, és együtt táncolt a külvárosi szabó az úri dámával, kedélyesen, nagyon kedélyesen. Ugy néztem ezt a cécót, olyan idegenül, mint a zulukafferek örömünnepét. Bármennyire is feszitettem a képzeletem, nem tudtam a mulatságot a Lajtán tulra helyezni. Alig hiszem, hogy a ferencvárosi hivatalnok olyan éhes legyen az ingyen húsra, mint a bécsi. Akkor láttam, hogy minket végzetes mesgyék választanak el. A politikusaink még lehetnek jó barátok, de ez a két város soha. Igaz, ilyen apró jelekből nem lehet következtetést vonni és hamis is lenne a következtetés, ha ezek csak jelek lennének és nem eredői sok összeható oknak, mely két nép multjában és vérében gyökeredzik s rányomja karakterét mind a két városra. A miénk egy kis nagyváros. Az övéké egy nagy kisváros. Ők a jól öltözött demokraták, az elkényesztetett és hízott gyerekek, a jóllét bő lírájával. Mi magyar arisztokraták vagyunk egytől-egyig, líra nélkül. Egy olcsó és nem egészen előkelő líra lebeg fölöttük, aminél szebb és talán úribb is a mi szótlan közönyünk. Ezt a lírát pompásan jelképezi az a sok verkli, mely szüntelenül ott sír és jajgat a bécsi utcákon. Mi a paragrafusainkkal már régen pokolba küldtük. Bécsben ma is közszükséglet. Az ő városuk pedig a zene városa, ahol pompás opera van, millió hangverseny s még a házmester lánya is Strausz-partiturát játszik. De a bécsi nő, aki az operában páholyt bérel, délután a homályos ablakmélyedésben egy gassenhauert hallgat és jóizűen kisírja magát a verklinél, mely – istenem – mégis olyan szelíd és olyan bús.

RÓZSAVÍZ

ITT A RÓZSAVÍZRŐL, A HÓRÓL, AZ ÁLOMRÓL, A KARÁCSONYRÓL, A VIRÁGOKRÓL, A FÖLDI ÉLET ÜNNEPNAPJAIRÓL ÉS CSÖNDES SZENVEDÉSEIRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK VANNAK EGYBEGYÜJTVE

NAPLÓJEGYZET EGY HAVAS REGGELEN.

Láttad, ki járkált itt az éjjel? Mint egy átváltozó müvész, Mint egy fehér festőmüvész, Mint orfeumi csepürágó, Ki szappanhabbal fest tükörre, Ugy jött a hó, ez a kiváló, Öreg varázsló tündökölve. Előtte minden út kinyilt, Festett mesét, havas idillt, Besurrant ide és oda, Akkor történt meg a csoda. Elaggott a föld s perc alatt Megőszült százezer kalap, Ugy hogy e száraz és poros, Elpetyhüdt város oroszos. Amerre nézel tiszta hó, Nyugodt és fényes takaró. Rózsálló arcfesték a nőnek, Szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg, A fájó földön téli vatta, Langyos meleg serked alatta, Bebársonyozza az ereszt, Kabátunkon gyémántkereszt, Száll és csengettyűz lebegőn, Az éles kristály-levegőn. Az utcasárnak tiszta krém, A kolduscondrán drága prém, Az égből bőkezün lehint, Boát, marabut, hermelint, Most mint nyolcsarku csillag ég, Most karperec, ezüst nyakék Most egy csiklandó pici rost, A tél fehér rózsája most, Nappal sportpálya, éjjel édes Fehéren égő, enyhe mécses, Nyugodt derengés. Ropogó Fehérség. Édes rokokó. Kegyes és fínom, néha mókás, A kocsis is – allonge-parókás. A kültelek most egy nagy asztal Teritve hófehér damaszttal, S az éj cukrozza kényeként A sárt, mint cukrászsüteményt, Hideg, fehér törött cukorral, Ugy önti a cukrot csuporral, És minden édes és fehér, Ameddig csak a szem elér, Cukros a rét, az út, a ház, Cukros a lámpavas, a gáz, Cukros a házak teteje, A göröngy cukros gesztenye, A sár is mézzel van sodorva, S a szemétdomb hóditva, halkan Rokokó fehérben, aranyban, Ugy áll, mint lakodalmi torta…

FIRKÁK A JÉGEN.

Vak délutánon gubbasztunk a szobákban. Korán, nagyon korán felvillannak most a lámpák. Meleg, sárga paszomány hull a hóra. Köröskörül, az ablakpárkányokon, a háztetőn, az utcán hideg porcukor, fölötte pedig a lámpák mély és izzó sárgasága, az imbolygó és elsuhanó ragyogás, a hermelinprém szegélye. Ez a téli délutánok szokott pompája. Nagyon arisztokratikus, főuri, majdnem főpapi pompa. Sárga és fehér, mindenütt sárga és fehér. Olyan, mint a pápai lobogó.

Most legfeljebb játszanak az emberek – motozó kézzel – téli játékot. Egy délután befagytak a villamosok ablakai. Vastag, fehér páncél csörög rajtuk, mint egy másik, vékonyabb tejüveges ablak. Mióta a jégkéreg ráfagyott a villamosokra, az élet melegebb és meghittebb a kocsikban: az utasok ugy érzik, hogy elfüggönyözött szobában ülnek, ahonnan nem lehet kitekinteni az utcára és a kis villamos ut, mely máskor potomság, most utazássá emelkedik. Nem tudunk tájékozódni. Sokszor el is tévedünk. Öt-hat megállóhelynyire röpit el a villamos a ködben és az utazó kissé idegesen feszeng a helyén. Különben még unalmasabb az út, mint egyébkor. Nem látjuk az utca panorámáját, az élet apró jeleneteit, az autókat, a kocsikat, az embereket. Unalmunkban firkálni kezdünk. Estefelé az ablakon egy tenyérnyi hely sem marad. Sokáig néztem ezeket az ákom-bákomokat, a tél és az unalom hieroglifjeit s arra vállalkoztam, hogy megfejtem őket, sietve, mielőtt a jégkéreg elolvadt.

Jelentéktelen firkák, bizonyosan semmi fontosságuk nincsen, erre gondol mindenki. De semmi sem jelentéktelen, az legkevésbé, amit annak szeretnénk tudni. Az emberek leülnek a padokra és észreveszik, hogy a befagyott üvegablak vékony kérge alkalmas az írásra, a rajzra, aztán babrálni kezdenek. Vajjon mit írnak? A legtöbbje odanyomja az öt újját az üvegre és mulat azon, hogy az újja melege apró áttetsző, kerek és recés foltot vág a jégben. Valaki észrevette, hogy a kétkoronás pénz tökéletes másolata képződik, – jégből – amikor a pénzt odatapasztja az ablakra. Legkedvesebb népszerü téli sport: a jégrajz. Sok villamosablakon ott van a pénzek mása, a kétkoronásé, a koronásé, a húsz-, a tizfilléresé. Versengenek a pestiek, ki igazibb és jobb ötvösművész? Némelyik másolat tökéletes. Világosan látható a király arcképe és a jelmondat is: „Bizalmam az ősi erényben“.

Ezek azonban csak az ismertebb rajzok. Valószínűen polgári emberek mulatnak igy, akik estig robotolnak és pénz miatt fő a fejök. Egy kelenföldi villamoson, mely reggelenként a műegyetemre szállitja a pesti hallgatókat, az ablakok cifra-furcsa ábrákkal voltak teleróva. Képletek, gyökjelek, körszegmentumok. Némelyik ábrán határozott képzőművészeti tehetség nyilatkozott meg. Itt a villamos kalauz sikerült torzképe, ott egy havas táj, amott egy katonafej, hősi helyzetben. A körut közönsége politizált. Öt-hat kocsi ablakán olvastuk ezt: Tisza István. Ülnek-ülnek az utasok, várták, amig célhoz érnek, a fejük ezer gondtól sulyos, de semmi se jut eszükbe és a kezük tétova mozdulataiból egyszerre csak kialakul egy név, Tisza István neve. Az emberek vallanak. Öntudatlanul bevallják, hogy ez a politikus a legfontosabb komplexumuk, mert nem a kedvesük, a gyerekük, a hivatalfőnökük nevét írták oda, még a saját nevüket se, csak Tisza István nevét.

Beszéljünk a humoristákról? Akik a rajzokat eltorzitják, akik a jégre vésik a világ komoly dolgait illető megjegyzésüket, amit a csibészkölykek különben a falra pingálnak vörös vagy fehér krétával, akik ismerkednek, vitáznak, feleselnek egymással, akik szellemeskednek, akik a keserüvizes reklámképek ábrándos márványkeblü hölgyeinek csupasz szájára bajuszt rajzolnak? A humoristák egyformák a falon és a jégen. De a szerelmesek is felhasználták a befagyott ablakokat. Virágh Mariska III. o. t. olvastuk egy ablakon. Lejjebb pedig egy fiu igy érzelgett: Szeretlek.