Part 6

Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városban az élet megy a maga utján, hogy a villákban, melyek alját a laguna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, festői, kirakat-féle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában szűk diványokon hevernek, a remekbe készült reneszánszkastélyokban dolgoznak is. Ugy érzem, itt mindenki csak átutazóban van s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak. Sugallatosan nyilatkozott meg előttem e város lelke, mikor először végiggondoláztam a canalén és egy aranyos házon – csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtehnikus címtábláját. Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a velenceieknek fáj a foguk. Azóta tizszer-tizenötször jártam itt, félig honos is lettem, de az első benyomásomat nem tudtam kiverni a fejemből és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában. Ugy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, mely csemege az ínyemnek és fülemnek, datolya és terzina, de nem birom elképzelni, hogy holtomig ezt az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére. Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is. Láttam a temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide feküsznek le a szereplők a játék végeztével az ötödik felvonás után.

Itt a temetőben láttam, hogy a bálteremben mégis meghal sok-sok ember, a színpadon _igazán_ meghal egy tömeg. A _commedia dell’arte_ szereplője, a pantalós legény leveszi fekete maszkját s elárulja, hogy ugyanaz, aki a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a háborukban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: – a halál.

(1914)

TENGERRE MAGYAR

A hajó zászlója félárbocra van eresztve. Mit jelent ez? Régi hajósnép lévén a pestiek tudják, hogy ezt a kifejezést a baccarat-nál alkalmazzák, mikor a bank már többször ütött egymásután s a szegény pointeur-ök riadtan adják ki a jelszót: „félárbocra a téteket“. Valószínüen a hajósok is tőlünk tanulták. Némelyek aggodalmas arccal járnak a födélzeten. Általában a magyarok ugy ülnek a velencei hajón, mint a színházban. Lenn a kék drapérián látni akarnak valamit, vagy vihart, vagy hajókatasztrófát, vagy cethalat. Nem veszik számba, hogy a tenger annyi idő alatt éppen megszokhatta önmagát, nincs szüksége, hogy cigánykerekeket hányjon mások előtt s meggyőződjön arról, csakugyan tenger-e. Innen van, hogy a pestiek bizonyos enyhe nagyzási hóborttal nézik a fiumei pocsétát. Csak el ne sülyedjünk: ez reszket a szemekben. Tengerészek: igy hivják a kis horvát lurkókat, akik a konyhai burgonyahulladékot döntik a vízbe. Papa, kérlek, nézd meg a szótárban, mit jelent olaszul „segitség“, „megfulladok“, „mentőöv“: ime a pesti anyák utolsó kivánsága.

A félelem, mely nem talál tápot, minthogy az út sima és szörnyen biztonságos, unalommá senyved, aztán bizsergő sejtelemmé változik, hátha mégis történik valami. Hallom, amint mellettem megállapitják, hogy a kapitány – szegény – hasonlit kicsit az „Empress of Ireland“ kapitányához. Mit kicsit? Szakasztott a mása, talán az édes testvéröccse, azonkivül a homlokán határozottan van valami a „Titanic“ hőséből is. Valójában derék kis talián, – pontos vizi hivatalnok – aki januárban a harmadik fizetési osztályba lép, egyáltalán nincs tragikus arca, sőt nem is nagyon buzgólkodik a kormánykerék körül. Minden mozdulatát azonban lázasan vitatják. Nem láttátok, hogy most levette a sapkáját? Csak nem baj, hogy a lakosztályába szaladt s magára zárta az ajtaját? Talán öngyilkosságot követ el, a katasztrófa előtt? Ezeket a ravasz tengeri farkasokat nem lehet kiismerni. A tengeri farkas csakugyan lement a kajütjébe, elálmosodott a dús reggelitől, a chianti-tól s most alszik, tessék odafigyelni, kihallatszik szép, egyenletes horkolása.

Másként nyugodtan pöfékelünk előre. Egy apa fülön fogja a gimnázista fiát s magyarázza neki a „fönséges kék oceánt.“ Őszintén szólva, keveset látunk belőle, a moziban sokkal inkább látható és ajánlható. Magyarok ölében ülök, magyarok ülnek az én ölemben is, hálaisten sokan vagyunk. Mindenütt csak magyar szó hallható. Azok a nászutasok, akik magukkal hozták az _egy óra alatt olaszul_ címü kitünő és alapos nyelvészeti tanulmányt, kétségbeesetten bedobják a tengerbe, ugy se lesz rá szükség. Az összes kávéházak – még az irodalmiak is – képviselve vannak. Később tudjuk meg, hogy Árpád elvesztette a fekete táskáját. Tiz órán át mindenki ezzel az izgató eseménynyel foglalkozik. Árpád, az ég szerelmére, hova tetted a fekete táskát? Árpád, te mindig ilyen voltál, a feleséged hiába intett, nem néztél a hordár körmére és most a fekete táska a fiumei rakparton, vagy az oceán feneketlen mélyében pihen. Árpád később személyesen is megjelen, bemutatkozik az egész hajó közönségének, tört olaszsággal magyarázza, mi történt vele. A magyarok azt mondják: _prego_. Nemsokára kiderül, hogy senkise tud olaszul, még maga Árpád se, erre összeölelkeznek az emberek és pesti argot-n folyik a társalgás. Árpád katasztrófája mindenütt mély részvétet kelt. Az oceánnál, az azur színeknél, a sirályoknál jobban érdekel bennünket Árpád és korán elhunyt fekete táskája. Ne emeljünk téged pajzsra, itt, a nyilt tengeren, Árpád?

Ilyen gondokkal foglalkozva, lassanként megérkezünk. Sötét csömör tükröződik az arcokon. A tenger sima volt, mint a korcsolyapálya, még csak meg se moccant, hintázni se igen akarta a szegény magyarokat, akik élményekre ajzottan ültek a vászonszékeiken és édesen féltek. Petrezselymet árulnak a nők is, nem akarta őket megtáncoltatni a tenger, az öreg gavallér. Az az izgalom, mely reggel sápadt az arcokon, most szürke, szomoru csalódás alakjában tünik fel. Csak még bennem van némi reményük, aki fehér ruhában, fehér sapkában állok a hajó orrán s eddig egy szót se szóltam. Ez biztosan valami amerikai. Kérlek, szólj hozzá. Mi az angolul, hogy „kérem szépen.“ Nem tudom, csak menj oda, nézz rá, vagy lökd meg s kérdezd meg tőle, hány óra. Egy lány mellettem sétál el, – az amerikai mellett – de aztán elmegy. Nem látod, milyen közönyös, ezek az „amerikai hajósok“ mind ilyenek, nem érdemes velük kezdeni. Később mégis egyre többen tolonganak a hajó orra felé, nézik az idegent, az utolsót, akiben még mindig hisznek. Nincs lelkem hozzá, hogy leálcázzam magam. Végre is én voltam az utjuk szenzációja, az egyetlen ember, akiről nem tudták biztosan, hogy pesti. Ha már nem volt vihar, ha már nem is hánytak, szegények, meg kell hagynom nekik az illuziójukat, hogy amerikaival utaztak. Csak igy – kiméletesen – értesitem őket, hogy, sajnos, én is az vagyok, bocsássanak meg nekem, de az vagyok: pesti.

(1914.)

AZ ÖRMÉNY PARADICSOM

Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagunák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a kavicsokon s a hosszuszakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes ó-testamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orr-hajlatban, egy halántékban, egy áll esztergályozásában. Évekig forogtam japánok közt s évekig csak egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam. Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyü emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma-arcú szerzeteseket, akik – festői foltok – hosszu festői reverendában állanak a ciprusok mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt, a szikár, deszkaegyenes termetet és el nem unva megcsinálná egymásután sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos ut mentén ülnek, állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, tovább mennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely époly kényelmes, mint a karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Ugy tetszik, hogy labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.

A filagória márvány-asztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszu. Mellette porcellántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és polituros-héju fürt, olyan nagy, mint a kánaáni és a megrepedésig érett. Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltünő fajta haláltusáját, utolsó paplan-tépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett ujak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény muzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákom-bákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes-testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a multjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a muzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiri-csáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat és elröpitik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, uj és régi költők, nyelvészek, természetbuvárok, csillagászok, mathematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek, emlékeztető-táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a munkától, mint a köpü. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek előre. Lábujjhegyre állok, ugy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve telik a természet tréfáiban, jőjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában és tanulta az örmény abc-t. Szívfacsaró hangulatok vannak itt, az értő számára. A sír, hol nemzet sülyed el, még nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet ujitanak körülötte. Szegény-szegény örmények díszsírhelyet kaptak.

Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserü, a szőlőjük savanyu. Padre, ön svájci egyetemen tanult és választékos francia nyelven írta meg a doktori disszertációját. Itt a szabad levegőn bevallhatom önnek, hogy soha busabb helyen nem jártam és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes-atyát beszélni, egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely ugy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten művelte ezt a rosz tréfát. Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betüre fogják és örmény litteraturát vernek fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad óceánra. Igaza van padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amig ilyenekről vitáztunk, az ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a hervadt vizeket. Felhajtom a gummiköpenyem gallérját, a szememet összehunyoritom és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa. Ebben a gesztusban pihenek el én is.

Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy kékszemü varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó. Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorubban írom be a nevemet én, a magyar.

(1914. Isola San Lazzaro.)

SÁRGA, FOJTÓ DÉLUTÁN.

Esőtelen augusztusi délután a lombardiai síkságon lankadtan üget vonatommal egy kehes, kis olasz mozdony. Sárga melegség fátyola borul reám. Alélt vágygyal, alvó szemmel nézem a piros mezőket, a tikkadt-kék égboltot és a nyári lángoktól pirosra mart gyepet, ahol lihegve, ujjongó tulsággal virágzik az élet. Pufók, kövér sárgadinnyék alusznak a forró homokban, karvastagságu indák kusznak és a venyigékben lángolva forr az olasz bor cukros tüze. A termékenység álmát alussza most a természet. Virágzik a föld, az ég, a levegő, rügyezik a kő és bimbózik a kopár kóró is, minden, ameddig a szem ellát harsogó színtivornyába olvad. Mi pedig rohanunk a sárga, virágos pokolba, szemünkben a kén lilakék villódzásával, szájunkban az édesség émelyitő ízével, előre a parázna termékenység és rothadás hazájába, ahol a hőség, a töppedt felbomlás, a förtelem és a szépség csókolódzik egymással. Régi hetéra, véres és mézes alázatosan köszöntünk.

(1901.)

RÓMAI JEGYZETEK.

Ibam Via Sacra… A szűk kis ut, mely valaha a világtörténelem lüktető ere volt, szegényesen kigyózik a fórumig. Bigák helyett kordék és gépkocsik. A világitás se klasszikus. Almazöld ég, köröttem tarka fák, magnoliák és glyciniák, piszkos kis korcsmák falai. Mégse bánt ez a díszlet. Sőt talán közelebbnek érzem igy az örökvárost, még inkább el tudom képzelni, hogy kétezer évvel ezelőtt ugyanezen az uton ballagott egy poéta – tömzsi, fekete emberke – ki a mondókáját azokkal a szavakkal kezdte, mint én.

*

Miért is jőjjek zavarba?

Quintus Horatius Flaccus, kit diákkorunkban csak az inverziói miatt tiszteltünk, alapjában az első ujságíró, a legelső tárcaíró.

Majdnem azért írhatok igy, mert valaha erre sétált ő, aki már régen megtanitott bennünket, hogy mindenről beszélhetünk s akár az inggombunkat, vagy a mai étlapunkat tegyük a bölcseletünk középpontjába, csak érdekesek maradjunk. A „tanult poéta“ kitünő és közvetlen ember. Pletykahordó és borissza s bizonyára csak azért szapulja folyton a fürdőző rómaiakat meg a szoknyavadászokat, hogy beszélhessen róluk. Mindenesetre jól ismeri a fővárosa bűnkrónikáját. Tőle tudom, hogy este a római színházak körül, akár csak ma, vastagon föstött, ledér nőcskék rajzanak az aranyifjuság nagy lelki ártalmára. Ő a lelki és testi inyencség ismerője. Horatius tulajdonképen a fajtája első dekadens embere: egy latin, aki már talián.

*

Mi tűrés-tagadás, ezek pedig itten latinok.

Mindössze csak kétezer év mult el. Azalatt nem sok változás esik. Azt a sörtés hajat, melyet római borbélyom fején látok, a latin szobrokról ismerem.

A régi latinok fejére, akik a hét domb tövében farkastejet szoptak, csak parmezán-reszeléket kell szórnom, hogy lássam a maiakkal való testvériségüket. Vergilius rögtön operett alak, mihelyt mandolint nyomok a kezébe és csónakba ültetem, olasz tengerre, lágy délszaki éjbe, hogy énekelje szelíd és beteg verseit a holdhoz, melyet az éjszaka napjának nevez. _O luna_…

Neroról is írnék s D’ Annunzio jut eszembe. _Heu quale artifex pereo!_

*

Kis, lármás téren fésüket árul egy kikiáltó. Eltörhetetlen fésüket. A világ legeltörhetetlenebb fésüit. Nálunk beérik a szóval. Az olasz azonban nem. Ez a kereskedő vékony deszkát tartogat magánál és reggeltől estig villámgyors ütemben paskolja fésüit a deszkához. Tessék megnézni. A szó semmi. A gesztus minden.

Az idegen elámul, mennyi gesztust használ a mindennapi életben az olasz. Mindent megmutat. A pincér még az olaszok számára is az ujjával jelzi, hogy csak egy feketét hoz, nem kettőt. _Grasso_ pedig mindig a szívére szoritja a kezét, mikor a színpadon szerelmet vall.

Érdekes, hogy Shakespeare az olaszok e sajátságát már a XVII. században észrevette. Arra a pompás jelenetre gondolok, mellyel a velencei mór elbúcsúzik a világtól. Nem magáról beszél, hogy halni készül, nem a maga haláláról, hanem egy török rabszolgáról, akit a háboruban megölt.

„Torkon ragadtam a metélt ebet S leszúrtam igy.“

Erre megöli magát. Magán mutatja meg, hogy ölte meg a török katonát. Illusztrálja a halálát. A halála is egy gesztus: olasz halál.

*

Éjfél van, csak néhány hazatérő mozog a szegényes holdfényben. Róma most majdnem vidéki város. A pálmafák alatt tátott szájjal koldusok alszanak, tikkasztó hőségben. A Tiberis még most is olyan sárga, mint az oroszlán. Romok mellett haladok el. Éjjeli madarak repdesnek, hatalmas, fekete macskák pukkaszkodnak. Szemeik ugy villognak, mint a kézi villamoslámpák.

Két különös ember megy előttem lassan. Az egyik egy cicerone, aki angolul beszél valamit. A másik egy angol. Rátekintek és látom, hogy vak. Mit keres itten?

Az olasz föld oly gazdag, hogy még a vakoknak is kincseket tartogat. Lehet itt sütkérezni a napban. A lármás halpiacokon zsibongás, szavak cifra zavara. Még a szaginyenc se marad egészen koldus. A kikötők kátrány- és kötélszaga, az olaj és a hal bizarr arómája s az évezredes hervadás illata valahogyan összeölelkezik itten, a fül, az orr, az íny lassanként visszaállithatja magának azt, amit a szem nem lát. Olykor meg-megáll a vak angol, a ciceronéje karján, kezét ráteszi egy kőre. Az ujjaival nézi Rómát.

(1901.)

PÁRIS.

I. A NAIV VÁROS.

Ó ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tűntél?…“ énekelte egy szomorú énekes, egy kopasz öreg ur a párisi kabaréban, abban a kis skatulyában, mely talán még leginkább megtartotta régi jellegét s anélkül, hogy az idegenek tetszését vadászná, megmarad a haldokló kabarék közt, az ősi Quartier Latinben, párisinak, szegénynek és kabarénak. Az öreg úr rosszul volt öltözködve. Bő, szürke és vasalatlan nadrág lötyögött kövér combján, gyűrött mellényén ezüst óralánc fityegett, kövér és vörös feje kopasz volt és akkora, mint egy tök. Egyáltalán nem költői jelenség. A hangja se igen jó. Vastag homlokán izzadság-gyöngyök serkedtek ki, amiket az énekes vöröskék zsebkendővel törült le, aztán folytatta énekét. Ennek az éneknek a szövege nem szellemes és nem fűszeres. Egyszerü és együgyü dal, amilyet nálunk mindenki írhat. A zenéje naiv hangicsálás. Szövegét és zenéjét egyaránt maga írta az öreg ur, akit „költő“-nek tisztel a diáknegyed s a lakása valahol a hatodik emeleten lehet a rue Saint Jacques egy házában, az ablaka pedig egy udvar háztetőjére néz. Szívszoritó pillanatok voltak, mikor ez az öreg ur énekelt, elvörösödött és elhalványult, a szája reszketett, a szemébe – vaksi, kis öreg szemébe – könnyek tódultak. Az idegen, aki nem ismeri a párisi népet és egy fővárosi ember kényes ízlésével ül a székén, kényelmetlenül feszeng e polgári érzékenykedés, e siralmas erőlködés, e bánatos fűzfapoézis láttára s jobbra-balra tekintget, vajjon mi történik. Csak nem lesz botrány?

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tüntél?…“ fujta újra az öreg, most már könyes lángolással fujta a refrént, mely egyre hangosabban reszketett végig a diákok kabaréján. Én néztem a közönséget. Csupa párisi ült ott, alig-alig akadt elvétve pár idegen s mindnyájan figyeltek a szövegre és a zenére, nem is közönyösen, de valami biztató és bátoritó rokonszenvvel, valami furcsa gesztussal, amit talán áhitatnak lehetne nevezni. Belül talán némelyik mosolygott rajta, de végig hallgatták. Amikor pedig befejezte a dalt, ami inkább óvodadal volt, mint kabarédal, hangos tapsviharban hajlongott az öreg. Ebben a kabaréban nem volt vörös apacs-ing, kávédaráló, mozsár, a demonizmus ismert és unott kellékei. Itt a párisi nép szórakozott, vacsora után, csendes szivarszónál. Ekkor éreztem, hogy ez a város naiv. Naivabb, mint Budapest, mint Szeged, mint Nagyvárad, mint Debreczen, mint akármelyik magyar város. Tiszteli az embert, a szavát és a hangját, egy öreg kövér és csúf énekes félszeg költészetét és könnyes szemét. Tapintat van benne. Mikor emberekkel érintkeztem s szolgálatokat kértem tőlük, gyakran meghatott engem ez a naivitás, ez a jóság, a tapintat. Milyen régi, hány százados hagyomány lehet ez. Páris naivitása nagyszerü és nagy.

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom…“ Ezt a dalocskát hoztam magammal. Egy hosszú és fárasztó ut vonatzakatolása után csak ez dünnyög a fülemben. Még a böröndjeimet és táskáimat ki sem csomagoltam, az emlékeimet át se néztem, de úgy érzem, hogy ez a legjelentősebb, ami egy budapesti embert leginkább meglep és megráz, hogy aetheres és morfinista, dolgozó és mulató, lázadó és repülő városban, mely a parfümöket szűri, a villamossággal királyian pazarol s az uj irodalom festékeit és bóditó mérgeit késziti, alszik egy ősi, minden cinizmus nélkül való naivitás, mely naivabb, mint a legkisebb magyar városka lelke. Annyi bizonyos, hogy ezek az együgyű kabaréművészek nálunk sehol se léphetnének föl. Még egy vidéki nyári színpadon is kuncogás, fütty fogadná őket. A kritikánk vitriolos. Párisnak azonban nincs szüksége erre. Olyannak tetszik most nekem, mint egy szelíd óriás. Egyáltalán nem „európai“ város. Az „európai“ városok a német, az angol, a román, a cseh, a magyar városok. Ennek csak egy neve, egy jelzője van: Páris.

II. MORGUE.

Reggel nyolc órakor repülőgép lebeg a város felett. Kilenckor katonai léggömböt látok a Champs de Mars napfényében. Automobilok serege úszik kék benzin-felhőkben. A föld alatt és a föld felett vonatok loholnak, lármában, villamosságban fürdünk. E város mellett azonban él egy másik, az ódon, a titokzatos, a középkori város, mely nem vesz tudomást az ujról s görbe utcákon, fojtó illatokban éli a maga ősi életét, a parti bouquinistek, a zöldségárusok, a régi handlék közt, akik még egy forradalom előtt való dallal kérdezik meg a lakókat, van-e eladni való ócska ruhájuk? Délután végigmegyek egy ilyen utcán. Irtózatos félvilági hölgyek állanak az aszfalton, vastagon ki vannak festve, – feketével és pirossal – a forró nap majdnem leolvasztja festékeiket. Este a csigalépcsőn egy régi bronzgyertyatartóval botorkálok fel szállóm szobájába. Ilyen gyertyatartókkal, ilyen csöpögő gyertyákkal mentek fel padlásszobájukba a régi párisiak, két-három-négy századdal ezelőtt is.