Part 5

Hajnal felé – abban az időben, mikor a kávéházi székeket az asztalokra rakják és söpörni kezdenek – bejő a pesti, köruti kávéházba egy fiatal hadnagy, egy leánynyal. A hadnagy hadifelszerelésén, a tiszti zsákján és a látcsövén látszik, hogy az arcvonalra indul. Valószínüen a reggeli vonatot várja. Kisérője, a leány, különösen van öltözve. Sem kalapja, sem fátyola, hajadonfőtt rohant az utcákon, kibontott, szőke hajjal, fehér ruhában, fehér cipővel. Ujjain szikráznak a brilliánsok. Nagyon sok gyűrüje van. De nem tudni, a gyémántok hamisak-e, vagy sem. Lehet, hogy most kelt fel az ágyából, valaki megkopogtatta az ablakát és onnan ugrott ki, egyenesen a lovagja karjába, erre a hajnali búcsúra. Konyakot isznak mind a ketten, gyorsan. Egymásután gyujtanak a cigarettákra. A nő hadarva beszél. Néha hátraveti a fejét, trágár taglejtéssel, mint az utcai leányok. Aztán látjuk, hogy a két szeméből eszelős könnyek gördülnek. Feleség ez, vagy szerető? Leány, vagy asszony? Cseléd, aki felöltözött a kisasszonya ruhájába, vagy bolondos naiva, színésznő, aki egy arisztokrata hölgyet játszik, vagy egy arisztokrata hölgy, aki beül a kávéházba, életében először, a történelem rendbontó parancsára? Nem tudjuk és sohase tudjuk majd meg. A rendezés hősi és nagystílü. Künn utolsót lobban a citromsárga, áprilisi telehold. Nem is kávéházi vendégeknek látszanak, csak színészeknek, akik a tragédia utolsó jelenetét játsszák. Ugy isszák a konyakot, a színes liköröket, mint a színpadon szokás. Szavuk egészen valószínűtlen. Talán csak mímelik a beszédet. Nem is kérik a pincért, az asztalra vetnek egy huszkoronást, a színpadi bankót, és elmennek. Mert szól a történelem csengője. Vége a felvonásnak.

ALFÖLDI BAKA A JUNIUSI FÜVÖN.

Alföldi baka hever a juniusi füvön. Ő a magyar, a csodálkozó katona. Atyafi, mit látott? Nem igen tud felelni, de a szájára ráül a megilletődés, mint aki a meséből, a holdból pottyan a földre. Vándor bakancsa térdig gázolt a sárban, a homokban, a nedves gazban. Találkozott ismeretlen népekkel. Cserkesz lovasokat fogott el, akik törpe lovakon ültek. A keleti főurak zömökök voltak, hosszu-hosszu ősz szakált viseltek, mint a törpék, szemükben a mesebeli emberek sunyi nézése, lábukon sárga csizma, ruhájukon sujtások tiszta aranyból, a kardjuk foglalata ezüst, markolatját pedig drága gyöngyök rakták ki. Ezek még a középkorból valók, fringiájukkal, gazdag csiri-csáréjukkal. A németek már találkoztak az orosz földön élő germánokkal, de most a magyar káprázó szemmel látja, hogy arrafelé ilyen népek is laknak, melyek vele – szegről-végről – rokonok. Régóta elszakadtak tőlünk. Arcuk elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olajzölddé cserződött, de a szegény vogulok és osztjákok házai még hasonlitanak a magyar kunyhókhoz. Gémes kutat találni ottan, akárcsak a magyar Alföldön. Ha összejön velük, az orosz zsoldban szolgáló vogullal és osztjákkal, félig-meddig meg is érti őt a mienk, mert a kéz náluk is kéz, a hal náluk is hal és – istenem – a vér náluk is vér. Erről dadog a magyar baka, itt a pesti pázsiton. Mesét mond azokról a népekről, melyeknek egy éjszakán megoldódott a nyelve. Sokáig halljuk majd ezeket a meséket, később is, tiz-husz év mulva, száz év mulva egy magyar falu gyertyafényes éjszakájában.

A BÁNYÁSZ.

Egy lengyel bányász sebesülten került ide és csatakos februári éjjel együtt utaztam vele a villamoson. Mellém telepedett és megkérdezett, hol a pályaudvar. Minden megállónál emelgette a zsákját. Mint aki sokáig nem beszélt és szó fesziti a száját, elmondta, hogy a feleségéhez utazik, meg a két gyerekéhez, az egyik nyolc, a másik kilenc éves, az egyik fiú, a másik leány, ő pedig ércet fejt egy kis falu mellett Nem emlékszem beszédre, amely végzetesebben érdekelt volna. Két idegen ember találkozott a földgolyón. Mind a ketten pedig egy képet láttak, oly egyszerüt, mint az ősi époszban, a viszontlátást, az ősi viszontlátást. Valahol a hegyen állt a kunyhója. Három napig viszi oda a vonat. Ha megérkezik, a kunyhó ablakai világosak lesznek. Talán az üvegen át – a vörhenyes gyertyafényben – fel is tűnik az egyik gyermeke, vagy az asszonya feje. A meredek úton néhány acetilénlámpa ég.

Arca kemény volt és fakó, nagyon emlékeztető néhány modern mester fából faragott szobrára. Dülledt pofacsontok közt ágaskodott egy nyerges orr. Szemei pedig kicsik, összezsugorodottak, forrók, barnák, mint a föld alatt áskáló vakond szemei. Szegény vakond pislogva nézte a feje fölött égő fémszálakat, A körmei feleakkorák, mint az uriemberekéi. Csempék és csenevészek, nem is rózsaszínűek, fehérek, vérszegények, szálkások, mintha sziklákon koptak volna el a föld és kő szüntelen csikarásában. Hirtelenszőke bajusza búsan konyult alá. Gyér szakálla már világosabb, látszott, hogy fiatalabb a bajuszánál és nem régóta hordja. A villamoson, ahol máskor ujságot olvasunk, minden idegemmel körülkacsalom az idegen embert. Elkisérem a vasutig. Ő cseppet sem csodálkozik rajta. Megyünk együtt, természetes, mert közös célunk van, a hegyi kunyhó, a vörhenyes gyertyafény, a gyerek és asszony feje, meg az acetilénlámpa. Megszoritja a kezem keményen. Isten vele, jó utat kivánok, sok szerencsét. Akárcsak századokkal ezelőtt.

Emberiség mondom magamban, sokszor egymásután. Em–be–ri–ség. Üres szó voltál mindeddig. Akárcsak ez a szó: végeladás, vagy bútorraktár. A szótár papiros-szava voltál, és máskor, mikor villamoson ültem, nem éreztem, hogy a tisztelt utazó közönség is beléje tartozik. Oly mélyen néztem pedig egy-egy idegen ember szemébe, hogy már fájdalom volt nem megszólitani. Nem volt hozzá bátorságom. Sokszor leszálltam egy-egy ember után, hogy egy darabig kövessem őt, mellékutcákon, sikátorokon át, a kávémérésig, ahol a délutáni kávéját issza, nagykávé 8 kr., kiskávé 6 kr. Közelebb nem merészkedtem. Inkább tovább szőttem az életét, képzelettel, csak papiron. Milyen felszabadulás, hogy legyőztem ideges gyávaságom és beszéltem egy emberrel, magával a szenvedő emberiséggel. Mikor először hallottam ezekről a kenetes fogalmakról, nem sejtettem, hogy ily rücskösek és kézzelfoghatók. Nem tudtam, hogy részük a bányász is, akivel egyszer majd a budapesti villamoson találkozom. Hiszen maga az emberiség is olyan lehet, mint ő. Nem színpadokon látni, görögtűzben, tableaukban, ahol az Emberiséget E-vel írják. Bús és egyszerű az emberiség. Az arca gondolkozó és jó. Róla is a zsák lóg, egy nehéz-nehéz zsák, mint a bányász válláról.

LILIOMOS KATONA.

Multkor láttam a liliomos katonát. Ne gondoljanak valahogy egy arisztokratára. Ennek a katonának semmi köze az Anjou királyi házhoz. Közkatona az istenadta, komiszbaka, szerény csukaszürke a többi csukaszürke közt. Kezében egy szál eleven liliom. A menetszázad az állomás felé tartott. Még csak a puskájukért mentek. Addig virágot vitt mindegyik. Ki szegfűt, ki borágót, ki kamillát. Bizonyára kitünően állhatott kezükben a fegyver is, de a virág sem állott roszul. Utolsónak az ezred végén baktatott a liliomos katona, érzékeny sváb, alig huszonnégy éves. Haja szőke és a szeme kék. Merev szemét az égre szögezte. A liliomját pedig valami különös áhitattal cipelte, egyenesen, mint körmenetekben a szentelt gyertyát szokás. Aki észrevette, zavartan gondolkozott az úti porban. Hol látni liliomot? Tavaszi oltárokon, májusi délutánokon, mesékben, meg aztán a szűzek szobájában, akik krétaporral meg ecettel egyetemben liliompárával mérgezik magukat. A sváb – virágkereskedőfajta – szakértően tartotta selyemvirágját. Csöppet sem volt nevetséges. Azt mondta, ő meg a liliom, ég, föld, ember előtt, hogy ártatlan. Keze nem volt fehér. Cserepes volt, durva, vörös. Az arca se olyan, mint a kisdedek és primitiv szentek képe. Egy felnőtt férfi, egy paraszt, egy senki visz a köruton liliomot. Mindenki utána fordult és ugy érezte, hogy a kép stilusos. Ők tiszták. Kezükbe liliom való.

KISKÁTÉ.

Angol és francia lapok állandó rovatot nyitottak annak a bebizonyitására, hogy a nagy német írók mennyire gyülölik a saját fajtájukat. _Schopenhauer_, _Heine_ és _Nietzsche_ voltak az ütőkártyák. Én erre a rovatra, másikkal felelhetnék. Feketekávé és szivar közt azonban csak tallózok a három gazdag irodalomban és csak néhány verset közlök le a forditásomban.

Kezdem az angolokkal.

DAL – ANGLIA FÉRFIAIHOZ.

– SHELLEY. –

1. Angol férfiak, mért arattok, Ha mindig a porban maradtok? Mért szőssz szegény angol takács, Ha a ruhád elhordja más?

2. Mért hizlalod, véded, amig van Erő karodban, holtodiglan, Ki szivja életed erét Komisz uradat – a herét?

3. Angol Méhecskék, mért tinektek Bilincs, tőr és láncz, mért siettek, Hogy fulánktalan uralok Uralkodhasson rajtatok?

4. Van, munkás, házad és szerelmed, Kenyeredért nem kell perelned? Akkor mi hát a dij, a bér, A könnyedér, fájdalmadér?

5. Te vetsz s vetésed más aratja; Kincsed van s másnál a lakatja; Szőssz s jó ruhát csak urfi hord, Van kardod s elveszi a lord.

6. Vess – s légy ura az aratásnak; Gyüjtsél – s ne engedj senki másnak! Szőjj – s jó ruhád oda ne add; Kovácsolj kardot – s védd magad.

7. Lakásod nyirkos pincze odva; Urad fenn dőzsöl mosolyogva. Lánczot csináltál? Ez a czél, Rád villog a kemény aczél.

8. Hiába munkád és sirásod, Ásóddal ennen sírod ásod. Csak szemfedőt szőssz, bús fia E földnek: sírod – Anglia!

A franciák se maradnak utolsó helyen.

_Voltaire_ igy énekel a franciák tizenötödik századbeli hadisikereiről:

A franciák csatába mentek Mint kiket bolond szenvedély hajt S Itáliában megszerezték Genovát, Nápolyt és a vérbajt. Genovát, Nápolyt visszavették Hamarost az olasz hadak; De mindenük el nem vehették, Mert vérbajuk az megmaradt.

_Baudelaire_ pedig majd egy könyvet irt a belgák ellen. Ime nehány verse:

A ROKONLELKEK.

– BAUDELAIRE –

A belga nép nagyon csodás. A kenyere a majmolás. Vérbajt kap s ez garancia Neki, hogy ő – farancia.

A BELGÁK ÉS A HOLD.

– BAUDELAIRE –

Kerek e földön nincs oly furcsa nép, Mint a belgák. Láttán a szép dolognak Megnyúlik a képük, tompán dohognak, Nekik botrány és kihivás a szép.

Ejts tréfaszót, s a szemük megmered, Akár a zsirba sülő árva halnak, Mondj meghatót: nevettükbe meghalnak, Mutatva, hogy ők mindent értenek.

A fénytől is félnek nagyon a belgák. Olykor látom, mikor a holdvilág ég, Hogy ülepükre csüccsennek a balgák.

Köröttük sár, csömörletes okádék, S tökrészegen csak ugatják a holdat, Nyavalya töri őket, ugy csaholnak!

EPITÁFIUM.

Rops műterme számára, mely Brüsszelben koporsókat gyárt.

– BAUDELAIRE –

E koporsókat nézem én. Mind mahagóni-költemény. Műasztalos cifrázta fürge kézzel, Milyen ékszertok! s jaj, micsoda ékszer!

Itt a halottak pimaszok, A flamand hullák a gazok Beszennyezik majd, hogy belépörögnek Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!

A BELGA CIVILIZÁCIÓ.

– BAUDELAIRE –

A belga az civilizált: Tolvaj, de agyafurt kivált, Nagyon gyakran szifilizált. A belga az civilizált. Nem tépi szét a húst körömmel, Az asztalánál nagy örömmel Használ villát meg kanalat. A belga a korral halad, De mancsán zsir van és maszat. Van inge és van drága kis Kalapja, van nadrágja is, Első a tivornyába is. Pont úgy okádik, mint egy angol, Járdára piszkol, ha csatangol, Papol sok új és ferde tanról, Akárcsak nálunk az arasznyi Kis bolyhos, sőt – – – – – Mint a majom buja, zilált. A belga az civilizált.

Lorenzo _Stecchetti_, az olasz verista költő az _Il canto dell’odio- (A gyülölet éneké)_-ben kedvesét szapulja, még pedig igy:

„Nem“-et mondtál, mikor epedtem S tudtad, hogy érted lángolok S azalatt az utcán seregben Vártak reád az ángolok.

A kiskátét a futuristákkal zárom:

VENEZIA.

– ARMANDO MAZZA –

Csatornáidban trágyalé van, a házaid illemhelyek… A nap nem nyalja már sokáig márványcsipkéid émelygő, porhanyó cukorját.

… eljő az óra, hogy téged végre vérbe látunk, envéred biborában, ősi formáid romjain!

… A büszke csákány – s hogyha nem elég ez – a nitroglicerin majd a tengerbe döntenek, és végre üt halálos órád, balkörmü templomos anyóka!

Ennyi idézet – azt hiszem – egyelőre elég.

EMLÉK 1912 MÁJUS 23-RÓL.

Május huszonharmadikán, stb. stb. – mondja majd a történelem, az a fenkölt és unalmas márványhölgy, akit régi szoborművekről ismerünk és kezében aggályosan bus közönnyel egy kőtáblát tart. Nekünk azonban nincs kőtáblánk és márvány-plajbászunk. Mi elrongyolódott papirra írunk, ideges kézzel, táncoló tollal és láttuk a véres utcát, a mi dobhártyánk cseng azoktól a revolverlövésektől, melyek a mellékutcákon megreszkettették a levegőt. Eleven anyagai voltunk a forradalomnak. Vajjon ez-e a forradalom?

Csak lassan szokunk bele az izgalmakba. A forradalom, melyet iskolakönyvekből, festményekről és színházi jelenetekből ismerünk, a képzeletünkben görögtűz és életkép és amint a közvetlen közelünkben morajlik, nem tudjuk azonositani azzal, amit hallottunk és olvastunk róla. Helyes, a történelem színpadán vagyunk, de mi vagyunk a történelem színészei. Lámpalázunk van. Néhány kép – izgalmas és villámló moziszcéna – beleragad az események sodrába. Délelőtt tizenegy órakor látok rohanni egy kétfogatut, szokatlan izgalommal. Szőke nő ül a kocsiban, fehér ruhában. Arcát elhagyta a vér. Tétován tekint jobbra-balra, finom fejét kapkodja, mintha golyók süvitenének körötte, ibolyaszemét sötétre festi az izgalom. Mellette egy férfi, gummiköpenyben. Bármennyire mai ez a kép, eszembe jut egy XVIII. századbeli rézkarc. Fehér parókás arisztokraták ülnek egy delizsánszon, rémülten vágtatnak az országut porában, felpuffadt nyakkal zihálnak a lovak. Címe: _A menekülők_. Ezek tehát a mai nap menekülői. Egy pillanat mulva kocsira akarok szállni. A kocsis röhögve tuszkol le, holott a zászlócska „szabad“-ra van állitva, amikor pedig tiltakozom, olyan szavakkal illet, melyek egyébkor a budapesti kocsisszótárban sincsenek meg. Belekerültem a nap anarkiájába. Már hallani a revolució muzsikáját. A villamosok üvegeit porrá zuzzák, felgyujtott kocsik, huszárok, rendőrautomobilok. Lehuzzák a kávéházak vasredőnyeit is. Sok sebesültről beszélnek. Mindenütt folyik a csata. Egy bolgár kertész már vértanuhalált halt a demokráciáért. Ugylátszik, hatalmas a forradalom. Mert már nemcsak százezer munkás küzd, de velük küzd, az élükön egy halott is.

Egy órakor teljes a tánc. Minden öt percben halljuk a mentőautomobilok füttyét és akkor is halljuk, mikor nem fütyülnek. Mindenkinek a szíve többet ver, mint rendesen. A beszéd üteme gyorsabb. Több oxigén van a levegőben. Maga a fakókék májusi ég, a tavasz párázata egy oxigénes bura, mely elveszi rendes logikánkat és gyorsabb verésre serkenti ütereinket. Lázongóbbak a színek. A fekete szemek feketébbek, a kékek kékebbek, a hangok élesek, minden mozdulat végzetesen ünnepi. Ha egy párisi ülne a kávéház terraszán, megállapitaná, hogy a köruton nagyobb a forgalom, telibb és zajongóbb az élet, mint a boulevard des Italiens-en, vagy a boulevard des Capucins-en. Május, a szerelmesek, a forradalmárok hónapja őrjöng és habzik. Nézzétek az emberek arcát. Rózsaszín, piros és sápadt, mint a színezett moziképen. Csak a szívbajosok járnak ennyire bizonytalanul. Hiába a mi siheder városunk nem született bele a forradalomba. Mindenki ideges. A gyalogság gulába rakja fegyverét, a gyalogság megmozdul, a gyalogság feltüzi a szuronyát, a gyalogság tölt. Megindul egy mellékutca felé. Utána kékdolmányos huszárok. De minden mozdulat, minden hang rémületbe ejt bennünket. Menekülők százai rohannak a kapualjakba. Budapest gyáva.

A város meg van bénitva. Senkise tudja, hová rohanunk. Azok az izomszalagok, melyek végighálózzák az utak testét, a villamos sínek, tétlenül állanak, és érzőidegeink, a lapok, melyek máskor minden órában működnek, felmondták a szolgálatot. Az utcagyerek is „hiteles“ hírforrás. Arról beszélnek, hogy ötszázan haltak meg. Nincs okunk el nem hinni. Délután kissé csillapodik az izgalom. Egy óráig különös csendéletet látunk. A közönség ebédel, szivarozik, tereferél az asztalok mellett. Szuronyos őrizettel pikkolózik a törzsvendég. De azért a pincértől világos, száraz médiát kérünk. Most már kocsira szállhatunk, hogy végignézzük a várost, melyet kissé elkábitott a szenzáció és emészt. Üvegszilánkokon, téglákon, romokon gurul a kocsi. Félénk kiváncsiak leskelődnek. Egy vajkereskedésben félig leeresztett vasredőny mellett tátott szájjal, elalélva alszik egy kövér asszony. A csend azonban ijesztő. Tudjuk, hogy ez a szegény-szegény beteg, melyet a hivatalos politika felcserei és lódoktorai ólompirulákkal és tűz-zuhanynyal kezelnek, estére roszabbul lesz, ujra megjön a láza és delirizál.

Azt mondták, hogy estére nincs világitás. A lámpák azonban meggyulladnak és a forradalom is meggyujtja a kátrányos-hordóit, a petróleumos csöbreit, hogy lássa célját s hozzá egy gyáracskát is felgyujt rakétának, mely a nyugati pályaudvar körül vérvörösre festi az eget. Fáklyák lobognak az utcán. Sötét csibészek keringnek, akik hosszu panaszos fütytyel kisérik a hangversenyt. A nyomor hámorjából kerültek elő, ismeretlen vackokról, a külvárosok viskóiból, de hogyha egy hétig tartana az ostromállapot, előre kellene nekik köszönni. Szegény asszonyok, munkások feleségei vasárnapi ruhában, fájdalmas elegánciával flangéroznak. Éjfél felé jár az idő. Az izgalom visszahatása, a forradalom ájulata ur mindenütt.

A Dunapartra megyek és cigarettára gyujtok. Nyugodtan feszülnek a házak, csakhogy éppen több villany ég, mint egyébkor, a korzó pedig elhagyott, katonák állnak készenlétben, egy tiszt dől a vaskorlátra, derekán a szolgálati sárgafekete bojt s bámulja a vizet, a hegyeket, az aszfaltot. Olyan a katonaság, mint a közönyös oroszlán. Egy proletár anya leül a villamos-sínekre, a gránit-kockákra, a korzó máskor legforgalmasabb pontjára, határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszlett mellét és a csecsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. A kis proletár dőzsöl a tejen. Fölötte holdas végtelen, mögötte egy izgalomtól beteg város. Az anya piros kontya messze világit a sötétben. Budapest, hagyja, hadd üljön ott a legárvább leánya, hadd boruljon gránit mellére és higyje, – legalább huszonnégy óráig – hogy föld és az ég mindenkié.

Ebben a pillanatban övé a város.

UTAK, NÉPEK, VÁROSOK

ITT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT, RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERÜ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI

„RICORDO DI VENEZIA.“

Felébredek és eszembe jut ez a név: Herman. Mögötte egy német emberke áll, felleges homlokkal és öreg cipőben, a velencei szállodatulajdonos, aki német kispolgároknak ad olcsó szobát és olcsó, hazai kosztot. Nem feltünő helyen van a fogadó. Sok kis hídra kell le-felugrálni, mig odaér az ember. A „rabszolgák partjá“-nak a legvégén, a fegyvertárhoz közel áll az egyemeletes ház, ahol a sekély tengeren hajók olaja uszik, s a koldusok rothadt narancsot, articsókaleveleket, hal-csontvázat vetnek a vízbe.

Kis német lobogó lengedez a fogadó vászonernyőjén, egészen kicsi, amilyet a bazárokban árulnak. Már régen kiszívta színét a szilaj olasz nap. De a németek nagyon messziről meglátják. Különben is sok csábitó dolog hívogatja a hazátlan utast. A rozoga ablaküvegek a „Berliner Tageblatt“ vezércikkeivel, a „Frankfurter Zeitung“ tárcájával, a „Woche“ képeivel és a „Gartenlaube“ verseivel vannak kiponyvázva, s a lábtörlőn ez áll: „Guten Morgen“. Egyszer, mikor ájultan szomorú voltam, betértem ide, azzal a szelíd megadással, mivel néha elhallgatjuk a villamos zongora és a gramofon panaszát. A garázda latin napfény, dal, lárma, kapzsiság, virág, téboly, boldogság tengerében afféle kis szigetke a német otthon, a józanság és becsület szegény, kopott szigetkéje. Itt nem csalnak. Mindennek szabott az ára. A vendég előre megkérdezheti, mibe kerül ez és az az étel, s talán alkudhat is rá. Adja olcsóbban a paradicsom-mártást. Önnek kivételesen tiz pfenniggel olcsóbban számitom, de ne tessék megmondani senkinek. Ha valaki cukortalanul issza a kávét, a cukor árát kérés nélkül levonják. Seregestől jönnek ide naponta a németek, férfiak és nők, lódenruhában, gyapjuharisnyában, trikóingben, nászutasok is, akik turistacipőt és hátizsákot viselnek, s összehajtható kést, villát, dugóhuzót, bádogivópoharat, különböző mértékeket és sulyokat tesznek az asztalra. Nagyon családias ez a vendéglő. Már messziről, az utcáról érezni, hogy mit főznek. Akik pedig ideszállnak, azok nem vendégek, de egy familia tagjai, az első öt percben szíves ismeretséget, sokszor örök barátságot kötnek egymással. Kicsomagolják a böröndjükből a gyorsforralójukat és kölcsönadják egymásnak. Némelyik hoz magával hazai kenyeret, baracklekvárt, kuglófot. Rokonok ezek az emberek, a hatalmas, világon uralkodó németek, szegény, jó rokonok, akik mások előtt bizonyára eltitkolják meghitt titkaikat, de egymással szemben segítők, bizalmasok, testvériesek. Van a fogadónak egy macskája is, de nem olasz macska, a személyzet évekkel ezelőtt hazulról hozta magával. Mindig a vendégekkel eszik a gazda, a közös asztalnál. Látatlanul is ismeri őket, érdeklődik a berlini, hamburgi, drezdai ujságok iránt. Minden este előadást tart a város nevezetességeiről, kiméli a vendégei erszényét, figyelmezteti őket, hogy óvakodjanak a szélhámosoktól, akik minden utcasarkon hiuz-szemmel leselkednek az idegenekre. Vacsora után aztán mindenki kinyitja a bugyellárisát, hogy szemlét tartson a pénzeken, melyeket kávéházakban, muzeumokban, boltokban kaptak vissza, a márványlaphoz verik az ezüstöt, a nikkelt, a rezet, a világosság felé forditják a papirpénzt, hogy a víznyomást szakértő szemmel megvizsgálják. Nem egyszer bukkannak hamis pénzre. Erre a gazda feltárja a hamisitott pénz ismérveit. Némelyik mindjárt jegyzőkönyvébe írja ezeket a becses adatokat. Másnap már senkit sem csapnak be. A szemek kék lámpái, a drága, fényes, hű, okos német szemek világitanak. Olyan andalitó e szemek tüze. Nyugalmat sugároznak körém. A cigány-tréfák a zabolátlan merészségek városában otthoni fénynyel enyhitik a szobát, melyben régi német butorok állnak, horgolt teritőkkel, s üvegajtók fénylenek. Én is biztonságosan megyek aludni. Társaim, akik az idegen helyen való hányódástól, a lépcsőmászástól, a toronyjárástól elfáradtak, hamar elszenderednek. Amikor ágyba bujok, nem gondolok többé kalandokra, gyilkosságokra, ólomkamrákra, lidércfényekre. Ugy érzem, fölöttem virrasztanak a szemek, a homályban lengenek, mint kék éji mécsesek.

Goethe, a nagy olasz-német vándor, aki először vett itt lelki napfürdőt, megujhodván fényben, színben, régi szépségben, olasz utirajzát egy kalanddal kezdi, melyet veszélyesnek nevez, de később mulatságosnak talál. Leült egy elhagyott kastély kertjében, egy ó toronnyal szemben. Ábrándosan rajzolgatott. Erre gyülevész, bámész csoport gyűrűzte körül. Az egyik suhanc széttépte a rajzát. Valamit mondtak neki, de ő nem értette mit, mivelhogy a nép mocskos velencei tájszólással beszélt. Azóta ez a kaland, ami a nagy némettel történt meg, sok kis némettel megesett. Nem csoda, hogy az útikönyveik tele vannak óvással, s az utas bizonyos félelemmel járkál a kutyaszoritó utcákon. Azok a helyek, ahol németül beszélnek, csillagokkal, felkiáltójelekkel, dült betükkel vannak jelezve, hadd menjenek oda az idegenben tévedező báránykák. „Német fogorvos, nagyon ajánlható“ olvasom egy lapon. Német varga, német patika, német konyha, német könyvek, német lapok, német borok, mind „nagyon ajánlhatók“. Annak a németnek, aki a társas érintkezésre gondol, tanácsot tartogat az útikönyv, hogy megkimélje a csalódástól és kiábrándulástól: „Az olasz családok idegenek számára nem könnyen nyilnak meg“. Aztán általános, inkább bölcseleti utasitást olvasunk, mely minden utast lemondásra, béketürésre és hősi önfeláldozásra int: „A kellemetlenségeket nyugalommal kell türnünk. Udvariassággal leginkább jutunk célhoz“. Olyan őszinte ez az intés, oly bölcs, tiszta és szomoru, hogy könnyek szaladnak a szemembe.

(1914)

SÉTA A VELENCEI TEMETŐBEN