Part 2

Először is az angyalok sírtak ott fenn és itt lenn. Meg se várták, hogy az első vércsepp kibuggyanjon. Már a szomorúság megrebbenésére sírtak, mikor a földi pillákon végigsiklott a lélek vére, – fehér és fényes vér – a könny, jelezvén, mi következik még. Ami azután jött, azt az angyalok mind természetesnek találták. Mert az angyalok előrelátók és értelmesek. Ők tudták, hogy a diplomaták közvetlen szövetségben vannak a sírásókkal és a gyászruhakereskedőkkel, nem csodálkoztak a fejleményeken, egyes döbbenetes esetekkel kapcsolatban. Az első pillanat tragikumában mindent egybefogóan átéreztek. Nem volt ujság számukra, hogy a kés öl, a tűz gyujt, a harag rombol. Eleinte sokan nem értették a szomorúságukat. De aztán jöttek hetek, hónapok, hírek, tapasztalatok, rövid levelek és hosszu éjszakák, s akik tétováztak, lassan felocsudtak tompa álmukból. Mindenkihez elért a háboru. Ki egy átlőtt katonasipkát, ki egy üres széket, ki egy mankót látott, valamelyik végzetes órán. Az angyalok azonban mindezt sokkal előbb látták, réges-régen.

A háboru a lelkekhez különböző sebességgel közeledett. Némely embernek villámrobbanásszerüen nyilatkozott meg. A jókhoz a fény sebességével repült, másokhoz csak a hang sebességével. Nyomban az angyalok után az anyák fogadták ájult szívükbe, egy mély-mély sóhajjal. Aki nem a szívével élt, az később értesült róla, az agyveleje folytán, minthogy a változott körülmények gondolkozni kényszeritették, vagy a gyomra folytán, minthogy ennie is kellett és a háboru szerényebb asztalt tett eléje. Még a háziállataink is éreztek valami változást. Kutyánk hiába várta a csontokat a hus nélkül való asztalunk mellett. A macska pedig reggelente nem kapta meg a tejbeáztatott zsemlyét. Az ég madarai se lehettek közönyösek, elmenekültek a füstös, vörös levegőből, az erdei vadak idegesen nyomták buksi fejüket az odvaikba. Most utolsóul kikezdi a háboru a fenevadakat is. Azt olvassuk, hogy az állatkertek erősen megkurtitották a ketreclakók étlapjait. A medve répát, kukoricát kap kenyér helyett, az antilop, a zsiráf, az orrszarvu krumplin bőjtöl, a vízimadarak, köztük a flamingó – ez a nyápic rózsaszín dandy – buza hijján csontliszttel kénytelen beérni. Velük együtt koplal az állatok demokratikus királya, az oroszlán. Sőt a tigris se kap oly finom lóhust, mint annakelőtte. Ez a véres anarkista, minden vegetáriánizmus ősi ellensége, már-már öreg konflislovakat ebédel, szerszámmal, istránggal, ostornyéllel egyetemben. A fenevadak is felfigyelnek. Mi történik a földön?

Egy délután a tigris ezeken töprengve sétált a papiros-sziklákon, s zöld tűzben parázsló szemmel nézegette a körülötte cikázó döglegyeket. Valami ájulási görcs fogta marokra a szívét. Éhséget érzett. Ugy, hogy elbődült és levágódott a földre. Ette a port, hogy az ürességtől fájdalmas gyomrát valahogy csillapitsa. Fenevadi dühében viziókat látott. Fölötte a nyár aranyrakétákat eregetett, lángoló röppentyüket és gyilkos csillagokat, az ég kék volt, a levegő forró, a természet izgalmas és nyugtalan. Hiába várakozott az ételére. A rendes lóhusebéd helyett keshedt, szomoru huscafatokat tolt hozzá az ápoló. Ekkor sejtette meg, hogy körülötte valami szörnyüséges dolog folyik, páratlan és véres, amihez a tigrisek párviadala se fogható. Mindeddig az ember nem is imponált neki, kukacnak és galambnak képzelte. Hisz ő valaha számumot lélegzett és víz helyett itta a vért. Most bámulta az embert. Különösen azokat, akik tigrisi szenvedélylyel koholták ki a háborut és ezerszámra mészároltatják le az ártatlanokat, gyujtják fel a béke kis szentegyházait. Életében először kétkedni is kezdett, önmagában. Vajjon csakugyan oly kegyetlen-e, oly vérengző-e a szíve, oly éles-e körme? Ugy találta, hogy tulbecsülik ezeket a tulajdonságait s vetélytársai némely tekintetben határozottan tulszárnyalják őt. A koplalástól meghorpadt pofáján egy hiu, öreg, vidéki színész csömöre tükröződött, kit először ránt le a helyi sajtó. Bajuszát próbálta amugy legényesen és fenevadosan kipödörni, de nem sikerült neki. Már vannak mások, ujak, frissek, akik jobban folytatják a mesterségét, a tigriskedést. Áhitatosan gondolt az emberre. Kissé meg is szelídült. Szemébe valami beteges és tündöklő nyirok futott, a részvét váladéka. Meleg, különös tigris-könnyek voltak ezek. A tigris sírt. Aztán alázatosan a ketrece rácsai felé vánszorgott, az éhségtől aléltan és elcsigázottan két lábra állott, a rácsokat átölelve és mellső lábait szelíden összetéve, mint a hogy az egyházatyák primitiv írásaiban olvashatni, fiúi alázattal fohászkodott az éheztetőjéhez, a leverőjéhez, a vetélytársához, az urához, a tigrisnél tigrisebb uj istenéhez.

A tigris imádni kezdte az embert.

ENNI ÉS ALUDNI.

Azon panaszkodnak az emberek, hogy nőttön-nő az étvágyuk. Eleinte senki sem vallotta be, sem magának, sem másnak. Aztán találkoztak egymással a kenyérpusztitók. Kiderült, hogy mindenkivel egyformán incselkedik a fakó pofáju, ádámcsutkás ördög, az éhség, száz és száz alakban, a nap majd minden órájában, eleinte csak tréfaképen, de egyre parancsolóbban. Még a cinegecsontu, a madárétü is nekilát az evésnek. A bőjtölő remete viaskodott ilyen látomásokkal valaha, a sárga sivatagban. Közvetlen ebéd után eszébe jut a jóllakott gyomornak, milyen jó is lenne még egy karéj fehér kenyér, s a rábeszélés oly eleven, hogy a megkisértett halandó nem állja sokáig, az utcáról már fut is szaporán, haza, a lakásába, enni. Éjjel fölkel az ágyából. Egyingben botorkál a kamrába. Reszkető kézzel, tolvajként kotorja ki a kenyeret, nem a szerecsen-kenyeret, a feketét, a durvát, de a civilizált, a szelíd, a fehér kenyeret, s aztán mélyen beleereszti a konyhakést, eszik dühösen, magáért az evésért, mint az evés alkoholistája. Pusztán az a tudat, hogy most minden gyűszűnyi lisztecske és minden morzsányi kenyérke kincs, éhséget gerjeszt. Nem komoly éhség ez, inkább fantasztikus, huncut és ugrató, mint a viszketés és a tüsszentés. Különös egy portéka az ember. Ha a gyémántból vágnának ablakokat, akkor a nők a fülükben biztosan ablaküvegeket hordanának. Különben ne ijesszen bennünket a hirtelen támadt, érthetetlen mohóságunk. Fel van ez jegyezve minden háborus krónikában, még _Sarcey_ is megemliti, mikor a párisi ostromról ír, különös nyomatékkal: „Párisnak hirtelenül őrült étvágya keletkezett. Sohasem érzett ez a nagyváros hasonló falánkságot. Azelőtt ettünk, hogy éljünk s nem is sokat hederitettünk az ételre. Mihelyest az ostrom kezdődött, hirtelenül megéheztünk mindannyian“.

Tegyük hozzá, amit nem emlit, hogy bizonyára el is álmosodtak. Mert lépten-nyomon beszélik, hogy ma az emberek sokat alszanak is. Majd mindenki megtoldja rendes alvási idejét pár órával. Holott nem igen lenne rá módja senkinek. A párna, mindenki párnája nem sokkal puhább most, nem kevésbé tüskés és szurós, mint a tűpárna. Csoda, hogy a fej mégis lágy gödröt tud vájni magának ezen a tűpárnán. Végre még éjszaka is halljuk fütyülni fölöttünk a gondok ólomgolyóit s a halálfélelem srapneljét. Az első idegcsigázó nyugtalanság után azonban az ember megtanult aludni, nem ugy, ahogy régen aludt, de álmok nélkül, mélyen-mélyen, szinte nem is létezően, kilopózva a valóságból, eltünve az életből, átsurranva azon a neszfogó, párnázott ajtón, mely az ébrenlétet elválasztja a semmitől. Ezen az ajtón minden éjjel egy álomkórházba jut. Itt megmosdatják és bebalzsamozzák, hogy reggelre kelve tovább tudja cipelni a teste terhét. Azt mondhatnánk, hogy morfium-oltást kap. A természet olyan kegyes, hogy minden szervezetnek mér elegendő feledést, ingyen, a szenvedésünkre és az aggodalmunkra édes, áldott, természetes zsongitót, álmot. Ne is mondjuk, hogy alszunk, csak mondjuk azt, hogy egy időre morfinistái lettünk az ágynak. Ha felébredünk, a szájunk duzzadt, a szemhéjunk püffedt és vörhenyes, az arcunk csunya és a halántékunk viaszos, mint a morfinistáké. Holnap este majd ujra bemegyünk ezen az ajtón, a semmibe, a jó kórházba és kérünk egy uj oltást, egy uj, hosszu bódulatot.

Nem szabad rosz néven venni ezeket a gyöngeségeket másoktól és magunktól. Álljunk meg inkább csodálkozva ennyi élet előtt s kiáltsunk föl. Boszorkányos szerkezet a testünk meg a lelkünk. Annyira rugalmas és finom, hogy minden helyzetben megleli vigasztalását, és akárhová kerül, kiegyensulyozza magát. Nem ismer lehetetlent és ember fölött való körülményeket. Dobj valakit egy kutba s a szegény vergődő rögtön szerződést köt a tényekkel. Dehogy is gondol arra, hogy nem mindig volt kutban. A másik pillanatban már észreveszi a helyzet előnyeit, egy kiálló téglát, melybe kapaszkodni is lehet, egy fénysugarat, egy mélyedést, melybe esetleg majd megvetheti a lábát. Ime, már is helyrebillent a lélek egyensulya, önvédelemből. A lélek rögtön kárpótlást kér. Mit adhatunk most, mi szegények, koldusai ennek a földnek minden szenvedésünkért. Odaadjuk a testünket, melyet szorgalmasan etetünk és altatunk, nehogy ránk támadjon, mint egy vadállat. Egyél, szegény test és aludj, szegényt test. Már nem tiéd a boldog idők edzett és acélos szikársága, a virrasztás, a munka, a lélek mámora, az édes önsanyargatás, mely az erősek fölöslege és kiváltsága, az egészséges soványság, az érzékek fényüzése, a pezsgő gyöngye, a cigarett füstbokrétája, a sarju parfüme, az ízek, a szagok, a színek végtelen skálája, mindez már nem a tiéd, szegény, s a fűszer helyett csak az evést tudjuk neked adni, az álom helyett az alvást. Ezzel a két leginkább megmarkolható földi jóval próbálunk kárpótolni téged, özvegy lélek, jobb időkig. Addig az emberek csak bizakodnak és reszketnek, csak esznek és alusznak, szilajon nyulnak a kenyér után, minthogy a nábob föld többi értékes gazdagsága megszünt a számunkra, és lehanyatlanak az emberek pillái, de talán nem is alusznak, csak nem tudnak ébren lenni, csak valami mást választottak, csak folytatni akarják magukat. Felocsudván pedig talán nincsenek is ébren, talán nem is élnek, csak várnak. Hidat ívelnek gyarló emberi eszközeikkel egy kor felé, melyben majd ébren is lehetnek, aludhatnak is, élhetnek is, kedvükre jól is lakhatnak és koplalhatnak is, és egy napon eléje vihetik szigorú időkben híven megőrzött életüket a jövendőnek.

KIS KORTÁRSAINK.

Már összeírták majd a kisfiukat és kisleányokat is. Korhatár: két év. Minden csecsemő belekerül a lajstromba, akárcsak a felnőttek és mindegyik kap egy kis cédulát. Mindenható isten, ez az ő első hivatalos ténykedésük. Aztán hoznak nekik tejet, megbizható, vegyileg vizsgált tejet, de nem tejecskét, mint nekünk. Mi csak a mamáról, meg a dadáról, meg a cicáról tudtunk. Ők azonban első gyügyögésükkel, selypitéssel az államot meg a fővárost emlegetik. Hiszen mind a kettő ottan állott a bölcsőjüknél. Mind a kettő bizonyos tekintetben a dadájuk. Igy kerül be az állam és a főváros a tündérmesékbe.

Vajjon van-e a föld hátán olyan ember, aki mit se tud erről a világindulásról s ugy éldegél mint annakelőtte, elefántcsonttoronyban, a csillagokat vizsgálván, vagy kecsegét-potykát hozván hajlós vesszőn a piacról és kalarábét zöldleveles kosárban? Kötve hiszem. Valaki azt mondta, hogy csak a csecsemők és az őrültek fölött suhan el nyomtalanul a háboru. Még ezt se merem állitani. Annyira áthatotta a földet, annyira megrecsegtette minden rétegét és eresztékét, hogy egy természeti jelenség, egy földrengés erejével ráz össze minden teremtett lényt s valami formában – előbb, vagy utóbb – mindenkihez elér. Hallom, hogy a klinikai betegek is váltig politizálnak. Az a seregszemle pedig, melyet megtartottak a csecsemőkön, azt bizonyitja, hogy a háborus admisztrációnak már a gyermekszobák ajtaján is kopogtatnia kell és ezeknek a csöpp kis fogyasztóknak igényét is fel kell venni abba a nagykönyvbe, melybe mindnyájan be vagyunk írva. Valaha idilli ereklyéket őriztek meg a csecsemőtől, egy hajtincset, vagy az első topánkát. Ma történelmi emlékként kisfiunk tej-jegyét tesszük el, az iktatószámával egyetemben.

Egy idő óta módomban van érintkezni a csecsemőtársadalom legkiválóbb és legelőkelőbb tagjaival s már bizonyos fogékonyságra tettem szert annak a megítélésében, mi van ínyükre és mi nem. Tévedés azt hinni, hogy ők a változott idők sanyaruságát nem érezték meg. A csecsemők is nélkülöztek és hazafiak, akárcsak mi. Szenvedtek szegények a pólyában, a bölcsőben, a kis hálós-ágyban, már csak azért is, mert nem ők voltak a fontosak, csak háborus gyermekek, hadi csecsemők voltak, akiknek sietve adtak enni, akiket sietve fektettek le, akikre sietve nyomtak csókot, akikre nem tapadt édesen, érlelően, a bámuló nyári nap hosszu izzásával az apai-anyai pillantás. Róluk nem tudnak majd kedves, együgyü, bensőséges történeteket mesélni. Ki ért rá ilyen böngészésre? Kissé a lelkük is elkallódott. Ezenkivül minden testi nélkülözésben is volt részük. Hányszor késett a doktor bácsi, aki katonaruhában jött az ágyukhoz, a sebesültek és betegek mellől. Tejükre várni kellett, akkor se volt az a gyöngyös-habos, áldott tej, melyről a gyermekmesében hallunk. Mi, önző nagyok, eddig mindenféle hiányról beszéltünk, tejhiányról, húshiányról, liszthiányról, szappanhiányról, rézhiányról, még egyptomi-cigarettahiányról is. Nem vettük azonban számba, hogy „cuclihiány“ is van. Másfél év alatt a szövetséges hatalmak gyermekei – ez a mohó és drága kis hadsereg – elrágta a világ összes gummi-cucliját, mely a patikákban és drogériákban lelhető. A gummi a köpenyekre, a betegeknek való légpárnákra, az autókerekekre kell, a csecsemők fényüzési cikkét egyszerüen megszüntették. Mosolygunk ezen a kis szükségen, de a csecsemőnek – a táplálkozáson kivül – a cucli az egyetlen szellemi élvezete, az egyetlen szórakozása, olyan mint a nagyoknak a kaszinó, a szivar, vagy a baccarat. Kis szájuk most csak a híg levegőt rágja. Később bizonyára pesszimisták lesznek.

De másrészt irigykedve is nézek ezekre a csöpp állampolgárokra, ezekre a pelenkás kortársakra, akiknek már messze, régi mult lesz az, amit mi most átélünk, s emlékezetes minden, amihez érünk. Az a sok rózsaszín tábori levelezőlap, amely ezrével röpköd az országban, egyre gyérebbé válik majd, mire nadrágot kapnak, és belekerül a levelesládába, vagy egy üveglap alá. „Küldj nekem még egy meleg téli keztyüt“, olvassák egykor, s a prózai, gyakorlati közlés akkor már a történelem tündér-varázsával beszél. Sok fiu ugy nő fel, hogy nem ismeri az apját. Ez a háborus gyerek egyszeriben lát majd egy hazatérő katonát, akire azt mondják, hogy az apja, egy arcot, melyet sohase feled el, egy jelenetet, mely lármás, kacagó, érthetetlen tulságával döngeti a házat és egy sárga sapkarózsát, mely képzeletében minden szín és élmény fölött világitani fog.

Azok, akik már felcseperedtek, még érdekesebbek. Multkor láttam egy pesti gyereket, aki „rekvirálás“-t játszott. Kihallgattam két nyolc éves kisfiut, aki a buza- meg a kukoricakenyérről, a tojás áráról, a hagymáról és a zsirról beszélt. Elhültem a tájékozottságukon. Szegénykék, gondoltam, milyen okosak, milyen öregek. Hiszen mi tizennyolc éves korunkban sem tudtunk ennyi közgazdaságot.

Velük szemben – akár fiatalok vagyunk, akár vének – éreznünk kell, hogy mi már a mult emberei vagyunk.

AZ ÉLET DIVATJA.

Soha annyit nem írtak-beszéltek a halálról, mint ebben a husz-harminc évben, mely a háborut megelőzte. Voltak korok melyekben mélyebben foglalkoztak a halállal, _in specie aeternitatis_. Az indus köldökszemlélők, vagy az ó-görög pesszimisták a lángoló kék ég díszletében látták őt és később a középkor gyötörte magát vele, a ködben bolygó kisértettel, a zörgő csontvázzal, a katholikus vallás elvén. Mi azonban a felvilágosult és természettudományos jelenben mind a két koron tultettünk és a halál divatját teremtettük meg. Végzetesen és ellenállhatatlanul érdeklődtünk a halál iránt. Igaz, hogy ez az érdeklődésünk felszínes és kacér volt, – mint minden divat, – de a levegőben volt és a vérünkké vált. Komolyan nem számoltunk vele, nem készültünk el rá, azzal intéztük el a halált, hogy állandóan emlegettük. Művészeink oltárt emeltek neki. Halál-versek, halál-drámák, halál-képek, halál-szobrok, amerre néztünk. Csiklandozott bennünket ez a divat, minthogy távolnak gondoltuk a halált, kellemesen izgatott, minthogy igazán nem hittünk benne s a villamos érzékek uj mámorra, a jóllakott gyomor emésztőporra áhitoztak. A művészekről a divat átsiklott a polgári életbe is. Minden betegséget bizonyos varázskör vett körül. Tizévenként uj és uj „irodalmi“ betegségek jöttek forgalomba. Eleinte tüdővész uralkodott, a bársonykabátos bohémek, divatárusleányok, kávéházi inségesek regényes betegsége, amit hamarosan felváltott a migrén és az idegbaj. Nem élt valamire való ember, – nem művész, de polgár – akinek meg ne lett volna – tényleg, vagy csak képzeletben – a maga kis kényszerképzete. Minden kölcsönkönyvtárban árulták jutányos áron. Ez már bizonyos becsvágyról és elhivottságról tanuskodott. Senkisem vetett számot azzal, hogy ezek a betegségek a valóságban egyáltalán nem költőiek, de fájdalmas csapások és hiányok, melyek a tehetséget inkább huzzák, mint röpitik. Olyan fényt teremtettek köréjük, hogy a megtévedt képzelet előtt a lángelme kisérő jelenségeinek tünt föl, s a művészet és tudomány ujdonsültjei valami tragikómikus öncsalás folytán hibás következtetéssel ezeket a fontos járulékokat akarták megszerezni, mielőtt a porondra léptek, csak aztán mertek alkotni. Egészségi bizonyítvány? Nem, ők előbb „betegségi bizonyitvány“-t állittattak ki. Csak a sápadt nő volt érdekes. Az emberek sápasztó-kurákat végeztek és versenyeztek egymással a soványságban és a szűkmellűségben. Enni nem igen illett, a jó étvágy pedig a tulajdonosára határozott szégyent hozott. Valaha – talán már most is – hihetetlennek tetszik majd ez, de igazság, hogy a közelmultban mindennek több varázsa volt, mint az egészségnek, melyet az élet állati buta működésének tartottak és látatlanban elitélték azt, akinek a szervei nem rakoncátlankodtak. Az egészség nem az alkotó élet volt, csak a „buta egészség“. Mindennek abban lehet a magyarázata, hogy ez a kor duzzadt és puffadt az egészségtől, az élet áldott fölöslegétől, távol járt azoktól a mezőktől, ahol a végzet és tragikum lakozik. Mi, az élet egykori nábobjai, kriptákban tivornyáztunk. Annyi életkincsünk volt, hogy nem tudtunk vele mit csinálni. Anélkül, hogy ezt a minden életet lezáró finálét, a természetnek ezt a rengeteg igazságtalanságát, az emberi tragikumot megértettük, megfejtettük, vagy csak közelebb hoztuk volna, belemerültünk egy szenvelgő kultuszba, mely a foglalkoztatás állandósága folytán kissé elzsongitotta fáradt, ki nem elégitett idegeinket, ismerni vágyó agyunkat és a betegséget kacérsággá, a halált pedig léha divattá tette.

Emlékezünk azokra a jellegzetes estélyekre, melyeket az élet nevében ültünk, de alapjában a halálnak voltak szentelve. A szalónban, ahol összejöttünk, fojtott és titkos izgalmak kóvályogtak, s a társaság, mely csip-csup dolgokról csevegett, úgy festett, mint egy spiritiszta gyülekezet. A falon _Beethoven_ halotti maszkja lógott. Nem annyira a zenei lángelmének szóló hódolatul, inkább a saját izgatásunkra. Bámultuk a hideg vonásokon a halál elpihent tusáját, a kín megfagyott görcsét. Távol a kispolcon egy koponya. Valaki – nagyon kacérul – egy huszársipkát tett rá, legényes és tréfás hangsúllyal, a fogai közé pedig egyptomi cigarettát bigyesztett. A falakon baljós képek ingerelték képzeletünket. Lassanként rejtélyes és megmagyarázhatatlan lelki élményekről kezdtünk beszélni. Az idegorvos vitte a szót. De mindenkinek volt valami mondanivalója. Éjfélkor aztán bejött a ház urnője, csillagos, fekete pongyolában, nesztelenül és sokat jelentően a zongorához ült és vajszínü, vékony kezeit, ideges, hosszu ujjait elpihentette a billentyükön. Mit játsszon? Grieg „_Aase halálát_“-t követelte a társaság egyértelmüen. Az egyik széplélek – a sok közül – odarohant a villamos kallantyuhoz és a többiek hallgató helyeslése mellett elkattintotta, a szobára borzongó félhomály borult, csak a gázkályha parázsos vörössége világitotta meg az alakokat, az ingmelleket és a szmokingokat, a lekonyuló fejeket és a hideglelős szájakat, szoborszerüen. Már beszélt a zongora. Hallani lehetett az első acélos ütemeket, melyek a vér futását utánozzák keményen és határozottan, aztán a haldokló vér sápadni és lohadni kezdett, az üterek kihagytak, tétován kalimpáltak, mig végre a halál – pianisszimó – megállitotta az ütereket és a zenét s a szépség a vér ellobbanó ájulatában megnyugodott és kicsendült. A szalón fakirjai meredten néztek a semmibe. Mélyen tüdejükre szívták az ópiumos füstöt. Kezük ernyedten lógott – igen dekorativan – a székek karfáján. Igy mulattak az emberek 1890-től 1914-ig.

Mennyire a mult képe ez. Ugy érezzük, hogy egy történeti könyvben látjuk, – régi metszet 1914-ből – már meg se tudjuk érteni. Most nem igy mulatunk és a jövőben is bizonyára más lesz a mulatság. Ma közöttünk jár a halál. Az arca nyilt. Sisakrostélyát felvetette és farkasszemet néz velünk. Szinte kézzelfoghatóvá vált az emberi élet misztikuma. Soha olyan keveset nem beszéltünk róla, mint ezekben az időkben. Elvesztette a varázsát. Ezrek és ezrek haláláról olvasunk naponta, a tényt pedig nyugalommal, higgadt szomorusággal vesszük tudomásul. De hallgatunk, mint a szanatóriumokban, ahol sok halál esik. A sulyos betegek – önvédelemből – kiküszöbölik a halál gondolatát. Azt be kell vallanunk, hogy maga a halálról való fogalmunk is megváltozott, immár nem sejtelmek, nem messziről eljövendő ismeretlen betegségek és idegválságok alakjában jelentkezik, de mindennapian. Semmi stilizáltság. Valaha az ősember láthatta igy. A biztonságérzet hiánya gyógyitott meg bennünket a halál divatjából. Akik visszatérnek az arcvonalról, azok csak az életről álmodoznak. Egyetlenegy történetük sincs a halálról. Az irodalom pedig, mely békeidőben feketét tetézett feketére, majd az élet piros színeit kotorja elő. Gyűlöljük ujra a halált és megvetjük a betegséget. Az életet akarjuk s a napot, újra a napot. Mert a katonák sohasem felejtik majd el, hogy mit jelent a findzsába ömlő sárga tea és az eper és a tejszínhab és a kályha és a nyugalmas ujságolvasás és a gyermek és az otthon és nyári fürdőzés és a zuzmarás téli este, amikor a korcsolyák csörömpölnek és a zongoraszó és az egész sokszínü, drága egyetlen élet. Ők, a visszatérők, az élet ismerői, a pokolból kiemelkedők szabják majd meg tapasztalás által elmélyült itéletükkel, mit tartsunk értékesnek és mit vessünk el. Semmi kétség, hogy az egészség, a hús, a piros arcszín újra becsülethez jut s az írók és a művészek az élet szolgálatába szegődnek. Nem keressük többé a lángelmék homlokán a lombrosoi dudorokat. Egészséges lángelmékben hiszünk. Szalonjainkban felcsavarjuk a villanyt. Divat lesz vidámnak, egészségesnek, egyszerünek, becsületesnek, nagynak lenni, divat lesz újra élni. A halál pedig, az élet megoldatlan kérdése, újra belekerül a laboratóriumba, elszigetelten, mint egy pestisbaktérium. Kevesebbet írunk, beszélünk talán róla, de többet dolgozunk ellene, írók, tudósok, politikusok és bölcselők, akik eddig csak fűszerként kevertük italunkba keserű ízét. A halál divatját az élet divatja váltja fel.

CSONTOK

Vajjon mi lesz az emberből? A keresztény hit szerint lélek, a zsidó szerint hamu, a pogány szerint pedig liliom, vagy kalarábé, szitakötő, vagy kukac, fecske, vagy görény. Ezzel szemben az amerikai _Western Nitroglycerin Manufacturers Association_, mely a yankee-k vallásfelekezetét képviseli, azt vallja, hogy az emberből halóporában dinamit lesz. Az amerikai lőszerbetyárok a koporsók fedelére többé nem azt írják: _Béke hamvaira!_ Csak ezt: _Vigyázat, robban!_