Part 12

Akkor nagyszerü emberi komédia játszódna le a földön, egy uj állat-mese. Az embert eddig egyetlenegy állat tartotta istennek: a kutya. De az ember hiu isten. Ha elvesztené isteni trónját, akkor bosszut állna a kutyán, hivő alattvalóján, aki évezredekig hallgatott és bámulta őt komoly, barna szemével, nem hűségesen, inkább alattomosan. A kutyában – ne tagadjuk – a butaságát szerettük. Kedves butaságát tartottuk okosságnak. Ez a mérsékelt, vetélkedést nem álló kutyaokosság kellemes volt nekünk, hízelgő összehasonlitásra csábitott, erősitette az önmagunkban való hitet. Ugy meggyűlölnénk őt az emancipálásakor, mint a kamaszodó fiut, akit gyermekkorában becéztünk és egy napon villogó szemmel, fölényes mosollyal néz a szemünkbe. Egyszerre vége lenne a hűségéről szóló érzelgős mesének. Talán azt is számon kérné, hogy miért tegeződünk. Az a rongyos pár ezer év, amit együtt töltöttünk, elég volt nekünk arra, hogy felfüggesszünk minden etikettet és megfeledkezzünk a jómodor elemi követelményeiről? Meghívott-e valaha vendégül a kutyaólba, a vackába, ettünk-e vele csak egyszer is a táljából, csontokat, csemegés moslékot? Nem, a barátság csak egyoldalu volt. Mi hívtuk meg őt vendégül. A vizitet nem „adtuk vissza“, több ezer éve. Akkor kérem, ne is tegeződjünk.

Az igazán okos kutyát nem szeretjük. Emlékezem, egyszer a cirkusz öltözőjében az ölembe ugrott egy artista-kutya, aki (nem: amely) pár perccel azelőtt a porondon mutogatta ezermesterségét. Én lámpalázat kaptam. Nem tudtam megsimogatni. Egyetlen szó se szakadt ki belőlem. Az ember, ez a kutya-isten, babonás félelmet érez az ilyen okos állat iránt, a szerepek megcserélődnek és a kutya kap valami baljós, boszorkányos, ördögi jelleget. Ismerek egy tizenhárom éves kisleányt, aki macskáival alszik, de a kutyát szemérmesen kiküldi a szobából, mikor vetköződik. Az már _valaki_. Nem bántja az öreg parasztcseléd, de feszélyezi az éber, kedves orosz agár. Az se véletlen, hogy a nagyemberek közül igen sok nem szerette, egyenesen gyűlölte a kutyát. _Goethe_, aki mindent tudott, amit a korában tudtak és mindent megsejtett, amit mi tudunk és tudni fogunk, az ördögi színjáték első szereplői közt lépteti fel az ártalmatlannak látszó, settengő és karikázó uszkárt, aki később felpuffad, tüzet szór és ördöggé vedlik. Otto _Weininger_ emliti ezt, aki a kutyát a leggonoszabb állatnak tartotta, nőiesnek, ravasznak, gerinctelennek. Talán a rejtett szellemi életét érezte, mely emberi szemnek nem látottan munkál, a bebörtönzött képességét, mely most – ha igaz a mannheimi hír – egyszerre napfényre robbant.

Nekünk mindenesetre megváltozik a magatartásunk addig, amig az eset tudományos birálatát meg nem kapjuk. Amikor hazamegyünk, meggyujtjuk a villanyunkat és fáradtan ejtjük ki szájunkból a szivart, nem nyujtózkodunk már olyan nyugodtan, mint azelőtt, minthogy a diványon, az ágy előtt megpillantjuk a fox-terriert, vagy a vadászkutyát.

Ember, vigyázz: – nem vagy egyedül.

ÖNGYILKOSOK.

Állok a sötét, sáros kórházudvarban s várom a csengőt, hogy felmehessek egy betegszobába. Felettem madarak szálldogálnak. Nincs annyi erőm, hogy felemeljem a fejemet és megnézzem, micsoda madarak. Ha varjak, akkor alázatosan köszöntöm őket és kiengedem a gond fekete madarait, hadd ujjongjanak és károgjanak velük együtt, a téli égbolton.

Rongyember lennék, ha most másról is tudnék gondolkozni, mint erről az ódon, patikaszagu kórházról, mely a kolostorhoz és a kálváriához hasonlatos. Kőlépcsőit már millió és millió láb rótta. Ki is vannak vájva, mint a zarándokhelyek oltárkövei. Mikor felmegyek, sóhajtoznak alattam. Néha aztán eltévedek a folyosókon. Egy ajtót nyitok ki, mely nem tudom hová vezet. A folyosó mélyén, valamelyik sarokban, alszik az idő. Maga a középkor szunnyad itt és hogy pár lépést teszek, a cipőm zajára felébred, öblösen-furcsán kong, a pincék mélye is morajlik. Akkor sietek vissza.

Még egy ilyen folyosón kell végigmennem, hogy abba a szobába érjek, ahol az öngyilkosok fekszenek, sorjában, egymás mellett. Két pad áll a szoba ajtaja mellett. Az egyiken egy nadrágtartót látok. Ugy teszek – magam előtt is – mintha nem venném észre. Sietve van odadobva – félreérthetetlen sietséggel – és a bőrleffentyüje kissé lecsüng a földre. Anélkül, hogy pontosan megnézném, megállapitom, hogy az anyaga jó, a gummija rugékony s a két szalag valaha kellemes feszüléssel simulhatott a vállperecekre meg a lapockákra. A színe galambszürke. Csak éppen felül van egy nagyon vékony vörös csík s kissé lejjebb egy babszemnagyságu foltocska, szintén vörös és nedves. A bőrben préselt aranybetük: _férfidivat_. Csodálatos, hogy a férfidivat mennyire haladt és az emberek mégse óhajtanak élni, még ezekkel az elsőrangu galambszürke, kényelmes nadrágtartókkal sem, melyeket itt, a kisérteties ruhatárban vetnek le, mielőtt bevinnék őket a szobába. Ugy látszik, a nadrágtartók mégis jobban vannak összeszerkesztve, mint mi, emberek.

Mert a szobának állandó a létszáma. Ha elmegy egy, akkor jön helyette kettő. Szegények, akár a törött kancsók, melyekből vörös bor szivárog. A homlokon, a halántékon vagy a mellen egy-egy piros lyuk. Ezek a csöndes emberek határtalanul tudtak gyűlölni. Sohase éreztem, hogy a gyűlölet ennyire örökkévaló. Egy napon rájöttek, hogy igazi ellenségünket a tükörben kell keresni. Birokra is keltek vele – ezzel a tükörképpel – és ölték a visitó és orditó testet, kegyetlenül, mint böllér az áldozatát, késsel, pisztollyal, kötéllel, vagy vízzel és végre a földre teritették. Most előttük hever az ágyon, a préda. Ők pedig nézik alélt szemükkel a hosszu testet, a hosszu lábakat, a hosszu karokat, érthetetlen mosolylyal, mintha ismerkednének velük. Mert egy pillanatban egészen el akarták felejteni. Az ismerkedés azonban nem megy simán. Zavartan állnak szemközt önmagukkal. Külön-külön kell gondolniok a szemöldökükre, a mellbimbójukra, a térdükre, mely már eltünt előlük, végképp, annak a percnek a ködében és most fáradságos agymunkával visza kell idézni ama dolgok közé, melyeket látnak, a székek és lámpák közé. Meg kell szokni az életet is. Van például egy fehér, enyhe folyadék, melyet ugy hívnak mindnyájan, hogy tej. Ezt is meg kell tanulni, minden dolog nevét, az egész _abc_-t, ujra. És fáradtan mosolyognak.

De a szájukon még mindig van egy kis fényes tajték, láthatatlanul, a vadászszenvedély lihegése. Én láttam már az életvágyat, meztelenül, de az nem ily lüktető, mint ez a másik vágy, mely az élet ellen való és a száj, mely az életért könyörög, nem tud oly keményen könyörögni, mint amily keményre feszül a száj, mely visszaköpi és kiokádja az életet. Békétlen küzdők, akik oly csatatéren jártak, ahol csak ők maguk harcoltak és maguk voltak a „jóbarát“ és az „ellenség“. Vért látok ezen a csatatéren is. A visszájára forditott életvágy a kétségbeesés erejével rázza őket. Nyugtalanul hevernek ágyukon, forognak és nyögnek, mint akik egy végtelen, álmatlan éjszaka végét várják. Álomport vettek be és mégse tudnak aludni.

Akik pedig idejönnek, ezekhez az ágyakhoz, önkéntelenül valami szemrehányásnak akarják elejét venni, tompítják a taglejtésüket, szerények és szemérmesek, apró gombolyaggá szeretnének összezsugorodni, sün módjára. Érzik, hogy tolakodók. Azzal, hogy jönnek és azzal, hogy élnek. Beszélni nem igen tudnak. Csak nézik a drága, kedves embert, aki meg akart előlük szökni – egy mellékajtón – és az is néz rájuk kissé dacosan és kissé a rajtakapott gyermek pironkodásával, aki valami tilosat és értékeset tört össze, ami nekünk kedves. Bámulják a kalapunkat, mely ittmaradt volna nélkülük és nem tudnak elfojtani valami halvány, alig látható mosolyt, mikor elmenet nyakunk köré csavarjuk vastag gyapjukendőnket, nehogy megfázzunk a nyirkos levegőn. Ha ismertük őket, akkor – akár bevalljuk, akár nem – felelősséget érezünk, a tettükért. Talán mi is okai voltunk, mindnyájan, akik élünk. Hiszen mi alkottuk az életüket, melyről lemondtak. Az ő életük a mi életünkből rakódott össze. Egykor talán egy taglejtést tettünk, mely csüggesztette és elszomoritotta őket, vagy csak felsóhajtottunk, csunyán és magunkból kikelve. A tele pohárban oly sok egy utolsó csöpp, annyi, mint egy óceán. Ezért vezeklünk mindnyájan. Nem vagyunk jók, vagy irgalmasak, szükségünk van, hogy itt legyünk. Dadogva meghívjuk őket az élet vendégségére, melyről távozni készültek, maradjanak még közöttünk, legalább virradtig, aztán menjenek el, velünk együtt. Hiszen mi is elmegyünk. Nem sokat igérhetünk. Csak szerény asztalunk van, nekünk is, édes és keserü szerepel életsorunkon, de tudjuk, hogy jó a lépesméz és kedves a hegedüszó meg az áprilisi eső. Lesütött fejjel állunk s várjuk, elfogadják-e szerény ajánlatunkat, bűnbánó meghívásunkat?

Nem tudom, megértenek-e bennünket, mert mi az agyunk és szívünk megpattanó erőfeszitésével – minden lélektani tudásával és minden szeretetével – sem tudjuk megérteni őket. Csak azt az embert érteném meg, aki elkészül erre a tettre. Ez szabadságot jelent. Ha a zsebében állandóan egy forgópisztolyt, vagy egy gramm morfiumot tart, akkor megszerezte magának a jóérzést, hogy bármely pillanatban elhagyhatja tömlöcét, melybe be van zárva, a kivezető ut az övé, a börtönkulcs nála van.

Vissza-visszafutok ehhez a gondolathoz és megállapodom egy versnél. _Sophokles_-nek, a sötét költőnek két sorát mondogatom magamban, amit még diákkoromban tanultam. A kórházi folyosón ődöngve – gyötrődő szívvel – megpróbálom magyar szóra tenni a görög igéket:

Meg se születni, az lenne a legjobb, Még ifjukorunkban is jó a halál.

Hiába, azóta nem találtak ki nagyobb bölcseséget. Csak a vasutat, a villanyt, a telefont találtuk ki, mamlaszok, meg néhány szamár bölcseleti rendszert. De az optimista bölcsek is aláírnák – szegények – ezt a két sort. Valami cudar antik isten használja az embereket, akik ugy égnek a szájában, mint a szivarok, s idő után elveti őket, akárcsak az elhamvadt szivarcsutkákat. Koporsónk ennek a kegyetlen istennek a hamutárcája, – ne áltassuk magunkat – semmivel se több, csak a hamutárcája.

Mi pedig semmit se tudunk rendbehozni, kiegyenliteni és elsimítani. Annyi vágy, ösztön, forrongó salak van bennünk, hogy nem birunk vele. Robbanó palackok, röpülő lángok vagyunk mindnyájan. Csak egyetlen tiszta vágyunk marad, hogy meglássuk ezt az igazságot és megutáljuk, hogy sárnak születtünk.

Ugy fáj ez, hogy itt az udvaron egy fához kell dőlnöm és hirtelen elsápadok, mint aki hányni akar.

TEMETŐK.

Mult délután a villamos egy hosszu, alacsony fal mellett szaladt el, mely mögül – alattomosan – ciprusok és márványtömbök kandikáltak. Hevesen verni kezdett a szívem. A halottak az élők vis-á-visjai? Itt vannak közöttünk, szemben ezzel a kerttel? Beépitkeznek a város szívébe? Kétségbeejtően világitott a gondolat. Alapjában pedig nem is volt jogom csodálkozásra.

* A csecsemő, mielőtt elszenderül, sír, mert fél az álmosság okozta agyvérszegénységtől. Mi tapasztalt felnőttek mosolygunk ezen. Azt hiszem, hogy a halottak is igy szánakoznak rajtunk, hogy jajgatunk, mielőtt elaludnánk örökre. Számukra nevetséges ez az idioszinkrázia. Ők tudják, hogy jó aludni, s mikor éjjel látják kigyulladt szemeinket, sopánkodva mondják: „Még mindig ébren vannak, virrasztanak szegények. Látom, világos az ablakuk.“

*

Szeretem a temetőket. Egyszerüen és közönségesen szeretem a színeit, az őszi okkersárgáját, a haragoszöld árnyalatait, a csendjét, mely ugy veszi körül, mint néma zivatar. A festők szeretik igy a tengert. Csak a ragyogását látják, a hullámzó vonalait, melyek mögött mélységek lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, csüggedten és regényesen, a sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét, a címereket, melyek családi kripták homlokán komorkodnak. Cifraság mindenütt. A kövér talaj, mely hullákon hízott meg és a virágok és az arany délutánok csak a szívek szerelméről beszélnek. A termékeny ellentétet bámulom itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint kiscseléd a konyha piros papirjait, mint sápkóros leány az esküvőket és a színházat.

*

Mikor megkezdődik az élők végtelen körmenete a halottakhoz, bámulok azon, hogy ők, akik legtöbben vannak, akik a legnagyobb népet és hadsereget alkotják, a világ igazi nagyhatalma, a mi háromszázhatvanöt napunkból évente csak egyetlen egyet követelnek maguknak. A kínai halottak jóval szigorubbak. „Kinában – olvasom egy utirajzban – a halál annyi helyet foglal el, mint az élet. Mihelyt elhunyt valaki, fontos és gyanus személyiséggé válik, – bizonyos ártalmas pártfogóvá, – aki haragos és durcás, valaki, aki jelen van, s akit ki kell engesztelni. Élők és halottak közt a kötelékek korántsem oldódnak el, a szertartások folytatódnak és állandósulnak. Szüntelen el-elzarándokolnak a családi sírhoz, tömjént égetnek, tarackot durrogatnak, rizst és malacot visznek a halottaknak, leadják náluk a névjegyüket egy papirlap alakjában, melyet kaviccsal nyomtatnak le.“ Mi sokkal feledékenyebbek vagyunk. Elfelejtjük, hogy még mindég hagytak nálunk annyi eleven-erőt, mely a föld összes dinamógépeit elindithatná. Itt terjeng közöttünk a hatásuk, beszívjuk a tüdőnkbe, táplálja a vérünket. A toll, mivel írunk, a papir, mire írunk, a lámpa, minél írunk, mind-mind az övék, az ő találmányuk és tulajdonuk, csak kölcsön kaptuk tőlük rövid használatra.

*

A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. A suttogás, ami a mezőn meg se hallik, kiáltássá dagad. Ezer és ezer hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok, melyek még kinyulnak a sírból és követelik jogaikat. Kikötő van itt. Minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló oceánon átcsapzott szemfedővel vergődött idáig, és miután leszedte vitorláját, révbe ért. Ez a nyugodalom csalogatja ide azokat a nagyon magányos sétálókat, akiknek még halottjuk sincsen, és mégis idejönnek, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Mig itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor este kiballagunk a kapun, és kattognak a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek és a márványangyalok, a büszke, feszes márványangyalok is kezükre engedik szelíd fejüket és ők is sírnak.

Ez az a bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit még nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és valami unszol itt a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérőónt és megmérjem a mélységét.

*

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik…

VILÁG VÉGE.

Megint megjósolták a világ végét s én ezeket írom a naplómba:

*

Egy üstökös – bozontos vörös zseni – közeledik felénk, aki nincs tisztában a világmindenség etikettjével.

*

Annyira haragszanak rá néhányan, hogy már égi varangynak nevezik.

*

Csak nehány repülőgép szállana föl, mint ahogy hajókról elindulnak a mentőcsónakok a szerencsétlenség pillanatában, és elsülyednének a levegőben.

*

Minél tovább gondolkozom rajta, annál kevésbbé találom félelmesnek. Ha most kiütéses hagymázt kapnék, az borzasztóbb lenne. Mert az egész nem jelentene többet egy-egy ember számára, mint a saját halálát. Hiszen halálos ágyunkon mindnyájan azt érezzük, hogy vége a világnak. Aztán nézetem szerint a halál sohase jöhetne szelídebb formában. Az a félelem, amit máskor egy ember visel el, most ezerötszáz millió részre oszlana, ahány ember él a föld hátán. Talán nem is jutna mindenkinek elegendő adag ebből a keserü méregből.

*

De az emberiség is megsemmisülne. És azután? Csak emberek vannak, Péterek, Jánosok, az emberiség csak papirosfogalom. Péterért, Jánosért kár. Az emberiségért nem kár.

*

A föld pedig tovább rohanna a maga utján. Még csak le se csavarnák világitó lámpását, a napot. Szikrázó fényben égne tovább az üres színpad és vége lenne az előadásnak.

*

A pesti ember pedig megkérdi: előadás után melyik kávéházban találkozunk?

KIS TÖRTÉNELEM

ITT EGY MA ÉLŐ EMBER, KI NEM ÉRT A MAGAS POLITIKÁHOZ ÉS EGYÉB HASZNOS TUDOMÁNYHOZ, ELMONDJA, MIT LÁTOTT MAGA KÖRÜL ABBAN A KORBAN, MELYET A HOZZÁÉRTŐK NAGYNAK TARTOTTAK. –

Az a nap 6 A diák 10 Tébolyult nyár 14 Fecskék 18 Gyűlölet 22 Angyalok és tigrisek 24 Enni és aludni 27 Kis kortársaink 31 Az élet divatja 35 Csontok 40 A halál pilulái 44 Le „Kaiser“ 48 Kalendárium 51 Aranyvonat 54 Kalauznék 56 Soklevelü boglárka 59 És a költő? 63 Legenda egy háborus husvétra 66 Regényes emberek Székely fi az arany sárkányok közt 72 Rózsaszínhaju trafikos kisasszony 73 Menyasszony a kávéházban 74 Alföldi baka a juniusi füvön 75 A bányász 76 Liliomos katona 78 Kiskáté 80 Emlék 1912 május 23-ról 86

UTAK, NÉPEK, VÁROSOK

ITT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT, RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERŰ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI. –

„Ricordo di Venezia“ 92 Séta a velencei temetőben 96 Tengerre magyar 98 Az örmény paradicsom 102 Sárga, fojtó délután 107 Római jegyzetek 108 Páris I. A naiv város 111 II. Morgue 113 III. Baudelaire sírja 116 IV. Autrichien 119 V. Kis párisi gondolatok 121 Elsuhanó régi belga táj 123 Belgrádi képek 125 Lapp atyafiak 131 „Fürdői emlék“ 134 Budapest, a kávéváros 138 Bécs, a verkliváros 142

RÓZSAVÍZ

ITT A RÓZSAVÍZRŐL, A HÓRÓL, A KARÁCSONYRÓL, A VIRÁGOKRÓL, A FÖLDI ÉLET ÜNNEPNAPJAIRÓL ÉS CSENDES SZENVEDÉSEIRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK VANNAK EGYBEGYŰJTVE. –

Naplójegyzet egy havas reggelen 146 Firkák a jégen 148 Pilvax 151 Csengetyű 154 Pesti tavasz 156 Rózsavíz 157 Bútorok az utcán 160 Madár a ház fölött 162 Pesti mulató napfénynél 163 Álom és ólom 166 Toroklob 169

VALLOMÁSOK

ITT A HALÁLRÓL, AZ IFJÚSÁGRÓL, A SZENVEDÉLYRŐL S AZ ÍRÁS MESTERSÉGÉRŐL VAN SZÓ. –

Nyomdafesték 174 Orvos és halál 184 A mindenható bacillus előtt 189 Sárga kultura 192 Mehmed szultán utja 195 Kutyából szalonna 200 Öngyilkosok 204 Temetők 209 Világ vége 212